Művelődés

                                                                                                                 Vad esőben járok, járok éjszaka,

Ide kerget engem szívem fájdalma,

Vad erdőben járok egyedül,

Rajtam az Isten sem könyörül.

Bartók Béla Bolyongás című kórusműve napok óta kísért, nem hagy nyugton, minduntalan átvillan és visszhangzik bennem. Feltételezem azért, mert én magam is, bár sokkal szelídebb erdőben, voltaképpen útvesztők mentén bolyongok, felmenőim után kutatva szűnös-szüntelen. Lapozgatok a megfakult iratok közt. Bepillantok ide is, oda is, végül megállapodom és beköszönök Sárdi István festőművész-rajztanár-unitárius egyházi tanácsoshoz, Munkácsy Mihály egykori barátjához, Nagy István és Pákei Lajos tanárához. Egy kolozsvári útmutató név- és címjegyzék szerint Sárdi dédnagybátyám (1843–1901) a Kül-Monostor utca 46. szám alatt lakott 1899-ben.

Megpróbálom felvázolni – sajnos hiányos adatok alapján – életpályáját. ősrégi unitárius család sarjaként 1843-ban látta meg a napvilágot Torockón. A népes család felmenői több generáción keresztül az unitárius lelkipásztori hivatást választották. (Egy 18. századi adat Nagykadácsról való (1745), ahol fennmaradt a szintén Sárdi István nevű kadácsi lelkész kézzel írott könyvecskéje: Kadacsi / Ecclesia könyve mely csinaltatot / Anno 1745 Esztendöben / Akkori predicator Sárdi István által / Melyben vadnak irva az Ecclesiai Törvenyek, / az Ecclesia Földei Szenafüvei / és az Úr asztalára valo edények Abroszok.)

Sárdi István diákéveit Torockón, majd Kolozsvárt töltötte. Korán megnyilvánult a képzőművészet iránti hajlandósága, tehetsége, ezért már gimnazista diák korában besegített az elemi osztályok rajztanításába. 1863-ban érettségizett, és egy ideig Vastagh György útmutatásai alapján rajzolt-festett. Nem sokkal az érettségi letétele után rajztanító az unitárius gimnáziumban (mint papjelölt), majd két évig házitanító. „(Pákei Lajos) minden támogatást megkapott szüleitől is. Édesatyja Sárdi Istvánt, a későbbi jeles rajzoló és festőművészt járatta házához fia rajztanítójának” – írja Kelemen Lajos. Ebben az időben a kormány Nürnbergbe és Münchenbe, a képzőművészeti akadémiára szóló ösztöndíjakat biztosított azoknak a tehetséges fiatal képzőművészeknek, akik később majd itthon, Magyarhonban rajztanárként kamatoztatják tudásukat az ország tanintézeteiben. Sárdi István is e szerencsés ösztöndíjasok között volt.

A magyar különítmény megérkezvén Németországba, rendszeresen és lelkiismeretesen látogatta az előadásokat, rajzolt és festett. Ez időből való Sárdi egyik legszebb, meghitt hangulatú Alvó lány című festménye (München 1873). Megismerkedik és barátságot köt Munkácsy Mihállyal, akivel együtt is dolgozik. Ez az együttlét lehet az alapja annak a történetnek, mely a kolozsvári Erdélyi Szemle 1930/11-es számában jelent meg. A cikkíró krónikája szerint Munkácsy müncheni festőállványát Sárdi örökölte és hozta haza. Ezt a Munkácsy-emléket később egy kolozsvári fényképész műteremben közszemlére bocsátották.

A három ösztöndíjas tanulóév letelte után Sárdi István 1874-ben elfoglalja a felkínált rajz- és szépírástanári állást a Kolozsvári Állami Tanítóképezdében és Tanítónőképezdében. 1881-ben véglegesítik állásában, pár évre rá pedig kinevezik mindkét képezde rendes tanárává. A képezdékben a heti óraszáma (7-9) mellett ő volt a rajztani tárgyak őre is és a tanári gyűlések jegyzője.

Lássuk, mit is tanított Sárdi? Kiválasztottam a tanítóképezdék Értesítvényéből egy-egy évi tanítási munkatervét.

„Tanítóképezde 1876/77. tanév

Rajz- és szépírás, II. osztály

a) Alapfogalmak s némely fontosabb tételek térmértanból; a mértani testek tulajdonságai és nemei.

b) Az ábrázoló mértanból néhány alapfogalom, amennyire a hiányos készletek mellett szemléltetni lehetett.

c) Szabadkézi rajzolás, rajzónnal másolás a Hermes-féle mintalapokról, továbbá a Schreiber Guido-féle színes előlapok után tollal-tussal és szépiával.

d) Mintázás, szabályos mértani testek készítése kártyapapírból s végül

e) Természet után való rajzolás (mértani testek, épületek) szóbeli távlattani utasításokkal kísérve.

Tanítónő-képezde, 1887/88 tanév

Rajz- és szépírás, IV. osztály

Rajzolás. Hetenként 2 órán. Árny- és fénytan rövid ismertetése. Szabadkézi rajzolás Taubinger I. árnyékoló, féldomborokat mutató mintaalapjai, valamint Hermes és Julien jobb mintaalapjai után, továbbá fők rajzolása. Ducelet Josephine – modélles classiques – művei után, végül fa- és gipszminták után rajzolás.

Jegyzés: a növendékek mind a négy osztályban a tanév folyamán készített rajzaikat az évi vizsga tartalma alatt közszemlére állították ki, az I. és II. osztálybeliek füzetekben, a III. és IV. osztálybeliek osztályokként együttesen fali táblákon és falon. A III. osztálybeli növendékek rajzainak száma a tanév végén 256, a IV. osztálybelieké 120 darabot tesz ki.”

Az 1880-as évek végén Sárdi osztályába került, tanítványa lett a későbbi neves festőművész: Nagy István. Murádin Jenő monográfiájában (Nagy István, Kriterion, 1984) megjegyzi, hogy „Nagy Istvánnak szerencséje volt rajztanárával… Sárdi István nevét ki kell emelnem Nagy István első művészi irányítói között… valóban alakítója volt Nagy István művészpályájának.”

De Sárdi pedagógiai munkássága mellett művészi előmenetelére is gondot fordított. A müncheni munkát folytatva szabadidejében szorgalmasan festett és rajzolt. Részt vett 11 festménnyel az 1883. február-márciusi kolozsvári csoportos képzőművészeti kiállításon, melyet az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat rendezett. A kiállítást követő krónikáról a Sárdira vonatkozó részt idézzük, ami a Kolozsvári Közlöny 1883. március 11-iki számában jelent meg: „Végül Sárdi István kolozsvári derék festőnk képeit sem hagyhatjuk említetlenül. Sárdi úr nem hiába tanult Münchenben, festészeti iránya, a színek felrakása, a csoportosítás, a világítás rá vallanak képein a művészi város mestereire. A nyugvó vadász és a Lámpafénynél dolgozó vénasszony Brandspiegel elhunyt polgártársunk arcképe, a kiállítás jobb műveivel kelnek versenyre, s mi csak azt óhajtjuk, hogy a kolozsvári szegényes viszonyok között ne engedje lankadni Sárdi úr lelkesedését, mert kitartással bizonyára helyet követelhet magának a hazai művészek között.” E csoportos kiállítást újabbak követték. Sárdi szülőhelyére is gondol, megfesti a Torockói menyecske című képét, melyet 1888-ban az EMKE-nek ajándékoz. A képet kisorsolják és a befolyt összeget elküldik a tűzkárt szenvedett torockói állami iskolának. Megfestette többek között Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Bem tábornok, id. Szilágyi Ferenc arcképét, az 1876-os kolozsvári tűzvészt. Oltárképekkel, akt-tanulmányokkal is foglalkozott. Talán legismertebb festménye Részlet a régi kolozsvári főtérből, mely jelenleg a kolozsvári Történelmi Múzeum tulajdona; képeslap is készült róla. Festményei közül pár alkotását a Művészeti Múzeum őrzi.

A rajzolás szervesen társul a festészethez a művész alkotó műhelyében. Az ifjú Sárdi István több erdélyi vonatkozású rajzát közölte a Vasárnapi Újság. Említésre méltó egy későbbi fontos közművelődési adat: 1885-ben megalakul az EMKE. A kolozsvári alakuló közgyűlésre érkezett küldöttségekről, a Mátyás király térről a városháza felé zászlókkal vonuló lelkes tömegről készít rajzot Sárdi. Ezt a rajzot az Egyesület negyedszázados örömünnepére megjelent kiadásba (1910) is beillesztették. Rajzainak többségét a három Vázlatkönyvében rögzítette és Sárdi halála után, 1941-ben a kolozsvári Erdélyi Művészeti Kiállításon láthatta a nagyérdemű. Jóval később a volt 11-es – ma Báthory Gimnázium rajzszertárába került. E. Szabó Ilona – a helyszínen tanulmányozta a rajzokat és jegyzeteket készített róluk. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy az alkotó a másolatok mellett eredeti portrékkal, táj- és városképekkel, épület-, templom- és kastélyvázlatokkal, temetőrészletekkel, továbbá népművészet-fogantatású rajzokkal (pl. kalotaszegi pártás lány) népesítette be – dolgozta ki könyvének lapjait.

A nagy tudású művész hivatalos feladatai, pedagógiai és alkotótevékenysége mellett kötelességének tartja, hogy megvizsgálja városa közízlésének korabeli állapotát, amivel nincsen megelégedve. Megírja és felolvassa a Kolozs megyei tantestület 1882. október 30-án tartott közgyűlésen A közízlés nevelése című dolgozatát. E dolgozat (folytatásokban) nyomtatásban is megjelent a Kolozsvári Közlönyben. Néhány gondolat a dolgozatból: „A művészeti alkotások valódi tükrei egy nemzet kultúrai haladásának úgy a múltban, mint a jelenben. A nemzetek történetének legszebb korszaka mikor a művészetek virágoznak… A művészet egyszersmind iskolája mindazoknak az iparágaknak, melyeket az iparos művészet vagy mű-ipar nevével jelölünk” – írja a szerző, majd a művészet nemzetgazdasági fontosságát taglalja. A továbbiakban kifejti, hogy a külföldről behozott áruk kiszorították a hazai ipari termékeket és ezeket a jövevény idegen „valóságos korcsszülötteket” példákkal támasztja alá (porcelánból készített, vajtartásra használható óriás dongólégy, nagy hazafiak arcképével díszített zsebkendők; ijesztő tigris a szőnyeg mintáján és hasonlók). Ezek az áruk rontják a közízlést, ezek megítélésében nem lehetünk közönyösek! Közművelődésünk minden tényezőjének közre kell működnie, hogy a közízlés emelésének nagy feladatát sikerrel oldhassuk meg. E tényezők között legtöbb jelentőséggel bírnak a képzőművészetek.” A felvilágosító nevelés hosszú évek munkáját igényli és az ifjabb nemzedéknél kell megkezdeni. Végül elismeréssel beszél a művelt angol nemzetről, a közízlés nevelésében Angliában végbement pozitív folyamatokat részletezi.

„Jobb ízlés, jöjjön el a te országod!”

A fentebb vázolt tevékenységi ágazatokban elért eredményei meghozták Sárdi Istvánnak a jól megérdemelt szakmai és művészi tekintélyt. Köztiszteletnek és közmegbecsülésnek örvend. Családot alapít, megválasztják unitárius egyházi tanácsosnak. Újabb alkotások témáin töpreng, művészi kiállításokra készül. Minden jel arra mutat, hogy sikerekben gazdag életpályát befutó, ereje teljében lévő művészember.

Ekkor bekövetkezik a váratlan, tragikus fordulat, egészsége megromlik. Az 1889/90-es Értesítvény már jelzi, hogy „Sárdi István képezdei rajztanár meggyengült egészséggének helyreállítása céljából három havi szabadságidőt kért és nyert.” Az 1891/92-es hasonló kiadvány azt tudatja, hogy „Sárdi István… súlyosbodó betegsége miatt a folyó tanévre már kénytelen volt gyógyíttatása céljából egy évi szabadságidőt kérni”. A következő tanévre munkaképtelenné vált és nyugdíjba vonult.

Tulajdonképpen mi történt Sárdi Istvánnal? A hírlapi tudósítások sorvasztó gerincbajról írnak. Talán a fiatalkori nélkülözések is közrejátszhattak abban, hogy betegsége egyre súlyosabb formát öltött, többé nem is hagyta el a betegágyat. Nemsokára szeme világát is elveszítette. A kortársai megjegyzik, hogy még ebben a kétségbeejtő helyzetében is derűs maradt, megőrizte lelkének rugékonyságát.

Tíz évi szenvedés után, életének 59. évében 1901. április 8-án örök nyugalomra tért. A korabeli lapok megrendítő nekrológokat tettek közzé, az elhalálozott életútját méltatták (Keresztény Magvető, Ellenzék, Magyar Polgár, Műcsarnok. Pákei Lajos javaslatára az Erdélyi Szépművészeti Társaság gyűjtést kezdeményezett Sárdi István sírkövének a felállítására.

Az Erdélyi Nemzeti Múzeum képtárába bekerült pár Sárdi-festményt és Vázlatkönyveit 1941-ben a gyűjteményes Erdélyi művészeti kiállításon láthatta újból a közönség. A múzeumba be nem került festményei szétszóródtak a nagyvilágban, valószínűleg magángyűjteményekben még fellelhetők. Az alkotások nyomát csak a sajtóban megjelent írások, illusztrációk őrzik. Különös, egyben elszomorító története, utóélete van a Vázlatkönyveknek, melyek mint már említettem, a Báthory Gimnázium rajzszertárába kerültek. A rajzszertár rozoga tetőzete beomlott (1980-as évek) és súlyosan megrongálta a berendezést, a szertár értékes állományát. Ekkor a nagy felfordulásban nyoma veszett a Vázlatkönyveknek. Nagy kár, mert így Sárdi rajzművészete – a lapokban megjelent illusztrációkat kivéve – gyakorlatilag teljesen veszendőbe ment, csak halvány sejtelmünk lehet a tartalmáról. Általában véve Sárdi István neve és művészete – egyedi kivételektől eltekintve – sajnos kiszorult a köztudatból. Ezért mondhatta azt Kelemen Lajos, hogy „(Sárdi István) ma a teljesen elfelejtett emberek közé tartozik” (Ellenzék, 1940).

                                                                               *

Bolyongásom az őseim birodalmában Bartók zenei aláfestésével – egyelőre véget ért. Elbúcsúzom dédnagybátyámtól és megígérem neki, hogy megpróbálok tenni valamit nevével, művészetének a feltámasztásáért, újjáélesztéséért. Mert megérdemli.