Művelődés

Jelen esetben a zeneközépiskola, s főleg a konzervatóriumi helyzetre szeretném ráterelni a figyelmet.  Teszem ezt azért, mert a magyar egyetemmel kapcsolatos viták, kezdeményezések nem váltották ki a zenei élet valóban kimagaslóbb személyiségei határozott állásfoglalását-kiállását, a magyar zeneoktatás üggyé való emelése érdekében.

Tudomásom szerint a Dimában történt ugyan valami vérszegény kezdeményezés évekkel ezelőtt, hogy újraindítsák tagozatként a magyar nyelvű oktatást. Túl nagy nyilvánosságot nem kapott az ügy, ha jól emlékszem, minden lezajlott a konzervatóriumon belül.(?) Csupán az eredménytelenség híre szivárgott ki azok részére, akiket – ha kívülállókén is –, érdekel a felsőfokú magyar zeneoktatás ügye.

A dilettantizmus az élet minden, s az emberi tevékenység majdnem minden területén tért hódít. Ez a jelenség talán a levitézlett állami párt (vagy ha úgy tetszik: pártállami) átöröklött gyakorlatából adódik. Nyilvánvaló, hogy a több mint negyven évig tartó rendszer beidegződéseit nem lehet egyik napról a másikra törölni az emberi tudatból, megszüntetni a beidegződött gyakorlatot és kinevelni az új (vagy inkább a régebbihez, a pártállam előttihez hasonló?) irányító gárdát, a politikai és a társadalmi élet minden területén. Főleg azért, mert a tágabb értelemben vett társadalom, a közösség is meglehetősen felkészületlen és gyakorlatlan, és valljuk be őszintén, hogy a társadalmat alkotó egyén, túlontúl a saját min­dennapi érdekeire, gondjaira összpontosít, ami hatványozottan érvényes az érdekképviseleti funkciókat ellátókra – tisztelet a kivételnek (ha egyáltalán, van ilyen). 

Véleményem szerint a magyar zeneoktatás megszervezése minden fokon (elemi, középfokú és felsőoktatás) legalább olyan fontos, mint az anyanyelvi oktatás bármely formája – nem tudom, hogy megkockáztathatom-e –, vagy még fontosabb.

Az általános zenekultúrán belül, köztudott, hogy a – népi zenei hagyományainkra építkező – magyar zene mennyire sajátságos-eltérő és rokontalan a minket körülvevő, vagy a szélesebb körben lévő népek (európai?) zenéjétől, és ez a különbözőségünk egyik lényeges meghatározója lehet a nemzeti érzésünk a tudatos hovatartozásunk szempontjából is.

Az a nézet, hogy a zenetanításban az anyanyelvi tényező elhanyagolható, mivel a zene nem szorítható be nemzeti határok közé, nem tekinthető általános érvényűnek a magyarság esetében. Ide vetett a sorsunk Európa közepébe, számottevő rokonság nélkül, a magunk nép- és ma már számottevő műzenénkkel. Bátran mondhatjuk, hogy a közhellyé degradált kifejezés, mint a zenei anyanyelvünk, ma már nem kimondottan a népdalra, népi muzsikára vonatkozik.

Talán a hangszeres zeneoktatás esetében nem annyira fontos tényező az anyanyelven való oktatás. A fontos az, hogy a professzor – a mester hozzáértő, jó pedagógus legyen, akinek a tanítványai elért eredményei bizonyítják iskolája kiválóságát. Tehát a hang­szeres képzés esetében az anyanyelven való tanítás-tanulás kritériuma talán (?) elhanyagolható, de ez nem vonatkozik az énekesek képzésére, vagy a többi zenei-képzéshez tartozó tantárgyra, mint zeneelmélet, összhangzattan, zenetörténet stb., melyek megértése, elsajátítása anyanyelven sokkal könnyebb, ugyanakkor az oktatásban elhelyezkedő zene-ének tanároknak nem fog nehézséget jelenteni a magyar tannyelvű iskolák diákjainak az anyanyelven való oktatása. (Azok a magyar nemzetiségű  tanárok viszont, akik román tannyelvű iskolában tevékenykednek majd, a román tankönyvek segítségével hamar elsajátíthatják a megfelelő terminus technikusokat románul is.)

Ugyanakkor még egy igen fontos tényező szól a magyarnyelvű zeneoktatás mellett, ez az úgynevezett Kodály-módszer, ami tért hódított Japántól Amerikáig, s amit sok sarkában a világnak ma is művelnek, de Romániába nem sikerült elismertetni.

Nem lehet célunk a Kodály-módszert rátukmálni a világra, viszont joggal elvárhatjuk, hogy a magyar zeneoktatásban használhassuk, mint ahogy 1959-60-ig hallgatólagosan engedélyezte is (mintegy kísérleti jelleggel) a román tanügy-minisztérium. (Talán mulasztást követtek el az akkori korifeusaink, hogy belenyugodtak ebbe a félhivatalos megoldásba. Akkor ta­lán ki lehetett volna harcolni a módszer törvénybe foglalt létjogosultságát, legalább a magyar zeneoktatással foglalkozó iskolákban-intézetekben).

Úgy vélem nem árt, ha történeti távlataiban is felvázoljuk a magyar zeneoktatás helyzetét-alakulását szűkebb hazánkban.

A kolozsvári magyar társadalom hagyományos zeneigénye és zeneértése hívta életre már a 19. sz. elején a zenetanítás szervezett formáját, megalakítván a városi zeneiskolát, ami nem azt jelenti, hogy ezt megelőzően nem volt Erdély-szerte – így városunkban is – zenetanítás. Viszont iskolai szervezettségű és a kor szakmai követelményeinek, az akkori modern zenepedagógia ismérvein alapuló, átgondolt tanterv szerint működő zenedéről csak a 19. sz. elejétől beszélhetünk.

A jól működő és erősödő folyamatnak vége szakadt az első világháború okozta világégés következtében. Erről az időszakról a következőképpen vall (néhai) Csipkés Ilona tanárnő: „Trianon a föld porába döntötte évszázadok munkásságának eredményeit. Megdermedt társadalmi életünk, elnémultak hangszereink, elhalt a dal ajkainkon”. Ez a letargikus hangulat nem tartott sokáig, az adott lehetőségekkel élve újra beindult a magyar zeneoktatás. Tenni akaró, lelkes emberek kezdeményezésére, már 1919 szeptemberében – tehát Kolozsvár román megszállásától egy év sem telt el – Európa még meglehetősen szétzilált állapotban vegetált, az erdélyi magyarságnak igazán nem lehetett kedve dalolni, zenélni, mikor életek, családok jutottak a tönk szélére, mikor a kilátástalanság maga alá gyűrt egy népet, s egy nemzet jelentős részét nemzetiséggé változtatta (degradálta). Nagy- és dédapáink úgyszólván az utcára kerültek, s csupán a szerencsésebbek készülhettek a román nyelvvizsgára, hogy megőrizhessék állásukat, vagy hogy kenyérhez jussanak. E teljes kilátástalanság dacára akadtak emberek, akik azért fáradoztak, hogy a magyar zeneoktatást újraindítsák, s folytassák azt, amit a hazavesztés megszakított.

A kolozsvári társadalom zenei életének új alapkövét Hirschler József pápai prelátus tette le, aki a románok tulajdonába került városi zenekonzervatórium helyett a Mariánum keretein belül megteremtette a magyar zenei képzés lehetőségét. (Milyen szerencse, hogy léteztek és megmaradtak az ősi, magyar felekezeti iskoláink.)

1920-ban a trianoni diktátum évében a Magyar Zenekonzervatórium is megkezdte sokat jelentő tevékenységét. A Magyar Zenekonzervatórium létrejötte és működtetése a Zenekonzervatórium Egyesület szervezése és támogatása révén, s annak az eredményes működtetésének köszönhetően vált az erdélyi zeneoktatás fellegvárává. A Zenekonzervatórium  Egyesületnek Veres Ferenc egyetemi tanár, majd Koleszár László igazgató főorvos volt az elnöke, a zenekonzervatórium irányítását Zsizsman Rezső vállalta.

A zenekonzervatórium két elemi – három gyakorló – négy előkészítő – és négy kiképző osztályával, minden korosztály zenetanítását felvállalta, s a Budapesti Zeneművészeti Főiskola tanterve alapján működött. A 20-30-as években, nagy számban képesített ez a konzervatórium zenészeket, zenetanárokat, és nem utolsósorban zeneértő közönséget és (a szó nemes értelmében) amatőr zenészeket, akik nem csak látogatói voltak a koncerteknek és operaházaknak, hanem maguk is kikapcsolódásként aktív zeneművelők voltak. Gyakoriak voltak a kis kamarae­gyüttesek (triók, vonósnégyesek stb.), akik otthonukban rendszeresen áldoztak Apolló oltárán. Ezen kívül a kórusmozgalom is kiszélesedett, mert voltak, akik megfelelő képesítéssel és színvonalon vezessék-irányítsák a kórusok tevékenységét. 

Ebben az időben a Kodály-módszer bár nem vált általánossá, de útmutató követői igaz, hogy egymástól elszigetelten terjesztették (terjeszthették!) tanítványaik körében.

Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása, kétarculatú változást hozott Erdély zenei életében. Észak-Erdélyben szabad utat kapott és felvirágzott a modern budapesti Zeneakadémia példáján építkező konzervatóriumi oktatás, amit a Kolozsvárra települt Farkas Ferenc neve fémjelzett. Dél-Erdélytől az új határok elvágták a Kolozsváron, vagy más észak-erdélyi városban való zenetanulást, ami nyilván negatív módon hatott a román területen maradt országrész magyarsága zeneéletének a prosperitására, így a központilag irányítatlan, egyes emberek áldozatos, bár lehet, hogy nem hozzáértő felvállalása alatt tovább vegetált, s bár sorvadozott, de teljesen nem szűnt meg a zene művelése.

A második világháború után, az ismét román fennhatóság alá került észak-erdélyi tájakon, hamar újraszervezték, a hatalomváltás dacára, a zeneoktatást, és azzal párhuzamosan, a szó nemes értelmébe vett amatőr zenei élet is tovább létezett.

A (nem kellő hozzáértéssel) szerveződő új rezsim kezdeti szakaszában magukra találtak a négy év alatt is városunk zeneoktatásában tevékenykedő, tapasztalt tanárok, s megszervezték a szakszervezeti zeneiskolát. Emlékezetem szerint ennek az akciónak egyik lelkes mozgatója Csipkés Ilona tanárnő volt.

Ugyanakkor a négy év alatt beindult konzervatórium itthon maradt tanárai, karöltve a színiakadémia és a képzőművészeti főiskola tanáraival, megalakították a Magyar Művészeti Intézetet.

Ennek a végvárunknak az elvesztéséhez talán az első lépés a képzőművészeti részlegen helyet kapó román tagozat befogadása(?) volt, amit a Szentgyör­gyi István Színművészeti Főiskola hasonló átalakulása követett. Aztán feloszlottak a magyar intézetek, a magyar színiakadémia Marosvásárhelyre költözött, s így hosszú ideig önálló magyar intézményként működhetett; a szakszervezeti zeneiskolát felváltotta a zeneközépiskola, melyben tagozatként folytatódhatott a magyarnyelvű oktatás. A magyar művészeti intézet zenei tagozata beolvadt – ugyancsak magyar szekcióként – a Gh. Dima Főiskolába. Ezzel a magyar nyelvű felsőfokú zeneoktatás megindult az elsorvadás (elsorvasztás) útján, és a 89-es fordulatot jóval megelőzve, meg is szűnt a főiskolán a magyar nyelvű képzés.

A zeneközépiskolában is egy időben az akkori igazgató próbálta megszüntetni a magyar tagozatot, pl. szülői értekezleten is szóba hozta, hogy milyen kár: „hogy a nagyon nehéz magyar nyelven való tanulással, s a külön magyar órákkal is terhelik-kínozzák szegény magyar gyerekeket”. (Az említett igazgatót, állítólag a keresztelése alkalmával a Levente keresztnévvel jegyezték be az anyakönyvbe. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy tudomásom szerint néhai barátomnak, Könczei Ádámnak (is) köszönhető, hogy a magyar nyelvű oktatás annakidején nem szűnt meg a zeneközépiskolában.) Az is érdekes, hogy a Gh. Dima konzervatóriumban a magyar tagozat visszaállítását megakadályozó egykori rektor neve is magyar eredetre utal.

Jelenleg a Partiumi Keresztyén Egyetem keretein belül valamelyest a magyar zenei képzés is helyet kapott, de mi lesz a sokkal nagyobb hagyománnyal rendelkező Kolozsvárral? Feladtuk-feladták azok, akik talán tehetnének valamit ennek az ügynek az érdekében?

Nem tudom, hogy ki/mi az, aki/aminek kötelessége volna, felvállalni a magyar zenei oktatás kérdését? Úgy vélem, hogy nem várhatjuk azoktól a Magyarországra távozott (?), erdélyiségüket feladó (?) szakemberektől a kezdeményezést, akiket talán csak egy másodállás reménye motivál.

Nem remélem, hogy írásommal sokat mozdítok, a kátyúba ragadt zeneoktatás helyzetén, de hátha valakiket sikerül tettre késztetnem. Talán még nem késő, lehet, hogy csupán tetszhalott a felsőfokú zeneoktatásunk, és életre lehetne még kelteni. Mindenesetre, ha sokat késlekedünk, nem tudunk majd megfelelő tanári kart verbuválni.

Eszembe jutott Tanár Úr! Máskülönben sokszor eszembe jut, mert sokat muzsikáltunk együtt, játszottam a gimnázium zenekarába, amit Ön sok vesződséget vállalva, sziszifuszi munkával oly sokáig fenntartott. Persze tudom, hogy a zenekarunk nem volt jó zenekar, nyiszorogtak a húrok a görcsös kezek által húzott vonó alatt, de azért meg-megcsendült néha zenei hang is a vonó kényszere alatt a húrból.

De nem a zenekarról akarok én megemlékezni, hanem az énekkarról. Azokra a kóruspróbákra sokszor visszagondolok. Előttem van az alsósok kipirult arca, mikor teli torokból lelkesen fújták, hogy Énekelj magyar ifjúság! Milyen tiszták voltak ezek a női szólamokat éneklő fiúhangok. Akkor még énekelt a magyar ifjúság! Persze ezek az énekórák és kóruspróbák többé-kevésbé mindegyik iskolában működtek, mert bizonyos ünnepek, ünnepélyek alkalmával szükség volt a létezésükre, arról nem is beszélve, hogy a tantervben is szerepelt az ének-zenei alapismeretek tanítása.

De nem erről akarok beszélni, hanem arról az iskolát, az iskolai programban előírt tevékenységet jóval meghaladó kezdeményezéséről, mely a háború utáni meglehetősen nehéz időkben emlékeztette az elfásult embereket városunkban, hogy Kolozsvár zenei élete nem halhatott meg, s ha elalélt is, újra kell ébreszteni, ezt a szervezés szempontjából is nehéz munkát vállalta el a Tanár Úr, és lankadatlan munkával, tenni akarással meg is valósította. Vállalkozásának a magvát iskolánk, a Kolozsvári Unitárius Kollégium énekkara alkotta, amelyik általában iskolai és egyházi ünnepeken szerepelt a múltban is szép sikerrel. A repertoárunk nagyrészt Bárdos Lajos, Farkas Ferenc, és magától értetődően, Kodály Zoltán kórusművei képezték.