magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sas Péter: Kolozsmonostor szerzetes-papjai: a bencések és a jezsuiták


 

A magyar törzsszövetségek laza kapcsolatrendszeréből Szent István teremtett szilárd szervezettségű országot. A kereszténységet elismerni nem akaró törzseket leverte, birtokaikat elkobozta. Királyi birtokká tette a bányákat, így a kolozsi sóbányát is. Mivel az odavezető három főútvonal védelmét Kolozsvár vidékéről lehetett a legjobban ellátni, ezt a részt is birtokai közé vonta. Szent István birtokrendszerét me­gyékre (comita­tu­sokra) osztotta, élükre ispánt (co­mest) nevezett ki. A megyék központjában épült királyi várak (castrumok) voltak az ispánok székhelyei. Innen ítélkeztek a megyében élő népesség felett, innen irányították a katonai és a közigazgatást. A vár lakossága a várnépből (castrenses), a várjobbágyokból (iobagiones castri) és az udvari népből (udvornici) állott.

PlatánÍrott források segítsége nélkül, egyedül régészeti kutatásokra támaszkodva lehetne eldönteni, hova települt az egykori Kolozs megye középpontja, a királyi vár, a castrum Clus. Két lehetséges hely­­szín jöhet számításba. Az egyik a rómaiak Napoca nevű mu­nicípiuma, melynek romjaira épülhetett fel a királyi vár. Ez a négyszög alakú, hét hektárnyi terület kapta később az Óvár városrész elnevezést. Az Óvár alaprajzi elrendezéséből megállapították, hogy 11. századi várostípust képvisel. Központja a Karolina tér lehetett. A másik feltételezhető helyszín az egykori kolozsmo­nostori apátság dombja, a kolozsi várispánság gazdasági, társadalmi és kulturális központja. Ennek alátámasztására szolgálhat egy 1342-ből való tanúvallomás, mely­­­ben a megkérdezett kolozsvári polgárok azt vallották, hogy Kolozsmo­nostor még Kolozsvárnál is régebbi alapítású. A várban volt a székhelye az ispánnak – a világi hatalom – és a főes­pe­res­nek – az egyházi hatalom – megszemélyesítőjének. Okle­­veles ada­­tok­ban az első ispán Tamás (1173), az első főesperes pedig Henrik (1199) volt.

A középkori Magyarország 81 Benedek-rendi mo­nostorából 13 volt királyi alapítású, amelynek egyike a kolozsmonostori. Az apátságot IV. Béla király 1263. február 19-én kelt oklevele szerint I. Béla király 1060–1063 körül alapította. Egy oklevél-kritikai vizsgálat az említett oklevelet hamisnak ítélte, ezért az alapító személyét keresve inkább I. Lászlóra (1077–1095) gondolhatunk, akinek személyét Erzsébet királyné 1341. december 9-én kelt oklevele erősíti meg, amely szerint „a kolozsvári Szent Szűz monostor Szent László király alapítása”. Az okleveleken kívül a bencés rendhez való tartozását bizonyítja, hogy 1342-ben János nevű apátja jelen volt a visegrádi káptalanon. A földvár belsejében hitelt érdemlően a 11. századtól kezdve számolhatunk településsel. Ezt bizonyítják az egyik, félig földbe ásott kunyhóban talált Salamon király (1063–1074) által kibocsátott pénzek. Északnyugati részén az egykori erődítések feltárt maradványai ma is fellelhetők. Az Erdély apostolainak hívott olasz szerzetesek adtak nevet az apátságnak, Monostornak nevezve el. A Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt bencés monostorról kapta nevét az itt kialakult falu, Ko­lozs­­monostor. Ennek a helynévnek a legkorábbi írásos nyoma 1222-ből, III. Honorius pápa okleveléből ismeretes: Monasterii B.[ea­tae] Mariae de Clus. 1283-ban magyar elnevezése is megörökítődött: Colosmo­nostra.

Egyes vélemények szerint Kolozsvárnak is olasz szerzetesek lehettek a névadói. A castrum volt az itt összefutó utak zára (clu­si­um­ja), ezért nevezhették el Clu­si­um­nak vagy Clusnak. A castrum magyar nevével, a várral, mint toldalékkal alakulhatott ki előbb a Clus vár, később a hangtani szabályoknak megfelelően a Kolozsvár elnevezés. Kolozsvárnak az oklevelekben fennmaradt legrégebbi neve Clusuar. Erről IV. László 1275-ben kiállított oklevele tanúskodik. Más vélemények szerint a város nevének eredete mögött a Klus–Kolos személynév áll. Innen eredeztetik a német – Klau­sen­burg – elnevezését is. Ez a forma 1348-ban tűnik fel először. A román Cluj helységnév 14. századi magyar névalak átvétele. A Claudiopolis pedig egyszerűen mes­terséges, humanista csinálmány a 16. századból. Kelemen Lajos történész-levéltárosnak He­re­­pei János művelődéstörténészhez írt leveléből kitűnik, hogy ő a Klus nevet a Miklus név utolsó szótagjának tekintette. Szerinte ebből a szótagvégi Klusból vált a hangfejlődés folyamán Miklus­várból Miklósvár, Klosvár, majd Kolozsvár. Így alakulhatott ki a né­met Nicklau­sen­burgból is a Klau­senburg. „A Miklus név pedig az itt várat építtetett első várispán nevét őrzi” – sommázta véleményét Kelemen Lajos.

A monostori apátság a középkorban nem csak oklevél-kiállító, hiteles­helyi működésével tett szert nagy hírnévre. A gyulafehérvári káptalan és a vajdai kancellária mellett ez a konvent volt az erdélyi írásbeliség harmadik fő központja. Az Istennek emelt házak száma már fejlett hitéletről tanúskodott: a források 1180 középkori templomról tesznek említést. Eny­nyi plébániához és templomhoz kép­zett, művelt papságra volt szük­ség. A klerikusi képzésre minőségi szinten két helyen adódott lehetőség: a gyulafehérvári káptalani iskolában, a későbbi püspöki szemináriumban és a Kolozsvár melletti, akkor még külön álló Kolozsmonostoron a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére alapított Benedek-rendi apátságban. A bencések jelentőségét magyarázza, hogy két évszázadon át ők voltak Erdély területén az egyetlen szerzetesrend.

A Nursiai Szent Benedek Regulája szerint élő bencések – egyébként Szent István király legkedvesebb szerzetesrendje – nem­csak az apátság közvetlen környékén művelték meg kertjeiket. I. Bé­la, vagy Szent László kegyes adományai jóvoltából az egykori apát úr a kolozsmonostori dombról letekintve már nem láthatta be az apátság összes birtokát, hiszen nemcsak a Szamos, a Nádas, hanem a Küküllő, a Maros és a Nyá­rád vize mellett is voltak már földjeik. A Szamos és a Nádas mentén hozzátartozott Szent­benedek, Les­ke erdő és Alpes, más néven Apáthavasa, Bács, Szentiván vagy Szent­jános, Szent­­györgy, Má­ri­a­telke, Kajántó, Bénye, Sárd vagy Szilvástelke, Egeres, Sólyomtelke, Eperjes, Jegenye és Apahida. Ez utóbbi településnek még az elnevezése is a monostorhoz kapcsolódik. Kolozsvártól 13 kilométernyire, a Kis-Szamoson vámolás céljára hidat építtettek a bencések. A népetimológia Apátúr hídjának tartja az egykori elnevezést. 1263-tól Apathida, 1326-tól Apathyda alakban maradt fenn a község neve. A Nagy-Küküllő mentén Segesvár és Erzsébetváros közelében birtokaik közé tartozott Nádasd, Benye, Nagyszőlős, Prod, Nagyholdvilág, Dános, Szentlászló, Baromlak, Kapus; a Kis-Küküllő és a Nyárád vize környékén Teremi, Hollós, Csanád, Szentpéter, Keresztúr, Apáttava, Szász, Kere­lő(szent­pál), Dátos, Lekencető, Cserged, Héderfája és Péterlaka. 1447-ben Hunyadi János újabb birtokrészeket adományozott a konventnek Papfalván, Puszta­szent­miklóson és Botos­macs­káson. A felsorolt Ko­lozs megyei falvak szinte ösz­szefüggő birtoktestet alkottak. Az apátság a maga 14 falujával és földterületeivel előkelő helyet foglalt el a középkori Erdély birtokosai között. A monostor virágkora III. Béla (1172–1196) uralkodásáig tartott.

A fekete csuhás bencések a kor építkezési színvonalának és szokásainak megfelelően mind templomukat, mind kolostorukat fából építették. Az istenháza kelet-nyugati irányban épült, tornyával nyugat, főoltárával kelet felé. A zárda a templom északi oldala mellett húzódott. A dombon álló építményeket később megerősítették, az egyik oldal mentén falat, a másik oldal mentén sárral erősített kerítést vontak.

Kolozs megye középső területén két hatalmas nagybirtok alakult ki: az erdélyi püspöké és a ko­lozs­mo­nostori apáté. Mivel az apátság a kapott birtoktestekkel együtt a tizedszedés jogát is megkapta, nem vált a püspök alárendeltjévé, nem volt felette joghatósága. A két egyházi méltóság, az apát és a püspök párhuzamosan gyakorolta a főpapi jogokat, birtokaikon övék volt a tizedszedés, a lelkészi kinevezés és az ítélkezés joga. Az apátság királyi és pápai kiváltságlevélben megerősített adó­­­men­tessége (extemp­tio passi­va) sértette az erdélyi püspök anyagi érdekeit. A vélt méltánytalanság Adorján püspök (1181– 1202) alatt nyílt viszállyá, ellenségeskedéssé fajult. Az erdélyi püspök katonáival megtámadta és leromboltatta a monostort, László apátot, a szerzetesek főnökét elfogatta. A fegyveres támadó főpap utóda, Vilmos püspök (1204– 1223) hasonlóképpen járt el. A kolostort és a templomot meg­dú­latta, az akkori apátot ugyancsak elfogatta. A püspökségnek anyagi hátrányt, kényelmetlenséget okozó probléma határozott és végleges megoldását úgy oldották meg, hogy a monostor pápai kiváltságleveleit elégettette, a királytól kapottakat meg vízbe dobatta.

A jogaiban és anyagi erőforrásaiban csorbított bencés apát orvosolni szerette volna a rendet ért hátrányos helyzetet. A kor jogviszonyai között nem fordulhatott királyához, II. Endréhez, hanem a római katolikus egyház fejétől, a pápától kellett jogorvoslást kérnie. III. Honorius nemcsak meghallgatásától nem zárkózott el, hanem az ügy kivizsgálását is elrendelte. A vizsgálat kedvező eredményt hozott a szerzeteseknek, a pápa a kolozs­monostori apátságot meg­erősítette jogaiban, korábban megkapott kiváltságaiban. Mindezen felül 1225. szeptember 25-én engedélyezte az apátnak a főpapi jelvények – a süveg (mitra) és a gyűrű– használatát. Vilmos püspök utóda, Rajnald (1223–1241) már óvatosabb volt, ő nem erőszakos módon, hanem jogi úton akarta vélt igényét érvényesíteni. Elődjéhez hasonlatosan, IX. Gergely pápa sem adott igazat az erdélyi püspöknek, helyette a ko­lozs­mo­nos­tori apát dézsmaszedési jogát erősítette meg. A tatárjárás után vége szakadt ezeknek a hatalmi jellegű, ún. „ex­temp­tio-pereknek”. A későbbiekben a ko­lozs­mo­nos­to­ri apátság kiváltságait már senki sem háborította.

A történelmi adatokból kiindulva utólag is megerősíthetjük IX. Gergely pápa döntését. A királyi alapítású Benedek-rendi monostorok zöme a 11. században jött létre. Az a korszak a keresztény hit terjesztésének kora, akkor épült ki az egyházi szervezet. A királyi egyházpolitika a kereszténység előőrseinek szerepével és feladatával alapította meg a kolozs­monostori bencés apátságot. Miután a monostor létrehozása megelőzte a püspökség felállítását, természetszerűleg a szerzeteseket illették meg a kiváltságok, melyekben ők részesültek előbb.

Kolozs megye népe főleg a vár körül telepedett le. A királyi vadászok, az erdészek és azok, akik foglalkozásuk miatt helyhez kötöttek voltak, távolabbi vidékekre költöztek. Az így kialakult falvak – Szent­péter, Szentgyörgy, Szent­ja­kab, Szentiván, Szent­be­nedek, Szentlászló, Szopor, Sala, Bós­telke, Ondótelke vagy Tarcsahá­za, Eperjes – később a város terjeszkedése következtében fokozatosan beolvadtak. Ezek a Szent- előtagú falunevek fontos bizonyítékai a korabeli népsűrűségnek. Mivel Szent István rendelete szerint minden tíz falu volt köteles egy templomot építeni, ez a hat falunév mindegyike egy önálló egyházközséget feltételez. Olyan egyházközségeket, melyek a felépített templom védőszentjéről kap­ták elnevezésüket. Mindezek ismeretében csak ez a hat Szent előtagú helységnév hatvan falut feltételez a hozzá kapcsolható népességgel együtt. Szerencsésen megmaradt egy 13. századi nyelvemlék, az 1205 és 1235 közötti évek közötti istenítéleteket tárgyaló 389 darabból álló oklevélgyűjtemény, a Váradi Re­gest­rum. A történelmi jelentőségű forrásanyag 43 magyar vármegye 711 helység és 2500 személy nevét említi, ezért helyneveink és személyneveink történetének fontos forrása. Ha fellapozzuk és elolvassuk a névjegyzéket, akkor megállapíthatjuk, hogy csak magyar neveket olvashatunk: Sunad (Csanád), Vardou (Várdó), Apa, Beda, Bela, Erdeu (Erdő), Chi­co­leu (Csikolyó), Tengueu (Tenkő), Pouca (Póka), Bulchu (Bulcsu), Forkos (Farkas), Cher­ceg (Herceg), Vzozlou (Visoszló), Lomb. Először 1229-ből jegyeztek fel a hospesek – a hazájukat elhagyó, magyar földre érkezett vendégek – között idegen hangzásúakat: Gotfred, Olbertus és Vilc, amelyek német és szláv keresztnevek.

A Castrum Clus évszázadokban mérhető életvitelét végletesen megakasztotta a tatárok 1241-es betörése. Kádán mongol vezérnek a Radnai-szo­ro­son át beözönlött óriási serege március első felében érkezett Kolozsvár alá, könnyen legyőzve minden ellenállást. Elfoglalta és elpusztította az itteni gyönge fa-, vagy földvárat. Nemcsak a 250 éves erődítmény, lakossága sem kerülhette el sorsát, a pusztulások, a dúlások, a mészárlások egész Magyarországon ismert jelenségét. Természetszerűleg ugyanerre a sorsra jutott a kolozsmonostori apátság is. A tatárjárás pusztítása így maradt fenn a távoli epternachi kolostor kódex feljegyzésében: „Item in quodam castro, quod dicitur Clusa, ceciderunt infinita multi­tudo Un­ga­ro­rum.” (Ugyan­úgy abban a várban, amelyet Clusnak neveznek, a magyaroknak szerfelett nagy sokasága halt meg.) A monostori kolostor helyreállításáról és működéséről csak ötven évvel későbbi időpontból, 1299 után van biztos adatunk.

Az apátság történetírói szerint a konventet 1285-ben ismét elpusztították a tatárok. Forrásul Sze­­gedi Jánosnak a Kolozsvárt, 1744-ben kiadott, a magyar királyok dekrétumairól szóló könyvét emlegették. A szerző azonban nem említette, honnan vette adatát, és a korabeli forrásanyag sem tud a mo­nostori pusztításról. Megerősítés hiányában nem tudunk hitelt adni az esemény lezajlásának.

A monostor hiteles helyi működésének 13–14. századi kezdeteiről, belső életéről nagyon szórványosak az adatok. 1311-től maradtak fenn olyan oklevelek, amelyek már támpontot nyújtanak az ott zajló életről. Nevezetes dátum volt, az esztergomi érsek visszaélései miatt éppen akkor fosztotta meg Henrik apátot méltóságától. Helyettesként kinevezett utódai alatt megbomlott a monostor fegyelme, a három évtizedig tartó belső anarchia miatt a szerzetesek száma is lecsökkent. 1337-ben Pannonhalmán ült össze a bencés nagykáptalan, hogy a Sum­­mi magistri kezdetűpápai bulla által megindított rendi reformot megvalósítsa. A teljes jogú főatyai megbízatást kapott János apát keze alatt az apátság élete hamar rendeződött. A 14. században fellépő reformtörekvések a társadalom megváltozott művelődési és érzelmi igényeihez igyekeztek alakítani a monostori életet. A bencés mozgalom élén Tolnai Máté pannonhalmi főapát állt. A bencés szerzetesek műveltségi színvonalára egy 1427-es leltár alapján következtethetünk, amely­­­ben a könyvtári jegyzék 42 kötetet sorol fel. Kolozsmonostor virágzó időszaka a 15. század közepén véget ért. 1518-ban csatlakozott a reformirányzathoz, amikor a rendi nagykáptalan Nagyszombati Már­tont választotta apátnak. A nagy tudású főatyát a krakkói és a bécsi egyetem padjaiból emelte a tatai, később a pannonhalmi, majd a monostori apátság vezetőjévé a rendi vezetőség. Utóbbi megbízatásának valószínűleg nem tett eleget, 1520-ban még a főapátságban élt. Irodalmi tevékenységgel foglalkozhatott, egy bécsi nyomdában, 1523-ban jelent meg terjedelmes verses munkája, a törökök elleni harcra buzdító Opusculum ad regni Hungariae proceres (Művecske Magyarország főuraihoz) címen.

Az elkövetkező időszak a kolozsmonostori konvent lassú hanyatlását hozta. A reformáció erdélyi térfoglalása nyomán megkérdőjeleződött a szerzetesrendek szerepe és fontossága. Utolsó lehetőségként I. Ferdinánd király 1554-ben megbízta a kiváló szónokot, a nagyszombati dominikánusok perjelét, a Kolozsváron született János apátot, hogy szervezze újjá a monostori konventet. A nagy társadalmi támogatottságú reformációnak azonban ő sem állhatott útjába. Az 1556. április 26-án, Kolozsvárt tartott részországgyűlés elrendelte az egyházi javak szekularizációját, ezzel gyakorlatilag feloszlatta a szerzetesrendeket. Az év nyarán az Isten dicsőítésének új liturgiai formáját valló kolozsvári polgárok a ferencesek és a dominikánusok városból való kiűzése és a két koldulórendi templomberendezésének el­­pusztítása, szobrai és képei elégetése után a bencéseket is távozásra kényszerítette. Kolostoruk és templomuk középkori felszerelése sem kerülhette el a katolikus intézményekre akkor általánosan váró sorsot. A nemesi birtokok okleveleit őrző hiteles helyi levéltárat nem érte bántódás, a fejedelem saját felügyelete alá helyezte. A kolozsmonostori konvent levéltárát 1557 júniusáig megbízott kolozsvári polgárok őrizték, gondozták, majd a kolozsvári Szent Mihály-templom tornyába költöztették. A megszüntetett ko­lozs­mo­nostori apátság épületét előkelő kastéllyá alakították, hogy a fejedelem és udvartartása kolozsvári tartózkodása idején méltó környezetben lakhasson. Világi kézből Báthory István fejedelem adományából került ismét egyházi tulajdonba, 1603-ig jezsuiták használták, 1615-től iskolát is működtettek vastag falai között.

NádasAz egykori bencés kolostorok nemcsak a vallásosságnak, hanem az ésszerűgazdálkodásnak is példaadó helyei voltak. Ezt a véleményt megerősíti egy jezsuita páternek a bencés rend távozása után két évtizeddel keltezett tájleírása, amikor még nagyon jól látható volt a tudós elődök keze munkája: „A Szamos völgyében szántóföldek és öt kert állottak művelés alatt. Egyik gyümölcsöskert volt, termőfákkal beültetve; más széles és hosszú kert vetemények termesztésére szolgált. Más nagy kiterjedésűkertben káposztát, dinnyét, lent termesztettek. Egyik kertet rózsabokrok övezték, másikat gyümölcsfák, ez utóbbiban muskotályszőlőt tartottak. Szőlővel volt beültetve a hosszú domboldal is, amely a kolostortól s templomtól északra több mérföld hosszúságban húzódik. Nyugati irányban szántóföldek terültek el, dél felé erdők. A Szamoson háromkerekűmalom ál­lította elő a lisztet, a vízben bőséges számban halak úszkáltak, hogy a sok böjti napon a szerzeteseknek eledelül szolgáljanak. Bármerre nézett a szem, mindenütt szőlő, szántóföld, erdő, mező gyönyörködtették a szemlélőt.”

A Kolozsmonostoron elsőként megjelenő szerzetesrend ismertetése után tekintsük át a bencéseket váltó jezsuiták történetét és működésük jelentőségét.

1556-ban megszületett az ön­ál­ló fejedelmi Erdély. Első fejedelme, János Zsigmond idején megvalósult a szabad vallásgyakorlás, a reformáció viharos hullámai az unitárius egyház megszületésével elcsendesedtek. 1568-ban, a január 6. és 13. között megtartott tordai országgyűlés kimondta a vallásszabadságot. Erdély a három nemzet – magyar, székely és szász – és a négy bevett vallás – katolikus, lutheránus, református és unitárius – földje lett. Közel fél évezred távolából ez egy nagyon európai jellegűmegoldásnak látszik, amely nem helyezte hatályon kívül a két évvel korábban, ugyancsak Tordán hozott végzést: „Miért hogy az Úr Isten jóvoltából az evangéliumnak világosságát az Ő Felsége [János Zsigmond] birodalmában mindenütt felgerjesztette és kívánja, hogy a hamis tudományok és tévelygések az anya­szentegyházban kiirtassanak: egyenlő akarattal végeztetett, hogy az afféle egyházi rendben levő személyek, akik a Pápai tudományhoz és az emberi szerzésekhez ragaszkodnak és abból megtérni nem akarnak, az ő Felsége birodalmából mindenünnen kiigazíttassanak.” A hátrányoktól megszabadult protestáns egyház hármas túlsúlyával szemben a római katolikus egyház hátrányos helyzetbe jutva nagy károkat szenvedett el. A fejedelemség időszakában nem lehetett önálló püspökük, a legutóbbit, Bornemisza Pált a szászse­besi országgyűlés tiltotta ki Erdélyből.

Enyhülést a katolikus vallású Báthory István fejedelemsége hozott. Az addig eltelt közel két évtized nemcsak a hívek számát csökkentette, a papokat és szerzeteseket is nagyon meggyérítette. Antonio Possevino jezsuita diplomata ázsiai missziós területhez, Indiához hasonlította Erdélyt, ahova hittérítőket kellene küldeni. Báthory Istvánnak 1579-ben főiskola felállításának gondolatával sikerült a jezsuitákat – korabeli kifejezéssel – „bölcs, kegyes és istenfélő férfiakat” behoznia Erdélybe, ahol a tordai országgyűlés határozata szerint Gyulafehérváron és Ko­lozs­monostoron telepedhettek le. A tudás fegyverével küzdő szerzetes-katonák az 1534. augusztus 15-én a baszk származású egykori spanyol katonatiszt és udvari ember, Loyolai Szent Ignác által megalakított Jézus Társasága (Societas Jesu) tagjai voltak. A rend 1561-ben telepedett le Magyarországon, ahol a korabeli elnevezésük „jezuát” lett, ebből alakult ki a jezsuita kifejezés. Múlhatatlan tudományos érdemük, hogy kollégiumaikkal a földkerekség legelső, nemzetközi oktatási intézményrendszerét hozták létre. A római kollégium szabályzata alapján készült alaptantervük és pedagógiai elveik első változatában már csíráiban látszik a későbbi végleges változat. A jezsuiták tevékenységük során mindig nagy figyelmet szenteltek a helyi nyelvek megismerésére és elsajátítására. Az anyanyelvi kultúra közvetítő, közvetlenül a lelket és az értelmet megszólító hatása nélkülözhetetlen eszköze volt a jezsuita oktatásnak. A jezsuita iskolák 1548-ben fogalmazták meg első oktatási rendszerüket, amely a Constitutiones Collegii Messa­nen­­­sis (A messinai kollégium konstitúciója) címet viselte. 1552-ben megjelent a De studii gene­ralis Dispositione et ordine (Az egyetem rendje és megszervezése), majd 1553-ban a Reglas para los studios de los collegios (Szabályok a kollégiumi osztályok számára), amelyben a latin nyelvűgrammatikai, poétikai, retorikai tanulmányok után a kétéves görög, majd legvégül héber és arab nyelv tanulását határozták meg. 1599-ben jelent meg az egységes tanterv, a Ratio atque institutio stu­diorum Societatis Iesu (A Jézus Társaság iskoláinak tanulmányi rendszere és szabályzata), röviden a Ratio studiorum. A jezsuiták működésük első korszakában 23 új egyetemet indítottak be Európában.

A jezsuita rend 1579. október 1-én nyitott rendházat és gimnáziumot Kolozsmonostoron. Megtelepedésük ellenszenvet váltott ki, elsősorban a privilégiumokat, kiváltságokat féltették a jezsuitáktól és tartottak egy kiújuló vallási háborúskodástól. Báthory Kristóf igyekezett tompítani az ellenszenvet. A magisztrátusnak írt levelében kifejtette, hogy a jezsuitákat nem a város régi jogainak megcsorbítása árán vagy a terhére, hanem a város fejlődése és mindenekelőtt az ifjúság nevelése cél­jából telepednek le, működésük Kolozsvár díszére és hasznára fog válni. Levelének hatására 1581 áprilisában a jezsuiták Kolozsvárra költözhettek, ahol május 12-én iskolát alapíthattak. Jól működő oktatási intézményük 1585-ben elérte az akadémia rangját.

A Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem által alapított két egyetem a korabeli művelt világ szélein helyezkedett el. A vilniusi a Baltikumban nagyon elterjedt lutheranizmus, valamint a len­gyel–litván perszonálunióban élő ortodox hívek felé próbált kapcsolatot létesíteni. A kolozsvári az Erdélyben többséget kitevő protestáns egyházak, a református, az evangélikus, az unitárius és a jelentős kisebbséget képviselő ortodoxia felé nyitott. Nagyon fontos elem volt a jezsuita oktatáspolitikában, hogy a katolikus vallású diákok mellett szívesen vettek fel más vallásúakat is, mindenféle áttérítési kényszer nélkül. A nem katolikusok közül az unitárius diákok tanultak a legnagyobb számban a jezsuita egyetemeken.

A kolozsvári egyetem tudományos rangját egyesek megkérdőjelezik, mert csak két karral működő, „csonka egyetem” volt. A területi elmaradottság miatt a Habsburg-birodalomban a frissen alapított jezsuita egyetemek általában csak két karral indultak, a jogi és az orvosi karok később kezdték meg oktatási tevékenységüket. Mások az egyetemi státusz meglétét azzal vonják kétségbe, hogy a kolozsvári jezsuita egyetemet a pápa nem ismerte el. Akkor valóban rangot jelentett az egyetemeknek a pápai elismerés, de ennek nem volt gyakorlati jelentősége, ez a gesztus csupán formalitás volt. Abban az időben a pápai udvar még nagyon jelentős politikai szerepet vállalt, és ilyen szemszögből nézve Erdély csupán kicsiny és jelentéktelen országnak tűnhetett, ahol ráadásul a lakosság 90 százaléka protestáns volt, már akkor jelentős ortodox vallású kisebbséggel.

A szépen megindult katolikus élet egy év múlva, Báthory István halálával megtorpant. Unokaöcs­csét, a 17 esztendős Báthory Zsig­mondot csak azzal a feltétellel akar­ták nagykorúsítani, ha kitiltja a jezsuitákat Erdélyből. Ez meg is történt, az 1588. december 8. és 23. közötti medgyesi országgyűlés határozata alapján kiűzték a tanító rendet Erdélyből. Ezzel a kolozsvári egyetemük hét évig tartó első fejezete lezárult. 1591 tavaszán – V. Sixtus pápa erélyes közbelépése után – Báthory Zsigmond hívására ismételten megjelentek a jezsuiták Erdélyben. Az elsőként érkező Alfonz Carillo atya, a bécsi jezsuita kollégium kiválósága olyan határozottan és eredményesen lépett fel, hogy az 1595. május 1-i gyulafehérvári országgyűlés eltörölte a katolikusokra sérelmes pontokat, és megengedte visszatérésüket Kolozsvárra, Monostorra és Gyulafehérvárra. Az egyetem működése néhány évig ismét zavartalanul folyhatott tovább.

Sorsukat a Giorgio Basta császári hadvezér ellen felkelt Székely Mózes fejedelem seregének ko­lozsvári megjelenése ismét meg­pecsételte. A Toroczkai Máté unitárius szuperintendens és Gö­czi Nyírő Pál prédikátor feltüzelte tömeg megrohanta a jezsuiták házait, templomukban és a rendházukban minden képet és szobrot elpusztítottak. Szamosközi István leírása megörökítette a történteket: „Feszítővasakkal, kalapácsok­kal, gerendákkal, mindenféle falbontásra alkalmas szerszámmal nekiestek az épületeknek, tépték, szaggatták, döngették, rom­bolták. Odáig mentek, hogy a falak ledöntése, rongálása, szétszaggatása után az épületnek még fennmaradó romjait még teljességgel lakhatatlanná tették. Az egész faanyagot, ami a tetőszerkezetet tartotta, úgy elpusztították, mintha tűzvész emésztette volna el.” Híres egyetemi könyvtáruk jelentős része is áldozatul esett, sok értékes fóliánst és könyvet a művelt és a bibliotéka értékével tisztában lévő polgárok mentettek meg. A felheccelt tömeg a Farkas utcai templomhoz vonult, ahol megölték Emanuel Neger sekrestyés és betegápoló testvért, három szerzetest súlyosan megsebesítettek. Altorjai báró Apor Péter így örökítette meg a végkifejletet: „végtire az pap­ja­in­kot Kolos-Monostorra csapák”. Gillyén (Bogner) Imre főbíró kivizsgáltatta az ügyet, a jegyzőkönyv szerint 385 kolozsvárinál találtak jezsuitáktól elvitt tárgyakat. A rend kára meghaladta a 22 ezer forintot. Viszonyításképpen, akkor egy köböl (kb. 100 liter) búza 16 forint volt. Ilyen események után zárult le a jezsuita egyetem második korszakának nyolc évig tartó időszaka.

Miután Székely Mózes a Brassó melletti csatában életét vesztette, Kolozsvár meghódolt a Habs­burgoknak. A jezsuiták zavartalanul folytathatták működésüket. A hadiszerencse forgandósága miatt a következő nagy csatát Bocskai István református fejedelem nyerte, ezért 1605-ben a jezsuiták ismét csomagolhattak, s Kolozsvárt elhagyva visszatértek Monostorra. A tizenöt éves háború befejeződése után, a katolikus főurak minden tiltakozása ellenére az 1607. június 15-i kolozsvári országgyűlés ismét szám­űzte a szerzetesrendet: „az jesuita secta tagjai az ország minden helyéről kimenjenek, és soha többé bé ne vétessenek.”

A jezsuiták elleni gyűlölet okát Jakab Elek, Kolozsvár unitárius mo­nográfusa így magyarázta: „Nem a jezsuiták behívása volt káros, de azok idegen nemzetsége; igen hamar támadóvá lett önvédelmi eljárása s a szerzet szelleme: nem az, hogy tanítottak s híveikkel imádkoztak, hanem hogy politikába elegyedtek; nem a katolikus hitelvek terjesztése, de a többi vallások elleni izgatás.”

Az ellenérzet nem engedett, az 1610. március 15. és április 3. között megtartott besztercei országgyűlésen nyíltan megfogalmazták: „a pápás papoknak püspökük ne legyen”, a katolikus vallás szabadságát engedélyezte ugyan, a jezsuita páterek működését nem: „jezsuita papot pedig e birodalomban, se Magyarországon sehol senkinek tartani ne legyen szabad”. Bethlen Gábor becsülte a jezsuitákat, ami a nagy református fejedelem unokaöccse nevelőjének adott utasításában olvasható: „ne magyar scholában való hitván szokás szerént, hanem more jesuitarum exerceálja az gyermek magát az oratio cse­ná­lá­sok­ban”. A jezsuita Káldi György bibliafordítását Bethlen anyagilag is támogatta, és fejedelemsége alatt kezdte meg térítő munkáját a karánsebesi Buitul György atya, az „oláhok apostola”. Bethlen Gábor 1615. november 14-én kelt kegylevelében engedélyezte kolozs­monostori letelepedésüket és egy alsóbb szintűiskolájuk működtetését. A rendelkezésre álló források szerint a jezsuita iskola 1660-ig folyamatosan működött, majd az adatok 1667-től folytatódnak. Istentiszteleteik színhelye az egykori apátsági templom, plébániaépületük, egyúttal konviktusuk a Szent­páliné Galambfalvi Borbála hagyakozta ház lett, amely átalakított formában ma is áll, éppen a Fájdalmas Szűzanya plébániaépülettel szemközt. A szinte idillinek mondható állapot 1653-ig tartott, amikor a január 15-én, Gyulafehérváron tartott országgyűlés nem kívánatos, „sem titkon, sem nyilván nem admittálandó szerzet” megjelöléssel ismét távozásra késztette a pátereket.

Visszajövetelük Barcsay Ákos fejedelemségéhez kötődik. Amikor a törökök 1660-ban elfoglalták Nagy­váradot, „a keresztény világ kapuját”, a török hódoltsági terület határa is kiszélesedett. Ko­lozs­­monostor veszélyes övezet szín­helye lett. A szülők és a tanárok egyaránt attól tartottak, hogy a törökök a tanulókat „elkapdossák”. A városi tanács ezért megengedte, hogy 1670-ben beköltözzenek Kolozsvár biztonságos falai közé. A korabeli helyzetet jól érzékeltette az emlékíró Apor Péter: „Míg én Ko­los­vá­ratt tanoltam, még templomunk sem volt benn Kolosvár városában; az hol most az Convictus temploma vagyon, ott vala egy ház… abban volt az szent mise.” Ezt hívták misemondó háznak.

A török hódoltság és az önálló fejedelemség megszűnése után Erdély a Habsburgok keze alá jutott. Az 1690. október 16-án aláírt Diploma Leopol­dium foglalkozott a vallások helyzetével is. A három nemzet és a négy bevett vallás jogintézménye nem változott. A vitás kérdéseket az 1693. április 9-én kiadott pótdiploma rendezte. A jezsuiták fejleszthették, bővíthették kolozsvári rendházukat és iskolájukat. 1692. március 15-én megkapták a Kolozsvár-óvári temp­lomot és az egykori domonkos zárdában működő unitárius kollégiumot. Hivatalosan azért esett rájuk a választás, mert helyben tevékenykedtek és a római katolikus hívőknek régóta ők voltak a papjaik. Valószínűleg szerepet játszhatott az a tény is, hogy Lipót császár jezsuita neveltetésben részesült és nem tagadhatta meg támogatásukat. A rendkívül jelentős eseményt Bzenszky Rudolf jezsuita történetíró 17. századi Erdély leírása is megörökítette.

Az éppen csak megindult óvári katolikus életet erőteljesen sújtotta az 1697. május 6-án bekövetkezett nagy tűzvész. Az előző, 1689-es tűzeset elkerülte a régi városrészt, de a következő olyan nagy volt, hogy szinte az egész Kolozsvárt elpusztította. A tragikus eseményről így számolt be miklósvárszéki nagyajtai Cserei Mihály Históriája: „Kolosváratt tűz támadván, a városnak nagyobb része négy templomokkal, két col­le­gi­umokkal, tornyokkal s azok­ban levő harangokkal, mind a városiaknak, mind a külső embereknek megbecsülhetetlen jo­vok­nak mege­mész­tésével, elége”. A nagy pusz­tulásról olvashatunk a híres erdélyi nyomdászmester, Misz­tót­fa­lusi Kis Miklós Siralmas Panasz címűkölteményében: „Azon­ban a tűznek / Mint mérges fenének / Híd utca következék, / Azt is megemésztvén, / Az Óvárra innen / Csakhamar harapózék…” 

A jezsuiták a tűz pusztításait helyrehozva, 1698. november 17-én elkezdhették a tanítást, újraindítva ezzel az 1603 óta, 95 éve szünetelő akadémiájukat, amelyben a megalapítása óta tanító 744 páter keze alatt több mint 20 ezer tanítvány végzett. A nagy eseményt Szakál (Barth) Ferenc asztalosmester Naplója így örökítette meg: „Az pápista atyafiak novemberben indítottak olyan hírt, hogy nekik aka­demiájok leszen, és ugyan egy nyomtatott kártyácskát ragasztának az óvári, imár három esztendők előtt az uni­tariusoktól elvött schola ajta­jára… és nagy cze­­remóniával fel is állíták az óvá­­ri tem­plomban…” A kegyes ala­pító emlékére Semi­narium Ba­tho­­rianum (Báthory-szeminárium) névre keresztelték. 1702-ben az intézmény pártfogójává tették Szent Józsefet, akkortól kapta a Seminarium Sancti Josephi Ba­tho­ri­a­num (Szent Józsefről nevezett Báthory-szeminárium) nevet.

A jezsuitáknak juttatott Kolozsvár-óvári templom és zárda idővel szűknek bizonyult a tanulók, a népes tanári kar és a lelkészkedő papság számára. A katolicizmus általános fellendülésének időszakában új és megfelelő helyet kellett keresniük további tevékenységük zavartalan kibontakoztatásához. Kolozsvár déli részén, a Torda, a Farkas és a Fogoly utca találkozásánál szerzett ingatlanokon akarták felépíteni mindazokat az épületeket, melyeket egyházi feladatuk ellátásához és oktatási intézményhálózatuk működtetésé­hez szükségesnek gondoltak. Nagy ambícióra utaló és hosszú távlatot feltételező tervük megvalósítása egyúttal az első barokk városképi együttes létrehozását is jelentette. A felépült barokk épületek által határolt teret hangulatosan egészítette ki a most a Szent­pé­teri templom mögött látható, An­ton Schuchbauer faragta Mária-oszlop, melyet az 1738–1744 között dühöngő pestis megszűnésének hálaemlékéül emel­tetett gönc­ruszkai gróf Kornis Antal főkormányszéki tanácsos és felesége, királyhalmi Petki Anna bőkezűsége.

Először rendházuk építését kezdték el, melyhez az egykori kolozsmonostori apátság köveit is felhasználták. 1703-ban már előrehaladott állapotban voltak az épület emelésével. Ezt követően láttak hozzá új templomuk alapjainak lerakásához. A jezsuiták római központi levéltárában őrzött Litterae Annuae-k, a rend provinciálisainak jelentései alapján készült Évkönyvek egyikében, az ausztriai tartományfőnök leveleiben olvashatunk a tervezett építkezésről: „Claudiopolitana Jesu Societas bonorum omnium fonti Deo pro suo in hac atria stabi­limine, et acceptis per 162. annos gratis, grati animi contes­tationem redditura templum sub SSS. Tri­ni­ta­tis patrocinio excitare decre­vit augustum.” (A kolozsvári Jézus Társaság elhatározta, hogy az Istennek, minden jó forrásának a maga, ebben a hazában való megszilárdulására és a 162 éven át vett kegyelmekért hálás lelkének bizonyságát akarván tenni, fenséges templomot emel.) Az új istenházát a rendház közelében álló és imahelyül szolgáló polgárházban, az Apor Péter Methamor­phosis Transylvaniae című emlékiratában megörökített „misemondó ház”-nak nevezett épületben képzelték el.

A templom építése egy másik forrásból, a Historis domus-ból is nyomon követhető. 1718. február 22-én fogtak hozzá az alapok kiásásához, március 13-án – az országgyűlés miatt a tervezett időpont, Szent Gergely pápa ünnepe után egy nappal – megtörtént az alapkőletétel. A feliratos alapkövet maga csikkarcfalvi báró Már­ton­fi György erdélyi püspök helyezte el, Gyalogi János tudós jezsuita, a „magyar Ciceró” alkalmi költeményében az épülő templom örökkévalóságáért esdekelt. Az elkészült templomot 1724. szeptember 10-én avatták fel, amikor is Gyalogi elmondta az erre az alkalomra írt Coronam XII Stel­la­rum (Tizenkét Csillagú Korona) címűversét. A felszentelési ünnepséget 1725. május 13-án tartották meg, csíkszentmártoni báró Antalfi János erdélyi püspök részvételével. A hittitok (titulus ecc­le­siae) oltalma alá helyezett istenháza felszentelési címe a Szentháromság dicsőítése lett. Azé az istenházáé, amely Erdély első barokk temploma és Kolozsvár első barokk épülete lett. A korábban általuk használt óvári templomot 1725. június 13-án báró csík­szent­már­toni Antalfi János püspök nevében Szabó Mihály kolozsvári kanonok-plébános adta át a ferences rend megbízottjának, P. Antalfi Istvánnak, a kolostor első főnökének.

Kolozsvár városának három tanácsosa – a katolikus Páter Pál, a református Pataki István, az unitárius Gyergyai Pál – valamint a fő­jegyzői hivatalt viselő Füzéri György aranyműves 1734-ben hosszú, barokk körmondatra emlékeztető címmel latin nyelvűvárosismertetést írt. A Descriptio ci­vi­ta­tis Claudio­polis ab origine re­pe­tita cum inscrip­tionibus… kez­detű cím fordítása a maga teljességében így hangzik: „Kolozsvár város leírása eredetéig vissza­me­nőleg, továbbá azok a föliratok, amelyek a bástyákon és más nevezetes épületeken mindenütt láthatók, a szerint, amint a város lakói a sors fordulataival gyarapodtak, különféle vallásra oszlottak, s az államkormányzat rendén is változtak, egészen a mai állapotig folytatólag”. A jezsuita templomról így írtak: „Van a Torda városról elnevezett Torda utcában egy másik templom is. Ez nem nagyon régen épült a Szentháromság tiszteletére, a Jézus Társaságához tartozó tisztelendő atyák gondoskodása és munkássága folytán. Kívül-belül faragványokkal és szobrokkal, azonkívül három hegyes toronnyal van ékesítve, az épület nagy költséggel, művészi kivitelben, 1723-ban fejeződött be.”

A templom tervezőjét nem ismertük, az említett jezsuita évkönyvek sem jegyezték fel nevét. Általánosan elfogadottá az a nézet vált, hogy egy jezsuita, a rendi előírásokat pontosan betartó – nagy valószínűséggel bécsi – típustervet alkalmaztak a helyi viszonyok figyelembevételével. Gen­­­thon István – indoklás nélkül – Tornyosi Tamás kassai származású építőmestert nevezte meg a templom mestereként. Hihetőbb volt Biró József vélekedése, aki a templom tervezőjét Scherzer Bálint jezsuita fráterben, építőmesterét Konrad Hammer személyében sejtette. Utóbbi feltételezésben B. Nagy Margit is osztozott. A legújabb kutatások kiderítették, hogy a templom tervezőépítésze a jezsuita Andrea Pozzo tanítványa és követője, Fr. Christophoro Tausch volt. A tervező sokáig homályban maradt személyét az alap­kő feliratának megismerhetősége tette lehetővé, amely egyértelműen tartalmazta nevét: „Ar­chi­­tecto totius fabri­cae Fr. Chris­to­pho­ro Tausch, societatis nostrae adiutore et pictore aetatis suae celeberrimo.” Biró József már az 1930-as évek közepén rámutatott arra a befolyásra, melyet Andrea Pozzo gyakorolt bécsi templomával a magyar nyelvterület egyházi művészetére. A bécsi és a kolozsvári jezsuita templom szószéke és főoltára közötti stílusbeli analógia okán jogosan feltételezte, hogy az Erdély fővárosában építkező páterek Bécsből „kapták inspirációikat s talán terveiket is.”

Az 1728-ban megnyílt szemináriumot a katolikus hit egyik osz­lopa, altorjai gróf Apor István kincstartó hagyatéki támogatásából három év múlva kibővítették. A nemes hagyományozó emlékét őrzi 1733-tól az intézmény új elnevezése: Báthory–Apor szeminárium. Ezzel szemben épült fel 1735-ben a nemesi konviktus és a rendház.

A jezsuita templom, a város barokk ékessége, felszentelése után nem egészen fél évszázad múlva másik gazdát, fenntartót kapott. XIV. Kelemen pápa 1773. július 21-én a Dominus ac Re­demp­tor kez­­detű brévéjével eltörölte a jezsuita rendet. A Szentatya oklevele alapján adta ki az év szeptember 20-án Mária Terézia királynő a jezsuita rend feloszlatásáról szóló rendeletét. Miután az uralkodónő egyetem felállítását tervezte Kolozsvárra, ezért 1776. október 15-én beiktatta a jezsuiták helyébe a piaristákat, a Kegyes Tanítórend – akkori szóhasználat szerint a – „Kegyes, Ájtatos, vagy Jámbor oskolák szerzetének” – tagjait, akiket két év múlva, 1778. augusztus 28-án állandósított a templom örökségében is.

Ha Kolozsmonostoron járunk, jusson eszünkbe az egykori bencés apátságnak, az általuk fenntartott és működtetett hiteles helynek az erdélyi művelődéstörténetben játszott fontos szerepe. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a számtalanszor elűzött és mindig visszatért jezsuita pátereknek mennyit köszönhet a római katolikus egyház és egész Erdély keresztény hívő népe. Mindezeknek a figyelembevételével bizonyára más szemmel tekinthetünk az eddig sokak által csupán egyszerű külvárosnak tartott Monostorra.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008