Művelődés

Az 1990 utáni Romániában tapasztalható tömeges elszegényedés folyamatát egy kistérség két falujában vizsgáltuk, azzal a céllal, hogy a szegénység helyi társadalmakban nyomon követhető sajátosságait feltárjuk, figyelve a gazdasági és társadalmi vetületeit is. Főbb kérdéseink: örökölt-e, örökölhető-e, illetve hagyományozható-e az alacsony életszínvonal; ha nem, melyek a lecsúszás útjai, mennyire meredek ez a lejtő (milyen pozícióból süllyedt a család/ egyén a falu legszegényebbjei közé), a család/faluközösség tudja-e kezelni ezt az állapotot, milyen kivezető utak léteznek a többszörösen hátrányos léthelyzetből? Milyen gazdálkodási és életstratégiákat követnek a mindennapi gyakorlatban, hogyan szervezik meg családjukban a munka és jövedelem elosztását, felhasználását? Megállapításainkat szegény családokkal készített interjúk és megfigyelésen alapuló tereptapasztalatok alapozzák meg.

Kiindulópontunk voltaképpen egy – a mindenkori társadalomra jellemző – gazdasági mércével megteremtett hierarchia feltételezéséből adódott, amikor a látszólag prosperáló településeken szegények után kutakodva a lemaradók csoportját szándékoztunk komplex társadalomvizsgálatnak alávetni. A célcsoport vizsgálatának társadalmi alapegységeként az egy (közös) háztartásban élő családot tekintjük, függetlenül a családi formáció kiterjedtségétől. A pénzben, terményekben vagy egyéb anyagiakban mérhető jövedelem és a nem mérhető (szimbolikus, kapcsolati) tőke mértéke az ilyen kisléptékű társadalmi egységekben a legáttekinthetőbb, amelyek ugyanakkor teljes, működőképes struktúrák is.

Kutatásunk gyakorlati oldalának legnagyobb módszertani gátját a szegények meghatározásának nehézkessége jelentette. Ki tekinthető szegénynek egy olyan faluban, ahol az agrártermelés és az állattartás mindenki számára adott feltételeit még stabil pénzkereseti lehetőséggel (munkahely) is ki lehet egészíteni? Nyilván e három lehetőség együttes gyakorlása máris eltérő jövedelmet és egyfajta értékhierarchiát eredményez. A társadalmi rétegződés leginkább látható dimenzióját a termelési ágazatok mellett a fogyasztási modellekben véltük felfedezni.

Szegénységi kockázati tényezők

Tapasztalataink összhangban állnak az elszegényedést vizsgáló szakirodalom tételeivel. A szegénységhez vezető folyamatoknak etnikai, társadalmi és gazdasági aspektusai is vannak. A szegénységi kockázati tényezők között több kutató szerint első helyen az etnikai hovatartozás áll, esetünkben meghatározó a tulajdonban lévő földbirtok mérete. Lemaradáshoz vezet ugyanakkor az inaktív munkaerőpiaci státus, a fiatal családok esetében a sok gyerek, a családfenntartók iskolázottsága, a takarékossággal és a befektetésekkel kapcsolatos attitűd. A társadalmi egyenlőtlenségeknek területi-regionális vetülete is van. A legnagyobb szegénységi kockázatnak a különböző településeken élők közül azok vannak kitéve, akik a lakóhelyi hierarchia alsó szegmenseiben – azaz leginkább vidéken élnek. A társadalmi egyenlőtlenség valószínűségi rátáját a származás mellett a foglalkozás determinálja.

E tényezők mellett ki szeretnénk hangsúlyozni a munkaetika és a morális ökonómia állapotát a szegény családok szintjén. Kutatásunk során arra az előzetes hipotézisre támaszkodtunk, hogy a lemaradt gazdaságok többszörösen hátrányos helyzete a családfő vagy a család felnőtt tagjainak munkához való viszonyulásának is betudható. Előfeltevésünket azokra az interjúkra alapoztuk, amelyekből körvonalazódtak a 90-es évek elejének a változásai: egyrészről a munkahelyek megszűnése befolyásolta a stratégiákat, másrészről a külföldi vendégmunka lehetőségeit is szem előtt tartó függetlenedési szándék, illetve ezzel együtt a kényelmi szempontokra figyelő munkahelyfeladás is hosszú távon érezhető hatásokkal járt. Tudjuk, hogy az egyéni sorsok kisiklása, a gyengén felszerelt háztartások, szegényes gazdaságok az 1990 utáni Romániában bekövetkezett makrogazdasági, társadalmi és politikai folyamatok következményei is. A tereptapasztalatok kiegészítik ezt az álláspontot. A szegénység oka ennyire nem függetleníthető az azt elszenvedő alanytól, helyzetének kialakulásában sokkal személyesebb okok is szerepet játszanak: az egyén/család/családfő passzivitása, tehetetlensége, a tevőleges hozzáállás elutasítása, magába fordulás, depressziós hajlam, fokozott mértékű alkoholfogyasztás. A családok anyagi helyzete a kiaknázott munkaerő-potenciál és a családon belül húzóerőnek számító családfő és/ vagy felesége személyi kvalitásainak függvénye. Ez egybecseng a közvélemény által megfogalmazott nézetekkel, hogy ezekben a falvakban „csak az nem tud dolgozni, aki nem akar”, azaz a megélhetéshez szükséges kedvező feltételeket a földrajzi és a társadalmi környezet egyaránt felkínálja, csak ezek az emberek (és családjaik) nem élnek velük.

Kik ők? Gazdasági és társadalmi koordináták

A szegény réteget Héderfáján és Vámosgálfalván azok a családok alkotják, akik egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevés földdel rendelkeznek, amiből nem tudnak megélni, és valamennyiük esetében hiányzik az állami munkahely megteremtette anyagi biztonság is. Többek számára megszűnt a 90-es évek elején a havi jövedelmet biztosító állami munkahely, de olyan családfő is van, aki szabad döntése alapján szabadult meg attól. Az ilyen családok állami támogatásként (munkanélküli, ill. gyereknevelési segély) befolyt jövedelmüket a több földet birtokló módosabb gazdáknál végzett napszámos munkával egészít(het)ik ki. A földgazdálkodással kapcsolatos napszámos munka jelenleg is a szegénység egyik fokmérője, e munkát vállaló rendszerint kevés földdel rendelkezik, ezért lehet ideje mások földjét művelni; az alkalmi vagy szezonális jellegű munkavállalás ugyanakkor feltételezi valamilyen szakmai képzettség hiányát is. Néhány családfő helyi cégek, magánvállalkozások körül próbált munkát keresni, rövid próbaidő után azonban feladták, arra hivatkozva, hogy kevés fizetést kaptak, és inkább tétlenül otthon ülnek. A falvak szegény családjai elutasítják az önellátó termelést is – „nem kínlódunk a földdel” – kevés földjüket sem dolgozzák meg, az így fellépő takarmányhiány pedig az állattartásnak szab gátat.

Szocio-kulturális és demográfiai szemszögből vizsgálva a jelenséget, megfigyelhető, hogy a szegények körében túlreprezentáltak a fiatalok (fiatal családok), a tartósan munkanélküliek, a többgyermekes családok, és az alacsonyan képzett háztartásfők. A rendszerváltás után elbizonytalanodott, leszegényedett családokat a fentebbi együtthatók jelenlétében a szociológia új szegényeknek nevezi. Életkor szerint a hátrányos helyzetű családok a legaktívabb korcsoportú személyekből állnak, a kutatás adatai szerint a szegény családok felnőttjei dominánsan 30–45 év közöttiek. Hét, ebbe a korcsoportba tartozó családfő közül hat már nem részesül semmilyen állami támogatásban, egyéb gazdasági (termelői) tevékenységüket vizsgálva egyértelműen a romániai inaktívak népes csoportjához tartozónak tekinthetjük őket.

A fiatal famíliák szegénységének okát az örökölt és a munkával megszerzett javak, valamint az egyéni képességek összefüggéseiben kell keresni. A házasságba két részről bevitt anyagi tőke mértéke jelenti a kezdő alapot egy új családi gazdaság beindítására, amelyet gyarapítani vagy elfogyasztani is lehet. A 10-15 év házasság során azonban tőkegyarapodást egy család sem ért el, a fogyasztás, felélés trendje általános. Több példa mutatja, hogy a szülők által esetlegesen felhalmozott kapcsolati és szimbolikus tőke is jelentősen megcsappant azáltal, hogy a paraszti gazdaságeszmény – az önellátó-tartalékoló típus – megtört a fiatal generáció életstratégiájában és gazdálkodói gyakorlatában.

Szegénységi indikátorok és fogyasztás

A jövedelem felhasználása két formában történik: az anyagi és a kulturális fogyasztás igényel tőkeráfordítást. A társadalom átlagos fogyasztói mintáinak szokásos alapváltozóit a Kis-Küküllő menti szegény gazdaságokra vonatkoztatva fenntartásokkal tekinthetjük mérvadóknak. Az anyagi fogyasztás mutatóiként a szociológiai felmérésekben általában a színes tévé, automata mosógép, autó, személyi számítógép, nyaraló szerepel, valamint a testápolásra fordított költségeket veszik figyelembe. A kulturális fogyasztás megnyilvánulási helyzetei a színházba, étterembe, múzeumba, hangversenyekre való járás, de felmérik a családban található hanglemezek, CD-k, könyvek számát is. A deprivált társadalmi rétegeknél általában két mutatót vesznek figyelembe, a fürdőszoba és a színes tévé meglétét. Az általunk kutatott csoport anyagi helyzetét a fenti mutatók prizmáján keresztül alig írhatjuk le.

Az anyagi fogyasztás jómód-indikátorainak vetületében a színes tévét tekinthetjük egyik mércének. Az alaposabban megvizsgált 7 család közül 4 birtokában van televízió, a többi hagyományosan alkalmazott indikátort teljességgel kizárhatjuk. A technika birtoklásának leglátványosabb eszköze a rádiós magnó jelenléte szinte minden (6) családnál. A kulturális fogyasztás igényét jelzi az, hogy nagyobb ünnepek előtt a családok némelyike egy-egy új, slágereket tartalmazó hangkazettával frissíti a szegényes (10 db. alatti) kazettakészletet. Az új kazetta beszerzésének gazdasági súlyát az is jelzi, hogy az akár karácsonyi ajándékként is kerülhet valamelyik családtag tulajdonába. Újságolvasás annak anyagi fedezetének hiányában egyetlen családra sem jellemző, de a falusi szegények alacsony iskolázottsága is csökkenti a kulturális fogyasztás igényét. Az információáramlást a rádióból szerzett hírek biztosítják. Ez a megoldás nem kerül pénzbe, mert ezekben a családokban a rádió nincs hivatalosan bejelentve, adót tehát nem fizetnek rá.

A felsorolt jómód-jelölő tényezők egyike sem jellemző a héderfáji és a vámosgálfalvi szegények csoportjára! Meglátásunk az, hogy a kulturális befektetésekre szánható összegeket többletjövedelemként kezelik, ami azt jelenti, hogy a táplálkozásban fokozottabb mértékben nyer jelentőséget a pazarló-felélő magatartás. Az ilyen, pillanatnyilag plusz jövedelemként számon tartott összegeket azonnal drágább, elérhetetlenebb termékek megvásárlására fordítják.

Az alkalmi munkák végzéséből származó pénz a szegény családokban ritkán kerül a faluközösség szempontjából tekintve hasznos befektetésre. Az életstratégiák és az életszínvonal azonos elvek szerint alakulnak, legjellemzőbb vonásuk az alkalomszerűség, a rögtöni felhasználás, az egyszeriség. Kalkulációt, tervezgetést még a közeljövőre nézve sem végeznek, a rövid idő alatt megszerzett pénzt még rövidebb idő alatt a felhalmozott szükségleteik kielégítésére fordítják. Ezek közt első helyen áll a több pénzbe kerülő élelmiszerek megvásárlása (különböző tejtermékek, húskészítmények), amelyeket együltében fogyaszt el a család, majd a maradék pénzt rendszerint szeszes italokra fordítják. A pénzkereset együtt jár az italfogyasztás mértékének megnövekedésével, ez képezi a családon belüli konfliktusok kiinduló forrását is. A paraszti arányok és mértékek betartása elsikkad azáltal, hogy nem fordítanak vissza semmit a jövedelemből a gazdaságba.

Munkamegosztás, gyereknevelés

A családon belüli munkamegosztás férfi és női tevékenységek megkülönböztetését jelenti. A férfi időnként napszámba megy (nem általános!), a folyóban halászik, fát gyűjt, alszik, vagy éppen a kocsmában ül. Az asszony elfoglaltságai közé a főzés, mosás, takarítás és hangsúlyosabban a gyereknevelés feladata tartozik. Az asszonyi munkavállalás megtagadásának indoka a gyereknevelés, de ugyanúgy a krónikus betegségben való szenvedés, a munkaképtelenség hangsúlyozása is általános. A család pénzbeli jövedelmének kezelését minden családban a feleség végzi. A gyerekek után kapott szociális segélyt saját állami fizetésükként értelmezik, lévén, hogy idejük nagy részét a gyerekekkel töltik. Paradox helyzet, hogy annak ellenére, hogy a gyerekgondozást nevezik meg fő foglalkozásként, a munkahely elutasításának okaként, ezekben a családokban nagyon gyakoriak a gyerekek testi épségét veszélyeztető vagy éppen halálos kimenetelű balesetek.

A szegény csoport nem törekszik a gyerekek pályájának igazgatására a továbbtanítás vagy szakmai ismeretek elsajátítását lehetővé tevő szakiskolák révén; általános tendencia, hogy a gyerekek inaktív szüleik mellett a mindennapok semmittevő unatkozásának vannak kitéve, a mezőgazdasági munkák idején is a kapuk előtti kispadokon beszélgetnek, vagy éppen a családi hajlék hűvösében alszanak egyet a nyári melegben.

Társadalmi kapcsolatok

Ellentétben a modernizáció által részlegesen áthatott jelenlegi erdélyi falusi társadalmak társadalmi flexibilitásával (barátság, gazdasági alapú reciprocitás) a szegény családokra a zártság, a befele fordulás, a külső tekintély elkerülése a jellemző. A jelenség hátterében szociális érzékenység, súlyos depresszió és az alávetett helyzet által megteremtett társadalmi frusztráltság rejlik. A családi élet a nyilvánosságtól elrejtve zajlik, a térben értelmezett legszűkebb szociális kapcsolatok – mint pl. a szomszédság – sem működnek, életstratégiájukat leginkább a rejtőzködő vegetálás magatartásával írhatjuk le. Ünnepies nyilvánosságot jelentő helyekre – pl. a templom – egyáltalán nem járnak, de ugyanígy visszafogott mértékű a hétköznapi reprezentáció a házak előtti kispadokon gyülekező két-három szomszéd kisközösségében is.

A hagyományos gazdálkodásban tapasztalható munkaetika nem telítődik tartalommal ezeknek a családoknak a szintjén. Megfigyeléseink szerint ők a múlt rendszerbeli instabil gazdasági helyzetüket mentették át a posztkommunizmusba (gyakran mondják róluk, hogy „gyenge családok voltak”), amikor helyzetük hirtelen, látványosabban súlyosbodott. Vámosgálfalván azonban olyan család is él, amely házat, földet, állatokat örökölt, a fiataloknak azonban gazdasági tervezés hiányában úgyszólván kifolyt a kezeik közül a stabil gazdaság, a gyerekek állami segélyéből élnek egyik napról a másikra. A lemaradás elsősorban gazdasági léptékkel mérhető, másrészt társadalmi lecsúszást, elhatárolódást jelent, a falubeliekkel fenntartott kapcsolatok leépülését eredményezi. A mikrotársadalmak szegényei életmódjuk, megbélyegzettségük és saját elzárkózásuk következményeként kirostálódnak a szociális kapcsolathálóból, marginalizált helyzetbe kerülnek.

Összegzés

Mindazon pozitív stratégiák ellenére, amelyek alapján a lakosság nagy része a megfeszített munkavégzést követi, a falu szegényeinek gazdaságára nem az önellátó – tartalékoló (hisz nincs többletjövedelem, ami tartalékolást is megengedhetne), hanem a vegetáló, alkalmanként a pazarló-felélő gazdálkodásmód és életvitel jellemző. Helyzetfelismerő képességük elmarad a közösségi átlag mögött, döntési helyzetet sem teremtenek maguk számára.

Nem tartjuk valószínűnek, hogy a többszörösen hátrányos anyagi-társadalmi helyzetből rövid időn belül pozitív irányú kimozdulás történne, mivel nem adottak azok az alapvető strukturális feltételek, amelyek felvillanthatnák a kitörés reményét (munkaetika, munkahelyek létesülése stb.). Héderfája és Vámosgálfalva mikrotársadalmában a szegények minden valószínűség szerint leromlott gazdasági helyzetüket a felemelkedés alternatíváinak felismerési hiányában továbbra is megtartják, s ugyancsak potenciális veszélynek tartjuk, hogy ezt a leszakadt, szegény státust továbbörökítve a fiatalabb nemzedékek indulási lehetőségeit minimálisra redukálják.