Művelődés

A nagy alvó

Guidót mint kultúrmecénást érte a legtöbb bók, sőt némelyek őt tartják a 19. század egyik legnagyobb művészetpártolójának. Vörös­­vár egy­kori földesura alig múlt negyven éves, amikor jótékonykodását és hazafias áldozatvállalását azzal viszonozták, hogy ausztriai birodalmi grófságra emelték. Miután kegyelemben részesült, 1867-ben a csákovai kerület országgyűlési követének választották, míg 1874-ben a magyar grófi címet is megadták neki. Volt császári és királyi kamarás, belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a vaskorona-rend nagykeresztese, népszerűségét azonban nem tekintélyes vagyona és politikai szerepvállalása alapozta meg: nevét alapítványai tették országosan ismeretessé. Felajánlásai közül kiemelendő a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának 1858-ban adományozott 2 ezer forint, valamint a Magyar Tudományos Akadémiát Rudolf trónörökös születése alkalmából megtámogató alapítvány. Az MTA-nak juttatott 40 ezer forintból tízezret Guidó azonnal elkülönített, és úgy rendelkezett, hogy az összeg kamatai a legjobb színdarab szerzőjét illessék meg. A nyereményért – amely évente kétszáz arany volt – felváltva drámák és vígjátékok versenghettek. A honoráriumot a legjobbnak talált mű csak akkor kaphatta meg, „ha drámai, színi és nyelvi tekintetben is kitüntetésre méltó”-nak találta a zsűri. Nívós munkák híján a pénzt a soron következő díjhoz csatolták. Azokban az esetekben, amikor a tételt másodízben sem érdemelte ki senki, a négyszáz aranyat az akadémia rendelkezésére bocsátották.

Mecénási tevékenységének kö­­­­szön­­­hetően a magyar irodalom számos jeles alkotása született meg. Arany Jánosnak is a Kará­tso­nyi-jutalmat ajánlotta fel az MTA azért, hogy lefordítsa Arisztophanész komédiáit. A remekművek tehát közvetetten Guidó­nak tulajdoníthatóan jelentek meg 1880-ban. A gróf egyébként tagja volt a Színészeti Tanoda létrehozásáért buzgólkodó választmánynak, amelynek munkájából Eötvös József is kivette a részét.

Százezer forint letétbe helyezésével Guidó egy szociális típusú, jótékonysági alapítványt is bejegyeztetett, 1881-ben pedig 20 ezer forinttal az erénydíjat hozta létre, amellyel franciaországi mintára vagyontalan, de jó erkölcsű le­ányok kiházasítását célozta meg.

Művészetszeretete kapcsán kiemelendő, hogy az 1850-es évek második felében a budai Krisztinavárosban épített, romantikus külsejű reprezentatív palotájában értékes magánképtárat hozott létre, főként barokk festők műveiből. Az ingatlanban, amelyről akkoriban egyesek azt állították, Budapest legpompásabb épülete, színháztermet is kialakíttatott, ebben a kor jeles színészeinek biztosított fellépési lehetőséget. E fővárosi házat 1938-ban bontották le, hogy Hitler jóindulatát megnyerendő, birodalmi német iskolát emeljenek a helyére. A tanoda persze sosem épült meg.

A lajstromba vett jótettek mellett Guidó a katolikus egyházat is bőkezűen támogatta, többek között Szegeden ő emeltette a Jézus Szíve plébániatemplomot.

A nagyúr 1885 szeptemberében hunyt el Buziásfürdőn. Halálakor Mikszáth Kálmán is megemlékezett róla: nekrológjában egy, szóbeszédektől ugyan nem mentes, de rendkívül plasztikus, könnyed jellemábrázolást hagyatékozott az utókorra. A regényíró óriás alábbiakban közölt „derűs halotti beszéde”, remélem, üdítően hat majd az olvasókra.

Gróf Karátsonyi Guidó

Ne rántsák mosolyra a szájukat olvasóim – nem jön most ez a név, mint a legtöbbször, valami derült, mulatságos ötlet vagy eseménnyel kapcsolatban – sőt ellenkezőleg, nagyon is szomorúval: Buziásról azt jelentik, hogy a gróf ott ma délelőtt meghalt.

Ha közéletünknek nem is egyik legnagyobb férfia hanyatlott vele sírba, hanem mindenesetre egy jó, derék ember halt meg benne, aki nagy vagyonnal lévén megáldva, abból sokat juttatott a szegényeknek és a közcéloknak is.

Daliás magatartású, izmos, Herkules termetű férfiú volt, ki egész életében mindenkinek kellemes volt, rosszat soha nem tett, de jót nagyon gyakran. Feltűnő alakja s bizonyos eredetiség, mely lényét jellemzé, nagyszabású adományai (ezek közt a legnagyobb a trónörökös születése alkalmával az Akadémiára adott százezer forint) tették őt ismeretessé a nyilvánosság előtt.

Már előbb is harmincezer forintot ajándékozott volt az Akadémiára, mely nevét népszerűvé tette. Az utóbbi adomány azonban, melyet a császári kormány rendelkezésére bocsátott, s az juttatta az Akadémiának, az akkori idők szelleméhez képest nem találkozott tetszéssel, sőt inkább ellenkezőleg. S azért csinálták rá akkoriban azt a sikerült élcet: „Karát­sonyi Guidó jó üzletet csinált. Harmincezer forinton vette a népszerűségét és százezeren adott túl rajta.”

Pedig ez a százezer forint jó kamatokat hajtott azóta a nemzetnek: ez képezi az Akadémiánál a Karátsonyi-díj alaptőkéjét.

Az irodalmat és a művészeteket különben is szerette, palotája éppúgy, mint a Lipthay báróé, valóságos tárháza volt a képeknek és műtárgyaknak. A művészeket gyakran segítette tanulmányaik folytatásában. Nem volt az a jótékony cél, amelyhez hozzá ne járult volna kisebb-nagyobb adománnyal. Kivált jótékonyságáért emelte őfelsége a gazdag urat, ki apjától, Ka­rá­tso­nyi Lipót (sz. m.: Lázár) torontáli alispántól öröklött roppant vagyonát még neje, Marczibányi Mária vagyonával is gyarapította, 1858-ban grófi rangra.

De természetesen csak osztrák gróf lehetett akkor, s így ő is azok közé tartozik, akik kétszerre lettek meg mágnásokká; a király nemrég a magyar korona országaira is kiterjesztette grófságát, úgyhogy most már ő is tagja lett volna a főrendiháznak.

A katolikus egyház szintén egyik buzgó és támogató hívét vesztette benne, ki sokat tett, kivált a katolikus iskolaügyért, de templomokat és plébániákat is épített birtokain.

Sőt nemcsak itthon találhatni meg jótékonyságának nyomait, hanem messze Jeruzsálemben, hol egy katolikus imaházat alapított, s nagy adománnyal gaz­da­gítá az ottani kórház tőkéjét, midőn arra utazott.

Kitüntetéseket hozott haza ezért. IX. Pius pápa a Krisztus-rend­del, a jeruzsálemi patriarcha pe­dig a Szt. sír-renddel nyilvánította elismerését a bőkezű főúr iránt.

Az alkotmányos éra óta gyakran látjuk őt részt venni a politikai mozgalmakban: nagy számot itt nem tett soha, de éppen szerénysége s visszahúzódása a szerepvivéstől tették őt szeretetreméltóvá. Mert a nagyúri képviselők a legtöbbször igen alkalmatlanok pártjuknak, midőn vagyoni állásuk és nem képzettségük arányában kívánnak osztozni a szerepekben, melyek a mai világban lassan-lassan munkával kezdenek már járni. Mint képviselő a szentgyörgyi választókerületet szolgálta a szabadelvű párt soraiban, buzgón járt az illésekre, s a delegációban legújabban a tengerészeti bizottság elnöke volt.

A kedélyesség rózsaszín zománcát a „solymári leányerény­díj” vonta az öreg grófra a közönség szemében.

Egy tetemes összeget tett le a gróf – mint azt olvasóink tudják –, melynek kamatjaiból minden évben megtartatik a solymári rózsaünnep: s azon kiosztatnak a legerényesebb sváb lányok közt a tekintélyes összegű erénydíjak.

De bármily operettszerű legyen is a gróf ezen alapítványa, annak is megvolt a maga szép indoka: egy régen elenyészett népszokást föleleveníteni.

Karátsonyi köztiszteletben élte le napjait; bár sokat humorizálták az élclapok, soha komoly támadás nem érte. Mert sok mulatságos volt benne, de semmi gáncsolnivaló. A korona is újra meg újra kitüntette: 1881-ben őfelsége valóságos belső titkos tanácsosnak nevezte ki.

A legutolsó évben visszavonult a politikától, fiának, a tehetséges gróf Karátsonyi Aladárnak engedve át a tért, s azontúl már hanyatló egészsége folytán is ritkán volt látható csak a színház maradt meg állandó szenvedélyének.

Ott üldögélt esténkint páholyában (mind a két színházban páholyt bérelt), egy darabig nézte az előadást, s aztán szép csendesen alákonyult a feje, elaludt.

Egész arca az álmosságot fejezte ki, szempillái örökké be voltak hunyva félig, s fejével, melyet gyéren lengett körül hosszúra hagyott haja, mihelyt leült, rögtön bóbiskolt.

Az volt a rendes neve: a „nagy alvó”.

Most már aztán kialudhatja magát unos-untig.

Pedig még nem volt nagyon öreg. Most töltötte be a 68-ik esztendőt.

Méltó, hogy sokáig kegyeletesen emlékezzünk meg róla mindnyájan, nemcsak a hozzátartozói.

Rózsa apó

És hogy Mikszáth búcsúztatójának felemelő derűjére ne hozzam rá a borút, visszatérek az 1881-ben alapított magyar erénydíjhoz, amely roppant gyorsan tette közkedveltté Guidót Vörös­várott. Az istenfélő rózsaleányok esküvője ugyanis nagy esemény volt, a kivételes alkalomra összesereglett világi és egyházi előkelőségek társaságában a gróf is mindig megjelent.

A mesébe illő hagyomány állítólag egy csalódott francia édesapa kétségbeesett felajánlásához fűződik. A Párizs melletti Enghien kastélyának ura, La Coussaye márki az erény útjáról letért leánya hozományát ajánlotta fel 1860-ban az erkölcsös szüzek megjutalmazására. A tekintélyes összeg kamataiból évenként férjhez mehetett egy tisztességes hajadon.

Karátsonyi gróf Rudolf trónörökös és Stefánia főhercegnő házasságkötésének évfordulóján magyarosította birtokain e szokást. Kezdetben 600, később 1200 korona erénydíjat kaptak a solymári, pilisvörösvári és pilisszentiváni rózsaleányok: ennyi pénzből akkoriban házat építhettek, megalapozhatták jövőjüket az ifjak. A jutalomra méltó hajadon nevét a község elöljárója terjesztette fel az uraság elé, ám előfordult, hogy sorsolással döntötték el, kit illessen meg a díj. Fogarasy Attila szerint az idők folyamán harminchárom rózsaszál kelt imigyen el. Az első esküvőt Solymáron tartották 1882-ben, az utolsó frigy 1914 májusában köttetett Pilisszent­i­vá­non.

Az arany szívű mágnás 1851-ben nősült meg: Puchói és Csókai Marczibányi Mária csillagkeresztes és palotahölgyet vette feleségül. A házaspárnak hat leánya (Ad­ri­enne, Melánia, Guidobal­dina, Irma, Ilma és Ilona) és három fia (Aladár, aki 1883-ban Nagyváradon kelt egybe Elek Margittal, Jenő és Kamillo) született.

Halála után Jenő lépett a nyom­­­do­kaiba, s vállalta magára a grófi feladatokat, így a rózsaleányok későbbi esküvőjén ő ült a főhelyen. Ám hiába, mert a „nagy alvó” távoztával véget ért a Ka­rá­tso­nyiak fénykora. A következő három emberöltő alatt személyeskedésből fakadó gyarlóságok, történelmi igazságtalanságok és tragédiák következményeként a család mindenét elveszítette: vagyonát, társadalmi pozícióját, megbecsülését.

Jenő, a bűnbakk

A Bánsághoz bizonyos vonatkozásban Karátsonyi Jenőnek is köze volt, noha elődjétől eltérően az ő szerepvállalása kevésbé épült be a történelmi emlékezetbe. E tekintetben a közepes termetű, köpcös, pofaszakállas férfiú életútja s karaktere határozta meg a cselekmény alakulását.

A gróf 1861. augusztus 5-én született a Torontál vármegyei Be­o­drán, a család központi birtokán. Középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, majd jogot hallgatott a belgiumi Lovainban. Hazatérve a magyaróvári gazdasági akadémián folytatta tanulmányait. 1869-ben kapcsolódott be az országgyűlés munkájába szabadelvű párti programmal. 1890-ben császári és királyi kamarássá nevezték ki, 1896-ban pedig a zichyfalvi kerület alkotmánypárti képviselője lett. De volt társelnöke a Torontál vármegyei nemzeti munkapártnak, és elnöke a közmű­velődési egyesületnek. And­rás­sy Karolina grófnővel kötött házasságából egy fia született, László, aki felnőtt korában öngyilkos lett: elvesztése rettenetesen megrázta a korosodó grófot.

Jenő jellembeli hibáit értelmetlen elhallgatni, hisz fényűző életviteléről számos anekdota tudósítja az utókort. Ezek igazságmagvát bizonyító erővel támasztja alá, hogy 1896-ban budai palotájában a királyt egész udvartartásával és a Budapesten időző főhercegekkel együtt látta vendégül, 1908 őszén pedig a spanyol koronás fő, XIII. Alfonz és neje volt a meghívottja. Az igazoló érvek számba vételénél érdekfeszítőbb viszont, hogy ellentmondásos személyisége tiszteletet és ellenszenvet egyaránt kiváltott ismerőseiből, alattvalóiból, ezért szerették is meg nem is.

Akárcsak apjának, Jenőnek is voltak jótékony célú, nemes cselekedetei. Alapító tagja volt az 1928-ban alakult Magyar Máltai Lovagrendnek, amelynek székházat épített Budán, finanszírozta a történelmi könyvek, monográfiák kiadását, és tovább ápolta a rózsaesküvők szép hagyományát. Utób­bi elértéktelenedését a korona inflációja idézte elő, s nem az ő szeleburdi viselkedése, amiként egyesek állítják. Ahhoz viszont nem fér kétség, hogy pazarlásával óriási, sőt, jóvátehetetlen hibát követett el, hisz csúnyán eladósodott, zűrös anyagi ügyei pedig rendesen megtépázták tekintélyét. Talpon maradásáért el kellett adogatnia birtokait.

A solymáriak végül annyira megharagudtak rá, hogy 1931-ben a Karátsonyi Jenő utcát József főhercegről nevezték el. Sértődöttségük azonban nem tartott sokáig: a gróf halála előtt egy hónappal a képviselő-testület díszpolgárrá választotta. Seres István helytörténeti író szerint a község vezetői azt remélve határoztak így, hogy a végrendeletbe a település is belefoglaltatott. Jenő elhunyta után azonban csak egy csillár maradt a közösségre, pontosabban a templomra.

Vörösvárott ennél pozitívabb volt a dzsentri-gróf megítélése, holott Jenő nem törődött pilisi birtokaival, ottani kastélyát is elhanyagolta. Egy 1927-es képviselő-testületi ülésről készült jegyzőkönyv szerint Karátsonyi gróf bérházának árnyékszékei évek óta nem voltak tisztítva, az udvaron állt a trágya s a szemét, az istállóból pedig a szennyvíz az utcára folyt ki.

Bánlakon valószínűleg ennyire drasztikus kép sosem fogadta a látogatót, hisz a nagy utazó, aki Európa valamennyi államát és Afrika egy részét beutazta, a szóban forgó hitbizományi uradalmat mintagazdasággá fejlesztette. Igaz, mára ez a (birtok)modell már csak por és hamu. Tönkretették, széthordták.

A homokóra a feje tetejére állt

Bánlakon nem értek meglepetések. Vagy mégis? Hisz a találtnál egy picivel több emlékre, ereklyére számítottam. Hogy manapság használatos kifejezéssel éljek: egy virtuális találkozást reméltem a kopaszodó, jóságos mosolyú bajszos arisztokratával, aki lovaglóruhában, magát pózba vágva a kastély terméskő-lépcsőjéről kedves-komikusan köszönti a betévedőt – amiként azt Sza­mossy Elek (1826–88), Guidó udvari festője is megfestette, csak más kontextusban. Látni akartam Jenő Egyiptomból hozatott edényeit, bútorait, múmiáját, japán faliszőnyegeit, antik legyezőit, gazdag családi képtárát, olasz me­dal­li­onjait, miniatúráit, fegyvergyűjteményét, ha nem is ott kint, a lecsapolt mocsarú bánsági világ végén, de legalább a dettai vagy a temesvári múzeumban. A palota parkjában azonban a keleti pavilonnak csupán a romjaira bukkantam, tehát valamivel többre a semminél. Mintha a lerobbantság korunk kötelező maskarája lenne, egyéb nem került elő a törmelék alól.

1956-ot írtak már, amikor a Ka­rátsonyi-vagyonból közgyűjteménybe került egy-két műtárgy, porcelán, szobor, nyolc festmény és egy kút. Igen, egy kút, ha hihetünk a feljegyzéseknek. Több, egymástól független hírforrás egybehangzó közlése szerint a térplasztikák egy részével Dettán, a múzeum udvarán kellett volna szembesülnöm, csakhogy a régiségek jelenleg a hajdani tűzoltótoronyban várnak jobb sorsra, az ipartörténeti műemlék pedig egy betontenger közepén vénül. Az értékek zöme tehát eltűnt, elkallódott, esetleg el lett téve, rejtve, dugva, ami pedig máig látható, megközelíthető helyen gyönyörködteti az érdeklődő szempárokat, annak elkülönítésén, kisajátításán már dolgoznak azok az ortodox főpapok, akiknek grófok emeltek templomot. Ha a főurak nem nyúltak volna mélyen bele a zsebükbe, talán még ma is a szabad ég alatt adnának hálát a jó Istennek a bánlakiak, és nem csak ők.

A görögkeletiek sumákolásának azonban megvannak az előzményei. 1922-ben Radovan Lozo­vics pancsovai képviselő oly mértékben végezte gondnoki teendőit a Karátsonyiak bánsági birtokain, hogy az uradalomról szőrén-szálán eltűntek a mezőgazdasági gépek, nyoma veszett a bútorok javának és az állatállománynak. Aztán mint az úthenger, úgy mentek át Bánlakon a visszavonuló szerb katonák az első világégés végén. Az ingatlanba betörő bakák szinte mindent tönkre­tettek, amit nem, azt magukkal vitték (a maradékot a helyiek lopták el). Később, az 1930-as években Erzsébet román királyné rendezte be magának az úri lakot, ő javíttatta fel az állagát.

A hitelezők kezére jutott mesés vagyon széthullását Kegle­vich-Ka­rá­­tsonyi Imre, Jenő fogadott fia amúgy sem tudta volna megakadályozni. Az örökös imádott kóborolni, bejárta egész Európát, négy nyelven beszélt, művelt, tájékozott ember hírében állott, de kenyérre lehetett kenni, olyan meleg szívű volt. A hagyatéknak azt a részét is képes lett volna szétosztani, elajándékozni, amit nem sikerült kicsalniuk, elvenniük tőle.

A kommunizmusban a diktatórikus rendszer törvényszerűségei érvényesültek: a kastély kegyetlen ura az állam lett, beteg öregek, értelmi fogyatékos árvák laktak benne egy ideig. Mivel ekkor valójában már nem volt gazdája, téglánként, poharanként hordták el a szemfülesek. És hordják a mai napig.

(Az említett szerzők, helytörténészek adatain kívül írásomba Fo­garasy-Fetter Mihály, Karácsonyi Krisztián Norbert, Nagy Iván és ifj. Neubrandt Ferenc kutatási eredményeit is beépítettem, ezért köszönettel tartozom mindannyiuknak. Köszönettel tartozom továbbá az ortodox egyháznak, a román királyi család egyik mellékági leszármazottjának és a hazai bulvársajtó néhány munkatársának, amiért közös erővel hívták fel a figyelmemet a téma aktualitására. Mindezek mellett, no meg a hírközlők utóbbi csoportjától eltekintve elsősorban a saját gyűjtésemre s tapasztalataimra hagyatkoztam. Ezért hiszem, hogy nincsenek véletlen egybeesések)