Művelődés

Mátéfi Csaba és Mátéfi Zita. Kacsó András díj Erdélyi magyar néptánckultúránk megőrzése és minőségi művelése érdekében kifejtett előadói, oktatói, együttes-vezetői tevékenységükért

Táncos időket élünk! Vagy mégsem? Gondoljunk csak bele: valamiképpen mindannyian táncot járunk, akarva-akaratlanul végig kell azt járnunk. Ha pedig valaki új táncba kezd, mindig megfontolja. Visszatekint, a múltat tükörként szemléli, hogy végig tudja járni, még akkor is, ha közben mások is meg akarják táncoltatni, még akkor is, ha sokan ellenzik ezt a táncot – akik egyébként táncbarátok – még akkor is… még azért is! Táncba – és dalba is – önthetjük örömünket, bánatunkat, büszkeségünket, megmutathatjuk benne erőnket, belerejthetjük gyöngeségünket, kifejezhetjük általa szerelmünket, gyűlöletünket, egyéniségünket, hovatartozásunkat és együvé tartozásunkat. Így settenkedünk a régi, táncos idők nyomában, hogy megtalálhassuk, eltanulhassuk öreg táncosok lépéseit és újrateremtsük azokat színpadon és színpadon kívül, helyet adjunk neki mánkban.

Mátéfi Csaba és Dónát Zita immáron házastársként is huszonegynéhány éve ezt a szolgálatot vállalta fel, hogy színpadi táncosokként, oktatókként vagy éppen csoportvezetőként néptánc-mozgalmunkat erősítsék. A kezdetek egybeesnek a Pipacsok Néptáncegyüttes alapításával, a középiskolás évekkel, amikor Székelykeresztúron az utóbb Orbán Balázs nevét felvevő gimnáziumban toborzódnak az első Pipacsok. Itt szeretik meg a néptáncot, tanulják motívumait, ízlelgetik jellegzetességeit, táji stílusait, s miután a néptáncvírus végleg megfertőzi őket, s bekövetkezik a nagy történelmi változás is, rászánják magukat a nagy lépésre, hogy hivatásosként is kipróbálják magukat. Ott vannak 1990-ben Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes alapításánál. Három éven keresztül tanulják a színpadi néptánc fortélyait, koreográfiákat, műsorokat, és korán megmutatkozó tehetségük következményeként gyakran kapnak szóló táncosi szerepeket: a Napkeletről napnyugatra, A tánc ünnepe, Apám tánca című műsorokban. Az élet azonban nem könnyű az otthontól távol. Szoktuk is mondani viccesen: nemes a mi munkánk, de nem es fizetik, így a sors újra hazarendeli őket Székelykeresztúrra, Alsóboldogfalvára, ahol családot alapítanak és visszatérnek a kezdetekhez, vagyis a Pipacsokhoz. Ez idő tájt virágzik fel újra a Pipacsok és készülnek el olyan műsorok, mint az Idegen földre ne siess, a Katonák vagy a még ma is műsoron lévő Együttélésben, amelyek hosszú időre megalapozzák a Pipacsok hírnevét. 1998-ban új út indul: „fölvillámlik a valótlanságban / egy elfelejtett pipacsrobbanás” – mondaná a költő Király László. A profizmus lehetősége nyílik meg újra azáltal, hogy Székelyudvarhelyen megalakul az Udvarhely Néptáncműhely. Tagjai ekkor nagy többségében Pipacsosok. Itt találjuk Mátéfi Csabát is, aki az előadásokban többnyire szólótáncos és koreográfus munkatárs is. Annak ellenére, hogy sok szép és értékes előadás készült Székelyudvarhelyen: Táncos idők, Tragédia, Százlábú kaland, Székely sorsképek, Király nemből méltóság, Lámpások, Zeng a lélek, az épp uralkodó korszellem, az együttes létezési körülményei sosem voltak ideálisnak mondhatók. Így vált a profizmus csalódássá sokunk számára, Mátéfi Csaba számára is, minek következményeként ott hagyja az együttest 2006-ban. Az elsajátított tudás, a hivatás önzetlen gyakorlása, mozdulatnyelvezetünk olyszerű művelése, ami az irodalomban a vershez vagy a szépprózához hasonlítható, teszi igazán profivá a táncos Mátéfi Csabát. Erdély talán legnagyobb néptáncművészét tisztelhetjük benne, hisz úgy újjáteremteni a táncot ízeiben, rögtönzött formaiságában és oly gazdag változatosságában, ahogy azt ő teszi, ma a Kárpát-medencében nem sokan tudják. S hogy a dicséret elsősorban a táncos férfit illeti, az csak azért van, mert a mi népi tánckultúránknak megvan az a sajátossága, hogy a férfi táncol, a nőt táncoltatják. Nem kisebb szerep azonban a nőé sem. Kiváló táncos mellett kiváló táncospár. Így jellemezhetjük Mátéfi Zita szerepét ebben a párosban, ami maga a harmónia, az egység táncban és életben egyaránt. Zita 1998-tól a Székelykeresztúri Tanulók Klubjának néptáncoktatója, és Csabával együtt nevelik az újabb táncos lábakat Székelykeresztúron, de ha kell Segesváron, Kolozsváron, vagy éppen a nyári tánctáborokban Felsősófalván, a Gyímesekben, Borson vagy Szászcsáváson. A székelykeresztúri utánpótlás nevelés eredményeként a tehetségesebb gyerekekből megalapítják a Mákvirágok gyerektánccsoportot, így biztosítva folytonosságot az immáron több mint két évtizede működő székelykeresztúri táncos hagyománynak. Néptáncosokként az első szerelmükhöz, a Pipacsokhoz hűségesek maradtak és kitartanak mellette jóban, rosszban egyaránt. Ezekben az újabb időkben jöttek létre a Mátéfi-házaspár közreműködésével az Örökség, az Újabb táncos idők, és a Paraszt Dekameron című előadások. A hívatásos szakmával sem szakadt meg Mátéfi Csaba kapcsolata, hisz mind a Nagyvárad Táncegyüttesnél, melynek alapításánál 2003-ban szintén ott találjuk közreműködőként (táncos és koreográfus munkatárs a Só útjában), mind a Háromszék Táncegyüttesnél vállalt és jelenleg is vállal táncosi vagy éppen koreográfusi szerepet. Az előbbinél a Rendes feltámadásban, az utóbbinál a Csávási balladában és a Gyöngyszemekben.

Zárszóként mit mondhatnék, mit kívánhatok útravalóul a díj várományosainak?

A népzenének, a néptáncnak egyéniségformáló, nevelő szerepe van. Értékrendet, identitástudatot alakít, ugyanakkor tartalmas szórakozást nyújt. Fontos hogy legyenek mesterek és tanítványok, akik ők maguk is mesterré válva tanítványokat neveljenek, hogy továbbéltessék ezt a kultúrát. Övezze ezt a munkát az egymás iránti tisztelet és a szakma iránti alázat.