Művelődés

Családi nevén Demeter János, vagy talán Demeter László, esetleg László Demeter lenne, de ezen kívül van még néhány neve. Magyarul Lakatos, románul Lăcătuş, magyarul Demeter, románul Mitică. Tehát Lakatos Demeter, alias Mitică Lăcătuşu, avagy Vasile Dumitru. ő maga Lakatos Demeterként írta alá a verseit. Románul, avagy magyarul beszélő falustársai többféle néven számon tartották tehát Demetert, mindenki megtalálhatta az ízlésének megfelelőt. Csak az ugyancsak Szabófalván született Rab János – alias Ion Robu – bukaresti érsek vette magának a bátorságot, hogy leírja: ilyen nevű ember nem élt Szabófalván. Ez a magát érseknek nevező ember tehát – reméljük nem Isten nevében – nemcsak nyelvétől, múltjától, de költőjétől is megfosztja, megfosztaná a csángó népet. Melyből vétetett!

Lelke rajta. Szegény Lakatos Demeter még sírjában sem nyugodhat békében. Moldva katolikus papjai, élükön érsekükkel, legszívesebben még onnan is kitaszítanák.

Persze Demeter sem szívlelte őket különösebben.

Lakatos Demeter Szabófalván született, 1911. november 19-én. Édesapjának kovács volt a mestersége, s a román hadseregben harcolva – a sors fanyar fintoraként – az 1916-os erdélyi betöréskor, román érdekekért magyar testvérei ellen harcolva esett el. A gyermek Demeter harmadmagával, árván maradott tehát, gyorsan kereset után kellett néznie. Inasnak adták Románvásárba, innen azonban hamar megszökött, s a románi cukorgyárban lakatosmesterséget tanult.

Négy „falusi” (általános) és három „ipari” (szakmunkás) osztályt végzett, de ezek – mint önéletrajzában írja – nem segítették semmiben. Megállapítja, hogy édesapja, aki pedig egyáltalában nem járt iskolába, „jobban olvasott és többet tudott, mint egy tanítu”. Ami persze – a moldvai viszonyok ismeretében – nem nagy szó. Amikor kitanulta a lakatosmesterséget – nyilván erről kapta ragadvány-, vagy ha úgy tetszik költői nevét –, elment söfőrnek, hogy világot lásson. 1930 és 1937 között színtársulatot vezetett a falujában, s az általa írt – vagy átírt – darabokat adták elő. Emiatt „sokszor kikergették a faluból”, mert – úgymond –„ostorozta a politikusokat, a gazembereket, még a papokat is.”

Mivel a színészettel nem boldogult, ismét sofőr lett, majd 1938-ban nyitott egy kis boltot. A világháború idején azonban tönkrement, s 1948-ban ismét Románvásárban keresett munkát, ezúttal a cséplőgépgyárban. 1952-ben főgépész lett a vajgyárban. Innen ment nyugdíjba az 1970-es évek elején, nem sokkal 1974-ben bekövetkezett halála előtt. Erdélyből, a Szeben melletti Nagyselykről hozott feleségétől két gyermeke született, egy fiú és egy lány.

Tíz-tizenkét esztendős korától írt verseket, mégpedig először románul. Ezek azonban teljesen értéktelen rigmusok, akárcsak későbbi, alkalmi, románnyelvű politikai csasztuskái. Első magyar nyelven írt verse 1935-ben jelent meg Kolozsvárott, a Keleti Újság november 15-i számában, Dsida Jenő bábáskodásával, Latiatuk feleim zutuchel címmel. Azóta több ezer verset írt, s ezek közül jó néhány meg is jelent. A két világháború között az Ellenzék, a Jóestét és a Magyar Nép című lapokban, 1945 után pedig számos romániai magyar lapban (Dolgozó Nő, Előre, Falvak Dolgozó Népe, Igazság, Hargita, Korunk, Megyei Tükör, Utunk, Vörös Zászló), valamint magyarországiakban (Forrás, Kortárs, Magyar Nemzet, Magyar Nyelv, Művészet, Tanácsi Építő, Tolna Megyei Népújság, Új Írás, Vigília), és föltehetően még másokban is közölték verseit.

Ezek a versek a magyar művelődés számára – esztétikai értékük mellett –, elsősorban, mint tájnyelvi dokumentumok fontosak. Valóságos 20. századi nyelvemlékekről van szó, hiszen Lakatos Demeter megfelelő iskolák hiányában – akárcsak a többi moldvai csángó – nem tanulhatott anyanyelvén írni és olvasni. Egy a szóbeliség állapotában lévő, apáról fiúra, anyáról leányára szálló műveltségről és nyelvről hozott üzenetet tehát, elsősorban hallás után, jórészt román ortográfiával leírt verseiben.

Szabó T. Ádám, az élete delén elhunyt nyelvészprofesszor, az északi csángókra jellemző nyelvjárási sajátosságok egész sorát vette számba Lakatos Demeter költeményeiben. Úgymint a szavak hangalakját, toldalékolási módját, a ragozás rendszerét, a szóalakokat és jelentésüket, valamint a mondatszerkezetet. Ezek egyszersmind Szabófalva magyar lakosságának szavajárását is tükrözik, hiszen Demeter a szó legteljesebb értelmében népének költője volt. Vegyük sorba nyelvének sajátosságait, értékeit!

Az erős és határozott sz-elés, azaz az s hang helyett az sz szinte törvényszerű használata: szeghit (segít), maszt (most), szenki (senki), szebeszül (sebesül [értsd: savanyodik]), tejfelesz (tejfeles), filesz (füles [nyúl]).

A régi erdélyi nyelvjárásra s a mai mezőségi magyar beszédre jellemző a-zás: vagyak (vagyok), táncalni (táncolni), mikar (mikor). Lakatos Demeter verseire jellemző a nagyfokú í-zés. Elsősorban az é és az e helyett ír i-t, amint ez Belső-Erdély jelentős részén használatos: szip (szép), tighed (téged), míg (még), szigheled (szégyeled).

Szembetűnő sajátosság Lakatos Demeter verseiben az ü erős megterheltsége. Egyrészt a rövid ö és a hosszú ő helyett ír ü-t: ük (ők), üt (őt), ültezik (öltözik), kültü (költő); másrészt sokszor az i helyett is ü-t használ: üdü (idő), üsmerem (ismerem), szüve (szíve).

Bár költőnk ismerte és használta a cs hangot (például csángó), írásaiban gyakran s szerepel a köznyelvi magyar cs hangjele helyén. Például: sak (csak), sánnak (csinálnak), busura (búcsúra), surguba (csorgóba), silagak (csillagok), sukalni (csókolni).

Ritkábban, de előfordul, hogy a gy helyén dzs-t találunk: dzsermek (gyermek), dzsirend (gyéren), dzsir (gyér). Ez a jelenség a magyar nyelvterület nyugati szélén, a várvidéki magyaroknál is megfigyelhető.

Markáns és erősen régies vonás a határozott és a határozatlan névelő gyakori hiánya. E tekintetben több száz éves nyelvi múltunk egyik sajátosságát őrzik a szabófalvi költő versei. Például: „Bezzeg rossz lett mai világ igazánd!” Nyelve ilyen szempontból közelebb áll Mátyás király korának magyar nyelvállapotához, mint korunkéhoz.

Jelentős mértékben eltér Lakatos Demeter írásmódja a mai magyar helyesírási szabályzattól. Ennek természetes oka, hogy a költő román iskolában tanulta az írást, így a keleti szláv felé mutató romám helyesírási rendszer uralja szóképeit: iár (jár), iácotom (játszottam), iutul (jótól), eghene fa (jegenyefa).

Régen elfelejtett szavaink és nyelvi fordulataink elevenednek meg költeményeiben, prózai írásaiban. Ilyen a ’sérül’ szavunk rokonaként használt szérik (fáj) nyelvjárási változata. Hasonló a humály (felhő, felleg) szó is, a ’homály’ köznyelvi szavunk alakváltozata. A 17. században a románból, szlávból átvett ’furulya’ szó helyett a szabófalvi, s általában a moldvai magyar nyelvjárásban a ’süvölt’ szavunkból származó szültű, szültül (furulya, furulyál) használatos. Mint a szabófalvi csángók általánosan, Lakatos Demeter is használta verseiben a Kárpát-medencén belüli magyarság körében már elfelejtett pogocsál, pogocsás (tréfál, tréfás) szavunkat is.

Lakatos Demeter versei tehát nemcsak a moldvai magyarság legrégibb rétegének életmódjáról, érzéseiről és gondolatairól adnak számos művészi értékkel rendelkező formában hírt, hanem nyelvünk hajszálgyökérzetéről is fontos ismereteket közvetítenek. Ezért rendkívül fontos, hogy a nyelvészek, a művelt olvasóközönség, és maguk a moldvai magyarok is minél szélesebb körben hozzájussanak, olvassák, épüljenek belőle.

Ha egyik-másik, a szociolingvisztika lejáratására vállalkozó hazai „szakember” csak annyi fáradságot venne magának – ha már helyszíni terepmunkára röstellnek vállalkozni –, hogy elolvassa Lakatos Demeter verseit, talán megváltoztatná légből kapott véleményét, vagy legalábbis nagyobb lelkiismeret-furdalás közepette vonná kétségbe a moldvai csángó tájnyelv magyarságát.

Az 1970-es években többször találkoztam Lakatos Demeterrel. Akkor már gyakran zaklatta a szekuritáte. Versei, kapcsolatai miatt, de nem utolsó sorban azért, mert Magyarországról feltűnően sokan látogatták. Sokszor egész busznyi ember érkezett hangoskodva – sokat ugyan nem értettek a szabófalviak archaikus tájnyelvéből, de otthon eldicsekedhettek vele: jártak Demeternél. Demeternél pedig járt a – titkos és nem titkos – rendőrség, a turisztikai célponttá lett költőnél rendszerint kihallgatás, nem egyszer házkutatás lett az effajta látogatások következménye – amint arról Demeter bátyám többször is panaszkodott.

Ezért mindig szürkületben, a kertek alatt mentem hozzá, a szomszédjától egy kiskapun léptem át a kertjébe, így a házával szemközt lakó, felbérelt besúgó nem is tudta, hogy járt nála valaki.

Lakatos Demeter üldöztetése ellenére vidám, jókedvű ember volt, szeretett tréfálkozni, szóvicceket gyártott, anekdotákat mesélt, magnószalagomon többször is küldött verses üzenetet Domokos Pál Péternek.

Mondom, jól ismertem az eleven Demetert, most mégis arról szeretnék emlékezni, miként él Lakatos Demeter emléke szülőfalujában. Több versében is feldolgozta azt a mesét, aminek az a lényege, hogy a kántor halászna, de nem fog semmit, míg aztán így fohászkodik: „Isztenem, ha én egy halackát fognék, azt a szegényeknek adnám!” S ahogy ezt kimondja máris hal akad a horgára, a kántor kirántja, belesuppantja a tarisznyájába, s azon gondolkozik, hogy hazatérve hogyan készítse el, süsse-e vagy rántsa, tehát a szegényekről már nincs szó. A tarisznya azonban lukas volt, a hal kiesett, egyet csapott a farkával, be a vízbe s el. A kántor pedig az égre tekint, s azt mondja: „Édesz Isztenem, hiszen én eszt a szegényeknek adtam volna”. Lakatos Demeter pedig levonja a mese eszmei tanulságát: a kántor elfeledte, hogy az ember az Istenvel nem pogocsálhat. Ezt a szép történetet Domokos Pál Pétertől hallottam, aki előadásaiban mindig hozzátette, hogy a pogocsál szó hasonló értelemmel, már a 14. század végén szerepel a Schlägli Szójegyzékben. Ezt a témát Péter bácsi meg is írta a Magyar Nyelv 1959. évi számában, bizonyítva ezzel a csángók nyelvi archaizmusának művelődéstörténeti jelentőségét, s azt, hogy „a nagyon régi feljegyzéssel nyilvántartásba vett pogocsa magyar szó a moldvai északi csángómagyarok nyelvi használatában töltött nagy idő hiteles magyar tanúja.”

Úgy gondoltam, ennek a szónak az értékével Lakatos Demeter is tisztában lehetett, mert feltűnően sokszor használta. „Így kaptuk ezt vénektől” – írja, s több versben is feldolgozta a témát, mint becses nyelvemléket. Úgy éreztem, Lakatos Demeter, aki olvasott ember volt, talán egy kicsit tudatosan is használta ezt a szót, mint a régi magyar nyelv becses, rájuk bízott kincsének egyik gyöngyszemét. Ezért aztán meglepődtem, amikor falujában a pogocsa szó köznyelvi előfordulásával találkoztam, s különösen szép volt, hogy éppen Demeterrel kapcsolatosan.

Az 1990-es évek elején filmet készítettünk Moldvában, s ellátogattunk Szabófalvára is. Ellátogattunk Demeter egykori házába is, ahol már egy fiatal csángó házaspár lakott, mert az özvegy hazaköltözött a leányához, Szebenbe.

Több embertől is megkérdeztem: milyen embernek ismerték Lakatos Demetert? Megleptek és meghatottak a válaszok, hiszen tudjuk, hogy a földek és a gyárak kétkezi munkásai általában nem sokra nézik az írogató, versfaragó embereket, különösen, ha közülük való, falujukbeli. Lakatos Demeterre mégis mindenki szívesen emlékezett. Derék ember volt – mondták –, pogocsás ember volt – emlékezett az egyik szomszéd, mikor egykori lakóháza udvarán a kamera körül összegyűltek.

Milyen szép lenne, ha a pogocsás ember egykori házában egyszer életét és munkáit bemutató múzeum nyílhatna, homlokzatán pedig emléktábla hirdetné, hogy itt élt a csángók költője.

Lakatos Demeter költeményeiből eddig három válogatás jelent meg. 1986-ban az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, valamint az MTA Nyelvtudományi Intézete kiadásában, a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 26. köteteként jelent meg a Csángó strófák című kötet, mint nyelvjárási szöveggyűjtemény, 350 példányban, Hajdú Mihály és tanítványai szerkesztésében. 1988-ban, Bernben, az Európai Protestáns Szabadegyetem kiadásában, Csángú strófák címmel látott napvilágot verseinek válogatása, K. Lengyel Zsolt. Szabó T. Ádám és Szász Judit Anna szerkesztésében. 1992-ben az Áramlat Kiadónál Domokos Pál Péter költségén, Libisch Győző szerkesztésében jelent meg a Búcsú az ifjúságtul című kötet, ugyancsak igen kis példányszámban.

A Lakatos Demeter nevét viselő Egyesület pedig 2003. esztendő elején jelentette meg, az ugyancsak Libisch Győző szerkesztette a költő verseinek, leveleinek, prózai írásainak gyakorlatilag teljes anyagát tartalmazó gyűjteményes kötetet.

Szabófalva költőjének hosszú esztendőkön át dédelgetett vágya volt, hogy eljusson oda, hol „a nap leszentül”, vagyis Magyarországra, annak is a fővárosába, Budapestre. Élete utolsó pillanatáig bizakodott, hogy megkapja az útlevelet, a pasaportot. Bár egyik versében megvallja, a lelke mélyén tudta: Ceauºescu Romániájában erre aligha kerülhet sor. Szomorúan írta egyik, Domokos Pál Péternek küldött versében:

„Azt hiszem meg fogok halni,

s a lábam oda nem lép…”

Máshol keserűbben megfogalmazva:

„Mert szabad világban nem élünk,

Amerre hí a vágy, nem menünk,

Mit akarsz, nem lehet csinálni,

Hul parancsolnak, ott kell élni.”

Versei is csak halála után jutottak el nyomtatásban Magyarországra, akkor is csak kevesekhez, kis példányszámban.

Vajon nem rossz időben született-e Lakatos Demeter, a 20. század csángó költője?

Talán nem!

Ha néhány évszázaddal korábban érkezik erre a földre, bizonyára jeles, de ismeretlen mondó ember, népmesék, népdalok, a névtelenség homályában maradó forrása lett volna, mára talán még falujában sem ismerné senki a nevét.

Ha néhány évszázaddal – vagy talán évtizeddel – később születik, talán közismert költő, színész, ünnepelt színházi rendező, neves író lett lenne, de már aligha írt, beszélt, gondolkodott és érzett volna magyarul, hiszen szülőfalujában igen nagy veszélyben van a magyar nyelv.

Akár előbb, akár később születik tehát, nem lett volna belőle a magyar népi műveltség Moldvában fellelhető archaikus rétegének felszínre hozója, középkori okleveleink nyelvén verselő népköltő, a szabófalvi csángók magyarságának örökre hiteles bizonyítéka.

Nehéz élete, többszöri rendőrségi meghurcoltatása ellenére úgy érzem: jó időben született Lakatos Demeter. Művészetével már ki tudott emelkedni a folklórforrások gazdag, de névtelen buzgásából, de még magyarként lehetett a csángó nép költője.