magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Csomafáy Ferenc: Egy szavahihető pedagógus


 

Lengyel Dénes Emlékezések 1914–1947 című kötete nemrég látott napvilágot a Művelődés Műhelye gondozásában. A szerzőről elmondhatjuk: Kisbaconban született, 1910. aug. 7. – elhunyt Budapesten 1987. júl. 19. Az utókor írónak, irodalomtörténésznek, kitűnő pedagógusnak tartja. Egyébként Kovács Ágnes néprajztudós férje volt. Anyai ágon Benedek Elek unokája. Édesapja nyomdokaiba lépve, 1932-ben szerzett Budapesten magyar–latin–francia szakon tanári diplomát. Középiskolai tanár Budapesten (1935–52); a Központi Pedagógiai Továbbképző Intézet magyar tanszékének vezetője (1952–61), majd a Petőfi Irodalmi Múzeum helyettes igazgatója nyugdíjazásáig (1970).

Pedagógiai tárgyú írásaiban az irodalomtanítás módszertani kérdéseivel foglalkozott. Szerkeszti a Nagy Magyar Költők c. sorozatot. Népszerűsítette a 19. század nagy alkotóit. Jókai Mór összes művei kritikai kiadásának egyik szerkesztője. Élete utolsó szakaszában intenzíven foglalkozott a magyar mondavilággal. Művei: Ovidius és a francia renaissance (Bp., 1933); La Fontaine (Bp., 1963); A fogalmazás tanítása a középiskolában (Bp. 1965); Jókai Mór (Bp., 1968); Benedek Elek (Bp., 1974); Régi magyar mondák (Bp., 1972); Irodalmi kirándulások (Bp., 1974); Magyar mondák a török világból és a kuruc korból (Bp., 1975); Így élt Jókai Mór (Bp., 1975); Kossuth Lajos öröksége. Mondák a 18. és 19. századból (Bp., 1977); Új élet hajnalán (történelmi mondák, Bp., 1979).

A felsoroltak között nem szerepel Emlékezések 1914–1947, amely az író-tanár életéből 33 Krisztusi évet foglal magába. Ezek az évek talán Lengyel Dénes életének (de nem csak neki) legfontosabb évei lehetnek, melyek messzemenőleg meghatározzák egész életének, magatartásának, viselkedésmódjának, életstílusát, gondolkodását.

Az ősök nyomában, hogyan látja a gyermek Kisbaconban élő Benedek Elek nagyapót körülvevő glóriát. A csodálatos székelyföldi táj benne a sajátos magatartást tanúsító embert. Lengyel Miklós dési tanár megjelenése. A két család, a Benedek és a Lengyel megmérettetése. Lengyel Miklós megnősülése, Budapestre való költözése. Az ambiciózus apát a magyar–latin tanárt Tavaszmező utcai gimnáziumba nevezik ki igazgatónak. Később ez az iskola felveszi a Zrínyi Miklós Gimnázium nevet. Szűz utcába való költözés. 20 évet laknak ebben az épületben. Az első világháború. A Tanácsköztársaság furcsaságai. „1920. június 4. váratlanul félbeszakad a tanítás. Megszólalt a józsefvárosi templom harangja. A tanító bácsi felállított minket. Egy ideig nem szólt hozzánk, hallgatta a harangszót. Aztán megszólalt: Gyerekek, jól jegyezzétek meg a mai napot. Most írták alá Párizs mellett, Trianonban azt a békét, amely a mi hazánkat megcsonkítja. Most veszítjük el az ország földjének nagy részét és sok millió magyart, akik a békekötés miatt más ország határai között fognak élni.”

Megtörtént a főhatalom-változás. Ennek hatása a Kárpát-medencében élő emberekre. Kisbaconba nem lehet a szokásos nyaralásra menni. A Gyermekvédő Liga külföldi utazásokat szervez. Svájci élmények. Itt jön rá arra, mit jelent, ha az ember nyelveket tud. Tolmácsol. Jutalom rengeteg csokoládé.

Gimnáziumi évei alatt komolyan tanul. Osztálykönyvtáros. Ezekben a részekben a szerző, anélkül, hogy tételesen megfogalmazná, rendkívül jól érzékelteti azt a tanári gárdát, amelyet még a kiegyezés utáni Osztrák–magyar Monarchia nevelt, akik megértették Klebelsberg Kunó (1922. jún. 16-tól 1931. aug. 24-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter, időközben 1930. szept. 8.–szept. 28. között ideiglenesen népjóléti és munkaügyi miniszter is a Bethlen-kormányban. A Magyar Történelmi Társulat és több társadalmi és tudományos egyesület elnöke volt. Minisztersége idején kiépítették a tanyai iskolák hálózatát, megreformálták a polgári iskolát és leány-középiskolát, lerakták a szegedi egyetem alapjait és felállították a bécsi, berlini és római magyar intézeteket.) nemzet építő szándékait. Az emberek reflexből megpróbálják élni azt az életet, ami már elmúlt. Az összezsugorított ország mindent megtesz azért, hogy lépést tartson az idővel. Markáns tanárok sora, melyek közül kiemelkedik Karácsonyi Sándor tanár úr alakja. A gimnáziumi évek kedves eseményei. Tanulmányutak: római, párizsi tartózkodások. A horizont tágulása. A lányok felfedezése. Kaland a kis Gavroche-sal. Aki végül is hallgatván az idő szavára német szabóhoz megy feleségül. Álláskeresés, Székesfehérvár a 20. században. Diákok között, a nagy példaképek feltűnése. A jövőn való meditálás. Erre így emlékezik vissza: „A fehérvári tartózkodás magányos elmélkedése is alkalmasnak bizonyult, ekkor mértem fel erőmet, s terveztem meg az egész életemet. Ami az erőt illeti, ez sem a tudományban, sem a művészetben nem jogosít önálló, harmonikus életmű megalkotására, de elég ahhoz, hogy a már meglevő értékeket másoknak átadja. Ezért hát egész életemben nevelni fogok, még pedig új eljárással... Csak akkor érhetek célba, ha minden tanítványom érzi, hogy szeretem őt.”

Az elképzelések, a vágyak, a szándékok darabokra törnek a történelem kegyetlen fordulatain. Az első zsidótörvény megjelenése után sajátosan alakul élete. Az ősök mindkét ágon (Lengyeléknél apa, anya, Benedekéknél az anyai ágon) már 1848 előtt Magyarországon élnek. A környezet is különböző képen reagál: van, aki nem törődik a fajtörvénnyel, de van olyan is, aki kiélvezkedi magát vélt felsőbbrendűségében. Megváltozott világ szokatlan és elfogadhatatlan, de nincs mit tenni ellene. Szerencséjének tartja azt, hogy a szülei nem kényeztették el, nem dicsérték agyba-főbe és nem abajgatták. A kemény munkára nevelték. Ezért elhatározása sem változott. De a világ körülötte nagyon. Munkahelyén való tartózkodás enyhén szólva kínossá válik. Talán itt érezhető, mit is jelent az irodalomban és különösen a magyar prózában az, hogy az egyedek latin nyelvű műveltséggel rendelkeznek. Cifrázatlan szavakkal, pontos fogalmazással, rendkívül frappánsan írja le a körülötte zajló életet. Szavakkal nem vádol senkit, de azt a megváltozott életet, ami őt körülveszi szuggesztíven, meggyőzően ábrázolja: „Jóska nagyon ötletes: egyszer egy nagy seprűt szerzett, s kezdte az utat seperni. Elért a kapuhoz, ott is tovább sepert. Az őr hagyta, ő meg a kerítés mögött szép lassan haladt előre, míg arra jött egy taxi, abba seprővel együtt beugrott, s a napot a városban töltötte. Máskor mesterembernek adta ki magát; egy colstokkal kezdte mérni a kijárati kaput, a falat, addig-addig mért, míg egyszer csak eltűnt az őr szeme elől.

Hiszen ha ilyen kedélyes elemekből állna a munkaszolgálat!

De nagyon- nagyon szomorú kép jelenik meg előttünk, amikor a századtársak panaszait hallgatjuk. Azon a címen, hogy segítenek az üldözött zsidókon, azok is rabolnak, akik megjátsszák a filoszemitát. Sokan vállalják a bútorok, az ékszerek, a valutamegőrzését, de akik megpróbálják visszavonni az ilyen megbízást, szomorúan tapasztalják, hogy kirabolták őket. Vajon ki a gonoszabb keresztény, az e, aki nyílt antiszemitizmussal pusztít minket, vagy az, aki pártfogás címén rabolja el a rábízott értéket?... Olyanok is vannak közöttünk, mint Cs., aki nem csak külsőre ősmagyar, hanem származásra is, csak éppen nem tudja igazolni. De akad olyan is, akinek őrmester a keresztapja, most tért ki, talán ettől vár megoldást. Egy kis csoport őrzi emberi méltóságát, civilizált szokásait, művelt emberhez méltó stílusát, de a nagyobb tömeg eldurvul, nem mosdik, s úgy beszél, ahogyan a keret.”

A láger élet egyik kivételes, szívet is elszorító eseményét a 196. oldalon meséli el: „Hát én vagyok a bőrkamásnis, és ki kell lépnem. Ennek soha sem örül az ember: jobb a tömegben elveszni. Akivel a külön foglalkoznak (a század parancsnokról van szó), annak régen rossz. Kissé megilletődötten lépek ki.

– Nézze, én egész délután figyeltem magát. Minden fordulót megcsinált. Ezért itt a század előtt megdicsérem! Hogy hívják?

– Elrebegem a nevem.

– őrmester, hallotta a nevet. Ezen túl mindig ő kapja az első eltávozási cédulát, ne feledje, külön dicséretben részesült! Végeztem!

A sors iróniája, hogy sokat dolgoztam, mint diák, tanár, ifjúsági író, de külön dicséretben csak ládahordásért részesültem.”

A munkaszolgálat talán egyik legszebb részei, közé tartozik a Felsőbányai táj költői, lírai leírása, de tanulságos az a történet is, amely ott történik vele. 202. oldal: „A szellemi munka tekintélyt kölcsönöz: már a keret tagjai is tanár úrnak hívnak. Akkor érek pályám csúcsára, amikor a milliomos Weismann úr megkér. Hogy Vilma lányát franciára tanítsam. Ez a milliomos szerény, egyszerű ember, nem restell alkudozni, amikor az óradíjat megállapítom. Azt mondja, hogy annyit csak Nagybányán adnak! Nem akarom mondani, hogy én meg Pestről jövök, megelégszem az alacsonyabb összeggel. A dolog, jellemző, a halál árnyékában is fizetnek a kultúráért, de ha alkudni lehet, akkor nem tágítnak.”

Az Ukrajnában rossz a víz. Fertőzést kap. Szédeleg, rosszul érzi magát, egyik barátja szerez neki, sorstársaktól, ellen szolgáltatás nélkül gyógyszert, ami az ottani körülmények között hihetetlenül nagy érték. (220. oldal)

Újjáépítjük Ukrajnát fejezetben egy figyelemre méltó eszmefutatását, idézném: „A munkaszolgálatosok legnagyobb része azt hirdette, hogy aki lerombolta az állítsa helyre, hozzák ide a horthysta tiszteket, a németeket, bárkit, akit fasisztának lehet tekinteni, de minket szállítsanak haza, mert mi nem romboltunk, hanem amint lehetett, átjöttünk önként ide, mert a Szovjetuniót szövetségesnek éreztük.

Nagyon logikus érvelés, nehéz cáfolni. Akkor hát velünk igazságtalanul bánnak, s nem is kötelezhetnek az újjá építés munkájára.

Sokat töprengetem ezen, míg kialakítottam álláspontomat. Végül arra a következtetésre jutottam, ha magyarnak vallom magam, osztoznom kell a közös felelősségre vonásban is. Nem én pusztítottam, hanem honfitársaim, akiknek nevelője vagyok. Az egyetemes felelősség elve és a nevelő felelőssége egyaránt arra kötelez, hogy na magam módján részt vegyek ebben az újjáépítő munkában. De hogyan.”

A könyvének hátralevő részében ennek a gondolkodásnak a gyakorlatban történő cselekedeteinek a megmagyarázásával találkozunk. Az alkalmazkodás magas iskolájával ismerkedhetünk meg, melynek alapjait valahol az osztrák–magyar monarchiában rakták le. A főbázis az a tudás, amely biztonságosan eligazítja az embert. Ehhez a gondolkodáshoz Horatiustól kölcsönöz gondolatot:

„Önmagán

az úr csak víg és az víg, ki naponta így

kiálthat: „Éltem!” Vonj az égre

holnap, Atyám, hamuszürke felhőt

vagy tiszta napfényt; nem teszi, bármi jön,

érvénytelenné azt, ami volt...”

(Bede Anna fordítása. 255. oldal)

Oroszul és románul kezd tanulni. Mind jobban beleveti magát a politikai munkába. Tájékoztat, hallgatják a BBC, magyar rádiót, híreket mond a kevésbé tájékozódottaknak. Mint tanár elsőrendű feladatának tartotta a hazafias nevelést, ami egy szempontból könnyű volt, mert a fogságban levők szívesen gondoltak az otthoni eseményekre, minden emlék megszépült. Sokan a fogságban érezték meg azt, hogy az otthoni élet sokkal jobb volt, mint ahogy ők azt annak idején elgondolták. A fogolytáborban azt is fel lehetett mérni, hogy a 3000 magyar fogolyból 300 írástudatlan. Az egyénileg elvégzett felmérésekből kiderült a többség nem tudta megmondani a legnagyobb költők és legfontosabb politikusok neveit sem. Nem beszélve arról, hogy a legtöbbjük még az újságokat sem olvasta. Általános volt a németgyűlölet. Ahol csak lehetett elverték a németeket.

A könyv utolsó előtti oldalán elmondja: „Az én hivatásom a tudományok és művészetek nevelő hatású oktatása. Beérem a középiskolai tanár feladatkörével és helyzetével, még akkor is, ha ez nem nagyon rózsás. Végül nem hagyok fel azzal a reménnyel, hogy olyan ifjúsági könyveket írjak, amelyek nevelőmunkámat kiteljesítik, és országos méretűvé teszik. Előre tehát az új úton, kezdjünk új életet, a tanár, az ifjúsági író és a családapa életét.”

A sors ennek a feladatnak a megvalósítására még 40 évet adott.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008