Művelődés

Kolozsvár színháztörténeti értéket hordozó életének egyik legrangosabb esemény­sorozata 2008-ban játszódott le, amikor is alkalma volt, közösen, a bukaresti Bulandra Színházzal megrendezni az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválját. Ezzel a gesztussal, fennállása óta első ízben, megkapta azt a lehetőséget, hogy a Kolozsváron a színházba járó közönségének bemutassa az európai értékeket eredeti élő előadásban. A közönségnek alkalma volt, hogy megismerkedhessen azokkal a színházi törekvésekkel, auditív és vizuális lehetőségekkel, melyek a ma Európájának legjelentősebb, legkimagaslóbb erényeit megtestesítik.

Az Európai Színházi Unió (UTE – L’Union des Théatres d’Europe) 1990-ben alakult Giorgio Streh­ler rendező, a Piccolo Teatro legendás igazgatója és Jack Lang francia politikus, művelődésügyi miniszter, majd tanügyminiszter  kezdeményezéseként. Jelenleg 19 társulatot tömörít, célkitűzése az Európai Unió kultúra és színház általi építéséhez való hozzájárulás (mindkét alapító mandátumot vállalt az Európai Parlamentben is), valamint egy olyan közös kulturális törekvés támogatása, amely a művészszínházi törekvések segítségével átíveli a kulturális és nyelvi akadályokat. Megalakulása óta minden évben valamelyik tagszínházban megtartják az Európai Színházi Unió Fesztiválját, melyre az arra érdemes színházakat is meghívják.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház a XIII. UTE Fesztiválon szerepelt Portóban, majd egy évvel később Rómában a Silviu Purcărete rendezte Panta­gruel sógornője című előadással, majd Torinóban Tompa Gábor rendezte Hosszú péntek című előadásával.

A kolozsvári magyar színház igazgatója, Tompa Gábor 2006-ban vált az Európai Színházi Unió egyéni tagjává, a Kolozsvári Állami Magyar Színházat pedig 2008. április 13-án, a Thesszalonikiban megtartott közgyűlés egyöntetű szavazata alapján fogadta sorába a szövetség.

A kolozsvári társulat rekordidő alatt nyerte el azt a lehetőséget, hogy a bukaresti Bulandra Színházzal együtt társrendezője lehessen egy európai mértékkel is jelzett jelentős színházi eseménynek. Az  Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja 2008. november 2. és december 21. között zajlott Kolozsváron.

Olyan jelentős színházakat, mint a STUDIO 24 – Compagnie Roger Planchon, Teatro da Rainha, Teatro Garibaldi, Yugoslav Drama Theatre, Com­pagnie AZAR, Compagnie Rumpelpumpel, Teatro de La Abadia, Bulandra Színház.

A fesztivál során a meghívott előadások mellett műsoron voltak a Kolozsvári Állami Magyar Színház legjelentősebb produkciói: (előadási sorrendben) A. P. Csehov: Három nővér, rendező: Tompa Gábor, Puccini: Gianni Schicchi, rendező: Silviu Purcărete, az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsi, valamint William Shakespeare: III. Richárd című színműve Tompa Gábor rendezésében – ez utóbbi kolozsvári bemutatójára november 19-én került sor.

A fesztivál alkalmával felavatták a színház új stúdió termét, amely a korszerű színházi technikájával, változtatható terével fenomenális lehetőséget kínál stúdió szinten korszerű szemléletű előadások létrehozására. Az előadások mellett számos kiegészítő programot, rendívül értékes beszélgetéseket, felolvasó-színházi esteket és könyvbemutatókat ismerhetett meg az érdeklődő közönség.

Az eseményen a színház előcsarnokában Varga-Járó Ilona maszk- és díszlettervezői kiállítása volt megtekinthető. Ugyanakkor az emeleti előcsarnokban az Unió tagszínházait bemutató plakátkiállítás várta a látogatókat.

Az Európai Színházi Unió eddigi legnagyobb fesztiválja olyan jelentős művészek előadásait mutatja be a kolozsvári közönségnek, mint Roger Plan­chon, Giuseppe Massa, Andrei Şerban, Egon Savin, Silviu Purcărete, Jacques Bourgaux, Matthias Lang­hoff, José Luis Gómez, akikkel az előadások másnapján nyilvános beszélgetésen közelebbről is megismerkedhetett a Kolozsváron tartózkodó szakmai közönség.

A fesztivál kiegészítő programjához tartozott a Tadeusz Bradecki, a krakkói Stary Teatr volt igazgatója, híres Gombrowicz-szakértő, jelenleg a Katowicei Színház igazgatója, az UTE egyéni tagja által színészeknek és rendezőknek angol nyelven tartott Gombrowicz Műhely című előadása, amely lehetőséget kínált a szakma legfiatalabb képviselőinek, hogy egy igen jelentős lengyel színházi egyéniséggel dolgozzanak együtt. Közös munkájuk eredményét a közönség előtt mutatták be a stúdió­teremben.

Az Óvárban működő kávézóban Fesztivál Caffét nyitottak, amely a fesztivál egész ideje alatt az UTE tagszínházak előadásainak vetítéseivel, színházi tárgyú eszmecserékkel várta a közönséget. A fesztivál fő támogatója szerepét a Kulturális és Vallásügyi Minisztérium, valamint Kolozsvár Városi Tanácsa vállalta.

Roger Planchon élő legenda

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja Kolozsváron Eugèn Ionesco: Amédée, vagy hogyan szabaduljunk meg tőle című, Roger Planchon által rendezett előadással kezdődött. A közönséget köszöntő üdvözlő beszédében a színház igazgató-főrendezője, Tompa Gábor köszöntötte azokon a nyelveken, melyeken, a fesztiválon szereplő színházak játszanak.

Az előadás címszereplője egy író, aki tizenöt éve képtelen egyetlen sort leírni. Amédée (Roger Plan­chon) és felesége, Madeleine – aki foglalkozására néz­ve telefonkezelő (Colette Dompiétrini alakítja) – egy hullával élnek egy fedél alatt, amely a holtak gyógyíthatatlan betegségében szenved: mértani haladványként növekszik, és annyira megnő, hogy szétnyomja az ajtót, a bútorokat, betölti a lakást. A háromszereplős előadás címszerepében magát a hetvenhét éves rendezőt láthatta a közönség. A harmadik szereplő, aki több figurát is megformál az a Patrick Sé­guillon, aki egyébként a rendező munkatársa is. Jelmeztervező: Pierre-Yves Loup Forest. Világítás: Sylvain Gorant. Zene: Stephane Planchon.

A társulat legkiemelkedőbb egyénisége Roger Planchon 1931-ben született Saint Chamond-ban, színész, drámaíró, rendező, az utóbbi ötven év francia színházi életének kiemelkedő személyisége.

Planchon a Ionesco darabot második alkalommal rendezte meg. Az első rendezése 1957-ben volt, ezt az előadást Eugène Ionesco is látta, és meg volt elégedve a produkcióval. Bizonyság egy vele készült in­terjúban elmondott véleménye az előadásról. Io­nesco szerint abszurd az, aminek nincs célja... Az ember elszakadt vallási és metafizikai gyökereitől, és ezért elveszett; minden cselekvése értelmetlen, abszurd, fölösleges lesz. Az abszurd dráma a második világháború után alakul ki. Főbb képviselői: Beckett, Ada­mov, Ionesco, Genet – a társadalmi létet abszurd­nak, az embert tehetetlen lénynek tekintik – ennek ábrázolására újszerű dráma és színpadtechnikát hoztak létre. Az abszurd dráma úgy igyekszik kifejezni az emberi állapot értelmetlenségének és a racionális megközelítés alkalmatlanságának érzetét, hogy nyíltan szakít a racionális megoldásokkal és a logikus gondolkodással.

Az előadás másnapján Roger Planchon vall a szín­ház emeleti előcsarnokában a jelen­levőknek is kifejtette véleményét arról a színházról, melyet munkásságával képvisel. Ebből a beszélgetésből, a teljesség igénye nélkül, idéznék néhány gondolatsort.

Planchon szerint az 1960-as években elindult látványszínházi forradalom egyre inkább teret veszít, a ma színháza újra visszatalál a szöveghez.  Iones­có­nál figyelmes olvasás során kiderül: fontosak a szövegbe épített képek. Roger Planchon szerint fontos követelménye a színháznak, hogy minden előadásnak egy­szerre kell erősnek és populárisnak lennie, szélesebb közönséghez szólnia. „Egy erős színháznak egyszerűnek is kell lennie, hogy ne csak a szakma, hanem az egyszerű emberek is értsék. Minden előadását mindig úgy rendezte meg, hogy azt az édesanyja, aki egyszerű asszony, megérthesse.” 

Önmarcangoló monológ 

A Teatro da Rainha, Herbert Achternbusch Ella című darabja a német nácizmus kegyetlenségének következményeiből ihletődik. Ella az abszolút áldozat, akinek szenvedései oly mélyen hatottak, hogy azokat szóban elmondani lehetetlen. A szerzőnek éppen ez adja, azt az ötletet, hogy Ella fia mindazokat az élmény­töredékeket, melyeket anyja, valamikor még a megnémulása előtt, elmondott neki, saját szavaival újra és újra elmondja. Ismételvén azokat a borzalmakat, melyeket anyja a fasiszta időkben, lágerekben átélt. A két személyes darabban az anya tökéletes apátia miatt mély hallgásba burkolózik, az úgymond gyenge elméjű fiú koherens szózuhataga következtében monodrámává alakul. Ebben a monodrámában mind az a lelki, szellemi és fizikai rombolás megtalálható, ami ahhoz a helyzethez vezet, melyet a néző dróthálón keresztül, láthat és kihallgathat. Ennek az önmarcangoló monológnak csak egy kimenetele lehet, és az bekövetkezik: önkezével vett véget életének. Az anya már hiába reagál, mert felesleges, az élet véget ért. Megrázó dráma. A kolozsvári előadáson a címszerepet Ellát Margarida Mauperrin, a fiút a rendező-színész Fernando Mora Ramos alakította.

III. Richárd víziója

Minden ember lehet III. Richárd, nem kell föltétlenül sántának, púposnak lennie. Talán elég, ha egy nap úgy dönt: gazember lesz. Ehhez nem kell más, mint felrúgni minden gátlást, ezzel félretenni a bűntudatot. Az emberi külső alatt megjelenhet az a szörny, amely ha hatalomra kerül, sok ember­áldozatot megteremthet. Az emberiség története erre bőven tud példát szolgáltatni. Az esetek többségében hírhedtségük révén ezek az egyedek fennmaradtak a történelemben is, befolyásolván az emberiség életét sokszor éveken keresztül. Másszor különböző alkotásokban örökítődnek meg. Ennek egyik fényes példája William Shakespeare III. Richárd című drámája, amely talán a szerző egyik legvéresebb da­rab­ja. A kolozsvári előadáson Vas István fordítását használták, húzásokkal, átírásokkal. Az eredeti mű 60%-át, tartották meg. Amint Visky András dramaturg mondja: „Több szereplőt öltünk meg, mint III. Richárd maga, a komoly rövidítést azzal indokolva, hogy a sokszereplős műben kevés az igazán egyéni, karakteres figura.”

Tompa Gábor tökéletesen tisztában volt a darabban rejlő nehézségek, követelmények sokaságával. Ő már próbálkozott egyszer, évekkel ezelőtt Marosvásárhelyen – Boér Ferenccel a címszerepben – megrendezni ezt a darabot. Akkor elmaradt a színre állítás, de az idő múlása valahol hasznos volt a darabban való elmélyülés szempontjából. Nem beszélvén arról, hogy az idő is a darab javára telt. A darab cselekménye a totális hatalom, az uralkodói jog minél szélesebb körű megszerzése. Talán ennek is köszönhető, nincs harcmező és nincs csatajelenet, helyette bejön egy nagyon egyénien értelmezett médiaháború, morális leépülés, mindez Shakespeare gondolkodás világába ágyazva. A játéktér valahol átváltozik emberi szörnyeket magába foglaló szertárrá, mondhatni bonc­teremmé, amelyben, üvegszekrényekben, tárolják a szörnyűség ilyen félelmetes megjelenését. Ebben a kialakított térben folyik az a cselekmény sor, amely Tompa Gábor olvasatában megeleveníti a III. Richárd által képviselt magatartást. Melyet Bogdán Zsolt személyesít meg rá jellemző tudatossággal, nagyfokú művészi átéléssel. Shakespeare a III. Richárdban a totalitárius uralkodó kegyetlenségét, embertelenségét, rafináltságát, emberi gyengeségeit és ravaszságát, akaratának minden áron történő megvalósítását fogalmazza meg, amely eleve halálra van ítélve. A darab többi szereplője, különböző módon tulajdonképpen csak statiszta abban az indulatrengetegben, melyet a sors nekik szánt.

Bevándorlók kálváriája

A palermói Teatro Garibaldi színház nyitó jelenetében a terembe belépő nézőket nyitott színpad és két jókedvű fiatalember fogadta, aki Krumplit vegyenek ismételgetett kiáltásokkal ajánlotta áruját. Ezzel mintegy jelezve, részesei egy világnak, melynek fő mozgatóereje a pénz, hiszen az árut pénzért adják, ami mozgatja a gazdasági életet. Előttük az élet, hiszen azért jöttek ebbe a világba, mert abban reménykednek, hogy ez a hely, amely számukra lehetővé teszi a jobb életet. Máris a darab indító ötleténél vagyunk: két Amerikába emigrált olasz férfit, Nicola Saccót és Bartolomeo Vanzettit 1920. május 5-én nemi erőszak és gyilkosság gyanújával letartóztattak. A két munkás az anarchista mozgalom követője és aktivistája volt. Nevükhöz fűződik a 20. századi amerikai törvénykezés egyik legelhíresültebb politikai pere, ami hét évig tartott, és bár nem volt elég bizonyíték ellenük, halálra ítélték őket. Az ügy újratárgyalását nem tették lehetővé, és az ítéletet végrehajtották. Sacco és Vanzetti életéért az Amerikai Egyesült Államokban, de sok európai országban, valamint Japánban is tüntetéseket szerveztek. Mind a közhangulat, mind a korabeli sajtó a pert igazságtalannak, szociális és politikai előítéletektől terhesnek, a bevándorlók elleni ellenszenv megnyilvánulásának tekintette, hangoztatván, hogy a radikális mozgalmak számára a hatalom két ártatlan halálra ítélésével igyekszik elrettentő példát statuálni. Az eseménnyel párhuzamosan kialakult egy velük szimpatizáló mozgalom, amely hét év alatt szerte a világon elterjedt. A mozgalomra hatással volt a korszak forrongó politikai élete, és a bűnvádi eljárás során felmerült ellentmondásokra is.

Giuseppe Massa A szív belsejében című darabjában ebből a történetből ihletődik. Ebbe csomagolja be mindazt a mondanivalót, amit saját korának szeretne elmondani azokról az emigránsokról, akik nem tudtak abba az életbe illeszkedni, ahova emigráltak. A darabnak három szereplője van: Simona Malato, aki Laura, Sacco felesége, az első felvonásban vágyakozva várja vissza férjét. A második felvonásban már narrátor szerepkört tölt be. A két férfit Emiliano Brioschi és Giovanni Prisco alakítja. Hárman teljesítik azt a rendezői és írói szándékot, hogy ők a tömeg, a végrehajtó hatalom és ők az áldozatok. Mindhárman rendkívül jó színészi adottságokkal rendelkeznek. Képesek a jóformán üres színpadteret megtölteni. Minimális díszlettel, jól megtervezett jelmezekkel (díszlet- és jelmeztervező: Mela Dell’Erba), eljátszák az emigráns letartozottakat, a bírókat, a vádlottakat. Az előadásból nem derül ki, mit is tettek, gyilkoltak-e vagy ártatlanok. A történet szempontjából látszólag nem is fontos, hogy kik ők, csak az, hogy mit gondolnak, mit éreznek. Olaszok, szegények és anarchisták. Ennek ellenkezője az, amikor a két színész az ügyvéd szerepét alakítja, fehér ruhában képzeletbeli tenisz­meccset játszanak tollaslabda-ütőkkel, nincs is teniszlabdájuk. A Nő a játékbíró magas székén foglal helyet ebben a jelenetben, szemlélője annak a párbeszédnek, amelyikből kiderül: a bírák nem biztosak a halálos ítélet megalapozottságában.

A teniszmeccs után, amelyben ótestamentumi és újtestamentumi idézeteket használva próbálják bizonygatni egymásnak igazuk, a két férfi rabruhába öltözik át és egy-egy negyven kilós vasszéket cipelve, egymással lánccal összekötve sétálnak.  Ez a jelenet azért is döbbenetes volt a kolozsvári előadásban, mert a vasszékek cipelésével elsúlyosult színészek szinkron lépései különösen döngtek a színpadon. A játék, a szöveg, a hanghatás képletesen lehetővé tette, hogy szívük belsejébe léphessünk. A lánc miatt kényszerűen összehangolt mozdulataik ellenére, az elvtársi összetartozás és a közös ítélet ellenére is világossá vált különbözőségük. Bár anar­chistáknak nem áll jól a hit, ők mégis a maguk módján hittek: a családban, vagy éppen a Fenn­va­ló­ban. A halál ismét egyesíti őket: ugyanazt a dalt énekelik, úszó mozdulatokkal lépnek át a másvilágba: számukra a villamos szék a szenvedések, megszűnését jelentette.

Másnap a színház előcsarnokában kerül sor az előadás alkotóival való beszélgetésre, amely román, magyar, olasz, francia és angol nyelven folyt. Melyen többek között megtudhattuk: a Garibaldi Színházat a 19. század második felében alapították, pont amikor Garibaldi meglátogatta Palermót (innét az elnevezés) a város egyik legnépesebb negyedében, a Kal­sá­ban. 2000-ben Taorminában vált az Európai Színházi Unió tagjává és 2001-ben megszervezte az Európai Színházi Unió 10. Fesztiválját. A palermói társulat olyan kiemelkedő nemzetközi szakemberekkel dolgozott együtt, mint Antonio Latella, Emma Dante, Davide Enia, Krysztof Warlikovski, Patrice Chèreau és Hervé Guibert.

Giuseppe Massát az író-rendezőt alkotóként mindennél jobban a mai nap is tapasztalható emigráció érdekli. Az emigrációnak többnyire gazdasági okai vannak, de a bevándorlók mindig és mindenütt ugyanazokkal a problémákkal küzdenek: nem beszélik a nyelvet, nem fogadják be őket, sőt legtöbbször gyűlölettel szembesülnek. A két szereplő sem beszéli ugyanazt a nyelvjárást (a színészek az általuk ismert nápolyi illetve milánói tájszólást szólaltatják meg az előadásban). A lényeg saját kultúrájának megőrzése. Olaszországban ki akarják szorítani az emigránsokat, holott szükség van a munkájukra. Az előadás szerinte az emigránsok számára bizonyos reményt jelent. Minden szereplőnek személyes viszonya van az Istenhez. Minden szereplő, aki átéli a szenvedést arra a végkövetkeztetésre, jut, hogy van Isten. A nézők számára a halálos ítélet végrehajtása előtti percek sokkoló hatást érnek el. Az eredetileg megírt szöveg a próbák során, színészek munkája következtében változott. A megszemélyesített személyek egyetemesek. Ezért a színésznek ezt az egyetemességet kell megfogalmaznia. Lehetőséget kell adni a nézőnek a választásra. A cél az empátiás érzés a szereplőkkel szemben. Mateo Bavera direktor fontosnak tartotta elmondani, hogy a Teatro Garibaldiban nem esztétikai színházat, hanem politikait művelnek. Ezt bizonyítja a darab záró jelenete, amikor a villamosszékbe való ülés történik: az egyik tudatosan viselkedik, racionális, tudja, mi történik, érti és nyitott szemmel vállalja. A másik nincs tisztában a történtekkel, csukott szemmel vállalja az ítéletet; megölnek, mert bevándorló vagyok. A szerző szerint létezik egy bizonyos empátiás érzés az anarchizmussal szemben. A próbákon azt akarták látni, mi az anarchizmus: az individualizmus, vagy hogy bizonyos szabályok nem jelentenek semmit. Negatív káosz. Az anarchista az utópista társadalomban hisz, melyet szerinte meg lehet valósítani. Kérdésünkre megtudtuk: ezt az előadást soha nem mutatták be a Garibaldi Színházban, mindig más színházakban játszották.

Egy font húst a kalmár testéből

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának egyik legtartásosabb előadása, véleményem szerint Shakespeare A velencei kalmár című darabja, melyet a Jugoszláv Drámai Színház hozott Kolozsvárra.

Maga a színház 1947-ben alakult, az ország akkori fővárosában, Belgrádban azzal a szándékkal, hogy a tagországokból összetevődő mesterségesen megteremtett ország vezető színházaként a jugoszláv kultúra fellegvárává váljék. Ennek érdekében az ország legjobb színészeit verbuválták össze. A nagy példakép még abban az időben a Moszkvai Művész Színház volt. Amint az előadás utáni sajtóbeszélgetésen elmondták: az ország ma már összetevőire hullt, de a Jugoszláv Drámai Színház él és virágzik, előadásai ma is az országban, de ország határokon kívül is hirdetik mindazt az értéket, amit a művészeti vezetői beleépítettek.

Az előadás rendezője Egon Savin többszörös Sterija- illetve Bojan Stupica-díjas. Rendezést tanít a belgrádi és cetincei Színművészeti Egyetemen. Előadásai vendégszerepeltek Nancyban, Párizsban, Var­sóban, Tel Avivban, Bécsben, New Yorkban. A klasszikusokon kívül kortárs szerzők darabjait is szívesen rendezi. Jellemző rá, hogy a kor problémáira figyel nyomatékosabban.

Ez jellemezte a Kolozsváron előadott darabot is, melyet Shakespeare 1596-ban, legtermékenyebb darabírói korszakában, a nagy vígjátékok és nagy tragédiák korszakában írt. A darab a virágzó tengeri kereskedelem központjában, a nyitott, nyüzsgő, karneválos Velencében és Belmont zárt mesevilágában játszódik.

Antonio (Irfan Mensur) a velencei kalmár szereti Bassaniót (Goran Susljik), aki könnyelműen elszórta az örökségét. Bassanio szerencsét akar próbálni Bel­montban a gazdag, szép és erényes Portia (Dra­gan Micanovic) kezéért. Ehhez pénzre van szüksége, és kihez forduljon, ha nem Antonióhoz? Antonio minden vagyona a tengeren, ezért kölcsönt vesz fel Shy­lock­tól (Pedrag Ejdus), a zsidó uzsorástól, akivel gyűlölik egymást. Shylock hajlandó a kölcsönre, még kamatot sem kér. Egy kikötése van: ha Antonio nem fizet időben, kivághat egy font húst a kalmár testéből. Az üzletet lakomával pecsételik meg. Amíg Shylock a keresztények nemszeretem vacsoráján időzik, a lánya, Jessica (Tanja Pjevac) megszökik szerelmével, Lo­ren­zóval (Srdjan Timarov), egy velencei nemes úrral. A hozományról sem feledkezik el. Bearanyozza magát apja pénzével és ékszereivel.

Belmontban kérők sora verseng Portia kezéért, de apja végakarata értelmében csak ahhoz mehet feleségül, aki három ládika, az arany, ezüst és ólom közül helyesen választ. Aki nem a megfelelő mellett dönt, nemcsak Portiát nem nyeri el. Soha nem nősülhet meg. Portia szereti Bassaniót, halogatná a döntést, hogy minél tovább együtt lehessenek. Bas­sa­nio túl akar lenni rajta, kockáztatós fajta. Ahogy Antonio is. Üzletben és szerelemben egy pillanat alatt mindent nyerhet, vagy veszíthet az ember. Bassanio azt a ládikót választja, amelyen a felirat: „Engem választ, aki mindent kockára tesz”. És jól választ. Övé Portia és a vagyona. Szüksége is van rá, mert Antonio mindenét elvesztette a tengeren. Bíróság előtt áll. Shylock követeli a neki járó egy font húst. És hajthatatlan. A törvény mellette áll. A dózse tehetetlen. Az idegen Shylock ügyében egy idegen törvénytudót hív segítségül. Az ismeretlen ügyvéd, aki nem más, mint Portia férfiruhába öltözve, a törvény betűszerinti betartását kéri. Egy font hús, vér nélkül, egy grammal sem több és nem kevesebb. Teljesíthetetlen. Az előadás csúcsjeleneteinek egyike a tárgyalás következtében vagyon nélkül maradt Shylock veszteskénti siránkozása, jajgatása. 

A rendező napjainkhoz aktualizálva a darab cselekményét 1930-as évek Olaszországába teszi (dísz­­let: Miograd Tabacki), mikor is már érzékelhetően előre vetül a fasiszta rendszer hatása. Megjelennek a tipikus fasiszta öltözékek (jelmeztervező: Kristina Ignjatovic).

Az előadás nagy meglepetése és különös élményt nyújtó mozzanata: a női főszerepet játszó színész férfi. Dragan Micanovic színészi és fizikai adottságainak köszönhetően rendkívül egyénien, ízlésesen oldja meg feladatát, elkerülvén az ilyen esetek többségében a travesztita beütést. A rendkívül szimpatikus, szellemes, kitűnő empátiával rendelkező közvetlen modorú művész, lebilincselően vallott arról a sajtótájékoztatón, mit jelentett számára a szerep megformálása, ami akkor volt a legnehezebb, amikor Portia alakjában a tárgyaláson férfit kellett játsszon.

Egon Savin rendező bizonyította, tud darabot olvasni, tud szerepet osztani, tud színészvezetést, a karakterisztikus figurák elhitették a nézőkkel, azokat az egyéneket, akiket alakítottak.

A zseniális Shakespeare nem hazudtolta meg önmagát, karakteres figurák, a biztos darabszerkezet bármilyen miliőbe tesszük is, biztosan áll, még a bizonyos kihagyások dacára is. Bizonyítván a szerző nem hiába halhatatlan.