magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Máriás József: Debreczeni Éva Vakondsirálya


 

A címbe foglalt szokatlan szóösszetételt az elő­szó­író Gergely Tamás ekképp értelmezi: „Ilyen fe­le­má­sak vagyunk: álmunkban sirályok, a valóságban vakondokok, s mert álmunk és a valóság össze­a­dódva tesz ki bennünket, vakondsirályok vagyunk. Ilyen fájdalmasan egyszerűen. (…) Szür­realista ké­pek­hez hasonlóan, részletezés nélkül, füg­get­len-bátran asszociálva.”

Ez az asszociáció, a bátrabbnál bátrabb, meré­szebbnél merészebb fogalmi és nyelvi lelemény ad Debreczeni Éva könyvénekx különleges vonzerőt, értéket. Az első oldal szóbogáncsai – országról­szakadt, semmirekelek, sósperc, tENYÉSZET, mindent unokÁM, vágyadó, rosszul bírom az éhen­ha­lást, egyre hosszabb a semmi, belhontalan ál­lam­pol­gár… – mintegy felkészítik olvasót a kötet ké­sőb­bi írásaira jellemző gondolati és nyelvi társításokra. De verseiben és abszurkáiban, álom­történeteiben és meséiben, novelláiban, esszéiben és publicisz­ti­ká­i­ban, humoros írásaiban és szatí­ráiban, paródiáiban és az egészen kis regényében korántsem csak erről van szó! A nyelvi lelemény a mélységet és a ma­gas­sá­got, a valóságot és az álmot, a köz- és ma­gán­é­le­tet, a realitást és annak fonákját gondolati síkokban, az élet látható és rejtett zugaiban való elmélyülés révén jeleníti meg, nem egyszer finom erotikával színezve tárja elénk. Teszi ezt változatos műfaji „csomagolásban”, a maga sajátos látás- és szem­lé­let­módja tükrében, őszin­teségből fakadó bátor szó­ki­mondással.

Az első megmérettetés verseiben jelenik meg. A forma nem köti béklyóba, szárnyalni engedi merész képzettársításait. Említsük mindjárt azt a miliőt, ál­la­pot­rajzot, amely létét jellemzi, meghatározza: „Gom­bos­tű-emberek közt élek én, a fonál. / S mindegyre belémszúródnak. / Fáj.” (Enyémvers) Ez a fájdalom – nem csupán az egyéni, hanem a közösségi is! – végig jelen van a kötetben. Fáj neki mindaz, ami létünket megnehezíti, megkeseríti. Tökéletességre, csendre, nyugalomra vágyik – ám ezt sehol nem ta­lál­ja. Nem is találhatja! De lemondani róla? Az ön­ma­ga feladását, ideáljairól való lemondást jelentené. Az őt körülvevő világ, személyes vagy társadalmi méretekben megje­lenített miliő leírása az apró rész­le­tekben, megfigyelésekben ölt testet. Az Éjközép, Azám, hazám című költemények sorai József Attila külvárosát idézik emlékezetünkbe: „Megalvadt már a kancatej / Éjgyomorra vár a torokreszelő / De amint halkan vijjogni kezd a / csend, / Csattogó papucsom felébred…”; „Már nem költ ő, elmúlt költő, / üres tor­ká­ban szorongatja / hamuban sült felesége / má­sod­la­gos kezehiányát.” Egymástól mennyire távoli fo­gal­mak egyvelege rejtőzik a verssorokba! A szüret em­lé­keiben élő, ellesett mozzanatai megannyi kira­kó­koc­kaként kerülnek egymás mellé: „Majdan be­é­ret­len­kedett / kölni­sza­gú / kacagányos kis / sze­men­sze­dettek, / királyok, leánykák, / hegylédúskáló / bor­ban­igazságok, / préselőfutárok, / csorgós bókok, / bo­ros csókok, / kacsos csókák, / lopott lopók, / de­rék­ba­tört énetek, / szálkás nótafák, / borvirágos fények, / put­tonyos házalók, / ökörnyáj, s csapodár / veretes lé­lek­hordók. / Szürettünk–ittunk, / jóízetlenkedtünk. / Pin­céből feljövet / kótyagok lettünk. // Szupernova haj, / hová lett tavaly?” (Bor-dő) A számítógép monitorján pirossal aláhúzott szavak: a gép konzervatív, nem akar­ja elfogadni a költő szóalkotó újításait. Mennyi le­le­mény, mennyi fantázia rejlik bennük?! Egy-egy sor­ról mondatok sorában mondhatnánk el, ér­tel­mez­het­nénk a szavakba rejtett gondolatokat. Ez a szó­zu­ha­tag, az egymástól néha fényévnyi távolságra levő fogalmak egymás­mel­let­ti­sé­ge, a látvány sugallta kép­tár­sítás verseinek leg­jel­lem­zőbb vonása. Csak egy pél­da: „Életem szétmálló / történelem / ötven fekete / mi­kulás / sze­me­tes­zsák­já­ban”. (Kuka) Kisesszé írható arról, hogy mi minden rejlik e pár sorban. Egyaránt jelen van ez a szabad– és prózaverseiben. A gon­do­la­ti/érzelmi szárnyalás egyik sarkpontja az édes­a­nyá­hoz kötődő személyes, mély érzelmi kapcsolat. E tár­gyú verseit, prózai írásait a líraiság hatja át. „Fel­hő­sze­mű anyám / menny­or­szág-do­bo­zon / ül a kis­ka­pu­ban / engem vár. / Álla kezében, / mindörökre vár, / gör­be hátú ég / kulcs­csörgésében, / piros csíkos kö­zött / sugárzó fényben.” (Várnak) A szülői ház, az édes­anya – „kisanya, öreg­anya, bénanya” –, a család kálváriás élete jelenítődik meg, tárul elénk az Anyafolt, az In memoriam, Anyám királynő, A mennyország tányérjai, a Görcs… című írásaiban.

A szivárvány sokszínű palettáján a témavariációk sokasága fénylik fel szemünk előtt: a közszféra meg­annyi jelensége, ferdesége, fonáksága, lett­légyen szó a székely autonómiáról, a kettős állampol­gár­ság­ról, szenzációhajhászó újsághírekről, a ko­lozs­vári főtéri ásatásokról, szerkesztőségi életké­pekről, sárdobá­lásról… A Totálkáros című írásában sza­ti­ri­kus, „tök-életlen” képekben megrajzolt család – Ma­ga­marha, Büdöskurva, Anya­szomorító – görbe tük­ré­be belefér a „Károsnap”-ünneplések fölötti ítél­ke­zés is: a „térdzene”, a „kezespanda”, „mazso­redd­me­gek”, a „léghőguták” szálldosása közepette „a főpohár­mes­ter és poroszkálótársai meg az összes tanácstalanok elmondták kissé a beszé­düket, majd beszédültek sorban a tömeg közéletébe. Mindenki felfordult tőlük nagy tapsviharzásban.” Egészen kis regény a tömbházkalickákba zsúfolt világ különcei – Anna Franc, a fiatal korában még kéjsóvár, de később már csak koporsóvár vén­kisasszony, Gali Baba, a peches török kávécsem­pész, Trapp Pista, szívdöglesztő borjúkékszemű igazi színvész, Kurt Iza, az ősmesterségűző, tenyérbecsorgó keblű sö­röm­lány… – szocialista teremt­­ményű városne­gye­de­ink szociográfiai leírását nyújtják, a szatíra esz­kö­zeivel.

Írói világának egyéni művészi vonásait érzé­kel­te­tik a szokatlan költői képek, látomások: „víz buggyan a mózesi betonból”, „hasogató meden­cémből tétova vers nyújtja ki lábát”, „hasad a hajnal meg a tudat”, „Ment, mert mendegélt Pilátus a Krédó partján, ami­kor látta, hogy a katonái már építik a pontott hidat”, „satnya szobapálmák búslakodnak önzetlenül”, „le­fek­véshez készülődött, mielőtt el sem aludt, így hát felébredt és álmodni kezdett” „tegnap arra éb­redtem, hogy kinéztem az ablakon”, „kósza lélek kóborol a saját maga szobra körül”, „dörög a menny, vagy a mennyeg dörr”, „nincs rá tanú, légből kapott e gyanú, de már nem elég e lég!”, „lángzsoltolunk”. „legyünk mán mi, küllemi magyarok is állampohárnok”, „Franc kisasszony szerelembe esett a gödör helyett, idő­köz­ben még valamibe esett: tévedésbe”… – sze­mel­get­hetjük, csipegethetjük a vége-hossza nincs játékos szóalkotásokat, melyek a hősök lelki vi­lá­gá­ra, környezetére, a hétköznapi ese­mé­nyek vagy el­vont gondolatok képes kifejezésére, konkrét meg­je­le­nítésére szolgálnak. A művészi áb­rá­zolásban je­lentős szerepet kap az álom, mely maga is a va­ló­ság, a való világ képe. Álomtörténetei tovább tágítják az írói látóhatárt. Hisz álmunkba min­den lehetséges. „A Pelikán utcában biciklizek kétszázzal hazafelé a járdán, bár nem tudok.” (Rém­álmok 4) Sőt az álom­ban rejlő kitárulkozás még ennél is tovább fo­koz­ható. „Nem kell gondolkodni, nem kell felébredni a rémálomból egy másik még rémesebb létre, nem kell gon­dol­koz­ni azon, hogy hogy lehetne élni, mikor nem lehet. És hogy hogyan lehetne jobb az, ami olyan, amilyen, csak nem tud­juk, hogy jó-e vagy rossz, de mindig mást akarunk.” (Egy képből egy részlet) Írásainak erénye a tö­mö­rí­tés. Novelláinak sajátos jegye a csat­ta­nós befejezés. Írásait be­szé­des nevű hősök – Agyalágy és Pin­dor­gó, Lusti, Ve­réb fia veréb, Dilett Anti… – népesítik be. Az élet fo­nák­ságaiból fakadó abszurd történetek teljesítik ki azt a világot, amelyet e kötetből meg­is­mer­hetünk. Publicisztikái, humoros és szatirikus írá­sai a köz­é­le­tet foglalkoztató kér­dé­se­ket – „megannyi szálka a fül­tőben” – jelenítik meg. Kihegyezett el­mével és tollal.

E könyv semmiképp sem sorolható a búfelejtő olvasmányok sorába. Rólunk szól. A vakondsirály belopózott a szívünkbe. Miként mondja egyik no­vel­la­hőse? „Mert azért mégis az az író, aki ír.” Deb­reczeni Éva könyvet írt. E második kötetével vég­képp meggyőzött: írt – író lett.

 

xDebreczeni Éva: Vakondsirály. Szatmárnémeti  2007



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008