Művelődés

Megérdemli Benedek Elek, hogy egy kicsit többször emlegessük születésének 150., halálának 80. évfordulóján. Véletlenül az ünnepség a Benedek Elek vezette székely írók budapesti bemutatkozásának 80. kerek évfordulójának hete: 1929. márc. 17-én a Zeneakadémia nagytermében adta át – mint bevezetőjében megfogalmazta – budapesti közönségét székely író fiainak, 18-én a Magyar Rádióban olvastak fel, 20-án Cegléd, 21-én Szeged, 23-án Debrecen a magyarországi körút állomásai. A csapatban rajta kívül ott volt a költő Bartalis János és Szentimrei Jenő, novellát Kacsó Sándor, Nyírő József és Tamási Áron olvasott fel, Ferenczy Zsizsi székely népballadákat énekelt Bartók és Kodály feldolgozásában, zongorán kísérte Szabó Géza.

Nem volt túl sok szerencséje Benedek Eleknek sem a kortárs, sem a későbbi korok irodalomtörténészeivel, egy kicsit mintha kilógott volna mindenik előre kimódolt skatulyából. Nem volt elég modern, sem kellőképpen nép-nemzeti modorú, meg aztán egyik irodalmi-politikai csoportosulással sem kötelezte el magát kizárólagosan. Így fordulhatott elő az, hogy bár jelképesnek számított hazatérése, végleges hazatelepedése Kisbaconba 1921 derekán, amikor százezrek fogtak okkal vagy ok nélkül vándorbotot a kezükbe és hagyták ott szülőföld­jüket, Erdélyt, 1929-ben bekövetkezett halála után népszerűsége töretlen inkább csak szűkebb pátriájában volt.

Ebben nagy szerepet vállalt a kereken negyven esztendeje felavatott kisbaconi Benedek Elek Emlékház, Benedek Flóra és Bar­dócz Dezsőné Lőrincz Júlia, a leány és az unoka, amikor a személyes emlékekkel színesített kalauzolásaikon túl a zarándokhellyé vált kúria fennmaradásáért vívott mindennapos küzdelemben állta a sarat. Elsősorban nekik köszönhető, hogy tovább élt Benedek Elek legendás alakja, a diktatúra mostoha körülményei között is szinte családtagként beépült sok ezer gyermek és ifjú tudatába.

Mérhetetlenül gazdag Benedek Elek szellemi öröksége. Szak­em­berek vitatkoznak azon, hogy száz vagy háromszáz kötetnyi. Egy 1927-es levelében a Mak­kai Sándor Ady-könyvéről szóló füzetkéjét a 147. műveként emlegette, de hát a sok-sok másod és ki tudja hányadik kiadást megért eredeti szépirodalmi alkotások (regények, elbeszélések, versek, gyermektörténetek), fordítások, mesék, tudománynépsze­rűsítő írások aprólékos összehasonlító filológiai munkával is csak nagyon nehezen vehetők pontos leltárba. De bízzuk ezt a kutatókra, mert éppen Perjámosi Sándor immár két kötetben közzétett eddig számon sem tartott, többnyire álneveken jegyzett hírlapi cikkei figyelmeztetnek, hogy van még mit keresni a korabeli sajtóban.

Minthogy az idei esztendő a Magyar Nyelv Éve is egyben, Benedek Elek örökségének egyetlen vonulatára hívnám fel a figyelmet: pályája kezdetétől nagyon tudatosan fordult a gyermek és a nép felé. Képviselőházi szűzbeszédétől, amely a jó gyermek- és ifjúsági könyvek kiadásának támogatásáról szólt, a Magyar mese- és mon­­da­világon át minden alkotását egyetlen cél szolgálatába állította: a jobbágyfelszabadítás óta rohamosan háttérbe szoruló hagyományos falusi és a városi polgári műveltség értékeinek egymást termékenyítő hatásában vélte megtalálni a korszerű magyar műveltség forrását. Nem egyszerre, fokozatosan jött rá, hogy kár parlagon hagynia népmesei tudását, mesélőkészségét, s az élő beszéd fordulataival fokozatosan, de nagyon eredményesen egységesítette, magyarosította, vagy ha úgy tetszik: egyenesen székelyesítette a 19-20. század fordulójára a köznyelvet.

Ösztönzője lehetett az a tény is, hogy az akkortájt rohamosan magyarosodó Budapesten, Benedek Elek új életterében, nemcsak a szűk családi, hanem a tágabb polgári környezettel is meg akarja ismertetni az otthonról hozott hagyományos értékeket. S a saját csa­­ládi, a keze ügyében levő helyi és erdővidéki mesekincsből kiindulva, mintegy körkörösen veszi birtokba és adja tovább előbb a szűkebb pátriája, a Székelyföld, aztán az egész magyar nyelvterület s végül a világ mesekincsét.

Gyűjteménye talán a legnagyobb példányszámban megjelent könyv volt – a kilencszázas évek elején egyik esztendőben, még Jókait is megelőzve, a legnépszerűbb, a legnagyobb példányszámban kiadott író, s a szűkebb-bővebb válogatások, díszes és ponyvakiadások, amelyek az író életében és azóta is napvilágot láttak, túlzás nélkül a magyar irodalmi és köznyelv fejlődésére olyan hatással voltak, amely a Bibliáéhoz mérhető csupán. A belőlük eredő szólások, szóláshasonlatok, bizonyos kezdő és záró népmesei fordulatok szerves részévé váltak nemzedékek mindennapi beszédének: az Óperenciás tengert, az üveghegyeket, a tojáshéjba kerekedett és a Kü­küllőn leereszkedett boldog egymásra találókat, akiknek lakodalmán előzőleg Henci­dától Bon­cidáig folyt a mindenféle földi jó, vagy az ásó-kapa, a köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál sok tucat társukkal – ezeket mindenütt ismerik, ahol legalább emlékcserepeiben él még a magyar nyelv.

És mint oly sok népmesei hő­se, Benedek Elek alakja is legendákkal övezett, Elek apójává majd Elek nagyapójává vált egy nemzetnek, még mielőtt korban odaőszült volna. Hamuba sült pogácsájából mindannyiunknak jutott, rajtunk is múlik, hogy továbbadjuk ezt az immár oklevéllel is hitelesített magyar örökségünket.