Művelődés

„Csak azt tettem jó akarattal, amit kellett.”

Bende Katalin. Volt valamikor egy kétértelmű kor. A jelenlevőknek bizonyára nem kell lefesteni, mindegyikünk átélte valamilyen formában. A hangsúly az átélte kifejezésen van. Hiszen ez az egyik ismérve volt az említett kornak. Élni és átélni. Szemben az árral, szemben egy meghasonult világgal. Szemben az elvárásokkal, szemben az elvárásaiddal. Szemben a diktálttal, szemben önérzeteddel. Kétértelmű volt az a kor. Az egyik fele az értelmetlenségnek felesketett, melyik a józan ésszel perlekedett. A másik fele, a huncutul takarásban levő, a cinkosul összekacsintó, a ravaszul elhallgatott, a karneváli maszk mögé rejtőző: az értékmentő, értékőrző. Az a kor, amikor a gyermeket úgy engedték el hazulról, hogy az otthon hallottakról szót sem ejthet, amikor apáink házon kívül tárgyalták meg azt, amit nem volt szabad a „nagy testvérnek” megtudnia. Az a kor, amikor egy régebbi kor értékei a szekrény mélyén, a padláson, a pince zugában, a fészerben aludta Csipkerózsika álmát, vágyva várakozva a majdan megjelenő szép herceg felélesztő ajakérintésére. Egy ilyen korban járt iskolába és nem csak mellesleg könyvtárba is a most beszélő, és ebben a korban találkozott azzal a személlyel, kinek érdemei megtisztelő méltatására vállalkozott. Rögtön helyesbítek is. Nem is könyvtár volt az, hanem a tudás szentélye, ahová mindig megihletődéssel lépett be gyermek és felnőtt egyaránt. Oda jártunk megpihenni, megmelegedni, odajártunk mesét hallgatni, verset mondani, irodalmi vagy történelmi versenyre készülni, zenét hallgatni, netán TV-t nézni, vagy beteg öregjeinknek olvasmányt kölcsönözni. Oda jártunk, ha nemzetiségi irodalmunk doyenjeivel, vagy éppenséggel a szépreményű szárnybontogatókkal akartunk ismerkedni. Legtöbbünk ott találkoztunk először a kötelező olvasmányok mellett lexikonnal, szakirodalommal, folyóiratok gyűjteményével. Ebben a betűrengetegben talált kedves kiszolgálóra, segítőre, irányítóra, figyelemfelhívóra a bátortalan vagy még járatlan kultúraéhes olvasó.

Bende Katalin könyvtárosnőről van szó, kit most nagy tisztelettel köszönthetek, köszönthetünk. ő nemcsak a kézdivásárhelyi könyvtár lelke és lelkes építője volt, hanem a könyvtárba járó olvasó nemzedékek tudatos nevelője az iskoláskorúaktól a nagymamakorúakig egyaránt. S ha gyermekkoromra és mai státusomra gondolok, véletlenszerűen még könyvtárost, könyvtárosokat is nevelt. A könyv, a vers, a szépség, az irodalom, a zene szeretetét tanultuk tőle. Azt is mondhatnánk, hogy kulturális édesanyánk volt abban a nem mindig negatív előjelű proletár világban. Mondhatják, hogy most ellentmondásba keveredem bevezető soraimmal, de ez csak látszólagos. Hiszen, mint állítottam, annak a kornak is megvolt a maga értelme. A kultúrértékek megismerését, a polgári attitűd elsajátítását, tiszteletét, a tudás és mindenek előtt a munka becsületét köszönhettük, köszönhetjük Bende Katalinnak. Neki is köszönhetjük, hogy a kor szelleméhez igazodva, de némi belső indíttatástól is hajtva – nem tudom, mond-e ez egyáltalán a fiatalabb nemzedékeknek valamit –, de valóságos sztahanovista olvasókká váltunk. Egy kis város életében egy múzeumigazgató (mint Incze László), egy zenetanár (pl. Aracsi Géza), egy meghívott előadó (pl. Kónya Ádám), egy lelkes irodalomtanár (pl. Kiss Lázár, vagy Sylvester Lajos), s hadd ne soroljam a többi nevelőt... egymásnak adták a könyvtár kilincsét, s nyitogatni küldtek oda minket is ..., kihez máshoz, mint Bende Katalin könyvtároshoz. Nagy Éva mellett Bende Katalin, annak a 19. század közepén megteremtett kézdivásárhelyi kultúra teremtő hagyománynak volt a folytatója, amelynek letéteményesei a valamikori, Kaszinó név alatt közismertté váló Társalkodó, az Iparos Ifjúsági Egyesület és a Kereskedő Ifjak Körének könyvtárai, a főgimnázium nyilvánossá váló könyvtára voltak. A közösségi kultúrateremtésé. A Bende Katalin által fémjelzett időszakban szervezett verses estek, író-olvasó találkozók látogatóiként Beke Györggyel, Farkas Árpáddal, Veress Dániellel, Bözödi Györggyel, Horváth Istvánnal, Magyari Lajossal, Bitay Ödönnel, Tömöry Péterrel, Kányádi Sándorral, Holló Ernővel, Balogh Józseffel, Puskás Attilával, a Kapuállítók antológiájának szereplőivel ismerkedhettünk. Kudelász Ildikó színművésznő rendszeres művészi tolmácsolásában élvezhettük alkotásaikat. Könyvbemutatókon, Farkas Árpád, Sütő András, Mikó Imre, Benkő Samu, Imreh István, Markó Béla, Köntös Szabó Zoltán, Bágyoni Szabó István, Domokos Géza, Faragó József, Nagy Olga, Magyari Lajos, Kántor Lajos, Tamás Gáspár Miklós, Szőcs Géza, Veress Gerzson, Bogdán László, Gazda József, Sombori Sándor, Molnár Gusztáv munkásságával találkozhattunk. Ez után már csak azt elemezhetnénk, hogy mit jelent az, ha egy magyarirodalom szakos tanárnőből hivatást űző könyvtáros lesz... Beszélhetnénk arról, hogy mit jelent az, amikor egy kultúrában dolgozó egyént szolgálati időn kívül is kultúrateremtésre köteleznek, s teszi azt szívvel lélekkel... De nem tesszük. Az eddig felsoroltakból kitetszik.

A továbbiakban, hadd olvashassam fel egy 1972-es, kis könyvtártörténeti összeállításból, egy ma is vállalható önvallomás jellegű, rövid, idevágó passzust: „[a könyvtár] Két könyvtárosa: Bende Katalin és Nagy Éva úgy igyekszik megoldani a rájuk háruló feladatokat, hogy a könyvtári munka a jövőben is hozzájáruljon a tömegkultúra emeléséhez, és munkásságuk méltó legyen az eltelt 130 évhez”. Manapság, amikor egyre gyakrabban hangzik el az „elitek kultúrája” kifejezés, talán nem volna minden érdek nélküli a tömegekre is gondolni. Az egykori példa megszívlelendő! Tudatosan úgy építeni a könyvtárat, hogy minimális költségvetésből minden olvasói igényt kielégíthessenek, hogy minden nyomás ellenére, egy zömében magyar lakosságú és kisiparos összetételű várost magyar nyelvű könyvekkel ellássanak, hogy a könyvelosztók kínálatából célirányosan, okszerűen válogassanak úgy, hogy a művelődéshez való hozzájutás a legmagasabb szintre emelkedjen... – akkoriban tét volt. Bende Katalin személyével pedig beigazolt tény.

Későbbi nevelt kolléganője, kolléganőnk, kit szintén ő avatott be e gyönyörű szakma és hivatás rejtelmeibe, s akitől ünnepeltünk jelölése is származik: Bitay Éva írta a következőket az erdélyi könyvtáros társadalom felé, Bende Katalin jelölését indokolandó: „Az ő felelősségteljes munkájának köszönhetően ma lapozgatni tudják a város olvasói a Székely Újság, Székely Hírlap múlt század eleji számait, valamint a kommunista diktatúra évei alól átmentette az ősi Kaszinó Könyvtár legjelentősebb műveit és lexikonjait.

A felelősségteljes hivatás, a hagyományápolás és a nemzeti értékmentés – Bende Katalin munkásságát dicsérendő – gondolatisága fonódik egybe ezekben az idézetekben.

Bevallom, és elismerem, hogy ez a méltatás talán többet beszélt másról, mint magáról a kitüntetettről, de kérem az ő és a jelenlévők megbocsátását, ugyanis, mindegyikünkben, kiknek megadatott, hogy élvezhessük Bende Katalin simogató tekintetét, közlékeny és meleghangú szavait, mindegyikünkben benne van egy kis Bende Katalin és az általa képviselt szellemiség. S azt is elárulhatom, hogy korábbi puhatolózó beszélgetésünk alatt többször elhangzott ünnepelt könyvtárosnőnk ajkáról az a pár szerénykedő szó, amit most idéznék: „csak azt tettem jó akarattal, amit kellett.” Hát igen..., mi most, azt a valamikori jóindulatú cselekvőkészséget köszönjük meg, ha kissé megkésve is, amellyel oly önzetlenül halmozott el.

És még valami, – számomra azért is ünnepnap ez a mai, mert egy eminenciásunk szürke köpenyét hinthetjük be bíborló aranyporral. Kérem tisztelettel, fogadja megbecsülésünk jeléül az EMKE Monoki István-díját.