magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


***: Murádin Jenő köszönete


 

Köszönettel fogadtam a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság megtisztelő kitüntetését, a Debreczeni László-díjat, melyre nyilvánvalóan nem közösségi-egyesületi aktivitásom miatt tartottak érdemesnek (különben erre alkalmatlannak érzem magam), hanem elméleti síkú kutatómunkámért. Meghatottsággal vettem kézbe azt a domborműves plakettet is, Venczel Árpád kitűnő munkáját, amely olyan élethűen elevenítette meg Debreczeni László portréjának a mai nemzedék tudatában már nagyrészt elhomályosodott vonásait. Egyben fel is ötlött bennem azoknak a beszélgetéseknek a hangulata, melyre munkahelyemen, egy szerkesztőségi szobában, nem egyszer sor került. Laci bácsi hozzám járt föl, és ha dolgom volt, sokáig csak üldögélt az íróasztal melletti fotelben. – Most már Károly sincsen – mondotta Kós Károlyra utalva –, akivel eddig a múltakról gyakran elbeszélgettem volt. De te még sok mindent tudsz, legalábbis elméletben, arról, amit mi átéltünk. Hát így búcsúzott a számára már idegen világtól a nyolcvan éves Debreczeni László.

Visszatérve a kitüntetésre és Kovács András laudációjára, itt röviden csak egyetlen olyan kutatási területre térnék ki, mely a Kelemen Lajos Társaság érdeklődési köréhez is közel áll. Arra a feltáró munkára gondolok, amelyre 19. századi épített örökségünk is számot tarthat. Ezt is jobban körülhatárolva, emlékműveink sorsáról szólnék, melyek a védelmet éppúgy megérdemlik, mint örökségünk más komponensei.

Vélekedjünk bárhogyan is a historizmusról, kétségtelen, hogy ez a kor, a századvég és századforduló kora jellemzi leginkább a polgári fejlődéssel fölgyorsult városfejlesztést. Városaink központi tereinek arculatát alapvetően és látványszerűen ennek az építőmunkának a karaktere határozza meg. A historizmus és szecesszió egymásra települő síkjain alakult ki az a nagyvárosi, vagy mondjuk polgári-városias kép, amely Budapest, Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely emblematikus látványát meghatározta. Mi ebből a műemlék és mi nem, az másodlagos kérdés.

Ami pedig emlékműveinket, térszobrainkat illeti, alighanem mindnyájunk előtt ismert, hogy döntő részüknek művészi értéke igencsak alacsony. Ez alatt természetesen nem a fadruszi művekre, a kolozsvári Mátyás-szoborra vagy a zilahi Wesselényi-szoborra gondolok, sem Zala György aradi Szabadság-szobrára, hanem arra a százat meghaladó obeliszkes és egyéb emlékműre, melyek éppen a historizmus korában kerültek városaink vagy falvaink tereire. De ezek is védelmet érdemelnek és történetük feltárását igénylik. Van ugyanis megítélésüknek – az esztétikai szempontokon túl – másféle összetevőjük is. Ezeknek az emlékműveknek az anyaországtól elszakadt régiókban le nem becsülendő érzelmi vonatkozásait tapasztalhatjuk. Szórványvidékeken látjuk leginkább, hogy a maradék magyarság ezeknél a szerény emlékeknél üli meg nemzeti ünnepeit vagy nemzeti gyásznapjait.

Ennek felismerése vezetett arra, hogy egy korábbi gyűjtőmunkát folytatva 120 erdélyi magyar emlékmű leírásával adjam közre az elpusztult vagy állagában megsérült térszobrok, domborművek, emléktáblák repertoárját. A könyv az elmúlt hetekben A megsebzett szobor címmel jelent meg a Kriterion Könyvkiadó gondozásában.

Szólnom kell továbbá két olyan kötetről, amely – az aktualitás kényszerében – jelent meg az elmúlt években. E könyvek a Mátyás-szobor keletkezéstörténetét és esztétikai megítélését részletezik, illetve Fadrusz erdélyi munkásságát mutatják be. Nagy példányszámú könyvről van szó, melynek idei második, bővített kiadása is – úgy tűnik – vásárlókra talál.

A másik kötet az azóta megszűnt Gloria Kiadónál megjelent monografikus munka, Az aradi Szabadság-szobor volt. Ezt talán még hangsúlyozottabban az aktualitás igényelte, az aradi vár kazamatáiból kiszabadult szobor fölállításának többéves kálváriája.

Van aztán egy ide illő hosszabb tanulmány, amely rengeteg kérdésre keresett választ (megjelent a Magyar Műemlékvédelem 2007-es kötetében). Elsősorban azt tapogatta körül, hogyan vált el erdélyi – vagy mondjuk kolozsvári – vonatkozásban a 19. század derekán a szobrászat a kőfaragástól. A jelenséget egyetlen pályára vetítettem ki, a Kolozsváron rengeteget dolgozó Klősz Józsefére. Arra a német eredetű kőfaragóra, akinek sírján a Házsongárdi luteránus temetőkertben, még minden felmenő rokona gót betűs német szöveggel került fölvésésre, de ő maga már Klősz Józsefnek olvasható rajta. Klősz kőfaragóként készítette a historizmus korának épületdíszeit, vagy a Mátyás-szobor 1919-ben összetört talapzati címerét, de szobrászként faragta meg a Széchenyi tér kútjának azóta megsemmisült Széchenyi-szobrát, az Iparkamara főtéri épületének homlokzati szobrait és a Házsongárd számos síremlékét, köztük a Pákei Lajos által tervezetteket. A pályakép földerítése mindennél nehezebbnek bizonyult. Hiszen ezek az ösvényeket szélesítő kismesterek rejtőző életrajza csak információ-töredékekből rakható össze.

Egyszer éppen Kovács Andrással beszélgetve értettünk egyet abban, hogy a feltáratlan 19. század pályaképei mennyire nehezen rekonstruálhatók. Lexikoni szócikkek vagy már vagy még  nem említik ennek a kornak, a polgárosodásban igencsak fontos egyéniségeinek adatait. Alapkutatásokról lenne szó, és csak reménykedni lehet, hogy egy minket követő nemzedék egyszer ezt a munkát is fölvállalja.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008