Művelődés

Összevont lapszámmal próbáljuk magunkat is­mét utolérni. Másfél esztendeje folyik a kötélhúzás, hogy a román Művelődés- és Egyházügyi Minisz­térium az alárendeltségébe tartozó közintézmények, köztük az 1997-ben önálló jogi személyiséget kapott Művelődés Szerkesztősége, a decentralizáció jegyé­ben a megyei és városi önkormányzatok irányítása alá kerüljenek. Ideje is volt, hiszen negyedik esztendeje a minisztérium egyáltalán nem járult hozzá a név szerint alárendeltségébe tartozó lapok költség­vetéséhez, megelégedett a formális negyedévi pénz­ü­gyi beszámolóval, ami inkább csak arra volt jó, hogy igazoljuk: még élünk.

Lapok hosszabb-rövidebb ideig szüneteltették megjelenésüket (például a hasonló helyzetben levő kolozsvári román laptársunk, a Tribuna – nekik végül sikerült a nyugodtabb vizeket jelentő megyei tanácsi költségvetésbe bekerülni), vagy aminek eredménye­képpen például A Hét a virtuális mezőkre vándorolt, mi pedig pályázatról pályázatra bukdácsolva, a meg­­szű­nés Damoklész-kardjával a fejünk felett él­tünk tovább. Végre 2007 októberében Kerekes Sándor, volt megyei alelnök közbenjárására és javaslatára meg­született a határozat: hajlandó a tanács tá­mo­gat­ni a Művelődést, ha a minisztériumtól megkapjuk az elbocsátó szép üzenetet.

Hiába volt a számtalan személyes és telefonos, villámpostás sürgetés, államtitkári, majd miniszteri tanácsosi (Demeter Attila) hátszél, csak nem szüle­tett meg a minisztérium alá tartozó közintézmények jogállását szabályozó sürgősségi rendelet. Esztendő elteltével, immár a helyhatósági választások után a tanács megismételte befogadó szándékát (köszön­hetően nem kis mértékben az új tanácsi alelnök: Fekete Emőke támogatásának). Végül 2008 karácso­nya és szilvesztere hetében megszületett a rendelet, amely szerint január 1-től a Művelődés a Kolozs megyei Tanács támogató szárnyai alá vonulhat a biz­ton­ságos megjelenés reményében. Immár harmadik költségtervet dolgoztuk ki, a szép ígéretekben bízva próbáltuk újjászervezni a szerkesz­tőséget. Aztán nem egészen egy hét múlva vára­kozó álláspontra helyezkedett a minisztérium, várták a rendelet mó­do­sítását szabályozó rendeletet, amely március végére csak megszületett, immár a második ne­gyed­év­re tűzve ki az átadás-átvétel időpontját. Ter­mé­sze­tesen lefaragva az első negyedévi járan­dóságot.

Ám ekkor kiderült, hogy a lapot fél évtizede semmivel sem támogató minisztérium nem tud elengedni kötelékeiből, mert a semmit átadni-átvenni, valamifé­le­képpen adminisztrálni hivatalnokpróbáló feladat a munkához amúgy sem szokott irodai dolgozók szá­má­ra. Megkezdődött a packázás: az egyik osz­tály ve­zetője úgy tudta, hogy a jegyzőkönyvet a két ér­de­kelt fél, a szerkesztőség és a tanács kell hogy alá­ír­ja, a másik igazgató úgy tudta, mert úgy értel­mezte a rendeletet, hogy a tanács és a minisztérium az il­le­té­kes, így hát egyik sem lépett. Végül egy kellő bik­fa­nyel­ven fogalmazó jegyzőkönyvet szerkesz­tettünk az érintettek nevének, beosztásuknak felsoro­lá­sá­val, s a tribunás kolléga bukaresti útját kihasz­nálva eléjük került az aláírás végett. S mikor végre sikerült alá­íratni a dokumentumot, akkor begyűrűzött a vál­ság­hangulat az országos veze­tésbe, és elrendelték a létszámstoppot. Így nem lehetett hivatalosítani a szerkesztőség munkatár­sainak jogviszonyát, magya­rán nem tudtunk alkalmazni senkit, még azokat sem, akiket a szebb jövő reményében annakidején a Kolozsvári Művelődés Egyesület alkalmazott, hogy a pályázatokból, a gyakran erőn felül vállalt túl­mun­kák­ból kigazdálkod­hassa a minimálbéreket.

Közben újabb határozat született a teljes jó­szán­dék jegyében: a költségvetésben szereplő tá­mo­ga­tás kevesebb, mint harmadát át fogják utalni két év­ne­gyednyi apanázsként a tanács aláren­delt­ségében megjelenő irodalmi lapnak, ők majd köthetnek civil szerződést az egyesületünkkel, ami, ha megjelent a lap, akár hozzá is juthat a több­szörösen lefaragott támogatáshoz.

Ez a pillanatnyi helyzet. Tudomásul kell vennünk, hogy szertefoszlóban ismét egy álmunk. Ami arról szólt: éppen eleget adózunk ahhoz, hogy állam bácsi valamicskét visszafordítson arra a lapra, amely magyar nyelven egy bizonyos réteg sajátos kulturális igényeit próbálja kielégíteni, szervezni a hagyo­má­nyos értékek eljuttatását a minél szélesebb ol­va­só­kö­zönségnek. Ismét be kell rendezkednünk a túlélés stratégiájára, a nadrágszíjat összébb húzva most, pün­kösd ünnepén reménykedjünk abban, hogy a nem is olyan távoli jövőben sikerül majd csendesebb vizekre kormányozni a Művelődés hajóját. Bízva a ba­rátaink segítségében, remény­kedve ellenségeink szá­mának fogyatkozásában ajánljuk szeretettel ol­va­sóink figyelmébe hagyományos bőséges EMKE-­összeállításunkat, a Magyar Örökség-díj erdélyi ki­tün­tetettjeit, kedves munkatársunk, Szabó Vilmos zilahi festőművész örökségét, lapunkban szintén sokszor megjelent Skultéty Csaba barátunk nem mindennapos nagy­szerű gyűjteményéről szóló hír­a­dá­sun­kat, amelyet Sólyom László és Fiume város pol­gár­mestere ajánlott az Országos Széchényi Könyv­tár­ban megnyílt kiállításon. Csomafáy Ferenc a ko­lozs­vári nemzetközi színházi fesztivál fontosabb eseményeit veszi számba. S akkor még nem is szóltunk a Bánság magyar vonatkozású történelmét ku­tató Gurzó K. Enikő sorozatának újabb darabjáról, vagy az Erdélyi Mezőség értékeinek feltárásán fá­ra­do­zó Kovács J. Attila és Fenesi Annamária írásáról. Az ezeresztendős erdélyi egyházmegye egyik je­len­tős intézménye, a kolozsmonostori hiteleshely tör­té­ne­té­ben kalauzol Sas Péter, és végül, de nem utolsó sorban a Dvorácsek Ágoston nagyenyedi tehetség­gon­dozó műhelyéből kiválasztott fiatal szerző tanulmányában Szabó Emília a magyar tudo­mány­tör­ténet Enyedhez kötődő jeles emberének, Barna Ferdinándnak életét és munkásságát ismerteti.

Nekik is köszönhetően bizakodunk, és meg­je­le­nünk, amíg és ahogy lehet.