Művelődés

Ha ma valaki a falvak vagy ezen belül a faluközösségek társadalmi és gazdasági szempontú elemzését választja céljául, óhatatlanul szembe kell néznie a falvak kutatásában érdekelt diszciplínákat, aldiszciplínákat egyre inkább foglalkoztató kérdéssel, hogy mutatkozik-e lényegi különbség falu–város viszonylatában a település méretén és a szolgáltatások mennyiségén és minőségén túl, és ha mutatkozik, miben állna ennek a különbségnek a lényege. Magyarán a kérdés az, hogy amikor – és nem csak hazai példákat véve alapul – egy falu lakóinak több mint fele jövevény, vagy egyszerűen fellazult a kapcsolatok szövedéke, lehet-e úgy beszélni a faluközösségről, mint ami a nemzetségi szervezeten, a rokonsági intézményeken nyugvó társadalomszerkezettel rendelkezik. Vagy ezek már nem léteznek, és a kölcsönös segítség, az önzetlenség, becsületesség és még sok értéktelített jelenség – néha kikényszerített, de működő formái – a társadalomtörténeti, etnográfiai leírás esetleg a szépítő emlékezet homályába vesznek. A kérdés másik oldala pedig az, hogy a faluközösségek felbomlási folyamata mennyiben értékelhető másként, ha figyelembe vesszük az erőltetett iparosítással és urbanizációval a falvakból elszívott és városra került, életmódjukban falusias, atyafisági kapcsolatokra építő rétegek stratégiáit, amelyeken belül egy-egy tömbházbeli szomszédság – a rítusok megszervezésében például – a faluról hozott mintákhoz igazodik. Harmadik szintként figyelembe kell vennünk – Appadurai kifejezésével élve – a transznacionális közösségek kialakulásnak tendenciáit, hisz az etnoturizmus nem egy falu képét gyökeresen átformálja, akár úgy, hogy a közösségi munkaalkalmakat fenntartó gazdálkodási ágak jelentősége háttérbe szorul a vendégfogadásból származó jövedelmek következtében, akár úgy, hogy a falun átvezető út forgalmának megnövekedése nyomán intenzív etnobiznisszé alakul egy népi mesterség.

Ezek természetesen a változásoknak csak általános irányai, hogy ténylegesen mi történik egy-egy falu közösségével, mennyit képes megőrizni ellenőrző és irányító szerepéből, vagy mennyiben válik csak az együtt lakók közösségévé, az több tényezőnek a függvénye. Héderfáji és vámosgálfalvi kiszállásunk egyik kérdése épp a fenti problémák mentén fogalmazódott meg, és arra kerestük a választ, hogy milyen közös gazdálkodási, gazdaságirányítási, munkaszervezeti és rituális alkalmakhoz kapcsolódó munkaszervezeti típusok találhatóak ezekben a falvakban. A kérdés a fent megnevezett összetevőkön túl azért is fontosnak tűnt számunkra, mert az erdélyi falut az utóbbi 100-150 évben ért változások arra engednének következtetni, hogy a valamikori közösségi formák teljességükben eltűntek. A kapitalizmus, a bérmunka elterjedése és a tőkésedés egyrészről talajvesztetté tette ezeket a közös gazdálkodási formákat, hisz azok épp az alacsony tőkekoncentráció következtében fellépő hiányosságokat voltak hivatottak kivédeni, másrészről a szocialista gazdaságirányítás represszív technikái a közös gazdaságirányítás szociálpszichológiai alapját képező bizalmi viszonyokat ásták alá. Noha kétségtelen, hogy változások érték a falu – és ezen belül a két vizsgált Kis-Küküllő menti település – világát ilyen értelemben is, a mindennapok szintjén néhol és az ünnepek megszervezésében, az önszervező szociális védelmi rendszer fenntartásában közös irányítási, munkaszervezeti formákkal találkozunk. Ezekkel kapcsolatosan a vizsgálat kérdése, hogy milyen területekkel állnak kapcsolatban, működésüknek milyen jellegzetességeik vannak, és immár az értelmezés, elemzés szintjén további kérdés, hogy lehet-e ezekről az etnográfiában régebbről meghonosodott ideologikus toposzokra építő beszédmód csapdáit megkerülve beszélni.

Elemzésünknek ezen a pontján a kérdésnek két szintje válik láthatóvá: egyrészről ott találjuk a hagyományos faluszervezeti formákat, vagy az azokból kinőtt közösségeket, amelyek a maguk során – mivel a valamikori művelési kényszerrel is kapcsolatban állnak – visszavetői lehetnek a gazdasági fejlődésnek, akár azzal is, hogy a mezőgazdasági stratégiakövetésben is normákat határoznak meg; másrészről megvannak a falvakban azok a kezdeményezési formák, amelyek a szakmai szempontok és egy meghatározott közös érdek – a szociálantropológia kifejezésével élve ezek az egyszálú koalíciók – mentén igyekeznek közösségeket létrehozni. Úgy véljük, elemzésünk azért is időszerű, mert a két szint a tudományos gondolkodásban nem válik mindig külön, és ennek hatásaként a közgondolkodásban is együtt jelenik meg, amit a kérdéskör ideológiai leterheltsége kísér. Ha példaként a kalákát vesszük – ami akár tünetszerűen is a probléma központi szervezőeleme lehet –, akkor azt látjuk, hogy a hetvenes, nyolcvanas években erdélyi magyar kisebbségi, közösségi ideológiává emelkedett, ám mára – főként a falusiak szempontjából – valamikori közösségszervező erejéből sokat veszített, és sokszor inkább tehernek látják, mint lehetőségnek, ekként igyekeznek megszüntetni a működtetésével együtt járó, több érdekszintet is megmozgató többszálú koalíciókat.

Az értelmiségi és néhol nosztalgikusnak tekinthető, a jelenségek különböző szintjeit megkülönböztetni képtelen elvárásokkal szemben terepmunkánk során azt tapasztaltuk, hogy a szabad társulási készség foka igen alacsony, és nemhogy új társulási formák jelennének meg, hanem a régiek is kezdenek eltűnni az individualizáció és az atomizáció hatására. A jelenséget a bizalomszint alacsony fokával magyarázzuk, ami nézeteink szerint nem csak a hagyományos társulási formák megszűntét eredményezi, hanem az új, gazdasági érdekeket valamiképp integráló, szakmai szövetségek létrehozását is akadályozza.

Kiemelt szerepénél fogva talán első renden a szőlőtermesztéshez, bornyeréshez kapcsolódó szerveződési formákról kell szólnunk. A néprajzi szakirodalom a különböző gazdálkodási ágakat megszervező intézmények között külön és hangsúlyosan tárgyalja a szőlőművelést és a bornyerést szabályozó, összefogó hegyközségek létrejöttét, működését és funkcióit. Mivel a két falu a Kis-Küküllő folyásának középső, alsó szakaszánál fekszik, a szőlőkultúrának a közösségi élet megszervezésével is összefüggő jelentése volt egészen a földek államosításáig. Ez főként Héderfájára érvényes. A kollektivizálás azonban a tulajdonviszonyok gyökeres megváltoztatásával párhuzamosan ezeket az intézményeket is aláásta, hisz a művelést már nem a közösségi autonómia normáinak feleltették meg, hanem felülről jövő intézkedések sorozatába integrálták az erőltetett szőlőtelepítést, a művelési területek növelését és a nagygazdasági művelést. Bár 1990 után a gazdák a földjeiket, többek között a – Héderfája esetén a megnövekedett területű – szőlőiket is visszakapták, nem csak hogy nem alakultak újra a hegyközségek, hanem sokan a művelést sem kezdték el újra, ellenkezőleg: igyekeztek a szőlőktől megszabadulni.

Héderfáján, a szőlő- és bortermelésre támaszkodó gazdasági tőkeerőt kiegészíti egy, a szimbolikus tőkefelhalmozás lehetőségét biztosító szféra: az utóbbi években héderfáji gazdák borversenyekre neveztek be, és nem egy esetben aranyéremmel, ezüsttel tértek haza. A bor értékeinek és a benne rejlő lehetőségeknek az újrafelfedezését mutatja, hogy a Kis-Küküllő menti borszövetséget héderfájiak kezdeményezésére hozták létre. Kutatói szemszögből és az eddigi olvasmányaink alapján, a borszövetség létrehozóival együtt úgy látjuk, hogy Héderfája a regionális integrációban éppen a borgazdaságra támaszkodva találhatná meg szerepét. A bor lehetne az a termék, amely védjegyként szolgálna és biztosítaná a prosperitást a gazdaságoknak. Azonban itt nem csak a falu határában lévő műveletlen földek problémájával, az itt mutatkozó rendetlenséggel kell szembenézniük a helyieknek: mindamellett, hogy sokan a gyors profit reményében eladták a visszakapott földekről az oszlopokat, vagy csak egyszerűen nem művelik azt, igen nehéz megszervezni a szőlők hatékony művelését, és a bor értékesítését. A közös szőlőpásztorlást a hagyományos minták mentén még megszervezik: mivel több határrészben fekszenek a szőlők, több csőszt fogadnak a gazdák, minden határrészre egyet. A bor, mint sikertermék felfuttatása, a reprezentációs rendszerekbe való integrációja, a közös piaci és reklámstratégiák kigondolása azonban még várat magára, így a bor értékesítése informális úton, kinek-kinek a kapcsolathálóján keresztül történik. Az újonnan alakult borszövetség még kevés tagot számlál, az érdekvédelmi törekvéseknek és a reprezentációs stratégiák kigondolásának még igencsak az elején jár, ezért értékelő, elemző feldolgozására csak ezután kerülhet sor.

Héderfáján ma már az általános érvényű kaláka nem él, helyét a szűkebb körű rokoni összefogás vette át, az elmúlt időkről való beszédnek azonban – egy elmúlt aranykor jellemzőjeként – központi szervező eleme. Jan Assmann kifejezését használva azt mondhatni, hogy a kontraprezentikus beszédmód egyik fő összetevője a kaláka, főként az idősek sorában. A mai individualizált világot folyamatosan szembehelyezik a régi, a közösség működésének helyet adó világgal: „mindjárt úgy van, mint Németbe. Leesel, s nem segít senki.” (B.M., Héderfája) Ezt pedig azokkal az időkkel ellentétezik, amikor a házaikat építették: „ezt a házat úgy építettük. Pénzünk nem volt, jött a mester, megmondta, hány ember kell, és jöttek.”

Az azonos vagyoni helyzetű, kis és középgazdák még élnek a kaláka a lehetőségével. Az általuk birtokolt földterület általában nem haladja meg a 2–3 hektárt, így kukoricakapáláshoz, szénagyűjtéshez, esetenként – amennyiben birtokolnak és művelés alatt tartanak szőlőket – a szőlőmunkákhoz kalákában érkező segítséget is igénybe vesznek. Ezzel szemben a szőlőtermesztést vállalkozásszerűen, a piacra is termelve művelő, vagy a tejgazdaságra specializálódó nagygazdák a szükséges munkaerőt napszámosok alkalmazásával, esetenként szolga foglalkoztatásával fedezik. Talán érdemes itt megjegyeznünk, hogy a munkaerő regionális cseréjének, mozgásának igen érdekes rendszere alakult ki: a héderfáji gazdaságokban találnak munkát a bonyhai és küküllőszéplaki cigányok, és ezek esetén az állandó jellegű, szolgaként történő alkalmazás mellett kialakulnak még patrónus–kilens rendszerű viszonyok: sok héderfáji gazda ugyanazokat a bonyhai, széplaki családokat keresi meg, akik már dolgoztak nála, vagy van egy ebből a körből kikerülő csoportvezető, akire rábízzák a napszámosok válogatását. Az állandó alkalmazás fele mutató, patrónus–kliens viszonyok azonban nem eredményezik a munkamorállal kapcsolatos, folyamatos negatív előjelű beszéd- és cselekvésmód felfüggesztését: a legtöbb gazda szerint a cigány napszámosok munkája megbízhatatlan, folyamatosan ellenőrzésre szorul.

A gazdálkodás jellegéből eredően valamint a közös legelőhasználat és az állatok közös pásztorlása következtében viszonylag jól működő intézményei a falunak az ezeket a tevékenységeket szabályozó szervezetek, amelyekhez hasonlóakkal Kárpát-medence-szerte találkozunk. Ezzel kapcsolatosan a teljes falu gazdaközösségét átfogó tevékenység még a legelőtakarítás is, ahol viszont a gazdák kiválthatják magukat, és napszámost fogadhatnak maguk helyett.

Vámosgálfalvára érve rögtön feltűnnek a nagy, legutóbbi építészeti elemeket is jól-rosszul ötvöző házak. A felhalmozás nyomai a faluképben is megtalálhatóak: nagyon sok erdélyi faluval ellentétben, ahol a szocialista modernizáció után beállt egy stagnáló állapot, itt láthatólag a kilencvenes években is építkeztek, bővítették a gazdaságokat. Újonnan épült lakóépületeket, gazdasági, takarmánytárolásra, állattartásra szolgáló épületeket; újonnan, a felbomló téeszekből vásárolt, vagy külföldről hozott mezőgazdasági gépeket egyaránt látni. A város biztosította a kiemelkedő javadalmazást nyújtó munkahelyeket (üveggyár, vegyianyag-gyár), valamint Dicsőszentmártonban volt az elérhető távolságban lévő piac, ahová a szocialista gazdálkodás idején a háztáji gazdaságokban megtermelt javakat szállították – természetesen pénzért. Úgy véljük, a munkahelyek és a piac jelentette pénzforrások vezettek a helyi szintű felhalmozási versenyhez. Nem egy, ebben a korszakban épült lakóházat látni, amelyek a túldimenzionálásban a vonatkozó törvények megszegésével is tovább mentek. Mivel az érvényes rendelkezéseknek megfelelően a gázvezeték nyomvonalának megváltoztatására nem nyílt lehetőség, a lakásaikat bővítők olyan emeletes házakat építettek, amelyek egy szobával, esetleg nagyobb lakófelülettel a bejárat, kapu fölötti részre is benyúltak. A versengő szellem azonban a szocializmus után is nyomásgyakorlóként volt képes működni, így még a minimális kooperációs felületek sem voltak képesek hosszabb ideig életképes alternatívaként funkcionálni. Említettük már, hogy a gazdaságok gépi ellátottsága magas. A gazdák elmondása szerint a folyamat, amelyben az egyik fontos motivációs tényező épp a versengés, a lemaradás megelőzése volt, rögtön a rendszerváltozás után beindult, mindenki igyekezett legelőször traktorra szert tenni. Vagy a helyi, vagy a környékbeli mezőgazdasági gépállomásokról vásároltak, de volt arra is példa, hogy valaki a Gyergyói-medencéből, Szárhegyről hozott traktort. A kezdeti fázisban megtörtént, hogy bizonyos gépeket közösen vásároltak meg, azonban az együttműködést általában nem tudták zavartalanul megszervezni, ezért mindenki igyekezett magát függetleníteni más gazdaságok munkarendjétől. A magas fokú gépi ellátottság ezért az alacsony fokú kihasználtsághoz vezetett.

Bár a kaláka mint a pénzkiadásokat csökkentő munkaerő-koncentrációs forma itt is élt egész a rendszerváltásig, ma már csak speciális esetekben találkozunk vele. Az „ezt a házat még úgy építettük” megfogalmazással többször találkoztunk, mindemellett ma ritka az olyan, nagyobb munkaerőt igénylő munkaalkalom, amikor kölcsönmunkát vennének igénybe. Ez – az individualizáción túl – minden bizonnyal összefügg a háztartások tőkeerejének növekedésével, ami lehetővé teszi a pénzen fogadott napszámosok alkalmazását.

Gálfalvi munkánk során lehetőségünk volt megfigyelni az egyik olyan munkaalkalmat, amikor ha nem is a szélesebb közösségből, hanem a rokonságból érkezik a munkaerő. Általában a kukoricafejtést ilyen formában oldják meg: a villanymotorral felszerelt fejtőgép mellett többen is dolgoznak, megosztva a munkát nemek szerint, a munkafázisoktól függően. Ugyancsak közösségi munkaalkalom a csirkevágás. Mivel szinte minden háztartásban található mélyhűtő, gyakorlattá vált, hogy a piacon vásárolt húscsirkéket, amikor optimális súlyukat elérték, egyszerre levágják, és fagyasztva tárolják. Bár mindkét munka közösséginek tekinthető, egyik sem mozgat meg a rokonságon vagy a szűk baráti körön túlmutató munkaerőt, így nincs funkciója a tágabb közösség életében, nem képes a munkamorál és a normák közvetítési és ellenőrzési felületeként működni, vagy azokat kommunikációba hozni az egész közösség számára.

Vámosgálfalván a kölcsönös segítség rendje a rituális alkalmakhoz kapcsolódóan nagyfokú szabályozottságot mutat, ezért – bár Héderfáján is megtalálható – itt említjük. Minden ajándékot jegyeznek, külön ajándékozási füzetek vannak lakodalom, keresztelő, temetés esetén. A túldimenzionált ünneplési formákat maguk a gálfalviak is nem egy esetben igencsak megterhelőnek érzik, különösképpen azért, mert a sűrű rokonsági háló miatt a lakodalmazásnak is kialakult egy helyi, sajátos formája. Sok esetben megtörténik, hogy lakodalomkor a meghívandó családok a vőlegénynek és a menyasszonynak is rokonai. Ilyen helyzetekben, hogy a meghívást mindkét oldalról gyakorolják, és az ajándékozási rendszert is zökkenőmentesen működtessék, a lakodalmat kétszer tartják meg, egyszer a menyasszony, következőkor a vőlegény vendégeivel.

Leírásunk és elemzésünk – a terjedelem okán – csak vázlatos lehetett. A közösség működésének csak a legfontosabb területeit érintettük, anélkül, hogy például az egyéni, a – politikai szerepeket is vállaló – közösségi vezetők tevékenységére kitértünk volna, noha látjuk ezek fontosságát, főként az új szerveződési formák mozgatásában. Mindemellett talán láthatóvá vált, hogy az individualizáció ellenére a gazdálkodás egyes ágai adott vagyoni helyzet esetén kalákaformák meglétét feltételezik, és a bérmunka is egyfajta átmenet a kölcsönös segítségbe ágyazódó és a szerződéses viszonyok között.  Az átmenetek és a rituális alkalmak szabályai is a közösségi normák rendszerében gyökereznek, ám ezek és a gazdaságirányítási formák mögött legtöbbször nem egy – az ideologikus beszédmód által feltételezett – ősi és megőrzendő értékvilág sejlik fel, hanem kényszerek, amelyek egyaránt lehetnek gazdasági, de társadalmi vagy kulturális eredetűek is. Ilyen kényszer lehet a gazdasági feltételek, mint külső erők mellett egy család presztízse, az örökölt tőkék használata, mint belső kényszerítő erő. És ebben tapintható ki a falu–város hasonló kapcsolatainak minőségi különbsége: a falu ilyen jellegű kapcsolatai nagyobb mértékben szerveződnek a nemzetségek és családok által felhalmozott tőkékre, a belső kényszerre.