Művelődés

Csirák Csaba. A Partium a magyar történelem és művelődés viharsarka. Ha közösségi érdekérvényesítés van napirenden, akkor minden nemzeti sorstársunk ihlető forrásként a kuruc mozgalom eseményeit idézi, innen merít erőt, hogy nehéz időkben is Vak Bottyánként döntsön. De e hely szelleme gyöngyözte ki magából legmegrázóbb önismeretre tanító imánkat, himnuszunkat is. Máig is Kölcsey szavaival könyörgünk, hogy végre a szánd meg Isten a magyart helyzetből eljuthassunk az áld meg Isten a magyart állapotába, s kiérdemeljük a védőkart. Glóbuszunk eme csücskében, aki ember, nem maradhat közömbös, annak cselekednie kell a közösségi elkötelezettség nevében. A hely szelleme kiveti magából, aki nem engedelmeskedik parancsának. Itt, ma, miközben fejet hajtunk e régió sorsformáló kiválóságai előtt, ugyanakkor tisztelegni kívánunk egy olyan ember előtt, aki életformájában, tetteiben megtestesíti ezt a szellemet. Ez az ember, Csirák Csaba, aki egyik fő éltetője annak a mozgalomnak, amely őrzi, ápolja a hely szellemiségét. Azonban nem változtatják a mozgalom hívei a régiót múzeummá, hanem tudva tudják, hogy az egykori kezdeményezések éppen a megújulás, a fejlődést gátló struktúrák szétzúzása, a világra való nyitottság és a világhoz való felzárkózás érdekében történtek.

Törékeny egyensúly – így határozhatnánk meg a kortárs közművelődés lényegét. Mai globalizálódó világunkban úgy teljesítheted az ibseni parancsot, légy hű önmagadhoz, ha saját régiód szellemiségét egybefonod a világot előrelendítő fő áramlatokkal, s e kettő egyvelegéből hozol létre olyan értéket, amellyel kivívod a magad helyét a glóbuszon.

Nem tudom, ösztönösen vagy tudatosan, de Csirák Csaba ennek az eszménynek a jegyében cselekszik: olyan közművelő, aki versenyképessé igyekszik tenni közösségét. Ki érdemelhetné meg jobban ez évben a Kun Kocsárd díjat, mint Csirák Csaba, aki a Mikó Imrék, a Kun Kocsárdok méltó utódja, s minden cselekedete a nagy elődök útmutatásának gyakorlatba ültetésére irányul: tudással, műveltséggel tedd versenyképessé közösséged?

Tettei beszélő tettek. Ahogy tér nyílt a cselekvésre, lehulltak a totalitarizmus gúzsba kötő bilincsei, a Szent-Györgyi Albert Társaság alapítói közé tartozott, akik tudatosan felvállalták a hely szellemének éltetését, korszerű értelmezését. Elindították az Otthonom Szatmár magyar könyvsorozatot 1993-ban (immár 30 kötetet számlál), s alig van a helytörténetnek olyan témája, a településtörténettől a személyiségtörténetig, a népi építészettől az egészségügyi dolgozatokig, a színjátszástól az épített örökség tanulmányozásáig, amely ne szerepelne, a kérdéskör kiváló helyi szakértőjének feldolgozásában. Hadd jegyezzem meg, a harmincból ötöt Csirák Csaba alkotott. A múltat leteszik a mai olvasó asztalára okulásul, ihlet forrásul, példát szolgáltatva kreativitásból – mintegy a talpon maradás kézikönyvét nyújtva az utódoknak, a kortárs társadalomnak. Csirák Csaba nevéhez fűződik több rendezvény kezdeményezése azzal a szándékkal, hogy a hely szellemét kisugároztassa a tágabb közösségre is.

A Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny, a nyelvápolás, az aktív kultúraművelés fórumaként, immár nem csak erdélyi, hanem kárpát-medencei magyar művelődési eseménnyé nőtte ki magát. Gellért Sándor az ősmagyar költészet ritmusát és képeit idéző verselése, a magunk megőrzése, az értékteremtő képesség összmagyar ünnepévé vált. Sohasem felejtem el az egyik rendezvény megrendítő pillanatát: Szatmáron egy vajdasági fiatal egy régiója beli költő vallomását szavalta a szerbiai népirtó háború idején, a néphez, nyelvhez való viszonyáról, mintegy megesküdve a magunk megőrzésére. Ott és akkor ez a szavalat kárpát-medencei összmagyar eskütételnek hatott, a senyelvűség állapota elkerüléséért. Mintha Gellért Sándor sampói őrölték volna az időt.

Címében is szimbolikus Csirák Csaba másik nagyszerű kezdeményezése: a Hajnal akar lenni, Kárpát-medencét mozgósító népdaléneklési versenye. Műveltségünk alaprétege, a tiszta forrás szólal meg ezen alkalmakkal, őrizve egy olyan hagyományt, amely Bartókot és Kodályt gyöngyözte ki magából, jelképezve, hogy ezeken a tájakon is egyszerre lehetünk magyarok és világpolgárok, látleletünk kicsiny világunkról, egyetemes emberi vízióvá növeszthető.

Íme Csirák Csaba cselekedetei bizonyítják, hogy ő a kultúra korszerű művelője, méltó kezekbe kerül 2009-ben a Kun Kocsárd közművelődési díj.

Kedves Csaba, kívánok erőt, friss szellemet, hogy sokáig hordozhasd előttünk a közművelődés fáklyáját, mi követni fogunk! Remélem, közös munkánk révén közelebb kerülünk népünk újkori történelmének hajnalához.