Művelődés

Szabó Vilmos képzőművész-pedagógus emlékére

Szabó Vilmos életműve, alkotói pályája váratlanul jött halálával, lám, idejekorán lezárult. A Lakitelki Nemzetközi Alkotótáborban munkálkodva szólította magához Teremtője. Talán nem véletlenül ilyen körülmények közepette, hiszen barátságos, közvetlen embersége és művészetének jellege folytán egyike volt azon képzőművészeinknek, aki igen gyakori vendége lehetett számtalan hazai és külföldi alkotótábornak. Jómagam is ilyen környezetben ismerkedhettem vele, és mélyülhetett el aztán az évek folyamán barátságunk. Ekképpen, személyes bizalmába fogadva, tapasztalhattam meg egyik-másik művésztáborban alkotói módszerének egy-egy titkát, miközben közvetlenül, mintegy beavatottként lehettem tanúja egy-egy pasztellrajza, festménye megszületésének. És hogy mi volt, mi lehet a titka Szabó Vilmos alkotói módszerének, illetve művészetének? Miben érhető tetten alkotásainak utánozhatatlan szín és formavilága, amely kiben-kiben más­képpen fejti ki aztán hatását? Szavakban kifejezhetetlen rejtély, amely csak akkor tárul ki előttünk, ha képesek vagyunk ezen alkotásokat olyan nyíltszívűséggel és önfeledt ráhangolódással szemlélni, mint ahogy megfogantak létrehozójuk játékosan spontán, ugyanakkor elmélyült szakavatottságából fakadóan. Megpróbálván mégis összefoglalni ezen alkotói magatartásforma és képi nyelvezet lényegét, úgy is fogalmazhatnánk, hogy Szabó Vilmos művészetének forrása a rácsodálkozás képességének eredendősége. Meghatározója a humánum értékeinek féltése. Vallomás arról, hogy az ember a mindenség mértéke. A mindenségé, amely önmagára lelhet egy katicabogárban, egy rozsdás szeg varázslatos színharmóniájában, vagy a napfényben megcsillanó szalmaszálban. Mint ahogy meglapulhat a gyökerek hajszálereiben, a fakéreg görcsében vagy a megkér­ge­sült kezek, arcok ráncaiban. Szabó Vilmos alkotásain a fűszál zöldje, a pajta mögötti trágyadomb fanyar barnája is az emberről vall. A mindenség arca – üzeni ez a művészet; az ember arca, amely csak a részlet által megragadható. Ekképpen lehet a végtelen idő forgatagában az egyetlen bizonyosság a mű, a mű­vészember létének, valódi mértéke. 

És vajon, tehetnénk fel a kérdést: milyen viszonyrendszerben helyezhetnénk el Szabó Vilmos életművét anélkül, hogy azt különféle irányzatok szerint dobozolnánk? Persze, sokan és sokszor próbálkoztak már eddig is művészete helyének és jellegének kijelölésével, illetve értelmezésével, mint ahogy minden bizonnyal megteszik majd szakavatott méltatói annál is inkább, mivel immár az életmű, alkotója napmúlásával együtt lezárult. Számomra viszont, akinek alkalma volt a töprengő, kételyek marcangolta Szabó Vilmost, mint embert nemcsak alkotás közben megismerni, de művészetszervezői, pedagógusi vagy közéleti minőségében is közel kerülni hozzá, evidensnek tűnik, hogy életútját leginkább az a Németh László-i gondolat határozta meg, amely szerint: „csak az a világ újulhat meg, amelyben mindenki kitart legjobb hite mellett”, oly módon, hogy az ne merevedjen világnézeti vagy alkotói sémává. Ekképpen válhatott minden jel szerint megvalósíthatóvá tehát számára is, hogy  életműve ne jegecesedjen a befejezettség dogmájává, hogy sajátja legyen a mindvégig formálódás, átrendező­dő alakulás. S mint alapvetően homo moralis alkat pedig, aki a maga teljességében, szervességében értelmezte mindvégig a társadalmiasult életet, nyilvánvalóvá vált számára, hogy önmagára vonatkozóan is érvényesnek tekintse az „itt és most” gondolatiság szellemi, művészeti és közösségi imperatívuszát. És mindezt anélkül, hogy engedményeket tett volna a művészet öntörvényűsége rovására, miközben meggyőződés­sel vallotta önmagunk gyökerei keresésének szükséges voltát, a kodályi-bartóki modell „csak tiszta forrásból” táplálkozó, önismeretünkben eligazítani tudó, illetve megmaradásunkat elősegítő érvényességével. Ilyen szellemben alapította meg annak idején az Ipp-art művészeti csoportosulást, amelynek évenkénti alkotótáborozásai a természeti közegbe való visszatalálás lehetőségét jelentették a résztvevő képzőművészek számára. Ilyen vonatkozásban nevelt és oktatott nemzedékeket a művészi alkotás rejtelmeire, fejtette ki a művészettel és a művészeti neveléssel kapcsolatos nézeteit a különböző szakla­pokban és folyóiratokban, vállalt művészeti, kulturális, társadalmi és egyházi megbízatásokat, feladatköröket. De ezen alkotói és közösségi érzületből fakadóan tartotta fontosnak folyamatos jelenlétét a képzőművészeti életben úgy is, mint ilyen jellegű szerveződések és csoportosulások kiállító művésze, vagy akár úgy is, mint egyéni és csoportos tárlatok szervezője. Beszédes jele ilyen irányú elkötelezettségének, hogy többek között, tevékeny tagja volt nemcsak a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, de a Barabás Miklós Céhnek és az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének is. De számos hazai, anyaországi művésztelep jó hírnevét is öregbítette színvonalas alkotásaival, hozzájárulva közvetlen, kollegiális magatartásával e táborok, igazi alkotó-közösségekké való formálódásához. Anélkül, hogy babérokra pályázott volna, szakmai körökben több alkalommal is elismerést nyert ugyan művészete, de olyan mérvű hivatalos elismerésben, amilyent meg­győződésem szerint sokrétűen magas színvonalú alkotói-nevelői és szervezői munkássága megérdemelt volna, nem részesült. Jóllehet Szabó Vilmosra is érvényesnek vélem Pál apostol szavait: Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája... Úgy legyen!