Művelődés

Elemzésemben két tipikusan mezőgazdasági termelésre berendezkedett Kis-Küküllő menti település gazdasági stratégiáinak változását követem nyomon az 1989-es váltástól napjainkig. Arra keresem a választ, hogy e két nagy hagyományokkal rendelkező agrártelepülésen a mezőgazdasági specializáció milyen helyet foglal el a rendszerváltás után követett gazdasági stratégiák rendszerében. A dolgozat a mikroelemzés szintjén végső soron azokat az erővonalakat vizsgálja, amelyek terében a magángazdasági üzemek működésüket megszervezték, és amelyek a változás utáni magyar falvak agrárgazdasági fejlődésének irányait jelölik.

Héderfája

A mezőgazdasági termelés Héderfáján a kollektivizálást megelőző időszakban kizárólag magángazdaságok keretében zajlott. Mint általában az erdélyi falvakban, a település birtokstruktúrája a törpe- és kisbirtokos szervezeti formák jellemzőit mutatta. Közös erdővel, földdel nem rendelkezett a falu, a termelőszervezetek működését azonban a szőlősök esetében autonóm önszervezeti forma, a hegyközség szabályozta.

A kollektivizálás más Kis-Küküllő menti településhez viszonyítva meglehetősen későre, 1962-re fejeződött be. A falu fokozott mértékű ellenállását a megalakuló pártvezetőség kompromisszum útján bontotta meg. Ennek értelmében a falu férfilakosságának jelentős része a dicsőszentmártoni faipari üzemnél kapott munkahelyet.

A berendezkedett államhatalom a kollektív gazdaság megszilárdulása után nagyszabású szőlőtelepítést tervezett Héderfája határába. A déli fekvésű oldalakon a telepítés 1973-tól, néhány év alatt, hatalmas energia-bedobással 1985-re meg is valósult. Ennek eredményeként a település határán 200 hektár szőlőt telepítettek, ami gyökeresen megváltoztatta a mezőgazdasági területek növénykultúráinak korábbi arányait. A magángazdálkodáshoz képest a szőlőtermesztésre használt összterület húszszorosára nőtt. Ekkora mennyiségű szőlő megmunkálásához egyetlen falu munkaerő-potenciálja nem volt elegendő, az erre a célra létrehozott szőlészeti géppark mellett a héderfáji szőlőket tíz falu agrárnépessége dolgozta. Emellett időnként helikopteres permetezéshez is folyamodtak. A más falvak lakosságának szőlővédelmi munkákra való alkalmazását az is szükségessé tette, hogy a korábban mezőgazdasági termelést folytató férfilakosság a városi ipari termelésben dolgozott. Héderfáján viszonylag kevés volt a termelőszövetkezetben főállásban dolgozó mezőgazdasági alkalmazott és napszámos, a falu munkaerejének legaktívabb rétegét az ingázók csoportja alkotta, amelynek tagjai tulajdonképpen téesznapszámosok is voltak. Ugyanakkor kis méretű elvándorlási hullám is bekövetkezett, a városokban alkalmazott fiatalok az ingázást kiküszöbölni igyekezve beköltöztek a közeli városokba. A leggyakoribb célpontok Dicsőszentmárton és Marosvásárhely voltak, kisebb mértékben Segesvár. Mindemellett a szakmatanulás, a kapcsolati tőke mozgósítása révén minél jobban fizetett, ipari szektorban való munkavállalás, valamint az értelmiségi pálya felé való tájékozódás az, amely a vizsgált időszakban követhető minta volt a fiatalabb népesség számára.

Ilyen viszonyok között valamelyes tőkekoncentrációt csupán az erősebb nagycsaládok tudtak megvalósítani. Minél több családtag tudott ugyanis elhelyezkedni a mezőgazdaságon kívül eső állami fizetéses rendszerben (ipari munkásokként), az egyes családok annál sikeresebb életstratégiát tudtak megvalósítani. A pártvonalon felfutó vezetői elithez való csatlakozás, a település magyar etnikumú voltánál fogva, nem volt követhető stratégia. A nagyüzemi szőlőtermesztés mellett (lopás révén) az önellátást biztosító szőlőtermesztés termelési kerete elsősorban a háztáji volt. A lopásnak kulturálisan támogatott és közösségileg elfogadott formái alakultak ki, amelyek az adott történeti korszakban a lokális társadalom számára lényeges túlélési stratégiát jelentettek.

A reprivatizációval a magángazdaságok idején fennálló tulajdonviszonyok, valamint a birtokstruktúra kis eltérésekkel ugyan, de lényegében azonosan reprodukálódott. Az újraelosztás magában hordozta a hatékonyabb mezőgazdasági termelés egyik előfeltételét, a földek tagosításának a lehetőségét. Annak, hogy ez az agrárszakemberek felvilágosító tevékenységének ellenére sem történt meg, mentalitásbeli okai voltak: az a tény, hogy újra magántulajdonba kerülhettek a földek, egy közösségi eufória kialakulását okozta. A föld eredeti helyén való visszaszerzése elsősorban szimbolikus értékű döntés volt, az elnyomás frusztrációit leküzdeni segítő, önmagán túlmutató, szimbolikus térfoglaló aktus.

Közösségi döntés eredménye volt tehát, hogy mindenki ott kapta vissza a földjét, ahol korábban (a magángazdálkodás idején) is volt. Így az oszlopos támrendszerű (kordonműveléses) szőlőkből mindenkinek a korábbi birtokviszonyok alapján mértek ki a parcelláját. A kollektivizálást megelőzően föld nélküli cigányság gazdasági egységenként 50 ár földhöz jutott. A héderfáji szőlészeti géppark még abban az évben megszűnt. A szomszédos településen, Széplakon még néhány évig szövetkezeti formában alacsony hatékonysággal működött a szőlészet, a községközpont határrészében lévő héderfáji szőlőket így még gépesítve művelték 1995-ig.

A földek újraelosztása után, úgy tűnt, a lokális társadalom magára talált: a visszakapott földeket, szinte kivétel nélkül, mindenki megművelte. A kialakult új tulajdonosi szerkezetnek csak egyik meghatározója volt a korábbi birtok nagysága, legalább ilyen jelentőséggel bírt a rendelkezésre álló pénztőke, az elfoglalt társadalmi pozíció, az iskolázottság, a foglalkozás jellege a váltás pillanatában, a családi háttér és az egyéni kockázatvállalás, a kínálkozó helyzet felismerésének a képessége. Emellett fontos tényező volt az informális gazdaságban használható kapcsolati háló kiterjedtsége is. Ugyanakkor mindent összevetve előremutató gazdasági építkezést csak egy nagyon szűk csoport valósított meg, a lokális társadalom csoportjainak legnagyobb része egy idő után saját tartalékait élte fel.

Megfigyeléseim szerint az a fokú gazdasági építkezés, ami Héderfáján közvetlenül a váltás után megtörtént, a Kis-Küküllő alsó folyása menti falvakban egyedülállónak mondható. Egy adott mezőgazdasági területre jutó traktorok viszonylagosan nagy száma Héderfája mellett csak Gálfalván figyelhető meg. Ez a fentebb bemutatott okok mellett a település termelési egységeinek más településektől eltérő szerkezetével, a rokonsági viszonyokra jellemző erősebb kötésekkel magyarázható.

A közösség számára az 1995-ös év a gazdasági krízis éve volt. 1995-ben már nyilvánvalóvá vált, hogy a faluközösség kb. 75 százaléka veszteségesen művelte szőlőjét, akárcsak más, mezőgazdasági termelésre hasznosított földjeit. Azoknak, akik 1995-ig nem tudtak traktort és hozzá való gépi felszerelést venni, és ezáltal nem tudtak felzárkózni a falu kb. 10%-át kitevő „traktorosokhoz”, a gazdaságuk veszteséges volt. Önfenntartásra rendezkedtek be, az általuk követett stratégiák nagymértékben a munkaerő- és nem a pénzgazdálkodáshoz kötődtek. Nem folytattak például célirányos piacra termelést, az esetleges felesleget azonban alkalomszerűen értékesítették.

A mezőgazdasági gépekkel rendelkező újgazdák mellett az önfenntartáson túlmutató sikeres gazdasági stratégiákat a falu munkaképes lakosságának további 15%-a valósította meg. Ezek legnagyobb része a háztáji gazdaságokban piacorientált kertészkedéssel kiegészítő jövedelemre tett szert. ők a jövedelemhez jutásnak azt a hagyományos stratégiáját követték, amely a kiadások minél erősebb leszorításából, a termelésre fordított humánerő fokozásából (önkizsákmányolás), a főállásból származó jövedelemnek a gazdaságba való visszaforgatásából áll. Emellett kapcsolati tőkéjük aktivizálása játszott fontos szerepet egyensúlyi állapotuk fenntartásában, valamint szakmai tőkéjük átkonvertálása a szimbolikus kölcsönös segítségnyújtás alkalmaival a traktoros szolgáltatást nyújtó gazdáknál. 5

Az agráriumon belül többé-kevésbé sikeres stratégiákat követő családi gazdaságok mellett 1995-re világosan elkülönültek azok a gazdaságok, amelyek nem tudtak sikeres stratégiákat megvalósítani, a szocialista korszak életlehetőségeinek kiszámíthatósága után ezeknek a társadalmi csoportoknak az életérzése újra a létbizonytalanság lett. Ezek a társadalmi csoportok a váltás után kényszerstratégiákat követtek. Egyesek a változás után még működő állami vállalatoknál próbáltak maradni, akkor is, ha a veszteségesen működő ipari egységek csupán az ingázás által szinte teljes mértékben felélt bérezést biztosították számukra. A főállás megtartásának racionális kalkulációi mögött (nyugdíjszerzés) kulturális motivációk is szerepet játszottak: a munkanélküli státus negatív értékkonnotációkat hordozott. Másoknál az adott és egyszeri erőforrások kiélésére irányuló viselkedés volt tapasztalható: a 90-es évek eleji bő szőlőtermés utáni jövedelem felélése után „kidobták a szőlőt”, azaz gyors jövedelemre tettek szert az oszlopok eladásával. Ez a héderfáji szőlők 70 százalékának elpusztulását eredményezte. A gyors jövedelemszerzés motivációja mellett ebben a viselkedésben a lokális gazdasági vonatkozásoknak, a termelőrendszer gyökeres átstrukturálódásának, valamint éghajlati-ökológiai (mikroklimatikus) csapásoknak az egybejátszását feltételezzük. 1994–1995-ben a szőlő már csak intenzív növényvédelem mellett hozott termést. A korábban szakszerű, gépesített, több falu munkaerejével megművelt, állami gondozás alatt álló, jó állapotban lévő szőlők termőtartalékai elfogytak, a gépesített művelés hiányában rohamos pusztulásnak indultak a termőterület kb. 70 százalékán. Ehhez a 90-es évek közepén bekövetkezett fagyok jelentősen hozzájárultak.

Héderfáján a kívülről jövő modernizációs kísérletek nem érik el a céljukat, csak megnehezítik a termelők dolgát. Legtöbb esetben csupán technikai újítások, nem gazdasági fejlesztő hatásúak. A változás után kialakult gazdaságszempontú rétegződés ellenére sem beszélhetünk az eltérő stratégiákkal és orientációs mintákkal, más-más gazdaságtípusokba sorolható családi üzemek eltérő fejlődési irányáról. A mára kialakult gazdasági típusok orientációs stratégiáiban nem egyedül a birtokolt földterület nagysága a meghatározó, hanem emellett a 90 utáni racionális üzemszervezés képessége, ennek sikeressége. A gazdasági típusok differenciálódása szintén ennek függvényében történt meg. A családi keretben végzett mezőgazdasági termelés a településen nem szűnt meg, a nagycsalád máig az egyik legfontosabb gazdaságszervező faktor, a gazdasági együttműködés pedig az egyes családok életvezetése szempontjából döntő tényező.

Gálfalva

A kollektivizálás Gálfalván Héderfájához hasonlóan átalakította az életvitel egészét. A ház körüli kertek kis mérete miatt a városi piac meglehetős közelsége mellett sem tudtak jövedelemre szert tenni. A megalakult zöldségkertészetben dolgozó asszonyok közül azonban néhányan rendszeresen piacoztak a kertészetből lopott zöldséggel.

A diktatúra alatt ipari várossá fejlesztett Dicsőszentmárton meghatározó közelsége, a kiváló ingázási lehetőségek révén a falu férfilakosságának legnagyobb része az ipari szektorban talált magának munkalehetőséget. A kuláklistára került gazdák utódai az értelmiségi pályára való lépés stratégiáját követték. Annak ellenére, hogy a jó munkalehetőségek mellett a falu a várostól távolabbi településektől eltérően a diktatúra alatt sem vitte rosszul – agrárgazdasági beállítottságú település lévén –, a kollektivizálást veszteségként élte meg.

A diktatúra időszakában Héderfájától eltérően nem történt jelentősebb városra irányuló migráció Gálfalváról, csupán néhány család költözött be a közeli városokba. A városközelség, a munkahelyekre való problémátlan ingázás lehetősége, a háztájiból származó kiegészítő jövedelem a piacozás révén mind olyan tényezők voltak, amelyek a falu belső integritásához, gazdasági fejlődéséhez hozzájárultak.

Helyi vélemények szerint a kollektivizálás után a gyárakban a románokat favorizálták a jobb állások megszerzésénél. Hogy a románok jobban fizetett munkahelyhez jutottak az iparban, valószínűleg azzal is magyarázható, hogy – földjük nem lévén – sokkal hamarabb éltek a városi munkahely lehetőségével. „A magyar azt csinálta, hogy ipari munkás is volt, délután pedig hazaszaladt és a kollektívben is dolgozott, segített a feleségének!” A kettős gazdasági tevékenység túlélési stratégiaként való működtetése feltétételezésünk szerint Gálfalván az adott időszak egyik jellemző vonása volt. Ez a fajta gazdasági viselkedés más falvaktól eltérően nagyobb anyagi tőke felhalmozásához vezetett, amelyet a gálfalviak a rendszerváltozás után az agráriumba konvertáltak át, az életvezetésnek egy jelentős hagyományokkal rendelkező életképes stratégiáját alapozva meg.

Héderfájához hasonlóan a dekollektivizálást a falu eufórikus hangulatban élte meg. A rendszerváltozás után is kétszisztémás gazdaságszervezést követtek, igyekeztek megtartani városi munkahelyeiket, emellett intenzíven elkezdték szervezni a mezőgazdasági termelésre való beállítódást. Néhányan megpróbálták az elődök által művelt hagyományos természeti gazdálkodást folytatni, egyes és kettes fogatolású szekereket vásároltak, illetve újítottak fel.

A gazdaságok gépi felszerelése a dekollektivizálás után rögtön privatizálásra kerülő helyi mezőgazdasági gépállomások állományának árverés útján történő felvásárlásával kezdődött el. Az árveréseket több alkalommal rendezték meg. 1992 végére befejeződött az állami tulajdonban lévő gépállomány és a gazdasági épületek reprivatizációja. Az árverések révén tíz használt, nagy traktor került a gálfalvi gazdák tulajdonába. Emellett a faluból néhány gazda székelyföldi állami egységek árverésein is részt vett, így onnan is vásároltak traktorokat és egyéb mezőgazdasági gépeket.

A dekollektivizálást követő első két évben a különböző műszaki állapotban lévő traktorok mellett kezdtek megjelenni a 445-ös (Fiat) Universal típusú kicsi traktorok, amelyeket újan vásároltak meg Brassóból. Ezek a traktorok már dolgozni kezdtek a gálfalvi határban, jelentős mértékű traktoros szolgáltatást végeztek a traktorral nem rendelkezőknek. 1995-ig ugyanis nagyrészt működtek a dicsőszentmártoni ipari egységek, az emberek munkahelyeik révén folyamatosan készpénzhez jutottak, meg tudták fizetni a gépi szolgáltatásokat. Héderfájától eltérően a traktort vásárlók számához arányítva többen fordultak banki kölcsönhöz, ám sokkal nagyobb összegekkel a gálfalviak sem mertek kísérletezni, kalkulálható fizetői potenciáljuknak megfelelően vettek fel kölcsönöket. Ezeket igyekeztek minél gyorsabban törleszteni, az infláció gazdasági hasznát senki sem kalkulálta. „A gálfalviak szorgalmasak, de nem nagyon merészek” – erősítette meg egyik beszélgetőtársunk.

A gálfalviak szerint azoknak a családoknak a száma, amelyek közvetlenül a váltás után rendelkeztek traktorvásárláshoz szükséges tőkével, de ezt nem tették meg, és az infláció révén elúszott a pénzük, a falu háztartásainak 4 százalékát teszik ki.

A gálfalvi gazdaságok sikeres gazdasági építkezését az a körülmény is meghatározta, hogy az évek során a környező falvak később kitelepedő szász lakosságával felhalmozott kapcsolati tőkéjüket ügyesen konvertálták át gazdaságira. 1991-től négy gálfalvi gazda szász ismerősei révén vásárolt használt (benzines) kombájnt Németországban. Az állami gazdaság kombájnjai a 90-es évek elején még dolgozták a gálfalviak földjeit, ezek, valamint a Németországból hozott nem túl nagy teljesítményű aratógépek ezekben az években elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a gálfalvi határt megdolgozzák.

A gazdaságok gépi felszerelésének javulásával egy időben a gálfalvi gazdák intenzív földvásárlásba is kezdtek. A földek újramérése után kialakult birtokstruktúra lényegesen módosult, jelenlegi stabilitását 1995-re érte el. 1995 után nem történt lényegesebb földmozgás a településen. A földeket azok adták el, akik nem tudtak gépeket vásárolni, vagy nem volt munkaerő a családban. Ennek ellenére ma Gálfalván nem csak a föld a vagyoni különbségtétel szimbolikus mértékegysége. A felhalmozott presztízsjavak, az új ház, az új, nagy teljesítményű traktor és kombájn, a gépek száma, az autó, sőt az egyetemi diploma alkotja azt az értéksort, amiért a gálfalviak szerint érdemes dolgozni.

Az 1990 után igényelhető egyes állami támogatásokat csak nagyon kevesek használták ki, a falu gazdáinak többsége – elmondásuk szerint – „nemigen járt utána”. Ez főként az egyes speciális támogatásokra vonatkozik, mint például azokra, amelyeket gazdaszervezeteken keresztül válhattak volna elérhetővé. Az őszi búzaterméskor vagy a tavaszi vetésekkor igényelhető állami szubvenciókat többnyire mindenki igényelte, ezek közvetlenebbül hozzáférhetőbbek is voltak a többség számára.

A változás utáni reprivatizációval beinduló gazdaságszempontú rétegződés ellenére a vizsgált települések esetében csak fenntartásokkal beszélhetünk az eltérő stratégiákkal és orientációs mintákkal, más-más gazdaságtípusokba sorolható családi üzemek eltérő fejlődési irányáról. Habár a régióban Gálfalvát és Héderfáját tartják olyan településeknek, amelyek túlnyomórészt az agráriumhoz kötődő gazdasági stratégiák révén prosperálásnak indultak, véleményünk szerint csupán egy szűk rétegnek sikerült gazdaságát a mezőgazdasági középvállalások formájára átszervezni. Héderfája esetében bizonyos szempontból gazdasági visszafejlődésről lehet beszélni, amely a jelenlegi feltételek mellett (makrogazdasági tényezők, közgazdasági környezet) a jövőben folytatódni fog. Gálfalváról a kutatás mostani fázisában csupán feltételezzük, hogy gazdaságainak többségében a héderfáji kisüzemi gazdaságokéban végbemenő folyamatok játszódnak le.