magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Zsolt: Szabó Vilmos öröksége


 

Nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy fizikai lé­tében immár nincs közöttünk. Maradtak a képei, és bennünk él a sok-sok közös élmény, ami az utóbbi kö­zel két évtizedes együttmunkálkodásunk, közös ün­ne­peink, közös álmaink és részbeli megvaló­su­lásai továbbra is összekötnek.

Amikor a bukfenc után az újraindult Művelődés szer­kesztősége Kolozsvárra költözött Bukarestből és elő­ször jártam ismét Zilahon, találkoztam Szabó Vil­mossal és együtt töprengtünk a lehetőségekről, szo­mo­rúan mondta, hogy Szilágy megyében nagyon ne­­héz lelket verni az emberekbe. Mintha elhagyták vol­na magukat a diktatúra évtizedei után, s bi­zo­nyos­fokú letargia, lehangoltság költözött volna a lel­kekbe. Maga alaptermészetében derűlátó lévén ki­fej­tet­te, hogy a sok rossz után bizonyosan jó idők kö­vet­keznek, nem szabad leállni, a macska szí­vós­sá­gá­val talpra kell állni, alkotni, tárlatokat szervezni, vissza kell adni az embereknek az önmagukba vetett hitet. Erről írt akkor is, amikor 1992-ben szilágysági lapszámunkban írásában bemutatta a megye képző­mű­vé­sze­it, benne kitűnő önarcképet is adva sa­ját­ma­gáról: „Minden érdekel, ami az emberrel kap­cso­la­tos. Érzem és vallom, hogy mindennek az ember ad értelmet, de ő általa is válnak értelmetlenné a dol­gok. A drámai előadásmód úgy látszik, már sajátom. Már csak így látok, így érzek, így festek. A szü­le­tés­től a halálig minden izgat és érdekel, de a két vég­pont között ott a nagybetűs Élet, ami napjainkban a leg­drámaibb jelzőkkel emlegetett. A tárgyak, tár­gya­ink, melyek magunk helyett is beszélnek, jelképekké válnak festményeimben. Ma már mindenben jel­ké­pet látunk.”

És a Maros mentéről a szilágysági hepehupák közé letelepedett Szabó Vilmos nemcsak alkotóként, nemzedékek művészi pályájának irányító tanára­ként, de a Szilágy megyei képzőművészeti élet szer­ve­zőjeként is bizonyított. Csak a Művelődés szer­kesz­­tőségével közösen több mint száz kiállítást szer­­vezett, és nemcsak a megyében igyekezett hírt-nevet szerezni az azon a tájon élő alkotóknak.

Amikor a millecentenáriumra készülve meg­ke­res­te őt az ippi születésű Csepei János mérnök, hogy Ippon segítsen neki elindítani a mára már ko­moly ran­got szerzett IppArt Alkotótábort, ter­mé­sze­tes mó­don vállalta szakmai irányítását, jó példával járva elöl, nemzedékek közös erőfeszítésével immár ma­guk mögött tudhatják a több mint félszáz közös tár­la­tu­kat, a tízéves jubileumra igényesen szer­kesz­tett szín­vonalas albumukat, amelyet a szakkritika is öröm­­mel üdvözölt.

Szabó Vilmos öröksége – örökségünk. Nagyon jó lenne, ha a szilágyságiakra, közelebbről a zilahiakra jellemző kitartással megteremtenék a lehetőségét an­nak, hogy műveiből állandó kiállítással bizonyítsák: a rájuk bízott értékekkel jól sáfárkodnak, ébren tart­ják azt a művészeti alkotásokban megörökített szem­­léletet, amit Szabó Vilmos honosított meg a Szi­­lágy­ság­ban. Mintegy példát is állítva az eljövendő nem­ze­déknek: lehet, érdemes és kell dolgozni vi­dé­ken is, van rá igény, a befogadó közönség ne­vel­he­tő, és meg is hálálja a köz érdekében kifejtett mun­kát.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008