magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kovács J. Attila: A cserefa és a székelység


 

A Kárpát-medence lomberdeinek legjelentősebb állományalkotó fafajai az őshonos tölgyek, melyek impozáns megjelenésükkel, hosszú életkorukkal az ősök tiszteletét és a rendületlen kitartást jelképezik. Gyakori, hogy kastélyok, udvarházak homlokzatát vagy grófi címerekben a dicsőség jelképét a babér mellett tölgylevél koszorúzza. Érdekes, hogy a székelység körében a tölgyeket cserefa néven ismerik, mely tulajdonképpen csak a tölgyek egyikére, a magyar nyelvterületen általánosan használt csertölgy (cser, cserfa) megnevezésre utal, s bár Székelyföldön ez a faj nem fordul elő, a cserefa népies elnevezés történeti-ökológiai, esetleg megtelepedési összefüggésekre utalhat.

A tölgy nemzetség (Quercus) tudományos neve a kelta Quer (szép) és a cuez (fa) összetételéből származik. A legfontosabb fajok és fajkomplexumok között számon tartott kocsányos tölgy (Q. robur), kocsánytalan tölgy (Q. petraea), molyhos tölgy (Q. pu­bes­cens) és csertölgy (cser, cserfa) (Q. cerris) tömeges megjelenése a jégkorszak utáni meleg és viszonylag nedves atlantikus korra tehető (i.e. 5500– 2500), mely kedvezett az elegyes tölgyesek és a csiszolt kőkorszaki hatások következtében az erdős­pusz­ták kialakulásának. Az említett tölgy fajok növényföldrajzilag-ökológiailag is jól elkülönülnek: a kocsányos tölgy európai eredetű, síkvidéki, ártéri, tápanyagigényes mezofil jellegű faj, a kocsánytalan tölgy közép-európai (mediterrán) eredetű, mezofil-xeromezofil jellegű dombvidéki faj, a molyhos tölgy szubmediterrán (közép-európai) eredetű, melegkedvelő (xeroterm) bokorerdei faj, a csertölgy (cserfa) pedig délkelet-európai (kisázsiai) eredetű, szárazságtűrő, xeromezofil faj, elterjedésének északi határa épp a Kárpát-medencében húzódik.1

A bevezetőben említett csertölgy (cser, cserfa) termete és alakja a kocsánytalan  tölgyéhez hasonlít, zárt állásban szép egyenes a törzse, koronája keskenyebb, lazább mint a többi tölggyé, kérge hosz­szanti irányban ormósan mélyen repedezett, a repedések között élénkvörös, narancssárga színű, levelei érdes-merev tapintásúak, mélyen tagoltak, termésein a kupacslevelek visszahajlóak, bozontosak (ber­zed­ten szétállóak). A csertölgy fája ellentétben a többi tölggyel csak igen kevés csersavat tartalmaz, ezért kevésbé tartós, esőnek kitéve hamar korhad, így nem sorolják az ún. nemes tölgyek közé. Ugyanakkor a csertölgy melegkedvelő, szárazságtűrő, a nehéz talajokat is jól bíró, fényigényes és fagyérzékeny fafaj. Fagyérzékenysége épp az általános ipari felhasználását korlátozza, ugyanakkor kiváló tűzifa, s mint leggyorsabban növő tölgy az erdészeti kultúrák kedvezményezettje. A Pannon-medence erdeinek kb. 25%-ban a csertölgy állományalkotó faj, kiterjedt természetes cseres-tölgyeseket találunk a Dunántúli- és az Északi-Középhegységben, általában gyakori a Dunántúlon és ritkább az Alföldön. Bár délkelet-európai faj, mégis Erdély területére a Pannon-régió felöl hatolt be, követve a nagy természetes folyósokat: a Maros folyó völgyét (Lippa–Dé­va– Sebes dombvidék) és a Szamos-menti dombvidéket (Szamosháti-dombság, Szilágyság), de Közép- és Délkelet-Erdélyben (Mezőség, Székelyföld) már hiányzik (valószínű fagyérzékenysége miatt).2 Az Erdélyi Mezőség dél-nyugati részének mai erdősztyepp jellegű vegetációja alapján feltételezhető, hogy itt is voltak zonális állományai, melyek azonban a történeti erdőirtások áldozatává váltak 1,2

Kocsányos tölgyA Székelyföldön előforduló tölgyeket (kocsányos- és kocsánytalan tölgy!) viszont népiesen és hangalakváltozatban egységesen cserefának nevezik, melyek fáját igen értékes ipari, épület- és tűzifának tartják. Azonban a cserefa név használata a székelységnél nem hasonlítható az egyes (erdélyi) jellegzetes tájszavakhoz, mint pl. a pityóka (burgonya, krumpli), fuszulyka, faszulyka (bab, paszuly), melyek sokkal későbbi szerzemények (csak jóval Amerika felfedezése után, a 19. század elején kezdtek elterjedni), a cserefa-név inkább lehet egy hosszú történeti-ökológiai szóhasználat maradványa. Faneveink eredetével kapcsolatban kiemelendő azok nyelvtörténeti jelentősége, etimológiája, az átvétel időpontja, jelentésbeli változatai stb. A cser, csere szavunkra vonatkozóan, nyelvészeink egy része azt a Kárpát-medencében megismert szláv jövevényszónak tekinti (tser), mint „berek, erdő, liget” jelentésű szlo­vén-kajhorvát származtatás (Hadrovics), mások viszont sokkal régebbinek tekintik és a mordvin cerä, tserä, seàa éger és makk jelentésű szavakból eredeztetik (Sebestyén, Reuter).3 Ez utóbbi azért is jelentős, mert a makk régi (avar) változatban a tölgyre, tölgyekre, azok makk termésére ill. az égerre és kőrisre (lényegében cserzésre használt fajokra) is utal. A makk, makk(fa) tölgyekre vonatkoztatása régi és általános a magyar nyelvterületen, a cser megnevezésnek égerre (Alnus) vonatkozó példáival („vörös bélű fa”) találkozunk ma is Erdélyben (Kalotaszeg) és a Dunántúlon (Baranya).

A székelység mint jó faismerő (fatisztelő, fahasználó, fafaragó, faszerető) népesség már Kárpát-medencei megtelepedésétől kezdődően kapcsolatba került és folyamatosan kapcsolatban állt változó szál­lásterületeinek erdeivel, azok tölgyeivel és hosz­szú története során valószínű legjobban megőrizte (megőrizhette) a népies szóhasználatot (cser, csere, cserefa) függetlenül attól, hogy mai botanikai értelemben épp kocsányos, kocsánytalan vagy csertölgy­ről volt szó. Ugyanakkor a jelenleg tudományosan csertölgynek nevezett faj, a székelység legkorábbi Kárpát-medencei szállásterületeinek tekintett térségekben, ill. letelepedési helyein mindenütt ma is megtalálható, tájtörténetileg az élőhelyváltozások részben nyomon is követhetők. Így feltételezhető, hogy a cserefa név, a makk(fa) használata a székelységnél már nagyon korai időszakban, mint közvetlen élő környezeti entitást kifejező fogalom meggyökeresedett, majd a történeti-ökológiai sajátosságok következtében valamint a folyamatos használat során rögzült-állandósult, ezért a tölgyeknek, (kocsányos és kocsánytalan tölgy) cserefa név használata összefüggésben áll(hat) a székelység történetével, megtelepedésével, tartózkodási helyeivel, áttelepedésével.

A vázolt összefüggések a székely eredetkérdés problémájához vezetnek. A székelyek származásával kapcsolatosan a szakemberek ma a következő fontosabb irányzatokat tartják számon: hun eredet (a székelyek ősei hunok voltak), magyar eredet (foglalkozás-megnevezés), kabar eredet (idegen csatlakozott nép) ill. a kettős honfoglaláshoz kapcsolódó (ono­gur-magyar) elmélet. A székelyek hun származásának elmélete a krónikákat (Anonymus 1195, Kézai Simon 1283, Képes Krónika 1358) tekinti elsődleges forrásoknak, de azokban az onogur és a magyar honfoglalás eseményei összemosódnak, a történészek többsége a kabar eredetet tartja fenn (Kristó Gyula, Kordé Zoltán), de egyre több szakember a székelyek őseit a griffes-indás övveretű (vagy vele rokon) népességben, a magyar nyelvű avarokban (onogur-magyar-székelyekben) véli elhelyezhetőnek (vö. a kettős honfoglalás ill. többes honfoglalás elmélet változatait; László Gyula, Egyed Ákos, Ko­lum­bán-Antal József, Takács Miklós).4 Röviden a hipotézis alapján, a székelység Kárpát-medencébe érkezésének (honfoglalásának) ideje az onogur (tíz-ogur) betelepedéshez köthető (670/680 körül), mely során a székelyek (a magyarságról korábban levált Kocsánytalan tölgynépcsoportként) az avar birodalom nyugati és délnyugati részére kerülnek, később az avar viszályok és belháborúk során nagy részük keletebbre (Felső-Tisza vidéke, Bihar) költözik, itt találják őket a honfoglaló magyarok, akikhez önként csatlakoztak, ezt követte később az Árpád-kor folyamán a dél-erdélyi (Maros-völgy), végül a délkelet-erdélyi (székelyföldi) áttelepedés folyamata (1141-től, II. Géza idejében). Az onogur név etimológiájával kapcsolatosan érdemes felidézni a székely orientalista nyelvész Szentkatolnai Bálint Gábor álláspontját (aki 1895-ben a Zichy Jenő vezette expedíció tagjaként tanulmányozta az ÉNy-kaukázusi nyelveket),  aki szerint a név a fekete hunokra vonatkozik, állítását a Kaukázus térségi ka­bard nyelvből fejtette meg, melyet a magyarral együtt a hunok nyelvének vélt (Lexicon cabardico-hungarico-latinum. Bp. 1904). A kabard az adige nyelv (régi szóhasználatban cserkesz) keleti dialektuscsoportjához tartozik, mellyel viszont szomszédos az iráni oszét. Mindez azért is fontos számunkra, mert a Kaukázus térségéből származtathatók olyan faneveink mint az adige szil (Ulmus), az oszét tölgy (Quercus), továbbá a dagesztáni avar eredetű makk (maqq) szavunk. Érdemes megjegyezni továbbá, hogy az avarban a makk (maqq) egyidejűleg nemcsak a tölgyfa neve, hanem termésének megnevezésére is szolgál (Róna-Tas 2004, Veres 2006)5. A nyelvi átvétel alapját a Kaukázustól északra elterülő sztyeppén és ligetes síkságon való huzamosabb idejű tartózkodás rögzíthette, abban a bio­ge­o­grá­fiai térségben, ahol korábban az alánok, az onogurok és a kazárok települései voltak. A nyelvi átvételek és az eredetkérdés részei több szálon kapcsolódnak egymásba. Az eredetkérdés mai sum­mázataként „a székelység a magyarral nagyon közeli rokon lehetett, hosszú ideig együtt élt vele, magyar nyelvűvé vált, s a honfoglalás előtt betelepedett a Kárpát-me­dencébe… amióta írott történelmünkben feltűnt, magyarul beszélt és magyarságát sohasem tagadta meg” (Egyed Ákos).6 A Kárpát-medencei székely megtelepedésnek („honfoglalásnak”, „vis­szatérésnek”), csatlakozásnak, áttelepedés folyamatának nyomai írott forrásokban és helységnevekben is fennmaradtak: pl. Boleráz, Döbréte, Váty (Pozsony – Őrség – Baranya), Székely, Sásvár, Székelyhíd, Székelytelek, Telegd (Felső-Tisza, Bihar), Szé­kely­jó, Sebes, Orbó, Kézd (Erdély, Dél-Erdély) stb.

Különben témánk szempontjából bármelyik eredet irányzatot is követnénk a székely-magyar őstörténet vizsgálatában, közvetlen és közvetett történeti-ökológiai források utalnak a tölgy, a természetes tölgy­erdők, ligetes tölgyesek, általában a tölgyes-élő­helyek, s ezen belül a csertölgy, a cserefa általános jelenlétére, a székelyek korai szálláshelyein vagy cselekedeteik-tetteik körzetében. Ilyenek például az 1116-os olsavai, illetve az 1146-os Lajta melletti ütközetre vonatkozó (14. századi) krónikák, a székelyeknek Bihar-térségi a honfoglalás korát idé­ző harcai Anonymusnál (12. század) valamint áttételesen az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékekben szereplő székelyföldi települések. A székelyeknél a cserefa név használata mindig is egy tölgyfélére (makkfára és nem berekre) vonatkozott, és bizonyára általános lehetett már a 11–13. századi erdélyi szálláshelyeken, hisz évszázadokkal az ottani szász betelepítések után is, az egyes székely maradvány-népességeknél (pl. Halmágyon, Oltszakadáton) a névhasználat nagyon sokáig, mondhatni napjainkig fennmaradt. A cser, csere szavunknak tölgy értelmezését használja Apáczai Csere János (1653) is: „A tser­nek természeti gyümöltse makk, nehai gyü­möl­tse penig gallos és tsere enyv.” Utalva itt a gubacsdarázs által okozott cserzőgubacsra, mely főleg a kocsányos tölgyön fordul elő. A cser, csere szavunknak földrajzi név és helynév jelentése is eléggé általános a Kárpát-medence egész területén (pl. Cserhát, Cserehát, Cserealja, Csereerdő, Csereoldal, Csereszőlő, Cserenye, Cseralja, Cserebökény, Cserefalva, Cserekert, Cserhalom, Cserkút, Csertő, Dombocser, De­ve­cser stb.). A középkori latin oklevelekben a fanevek (mint helymegjelölő szavak) valamint a tulajdonnevek többnyire magyarul szerepelnek: pl. „arbor silice et arbor cher” vagy ’tulfa’, ’cherfa’ (1270, 1278, Györ­ffy György).7 De a késő középkori erdélyi birtoklevelekben, szerződésekben, falujegyzésekben, peres iratokban (vö. SzT II.8) is  igen gyakran szerepel a „cser-csere” megnevezés, idézünk néhány példát: „Tudom azt, hogy a nagy liget végébe egy nagy Chere vala” (M. Gyerő­monostor, Kalotaszeg, 1572), „Musna Chereyn egi Ut megien fel a birczre” (Nagy­ga­lambfalva, 1625), „Az Czere szeoleo alatt” (Me­ző­ki­rályfalva, 1646), „Az csere oldalon” (Válaszút, 1676), „Az chere fa volna az határa” (Kénos, 1625), „A Szőlő Hegy felett a Kellési patakra nyúlik be edgj darabotska tilalmas makk termő Csere Erdő, melyben többire vastag talpak(na)k való makk termő Cserefák találtatnak (Szászsztjakab, 1732), „elébb menvén... az ottan elfolyó Patak Marton lévő Cser, alias Eger fáig” (Szászfenes, 1762), „Azon oldalon… egj vén Cserefának a tővin hányattunk harmintz hetedik halmot” (Hidegkút, 1690), „A Vételben az egész Falu birodalmában levő Erdő… melyben… nagy cserefák is vannak” (Harasztkerék, 1780). Bizonyos tehát, hogy a középkori erdélyi szóhasználatban a cser-csere szavunk már tölgyre vonatkozik, bár Kalotaszegen azt az égerre (Alnus) is értelmezik. A cser, csere, cserfa, cserefa és tölgyfa szavaink gyakori együttes említése arra utal, hogy valószínű azok az együttes elterjedési területeken belül, hosszú ideig általános használatban voltak. A bihari részeken (telegdi székelyek, a későbbi marosszéki, ud­var­hely­széki s ezeknek a csíki, gyergyói ágai) megtelepültek, valamint a dél-erdélyiek alapította Sebes (később Szászsebes), Orbó (Szászorbó), és Kézd (Szászkézd), a későbbi háromszéki székelység lakossága már hosszú ideje megtelepült életmódot, nagyállattartó és földművelő életformát folytatott, így közvetlen tapasztalati kapcsolatban állt az ottani táj természetes élő környezetével, élőhelyeivel, különösen az erdők-legelők növényeivel, fafajaival, köztük a zonális tölgyekkel.

CsertölgyTapasztalati úton az ősi szálláshelyeken és a korai középkorban használt népies növényismeretet a székelység tovább vitte magával Erdélyben a Hargitáig és azon túl. A cserefa név használata tehát nagyon mélyen gyökerezhet a székely nyelvhasználatban, a cserefát és csereerdőt mindenütt megkülönböztetett figyelem kíséri, ma is az ún. cserefából állítják fel a székelykaput és készítik a kopjafát, továbbá bölcsőt, széket, padot, asztalt, gerendát faragnak belőle, s bár a fogalom nem az igazi csertölgyre vonatkozik, nemes rokonait (kocsányos és kocsánytalan tölgy) nagy tiszteletben tartják mindenütt, ahogy Tamási Áron sírjánál a Kányádi-vers mondja: „Kívánhat-e ember szebbet/ derékaljnak szülőföldet/ két cserefa árnyékát szemfedőnek”.

 

Jegyzetek

1Soó R. (1970): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve. IV. Akadémiai Kiadó, Bp.; Soó R. (1949): Az Erdélyi Mezőség flórája. Debrecen.

2Kovács J. A. (2004): Syntaxonomical checklist of the plant communities of Szeklerland (Eastern Transylvania). Kanitzia 14: 75–149, Szombathely; Kovács J. A. (2007): Er­dély növényzete általában. MÉTA-túra, MTA-Vácrátót; Kovács J. A. (2001): A gyepvegetáció sajátosságai Erdélyben. Kanitzia 9: 85–150.

3TESZ: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1967–1984 Bp.; Bába B. (2006): Szláv eredetű faneveink nyelvtörténeti jelentősége és vizsgálati lehetőségei. Szkho­lion 2, Debrecen.

4Kolumbán-Antal J. (2006): Székely honfoglalás, avagy mikor költözhettek a székelyek a Kárpát-medencébe? Litera–Veres, Székelyudvarhely; Kristó Gy. (1996): A székelyek eredete. Szeged; Kordé Z. (1991): A székelykérdés története. Székelyud­var­hely.

5Róna-Tas A. (2004): Néhány megjegyzés faneveinkről I. Magyar Nyelv 100, 260–273; Veres P. (2006): Ősmagyarok a Kaukázus előterében, különös tekintettel Bálint Gábor kaukazológiai munkásságának tükrében. In Ob­ru­sászky B. (szerk.): A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. Mikes Int. Hollandia, 112–130.

6Egyed Á. (2006): A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda.

7Györffy Gy. (1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Bp. 

8Szabó T. A. (szerk). (1978): Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. Bukarest.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008