magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gurzó K. Enikő: Karátsonyiak a Bánságban. A nagy alvók -1 rész


 

Dettához közeledve tűnődve kerestem a távolban a cédrus­sort, noha sejtettem, nincsen már meg az úri jóllétet jelző fák régi egysége, amelyet fényképekről ismerek. Mondjam úgy, mesélték is, hogy a bánlaki uradalom már csak egy csonk. Aztán olvastam: a polgármester, gondolom hitbuzgóságból, odaadta a kastélyt az ortodox pópáknak. Erre megcsillant bennem a remény, mert, okoskodtam, ha ezt az istenfélő elöljáró megtette, akkor lennie kell még ott valaminek. Feltételezhetően csak van annyira lelkiismeretes az illető, hogy egy romokban heverő birodalommal nem meri meglepni az egyházat. Ha másért nem is, de vétkeit jóváteendő biztosan kitesz magáért. Az ájtatos szavazóbázis megőrzéséért, magához édesgetéséért, a hívők és hívek megnyeréséért – főként a helyhatósági választások előtt, után, mint felkent – úgyszintén áldoznia kell.

Gyanúmat tovább erősítette, hogy Paul Lambrino Hohenzol­lern, II. Károly román herceg fia is szemet vetett Bánlakra, s házzal együtt követeli vissza a telket, holott az övé sem volt soha (a kettő közül egyik sem). Szóval a meglepetésekben, véletlenekben bővelkedő történet eme fejezetében megérkeztünk cifra hazánkba.

Panloghon nem Pán kelti pánikot

A Bánlakra vezető hullámzó útra valójában úgy sodródtunk rá, hogy miután Dettán számba vettük mindazt, ami az öreg városkából megmaradt, és a frissítő erejű tavaszi felhőszakadást száraz bőrrel átvészeltük, leintettünk egy gyűrött Daciát. Röviden: stoppal. Így legalább hasznosan töltöttük el a Temesvárra tartó kurta motorvonat indulásáig rendelkezésünkre álló időt.

Igazából régóta készültem kimenni a hajdani temesvári pasa nyári, s Pán isten állandó szálláshelyére, Panloghra (azaz Pán földjére – a régi források szerint), de a nagyon korán kelő s keltő tömegközlekedési gépezet mindig kedvemet szegte. Most viszont már tudom, ez az ügy megér egy-két hajnali ébredést, át nem aludt, fehér éjszakát. Ha nem is a sokkoló bánlaki panoráma, de az utána következő, lemondást igénylő tényfeltárás mindenképp, a kutatómunka, amely bensőséges ismerőjévé, értőjévé tett a tudomány, az idegenforgalom, a nemzetegyesítés és országimázs-építés számára érdektelen vidéknek, ahol születtem, élek. És közelebb vitt azon gyakori helyzetek megtapasztalásához, amikor az ember afölött filozofál, miért nem csinál semmit, hogy aztán bambán, tompán, esetleg hátsó szándékkal kijelenthesse: azért nem, mert nem. Mert Isten mást vár el tőlünk. Passzív világmegváltást, tán.

Hogy és hogy nem, az ortodox ember még hisz a varázslatokban, hókuszpókuszokban, rontásokban és rontáslevételekben. Ám nem mindenikük, a tanultabbja már nem, így a babonákban való vak hit csak egy álca már, amely mögé kényelmetlen szituációkban jól elbújhat az is, akinek vaj van a füle mögött. A valóság ugyanis egyfajta értékvesztettséget tükröz, az árvaság, a kitaszítottság nyomasztó, szívszorongató érzésének a gyakorlatban megmutatkozó gesztusait. A különféle mellbevágó helyzetek, létek, állapotok, amelyekkel a nyomozás során találkoztam, azokat a gyökértelen felkapaszkodókat juttatták eszem­be, akik gyűlölték a családfájukat ápolgató arisztokratákat, és bármit képesek voltak elkövetni, csakhogy az általuk piszok kizsákmányolóknak nevezett személyek, nekik teret és szabad kezet adva, eltűnjenek a porondról. Igaz, az akkori, kvázi hiteles proletárok ateistáknak vallották magukat, a mostaniak lépésenként vetik a keresztet. Ezúton az efféle egzisztenciák földi sikerének a nyilvános titkához, a nyíltszívű s nyíltszíni lopás bizonyítékaihoz is hozzáfértem.

Bizisten, ha lenne akaraterőm, időm és tehetségem, családregénnyé kerekíteném a Karátso­nyi­­ak több évszázadot átölelő históriáját.

 

Mert...

...kétség nem fér hozzá: az arisztokrácia közel ezer évig meghatározó szerepet játszott Magyarország történetében. Illusztris képviselőire néhányan ma is úgy tekintünk, mint nemzetünk eleire, erkölcsi kiválóságaira. Akik erről másként vélekednek, és csak gúnnyal, megvetéssel beszélnek a régi főurakról, azoknak vagy szégyenletesen hiányos a történelmi tudása, vagy úgy átmosták az agyát megregulázott, átnevelt proli tanítói, hogy nemzedékeknek kell emberi körülmények között felnőniük a méltányos igazságtételig. Addig a korig, amikor megadatik majd a tisztelet azon alkotóknak, akik a méltatást tetteikkel kiérdemelték.

Felelősségteljes feladatok előtt állunk tehát. Először is végleg meg kell szabadítanunk önmagunkat és a bennünket követő generációkat a kulákellenes hisztériától, amely a múlt század ötvenes éveiben hatalmasodott el nálunk, azokban a rossz emlékű esztendőkben, amikor a beszolgáltatások és az adók ellehetetlenítették a nagy kiterjedésű magángazdaságok fenntartását, a főrendiek mindennapjait. Amikor a slágergyártók „Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, resz­kessetek, mert feltámadt az elnyomott proletár” kezdetű nótákkal szórakoztatták a diákságot. Képtelen vagyok megérteni, miért dőlt be a pufajkás aktivistának a parasztember, az iparos és az értelmiségi. A rászedettek között szép számmal akadtak olyanok is, akik annyira komolyan vették a leckét, hogy csákánnyal, kalapáccsal mentek neki a grófi lakoknak, ily módon verték le a nemesi címert a főhomlokzatról és a kapukról.

Egy bizonyos Malmaricsné nevű elnyomott elvtárs, például, néhány ÁVH-s kíséretében rendre megjelent a Karátsonyiak pilisvö­rös­vári otthonában, és apránként mindent begyűjtött a lakásból. A hősnőt még a padláson lelt üres tejeskanna is kiborította. „A büdös kulákjai, mások éheznek, ők meg tejben-vajban fürdenek…” –  üvöltötte a nagy leleplezéskor. Azt hiszem, az ilyen helyzeteket nevezik abszurdnak, a főhősöket pedig beteg elméjűnek (buggyantnak). Tragikus azonban, mennyi szenvedést okozott egy-két ilyen agyalágyult figura.

A grófék végül értelmetlennek találták a küzdelmet, amelybe nem szándékoztak belerokkanni, s a pilisi földet, az állatokat meg a munkaeszközöket átadták a termelőszövetkezetnek, a vörösvári kúriát pedig lecserélték egy kis házra, majd, hogy legyen miből megélniük, segédmunkát vállaltak a budapesti gázgyárban. Az épületbe, ha úgy tetszik, a kastélyba egykori védencük költözött be rezzenéstelen arccal.

Az utolsó gróf, Karácsonyi-Keg­levich Imre szegényen halt meg a hatvanas évek elején.

 

Bánlak urai

Közvetlenül a török kor előtt Vörösvár a Podmaniczky család tulajdonában volt, a hódoltság éveiben még állt (élt), az 1689-ben bevonuló német telepesek viszont már csak a romjait látták annak a kastélynak, amelyet „Kis­szantho castellum”-ként említenek a középkori oklevelek.

A Karátsonyiak 1867-ben házasság révén váltak Pilisvörösvár, Pilisszentiván és Solymár utolsó földesuraivá. Az örmény származású, Erdélybe Moldvából a 16. századba betelepedett família a 18. században tett szert tetemes vagyonra, címeres nemeslevelet III. Károlytól kapott 1718-ban. Jelmondatukká az odaadásra, tiszteletteljességre és állhatatosságra szólító „Pietate, Honore et Per­se­ve­rantia” latin maximát választották a Karátsonyiak.

A bánsági Bánlakhoz aránylag közel fekvő, Torontál vármegyei (ma már Szerbiához tartozó) Beod­rát (a középkorban Böldre vagy Beldre) Karátsonyi Ade­(o­d)­a­­tus az utolsó törökellenes háborúban szerzett érdemeiért magától a királytól kapta adományba. Fénykorában a családnak itt több mint 17 ezer hold földje volt. A mai Magyarország határain kívül birtokaik voltak még Ka­rá­tso­nyi­fal­ván (ma Ofşenita/Pescuş, Te­mes megye) és Kará­tso­nyi­li­ge­ten (ma Soca, Temes megye).

A Karátsonyiak legjelesebbjei a kor szokása szerint nemes lelkű felajánlásaikkal vívtak ki maguknak tekintélyt és elismerést, nem pedig titáni palotáikkal, díszes fogataikkal. Karátsonyi Lázár To­ron­tál vármegyei alispán egyebek mellett 10 ezer forintot, vagyis egy, akkoriban jelentősnek számító summát adományozott a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Katonai Akadémiának. Persze voltak ennél kevésbé dicsérendő, militáns vállalkozásai is, hisz amel­lett, hogy a franciák ellen vívott háborúban saját költségén 100 főre rúgó inszurgens-csapatot állított ki, hadi célokra összesen 30 ezer forintot fordított. Szolgálatait I. Ferenc császár a Te­mes vármegyei nagyzsámi uradalommal jutalmazta.

Megjegyzendő továbbá, hogy a Karátsonyiak nemcsak hogy becsülték, de pártolták, támogatták is a művészeket. Munkácsy Mihály többször megfordult Beod­rán, és igen jó barátjává vált a főnemeseknek.

Ám még mielőtt nekiveselkednék a történetmesélésnek, hogy a kedves olvasónak bepillantást nyújt­sak a Bánság eme jeles személyiségeinek históriájába, felidézem azt a hitelességre törő, de legendáktól, bájos füllentésektől sem mentes, humorral ízlésesen, mértékkel fűszerezett áttekintést, amelyet az Országos Hírlap D’Ar­tag­nan álnevű budapesti újságírója fogalmazott meg 1898. február 27-én az örmény eredetű családról, és amely írásmű a 2007. évi Vörösvári Újság januári online-ki­a­dásában vált számomra elérhetővé.

 

A Karátsonyiak

A főúri körökben még mindig nem beszélnek egyébről, mint a tündérfényű Karátsonyi bálról. Igazi clou-ja (sz. m.: fénypontja, érdekessége) volt ez az idei farsangnak és históriai momentummá vált azáltal, hogy a király is megtisztelte jelenlétével egyik hűséges alattvalójának a mulatságát.

Érdekes lesz ebből az alkalomból felemlíteni, hogy a Karát­sonyi család nem Szerbiából származott át hozzánk, de Erdélyből, ide pedig az első ősök Bukovinából jöttek.

Bukovinában, Badozsányban (sz. m.: valószínűleg Botoşani-ban) lakott Karátsonyi Gratianus Gáspár, aki 1620 körül virágzott, de családfája már 1452-ben is tekintélyes famíliának mondja a Karát­so­nyiakat.

Fia, Kristóf, már zászlósnak mondatik s unokája, ugyancsak Kristóf, karácsonyfalvi előnévvel, 1695-ben hiteles kancelláriai okmányok tanúsága szerint Erdélyből, még pedig Szamosújvárról jött a Bánátba. Itt donatióba kapta Beodrát, ahonnan a mai grófi család is írja előnevét.

Kristóf fia, Deodát már növelte a családi vagyont, ennek a fia, Lázár, pedig Beodrához a Temes megyei Zsámot is kapta donati­óba.

Lázár valósággal nábobi vagyon ura volt. Zsámi kastélyában egy imazsámoly alatt titkos ajtó vezetett a pincébe, amely tele volt arannyal, gyémánttal, drágakincsekkel. Nejét annyira féltette a nábob, hogy Beodrán lakat alatt tartotta s néhány meghitt cselédet kivéve, emberi halandót nem bocsátott közelébe.

Karátsonyi Lázárnak csak egy álma volt, családja nagysága és egy szerelme, amely a földé, a nemes magyar humuszé volt.

Egyedül azt óhajtotta, hogy a verseci hegyektől birtokáig terjedő rengeteg ős pusztát uradalmához csatolja, ebből a célból, társzekerekre rakatva egyszer minden kincsét, be is ment Nagybecs­kerekre megállapítani és kifizetni a vételárat, de ott hirtelen meghalt, s a szájhagyomány szerint a rengeteg kincs is vele pusztult.

Karátsonyi Lázár óriás vagyonából közcélokra is sokat áldozott, száz katonát állított a nemesi fölkelés alkalmából, a hadsereg rendelkezésére bocsátotta méneseit, gulyáit, magtárait és a Ferenc császár által kezdeményezett Lu­do­vika akadémiára nagy összeget adományozott.

Már Lázárt ekkor megkínálták a grófi méltósággal, de a nábob szerényen kitért a fejedelmi elismerés elől, sőt végrendeletileg meghagyta, hogy családjának az a tagja, aki a nemesinél nagyobb címet fogad el, zárassék ki az örökségből.

Ez az óhajtása azonban nem teljesedett, mert unokája, Guido, később mégis grófságra emeltetett és e miatt, Karátsonyi Lázár végrendeletének értelmében, sok baja is volt az oldalági rokonsággal. Guido apja, Lajos, 1848-ban To­ron­tál megyében főispánságot viselt, anyja pedig az ősrégi, grófi és hercegi ágra szakadt, Stahrem­berg családból származott.

Guido a negyvenes évek derekán egyike volt a jeunesse d’orée (sz. m.: az aranyifjak) legkiválóbb tagjainak. Nagyon szép, daliás férfi, szívesen látott vendége az akkori Pest főúri szalonjainak. Tagja volt a híres „Csinoskaifjak” társaságának, akik akkor a főváros társas életének hangadói voltak.

Számtalan hódoló közül ő nyerte meg a szívét és kezét a dúsgazdag örökösnőnek, Marczi­bá­nyi Máriának, Marczibányi Antal és neje, Kállay Mária leányának. Marczibányi Antal egyetlen fia, ifjúkora legszebb virágában elhalt s benne kiveszett a férfiág, majd Karátsonyi Guidoné és Mi­gaz­zi Vilmosnéban egészen kihalt a nemzeti kultúránk körül oly hervadhatatlan érdemeket szerzett puhói (sz. m.: Szlovákiában, a trencséni kerületben található) és csókai (sz. m.: Csóka község ma a Szerbiához csatolt Észak-Bán­ság­ban, a Tisza bal partján fekszik) Marczibányi család. Ka­rá­tso­nyi Guido mintegy 200 000 forintot adott közcélokra; ő alapította az Akadémia Karát­sonyi-díját is – s érdemeiért 1859-ben kapta az osztrák birodalmi grófságot, melyet később Magyarországra is kiterjesztettek.

Gróf Karátsonyi Jenő másodszülött fia Guidónak, és tulajdonképpeni majoresco az elsőszülött Aladár lett volna.

Érdekes ennek is a históriája. A fiatal gróf Karátsonyi Nagyváradon jogászkodott és ott megismerkedett a szép és rendkívül szellemes Elek Margittal. Aladár gróf annyira beleszeretett a bájos lánykába, hogy kijelentette, vagy ez, vagy senki sem lesz a felesége.

Minden embernek van valami marotte-ja, így a különben rendkívül jószívű, engedékeny Karátso­nyi Guidónak az volt a bogara, hogy elsőszülött fia zászlós úr leányát vezesse oltárhoz. Noha a pazonyi (sz. m.: Pazony nagyközség Szabolcs vármegyében) Elekek híres régi családja minden őspróbát fényesen kiáll, és a me­ző­­peterdi (sz. m.: község Hajdú-Bihar megyében) Gázsy família is, amelyből Elek Margit anyai ágon egyike volt az ország ma már kihalt legelső gentry-csa­ládjainak, Karátsonyi Guido csak úgy egyezett bele fia házasságába, ha ez Jenő öccse javára lemond az elsőszülöttségi jogáról.

Aladár ezt meg is tette, többre becsülve szép menyasszonya két ragyogó szemét minden gyémántnál, a családi boldogság igaz melegét minden hiúságos, elmúló fény és csillogásnál.

Így lett Jenő gróf a Karátsonyi majorátus ura és zászlós úr leányának, Andrássy Karolina grófnőnek a férje.

A grófi pár, mint most is megmutatta, mindent elkövet, hogy a nagy vagyon és nagy névvel járó kötelezettségeknek eleget tegyen.

Azonkívül kitűnő gazda is Ka­rát­sonyi Jenő, buzgalommal, igazi passzióval vezeti óriási uradalmain a munkát és nyáron a kelő hajnal akárhányszor egyik vagy másik tanyán, majorban találja.

Karátsonyi Jenő nyaranta több­­­nyire bánlaki birtokán tartózkodik, ahol a kastélyt még Kará­tsonyi Lázár építette. Régi, ódon formájú épület ez, olyan vastag falakkal, akár egy feudális várkastély. Elmúlt viharos időkben nagy szükség is volt erre, mert még az építtető idejében, mikor a szerbek egyszer fellázadtak, a leghevesebb ostromnak egy hétig álltak ellent ezek a falak.

A kastélyt pompás park övezi, nagy lawntennis grounddal, amely­ben a gróf Karátsonyi Gui­dó­ra vonatkozó emléktárgyakat is őrzik.

Érdekesek a kastélyban a régi, földalatti börtönök, emlékeztetve elmúlt sötét időkre; a modern ízlést pedig ékesen hirdetik a remek ebédlő, pompás szalonok és termek hosszú sorozata.

A gróf neje, született Andrássy Karolina grófnő, örökölte apja talp­­raesett, igazi magyaros észjárását, kissé heves temperamentummal egybekötött áldott szívűségét és a vagyonszerzési hajlamot is.

Mióta asszony, saját pénzén megvette a Bánlakkal szomszédos biószegi pusztát (sz. m.: ma háromszáz fős vajdasági falu) s azt remekül instruáltatta. Házassága első évében majdnem életét vesztette a fiatal, boldog pár, még pedig Olaszországban. 1887 tavaszán Mentenában voltak éppen Karátsonyi Jenőék, mikor a nagy földrengés volt. A borzasztó katasztrófa éjjel jött s a vendéglő, alig hogy kimenekültek a lakók, óriási robajjal dőlt össze. Lehetőleg pongyolában, temérdek drága ékszert, közte több becses családi darabot is hátrahagyva, Karát­sonyiék az egész éjjelt egy bérkocsiban töltötték, s reggel a gróf néhány száz frankot adott a kocsisnak, aki őket a várostól kissé távol, biztos helyre vitte.

Karátsonyi grófné ezután hosz­szabb ideig betegeskedett, de ekkor is megmutatta, milyen kitűnő honleány, mert külföldi gyógy­helyek mellőzésével, Vihnyén (sz. m.: Vihnyefürdő, németül Eisen­bach a mai Szlovákia területén található, Selmecbányától 12 kilométerre) töltötte a nyarat, ahol teljesen magához is tért.

Ő is, mint gróf Andrássy Manó minden leánya, kitűnő házias nevelést kapott, Bánlakon maga vezeti a háztartást, utánanéz a cselédségnek s a legkisebb hanyagságot sem hagyja szó nélkül.

Egy alkalommal vendéget várt Karolin grófnő. Mégpedig Gömör­­ből, ahol gyermekkorát, leányságát töltötte, amelyre mindig szívesen emlékezik.

Az Andrássy család régi kedves orvosa, Maurer Artúr volt az, aki intimusa, meghitt embere volt a néhai Manó grófnak s a lányok a papánál való apró-cseprő kívánságaik támogatása végett gyakran fordultak hozzá.

Karátsonyi grófné, aki tudta, milyen rendelátott mindig a dok­tor­ka Betléren (sz. m.: Betlér, szklovákul Betliar, németül Bet­ler, község a rozsnyói völgykatlanban) mielőtt megérkezett volna, sorra nézegette a szobákat. Egyszerre csak észreveszi, hogy egyik konzol ugyancsak poros ám.

Odahívta az inast, aztán ujjával néhány betűt írva a porba, így szólt: – Ej, ej, ez ugyan csinos munka, ugyan szépet gondolna a doktor úr az én háztartásomról, ha ezt így találta volna.

Ugyancsak ez a nagytudományú, különösen históriai jártasságú orvos, minden Andrássy leánynak adott férjhezmenetele alkalmával egy-egy ládát. Igazi tulipántos, eredeti magyar motívumokkal rajzolt és faragott ládákat. Egy ízben Murányon (sz. m.: község az egykori Gömör vármegyében, ma Szlovákiához tartozik) járva, egy ottani parasztnál talált egy ládát, mely mellékelt hiteles okmányok szerint még a Széchy Máriáé (sz. m.: a murányi Vénuszé, Wesselényi Ferenc feleségéé) volt valamikor.

A doktor megszerezte ezt a ládát, renováltatta és mikor And­rás­sy Karolin férjhez ment, ennek a kedvenc kis grófnőjének ajándékozta a históriai nevezetességű darabot, mely most ott van a többi családi ritkaságok gyűjteményében.

 

A családfakutatás útvesztői

Amint az a fenti szövegből is kiderült, a Karátsonyiak hétköznapjait temérdek kaland színezte, tette elviselhetővé. Talán ez az oka annak, hogy a grófi család fordulatos históriája sokak érdeklődését felkeltette, a leszármazottakét főként. Az egymástól független kutatások, amelyek valószínűleg nem mindig zajlottak szakszerűen, számos homályos részletet tisztáztak és rengeteg adatot a felszínre hoztak, ám az egymástól bizonyos vonatkozásban eltérő eredmények, következtetések miatt egyben meg is nehezítették a továbblépést. Bevallom, egy adott pillanatban annyira belebonyolódtam a szövevényes genealógiák szintézisébe, hogy csak hosz­szas ügyetlenkedés, tanakodás, gondolkodás után sikerült kijutnom az útvesztőkből, sorrendbe tennem, használható csoportokba rendeznem az összetevőket.

Az okfejtések mérlegelésekor találtam rá a családfa megalkotására vállalkozók egyikének azon elméletére, miszerint a főurak neve a latin Gratianus keresztnévből származik, mert e szó magyarul Karátsont jelent. Amikor a tézis szerzője ezt így leírta, abból indult ki, hogy a família általunk ismert első őse Gratianus volt, aki a családi hagyomány szerint Franciaországban született, majd 1591-ben a bukovinai Badocsányban, azaz Botoşaniban telepedett le, utódai innen kerültek Erdélybe, ahol a Karátson nevet vették fel, megtartván azonban az új mellett a régi vezetéknevüket is. Ugyanazon kutató szerint a grófok birtokában levő ereklyékre alapozva állítható, hogy a család már a beköltözés előtt is nemes volt, címerlevelét valószínűleg az egyik erdélyi fejedelemtől nyerte. A Karátso­nyi­ak rangját, státuszát mind Erdély elöljárói, mind Magyarország királyai, uralkodói többször megerősítették, így Mária Terézia, aki Kristóf és fivérei részére új nemeslevelet is kiállított.

Ebben a történetben szerepel, hogy az 1652-ben született Kristóf Gáspár Kristóf nevű fia a Szolnok-Doboka vármegyéhez tartozó mi­ko­lai birtokra  akarta per útján rátenni a kezét. A vizsgált sorokat citálva Kristóf első fia, Deodát (Bogdán) közel 103 ezer forintért vette meg 1781-ben a kincstártól Beodrát, amelyre királyi adományt is nyert, a Karátsonyfalvi előnevet pedig a Beodraival cserélte fel. Az író értelmezésében: „Adeodatus fiától, Kristóftól származik a ma is virágzó nemesi ág, míg a grófi ágnak Lázár volt az őse”. Arról az 1759-ben született Lázárról van itt szó, aki Torontál vármegyében alispánként is tevékenykedett, majd országgyűlési követként bizonyított és hozzávetőleg 300 ezer forintot fordított jótékony célra. Érdemei elismeréséül I. Ferenc császár grófi ranggal kívánta megjutalmazni, ám ő inkább donációba kérte a nagy- és kiszsámi uradalmakat, amelyeket meg is kapott. Birtokát 1805-ben tovább gyarapította, hisz Drasko­vits Ferenc gróftól megvette Bánlakot, Dolácot, Offszenicát, Szókát és Partost, majd társadalmi pozícióját, elismertségét erősítette meg azzal, hogy leányát gróf Keg­levich Sámuelhez adta férjhez, az 1793-ban született Lajos fiát pedig Starhem­berg Mária Lujza birodalmi grófnővel eskette össze. Ennek a házasságnak a gyümölcse Guidó (1817–1885), aki 1842-ben Temes vármegye főszolgabírája lett, 1848-ban pedig honvédőrnagy, a pesti nemzetőrök parancsnoka. Ezért kellett elmenekülnie, s emiatt kobozták el földjeit.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008