magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Forró Miklós: Tájak vonzásában


 

                                       Dadayné Keller Kornélia köszöntése    

 

A Csíkszeredában élő és alkotó Dadayné Keller Kornélia nemrég töltötte be hetvenötödik életévét, ebből az alkalomból kerestem fel Piac utcai otthonában és beszélgettünk el életről és pályáról – festészetről.

Otthona ma is (hiszen nem első alkalommal járok nála) ugyanazt a kellemes hangulatot őrzi, azt a megfoghatatlan művészi miliőt találni lakásában. A falon rengeteg festmény, a szoba sarkában az elengedhetetlen festőállvány, rajta egy félig befejezett tájkép. Tájkép, igen – nem véletlenül adtam e beszélgetés címéül a Tájak vonzásábant, hiszen Daday Keller Kornélia a táj szerelmese, festészetének mintegy jó két harmadát a tájképek teszik ki. Az itt láthatóknak, de a világ sok részébe elkerült alkotásainak is.

Dadayné Keller KornéliaAz előszobában egy míves, faragott asztal mellett foglalunk helyet (lakásában különben nagyon sok szép népművészeti tárgy található), egy gőzölgő feketekávé és máris belevágunk.

– Forgassuk kissé vissza az idő kerekét, a főiskolai évekre visszaemlékezve, kik voltak azok a tanárok, akiktől a legtöbbet, legmaradandóbbat kapott – a pályára való felkészülést, de az életben való helytállást illetően, s akikre ma is nagy szeretettel és tisztelettel gondol?

– Talán kezdjem azzal, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán eltöltött évek életem legszebb évei voltak. Az első éven Kádár Tibor volt az osztályvezető tanárunk, de a legtöbbet – minden téren, szakmailag, emberileg is, Teodor Haršia tanár úrtól kaptam, ő negyedévig tanított.

– Immár végzett képzőművészként, kilépve a nagybetűs életbe, miként sikerült boldogulni a tőlük feltarisznyált ismeretekkel, melyek voltak azok a témakörök melyek leggyakrabban ecsetjére kerültek? És melyik technikát kedvelte a legjobban?

– Még ma is fájdalomtól szorul el a szívem, amikor erre az időszakra visszagondolok. Hiszen számomra a kilépés az életbe távolról sem sikeredett rózsaszínűre. Már férjhez voltam menve, így természetes volt, hogy a férjemet követtem, ő Borsabányán dolgozott bányamérnökként. Ezzel nem is lett volna semmi baj, de alig három hónap telt el, amikor politikai okokból letartóztatták – ez 1958-ban történt. Nehéz napok, hónapok, évek következtek. Ott maradtam egy idegen városban egyedül, azt sem tudtam, mihez kezdjek, de az élet nem áll meg, tovább kell lépni, lett légyen bármilyen nehéz, fájdalmas is. Munkahely után kellett néznem. Ám hiába rendelkeztem óvónői képesítéssel is, a tanügybe nem vettek fel. Végül sok utána járással a férjem munkahelyén, a bányavállalatnál kaptam munkát, előbb a laboratóriumban, ám innen is kitettek és a drótkötélpályánál lettem munkás. Három váltásban kellett dolgozni – közben terhes is voltam. De mindenben a legfájóbb, a legszomorúbb az volt, hogy a barátaink egyszerűen elkerültek. Az egyedüliek, akik segítettek, mellém álltak az egyszerű emberek voltak, a munkások, bányászok. A lakásunkból is kitettek, így egy albérletbe húztam meg magam. Aztán 1959-ben megszületett a kisfiam, ő kárpótolt mindenért a sok küszködés, fájdalom mellett. Öt esztendőt töltöttem így el, férjem 1963-ban került haza. 1965-ben elköltöztünk Balánbányára. Elnézést e kis életrajzi kitérőért, de ez szorosan összefügg a pályával, alkotással. S akkor hadd válaszoljak a kérdésére. Első perctől a tájak szerelmese voltam. El kell mondanom viszont, hogy (ez sokak számára köztudott, de a mai fiatal nemzedéknek nincs ahonnan tudnia – talán a könyvekből) vonalas képeket is kellett festeni. Így születtek meg a portrék, csoportképek (rönkszállító munkásokról), ipari tájképek (Borsabányán és Balánbányán is). Ami pedig a technikát illeti, kezdettől fogva olajjal festettem (vászonra többnyire, olykor kartonra is). Természetesen néha akvarelleztem és elég sokat pasztelleztem is.

– Minden képzőművész életében, munkásságában el lehet többnyire különíteni korszakokat.

– Az én esetemben nem igen beszélhetek ilyenről – talán ha tömörségről, avagy részletezésről beszélünk, akkor igen. De, amint már említettem az olajfestés rabja voltam a kezdettől fogva és ez végigkísérte egész pályafutásomat, életemet. A hetvenes-nyolcvanas években spakliztam, ez egy olyan technikája az olajfestésnek, amikor is sokkalta erőteljesebb és tisztább színeket lehet kihozni. Viszont ennek a technikának az a hátulütője, hogy a képnek egyből el kell készülnie, nem lehet félbe hagyni.

– Hogyan telnek most mindennapjai?

– Nyáron legtöbbet Zsögödfürdőn tartózkodom – van egy kis faházikónk. Érdekes módon – hihetetlennek is tűnhet – soha nem festek itt. Kertészkedek, teszek, veszek a ház körül. Festeni mindig itthon szoktam, itt a lakásban. És elfelejtettem mondani, nem is vázlatozom kinn a tájban. Rengeteg élmény van bennem, amit a sok-sok eltelt esztendő során a szememmel lefényképeztem, ezeket festem meg. Nemcsak tájak, a fák. Mindig nagyon kedveltem a fákat, nagyon sok képet festettem, amelyeken fák, gyökerek jelennek meg. Mezítelen, csupasz fák és mindig lombhullatók, fenyőket soha sem festettem. Szóval megmaradtak a tájak – őszi és téli tájak. A munkáim, képek sorsa? Sokat, nagyon sokat festettem, ám soha sem készítettem lajstromot. A legnagyobb elégtételt, örömöt az jelenti, hogy ott tudhatom őket szerte a nagyvilágban. Hiányoznak a régi, hagyományos tárlatok – őszi, téli. Elég kevés kiállítás van, ám amikor kérnek, mindig küldök ma is képet a csoportos tárlatokra. Egyéni tárlatom már nagyon régen volt – talán összejön a közeljövőben? Fájó olykor az egyedüllét – férjem rég meghalt. Olvasok, rejtvényezgetek, na és persze festek is. Ilyenkor télen nem igen, hiszen a festéshez fény kell. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor csöngetnek, vagy kopognak az ajtón. Legtöbbször az unokám, Emese (az itt, Csíkszeredában élő fiam gyermeke). A Nagyváradon élő fiamnál van két fiú unokám is, őket ritkábban látom, de minden évben meglátogatnak.

Mielőtt elköszönök és további boldog éveket, alkotói kedvet kívánok a művésznőnek, még egyszer végigsétálok a szobákban és újra szemügyre veszem festményeit. Csodálatos őszi színek, leírhatatlan őszi tájak, majd a téliek, valósággal felkiált a fehérség a csend. A hatalmas fehér takaró alatt falusi házak élik megszokott napjaikat. És a fák, mint absztrakt mértani vonalak, meztelenségük mögül ránk köszön a végtelen idő.

Életrajzi adatok:

Csomaközön (Nagykároly mellett) született, a középiskolát Nagyváradon végezte, majd a főiskolát Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán (tanárai: Kádár Tibor, Teodor Haršia, Abodi Nagy Béla), első jelentkezés 1950. Nagyvárad, első egyéni tárlat 1965. Balánbánya, további egyéni tárlatok: Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda. 1958–1965 képeivel jelen van a nagybányai megyei tárlatokon, 1968. után pedig a Hargita megyei hagyományos tárlatokon.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008