Művelődés

„Nyelvünk nem valami csonka-béna özönvíz előtti csudafajzat, valami tevegém (strucc), hanem egy jól megtermett nyelvegyed, melynek minden egyes szava első szótagján van a teljes, avagy a körülmények szerint gyengült bár, de így is tagadhatatlanul létező hangsúly.”

                                                                                                                            Barna Ferdinánd

Barna Ferdinánd 1825. május 23-án, Nagykárolyban született. Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, később a debreceni katolikus gimnáziumban folytatta a középiskolát. Ezt követően filozófiát hallgatott Nagyváradon (1841-ben), és Szatmárnémeti­ben (1842-ben). Jogot Pesten és Pécsett tanult egy-egy évig. 1845-ben felesküdött királyi hivatali jegyzőnek, a következő évben pedig ügyvédi vizsgát tett. 1848-ban önkéntes nemzetőrként szolgált Erdélyben. A szabadságharc leverése után Nagykárolyban és Szatmáron ügyvédeskedett. 1860. április 24-én a Magyar Nemzeti Múzeum segédőre lett. 1868-ban egy évre a müncheni könyvtár tanulmányozására Németországba küldték, hogy hazatérve a budapesti könyvállományt rendszerezze. A könyvtár (a mai Országos Széchényi Könyvtár) szakszerű rendszerezését a müncheni Hof- und Staatsbibliothek mintájára és a 19. században alkalmazott müncheni szakrendszer szerint valósította meg. Ugyanebben az évben (1868. március 18-án) a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztályának levelező tagjává választották. 1869–75 között a könyvállomány elrendezésével foglalkozott, munkájáért címzetes őri ranggal jutalmazták. 1889. május 1-jén nyugalomba vonult. 1895-ben Budapesten halt meg.

Barna Ferdinánd és évszázada

A 19. századot nyelvészeti szempontból vizsgáló kutatók egybehangzó véleménye az, hogy ez az időszak a valódi, modern, jól megalapozott nyelvtudomány önállósodásának korszaka volt. Máthé Jakab e századról szóló tanulmányában az áll, hogy az összehasonlító-történeti módszer szakszerű alkalmazásával kimagasló eredményeket értek el a kutatók: feltárták a legtöbb indoeurópai és más nyelvcsaládokhoz tartozó nyelvek történeti változásait.

Szintén Máthé Jakab írta le azt is, hogy ebben a korban a nyelvtudományban is, akárcsak a többi tudományágakban az volt a tendencia, hogy minél sokoldalúbban közelítsék meg a kutatók témáikat. A nyelvészek arra törekedtek, hogy minél szélesebb látókörűen írjanak, nyelvi ismereteiket gyarapították és mélyítették, innen pedig az következett, hogy kérdésfelvetéseik sokoldalúak voltak, válaszaik is kiterebélyesedtek és egyre több vetületét mutatták meg kutatási tárgyuknak.

Amikor egy 19. századi nyelvész tanulmányával foglalkozunk, fontos szem előtt tartanunk azt, hogy egyrészt e tudománytörténet esetében is csak viszonylagos önállóságról beszélhetünk (Máthé Jakab megnevezése), másrészt pedig azt, hogy ebben a korban az irodalom és a nyelvészet nem különült el egymástól.

Barna Ferdinánd nyelvészeti munkássa

Első nyelvészeti tanulmánya 1848-ban jelent meg a Pesti Divatlapban: ebben a közleményében az őrségnél használatos vezérszavakkal foglalkozott. Későbbi érdeklődési tárgykörébe inkább a magyar nyelvészet és a finnugrisztika tartozott. Különösen az ősműveltségre és a pogány vallásra vonatkozó nyelvészeti kutatások foglalkoztatták. Ilyen jellegű tanulmányokat közölt a Magyar Nyelvőrben, a Nyelvtudományi Közleményekben, a Vasárnapi Újságban, a Magyar Könyvszemlében és a Századokban.

Nyomtatásban megjelent tanulmányait a következőképpen csoportosíthatjuk:

Fordítások finn nyelvből, illetve a finn nyelvvel kapcsolatos munkák: ebbe a tárgykörbe két kiemelkedő írása tartozik: Kalevala. A finnek nemzeti eposza (Pest, 1871), A finn költészetről, tekintettel a magyar ősköltészetre (Pest 1873). A Kalevalát legelőször Barna Ferdinánd fordította le magyar nyelvre, ezért is olyan jelentős e munkája; illetve második említett műve egy összehasonlító nyelvészeti tanulmány.

Etimológiai jellegű vizsgálódások: Néhány ősműveltségi tárgy neve a magyarban (Budapest, 1878). A tanulmányban a szerző olyan fogalmaink etimológiai hátterét keresi, mint az agyfúrás tárgykörébe tartozó szavaink, a különféle fémnevek (arany, ólom, vas), és megkísérli az ötvösség eredetének felfedését is.

Nyelvészeti jellegű tanulmányok: A határozott és a határozatlan mondatról (Budapest, 1874); Az ik-es igékről (Budapest, 1875); Nyelvészkedő hajlamok a magyar népnél (Budapest, 1875); A hangsúlyról a magyar nyelvben (Budapest, 1875); A mutató névmás hibás használatáról (Budapest 1876);

Finnugrisztikai jellegű kutatásairól olvashatunk a Kapcsolat a magyar és a szuomi irodalom között (Bu­dapest, 1878) című tanulmányban, ahonnan megismerhetjük Barna Ferdinánd állásfoglalását a magyar nép eredetével kapcsolatban.

Néprajzi jellegű tanulmányok: A mordvaiak pogány istenei és ünnepi szertartásai (Budapest, 1880); Ősvallásunk főistenei (Budapest, 1881); Ősvallásunk kisebb isteni lényei és áldozati szertartásai (Budapest, 1881); Vámbéry Ármin A magyarok eredete c. műve néhány főbb állításának bírálata (Budapest, 1883); A votják nép múltja és jelene (Budapest, 1885); A votjákok pogány vallásáról (Budapest, 1885); A mordvin nép házassági szokásai (Budapest, 1887). Ez utóbbiak ugyan inkább a néprajz körébe sorolhatók, de a címekből is kitetszik, hogy Barna Ferdinándnak a magyar ősvallás és a finnugor rokonság tárgykörébe tartozó írásai közé tartoznak.

A szerző kimondottan nyelvészeti tanulmányai inkább az akkori nyelvre, illetve bizonyos szavak, kifejezések etimológiájának kiderítésére irányulnak. Ezek közül választásom a hangsúlyról szóló tanulmányára esett, hiszen abban a korban sokan foglalkoztak a hangsúllyal, mind nyelvészeti, mind verstani alapon, és tulajdonképpen azt, amit ma a magyar hangsúlyról tudunk, többnyire e kor szerzőinek köszönhetjük. Arany János nyelvészeti szempontból is szaktekintélynek számított. Mivel Barna Ferdinánd a hangsúlyról szóló tanulmánya elején éppen Aranyra hivatkozott, utána néztem, hogyan viszonyult Arany a hangsúly kérdéséhez. Arany János A magyar nem­zeti versidomról c. tanulmányában a mondathangsúly ősi léte mellett érvel. A mondathangsúly legjobban a ritmusosság megfigyelésében érhető nyo­mon Arany szerint: „Szóval, a folyóbeszédet ritmus váltja fel, mely benső és külső egyszersmind: szabályozza, kiméri, párhuzamos tagokra osztja fel úgy a gondolatot, mint a beszéd külső alakját, s e kettőt egymással legszorosb összhangzatba teszi, csaknem azonosítja.” Már ebből a részből is kiderül, hogy mennyire az irodalom hatása alatt gondolkodott Arany a hangsúlyról. Arról, amit Arany János a népdalokban ütemként nevez meg, azt feltételezi Barna, hogy megegyeznek a finn nyelvben accentus tonicusként emlegetett hangsúllyal. Barna accentus tonicus alatt azt érti, hogy a finn és a magyar nyelvben is egyaránt megtalálható hangsúlyfajta, amely a verssorok első szótagján érezhető: „a teljes és tökéletes egyezésnek legvilágosabb jegyéül tekinthető a legrégibb körmondásainkban található előrímeknek a finn előrímekkel való teljes egyezése, és a skandináv előrímektől való lényeges különbsége. Ugyanis míg a finn és a magyar előrím mindenkor kizárólag csak egyetlen versre szorítkozik, még pedig hogy annál jobban kiéreztethessék.”

Barna Ferdinánd nézetei a hangsúlyról

Finn nyelvi ismereteire, valamint a kor neves nyelvészeinek írásaira támaszkodva alkotja meg Barna Ferdinánd saját tézisét a hangsúllyal kapcsolatosan. A logikusan megszerkesztett tanulmány tárgyalja Barna korának sokak által kutatott kérdéseit: a szóhangsúly, szakaszhangsúly, valamint a mondathangsúly témáját, majd rátér a különféle nyelvek fonetikai sajátosságainak feltárására annak érdekében, hogy felhívja figyelmünket nemcsak azokra a hibákra, amelyeket idegen ajkú magyarul beszélő embertársaink követnek el, amikor magyarul beszélnek, hanem a más nyelveket beszélő magyarok gyakori hibáinak is megpróbálja a hangsúlyozásbeli hátterét felfedni. Így válik műve sokoldalúvá és mindenképp elgondolkodtatóvá. Tanulmányában először meggyőzően példázza, hogy a magyar nyelv nem valami tevegém, hanem olyan jól kifejlett nyelvegyed, amely rendelkezik szóhangsúllyal. A hangsúly kérdése korában közkedvelt téma volt a nyelvészek körében.

Barna Ferdinánd hangsúlyról írt tanulmányát különösen értékessé teszi az, hogy nem ragad le a szóhangsúlynál és annak boncolgatásánál, hanem a nyelvi hangsúly mélyébe akar behatolni, és feltárni szándékszik éppen a hangsúlyozás kérdései megválaszolásával és tisztázásával olyan kérdéseket is, mint a nyelvtanulás során elsajátítható, illetve a velünk született nyelvi kompetenciák kérdései. Ő tehát a hangsúlyt a maga sokoldalúságában igyekszik megragadni, nézeteit példákkal illusztrálva tárja fel előttünk. Szerinte nemcsak szóhangsúly van, hanem a szakaszhangsúly létét is példázza, illetve a mondathangsúly fontosságát is kiemeli.

A szakaszhangsúly kérdését a szóhangsúlyéból próbálja levezetni: a mondatrészeket (szakaszokat) egy hangsúlyos szótag (szó) hatása alatt tárgyalja. Felosztást készít, hogy a szakaszhangsúly összetartó erejét példázza, azt mondván, hogy a hangsúlyos szó mellett a mondatrész többi szava kiegészítőként jelenik meg. Ilyen kiegészítő szavak: az összetett szavak, a névmutató, a melléknév a főnévvel együtt, a birtokviszonyt (genitivus) képező birtokos és birtok; kivétel, mikor a birtokos és a birtokot jelentő szó, vagy csak az egyik előtt melléknév áll, illetve mikor a birtokviszonyban a birtokos a birtokolt után áll, pl. a bátyám gyönyörű kertje, a nagyobbik fia a bátyámnak; az igekötő és a határozók igéhez való viszonya; a mint és hogy módhatározó, az aki, amely, ami visszaható névmást megelőző névmutató, állítást képező mondatokban (ahogy, aki, amely, ami) pl. amint én látom, ahogy én tudom, aki a rózsáját igazán szereti stb.

Ezekben az esetekben a szakaszhangsúly mindig az elő szó első szótagára esik. A szerkezet többi szavára félhangsúly esik, mondja ki Barna: „Mindezek annak bizonyítására vannak felhozva, hogy az egy mondatrészt képező, bár különböző beszédrészek a magyarban egyetlen szónak tekinthetők, s úgy kell őket kiejteni, mintha egyetlen szó volnának. Miután pedig a hangsúly egyetlen szóban mindig csak az első szótagon van, következőleg is (több szóból álló mondatrészen) egész hangsúly csak is az első szó legelső szótagján van, a többi önálló szavakéra pedig már csak félhangsúly esik, mivel hogy az első a többit elnyomta, vagyis más szóval élve, gyengülést szenvedett.”  A szakaszhangsúly kérdésének tárgyalása révén emeli ki a hanghordozás kérdését: a hanghordozást minden nyelv sajátosságának tartja, és a magyarra alkalmazva elismeri, hogy a hangsúlyos első szót követő szavak első szótagjai gyengülnek. Ugyanakkor ezt az állítását összeveti a finn nyelvben megfigyelt hangtani jelenségekkel, és keresi azt a másodrendű hangsúlyt, ami a finnben a páratlan szótagokon van. Azt mondja, hogy a toldalék, képző jel, rag léte előtt bizonyára a magyarban is létezett, de az idők során a széphangzási hangsúly (accentus euphonicus) helyet cserélt. Barna szerint a széphangzási hangsúly a 3. (tet) és 5. szótagon (nül) van, viszont abban az esetben, ha a fel igekötő eléje kerül, akkor a felmenthetetlenül szóban a 3. és 5. szótag már nem tet és nül, hanem a he és lesz és a széphangzási hangsúly ide helyeződik.

Szintén a hangsúly nehéz kérdései közt jelenik meg a csatolás (capula) hiányának esete, ami alatt azt érti, hogy két önálló szó, ha a hangsúly révén nem különítjük el, egybemosódik, és más jelentést nyer, mint pl. a lapok, alapok, alap ok. Finn és az észt szavakkal is kiegészíti a capula kérdését, hiszen ez a jelenség nemcsak a magyar nyelvre jellemző.

Az, hogy milyen hangsúlyozásbeli sajátosságokkal rendelkezik egy-egy nyelv, sok más közt, függ a nyelvi elemek összefüggéseitől, a hangrendi illeszkedés törvényszerűségeitől. Azt tehát, hogy milyen anyanyelvű ember milyen idegen nyelv elsajátítására képes olyan szinten, hogy hangsúlyozása helyes legyen, az határozza meg, hogy milyen nyelvcsaládhoz tartozik az illető személy. Nyelvünk hangrendi illeszkedésének szabályai határozzák meg azt, hogy idegen nyelveken szólva milyen hibák elkövetésére vagyunk hajlamosak.

Az árja nyelvek szógyökét tekintve, Barna szerint, nem csak „belidomulással” (belidomulás alatt azt érti a szerző, hogy bizonyos nyelvek esetében a nemek megkülönböztetése által könnyebben követhetővé válik a mondat, még akkor is, ha a hangsúlyozásra nem összpontosítanak. A magyarban a nemek elkülönítésének hiánya miatt nem idomulnak egymáshoz könnyen követhetően a mondatrészek, tehát a helyes hangsúly szerepe különösen fontos) találkozunk, mind viszonyítás, mind szóképzés esetében, hanem a mássalhangzók váltakozási törvényszerűségeivel is számot kell vetnünk. „Így a törökök, ha németül megtanulnak a német nichtset rendesen nikisznek mondják, a svédből iszvedsetet ejtenek”.

Ugyanebben a gondolatmenetben kitér a hangutánzó szavak tárgyalására is, hiszen ezek esetében a hangalak és a szó közvetlen kapcsolatban áll. Érdekességként kiemelem Barna példáját; a prücsök, prüsszent szavakkal kapcsolatban mondja: „(nem tücsök, tüsszent, mint az újabbak nagy bölcsen tudni akarják) ugyanis mindkét szó hangutánzó, a tücsök, tüsszentés pedig már nem az, kivéve, teljességgel nincsenek, ugyanis a magyarban a szótő akkor mikor egy szótagú, áll rendesen egy vagy két mássalhangzóból és egyetlen magánhangzóból…”

A szerző tanulmányában beszámol arról, hogy a mondathangsúly kérdéséről a Kalevala fordítása kapcsán kezdett el gondolkodni. Később elkezdte összehasonlítani a magyar ősköltészetet a finnel, és meggyőződött arról, hogy eredetileg a két ősköltészet mondathangsúlya megegyezett. Azt mondja, hogy a finn őskölteményekben az egy mondatnyi egység első szavára esik a hangsúly, akárcsak a magyarban. Kutatásai során meggyőződött a székely balladák és a finn versek hasonlóságáról. Azt vette észre, hogy a mondatrészek elválasztásán alapulnak a belső rímek és a sajátos végismétlések mind a finn, mind pedig a székely balladák esetében. Arra a kérdésre is feleletet szolgáltat, hogy miért éppen a balladákat figyelte meg: mivel a balladák tisztán csak a hangsúlyra vannak alkotva, ahogy a finnek mondják korolle perastettut,  kizárólag csak hangsúlyon alapuló balladák, ami azt jelenti, hogy a mondatrészeket egészen szokatlanul, a hangsúlyt követve tagolják. Ha ennek a kutatásnak a hátterébe, Barna finn nyelvi ismereteibe és jártasságába belegondolunk, akkor érthetővé válik, miért használta fel éppen a magyar balladaíró tanulmányát értekezése kiindulópontjaként. Szerinte „a hangsúly annyira szülőanyja az altáji nyelvekben a nyelv nemzeti versidomainak, hogy egyaránt biztosan lehet következtetni a hangsúlyból a valaha létezni kellett eredeti ősi versnemre, mint az ősi versidomban írott bármi kevés maradványokból – ha ilyenek léteznek – a hangsúlyra”.

Barna a sormetszet tárgyalására is kitér, azt mondja, hogy a magyar népdalok azért vannak ütemekbe szerkesztve, mert minden ütem első szavának első szótagjára hangsúly esik. A magyar népdalok széphangzásának okát a természetes beszédtől való el nem térésben, és a hangsúlyozás lehetőségeiben látja. Azt mondja, hogy az eredeti hangsúlyozású költemény, a nyolc szótagból álló, bokorkifejezésekkel és előrímmel ellátott, utórímet nem tartalmazó versalak volt. Azt szomorú beismeréssel mondja, hogy lassan eleurópaiasodtak költeményeink, és elvesztették ezen sajátosságaikat, de „egy főjellemvonásuk még is megmaradt, az, hogy mind e mai napig hangsúlyra, vagyis Arany János műszavával élve ütemre (ictus) vannak alapítva, s csak is ily értelemben trochaeusok, egészen úgy, mint ez a finnben is van, a hol ez már a múlt században fel volt ismerve, s hangsúlyra alapított (korolle perastettu) verseknek elnevezve.” 

A más népekkel való együttélés hatásai hangsúlyra

A tanulmányban kitér arra a kérdésre is, hogyan hat a hangsúlyra a más népekkel való együttélés. Barna megemlíti, hogy az általa tárgyalt népek esetében milyen okai voltak a nyelvi együttélésnek, és milyen hatásokat észlelt. Összeveti a magyar–né­met, finn–svéd hatásokat a hangsúly tükrében. Azt mondja, hogy a különféle nyelvek hathatnak egymásra szociológiai szempontból, ha közös területen élnek. A nyelvpolitikai háttérkörülményeket is felidézi: divat volt a magyar–osztrák császárság idején a magyar főurak körében németül beszélni, illetve a svéd uralom kényszerhatásairól is szól a finnek elnyomattatása idején. Nyelvi kutatását nem egyoldalúan végzi, hanem mindkét nyelv egymásra hatását bemutatja, mindkét nyelvpár esetében sokoldalúan közelíti meg kutatása tárgyát.

A magyar anyanyelvű, németül tudó ember esetéről megfigyelései: ha német társaságba kerül, azonnal észreveszi, hogy hangsúlyozásbeli különbségekkel beszéli a német nyelvet. A kiejtésbeli különbség oka abban rejlik, hogy bár empirikus tudása megvan az illetőnek, a német szavakat magyarosan hangsúlyozza. Ugyanitt tárgyalja Barna a magyarországi németek hangsúlyozásbeli hibáit is, megállapítván, hogy mind a szóhangsúly, mind a mondathangsúly tekintetében hibás a kiejtésük. Barna mellett számos nyelvész felfigyelt arra, hogy nyelvenkénti eltérések vannak a hangsúly tekintetében, én Volf György nézetét emelem ki, mivel Barna és Volf nézetei közt hasonlóságokat fedeztem fel. Volf György szerint a németben nincs állandó helye a szóhangsúlynak: „A németben nincs hosszú magánhangzós szótag, mely hangsúlyos ne volna, magyarul csak későn tanult németjeink nagyon hajlandók így hangsúlyozni: hogy tehát egész világosan megmagyarázzam, miről foly a beszéd, szükségesnek ítélem, hogy kettőt bocsássak előre.” Volfnak ez a tanulmánya vitatottá vált. Albert János például azzal érvelt Volf tanulmánya ellen, hogy mondatokba foglalva nem a szavaknak, hanem a szólamoknak van hangsúlyuk.

Az idegen anyanyelvű magyarul beszélők közül a román anyanyelvűek nyelvtanulási kompetenciáit külön kiemeli. Hangsúlyozás tekintetében azt mondja, hogy a szó első szótagját nem tudják hangsúlyosan ejteni, a magánhangzókat pedig rendszerint megkettőzve ejtik, míg a kettőzött mássalhangzó helyett meg csak egyet ejtenek. Regner Tivadar akadémiai előadására hivatkozva magyarázza meg ezt a jelenséget: a helytelen hangsúlyozás okát a beszélőszervek nyelvenkénti eltérő fejlődésében látja.

Barna a nyelvek hangsúlybeli keveredésének okai közt az együttélést emeli ki, és hibáztatja. Szerinte ugyanis a ráhatási folyamat mellékhatásaképpen keverednek az amúgy eltérő nyelvek hangsúlyozásbeli sajátosságai. Az idegen nyelvből hangokat veszünk át és a hosszú ideig tartó használat során ezek olyannyira beépülnek nyelvünkbe, hogy akár meg is honosodnak. Az erdélyi hangsúlyozásbeli különbségek jelenségeinek tárgyalásánál mondja a szerző: „Az sem ritkaság, hogy a rövid a helyett egy ettől lényegesen különböző bágyadt magánhangzót ejtenek, mely minden többi magyar tájnyelvben hiányzik, s egészen egy az oláh manca: enni szó első a-jával, mely ebbe meg a bolgár nyelvből jött át.” Amikor a székely kiejtés sajátosságait kutatja Barna, olyasmit fedez fel, mint Steuer János A székely hangrendszer című tanulmányában. Steuer az, aki felhívja a figyelmet arra a köztudott tényre, hogy a székelységben a hangsúly szerepe sokkal tágabb: meghosszabbítja, erőteljesebbé teszi az amúgy is hosszú magánhangzót, illetve a rövid magánhangzót is hosszúvá, nyomatékossá változtatja, pl. mútat, kútat, vídék stb.

E mellett Steuer kiemeli az éneklő hangsúlyt is, melynek megfelelően a hangsúlyozásmód nem erősségi, hanem hangmagasságbeli, nem a mondatjelentés megváltoztatásában, hanem a figyelemfelkeltésben, valamint az eleven előadásmódban van szerepe: „a székelységben akként jelentkezik, hogy a mondat utolsó szótagján lassan emelkedik a hang magassága, s e mellett a rövid magánhangzó megnyúlik”.

Barna tanulmányában elkülöníti azt a hangsúlyt, amelyet általában használunk attól, amelyet leckéjüket magoló gyerekek használnak recitálásként, valamint a szónoki beszédtől. Ezeket az eseteket szerepbeszédnek tekinti. Mivel ilyenkor a hanglejtés megváltozik, felveti a kérdést: „De hát csakugyan nem hangsúlyoznak a leckéjöket magoló gyerekek, az imádságukat eldaráló koldusok, a hallásukat serdülő korban elveszített süketek, ügyvédek, előadók? Vaj igen – csakúgy hangsúlyoznak, mint más – még csak a süket is hangsúlyoz, csakhogy hiányosan.”

A tanulmány rávilágít a recitatív és a természetes hangsúlyozás közötti különbségekre a recitatív és természetes hangsúlyozás közötti különbségek abban rejlenek, hogy leckemagolás közben csak szóhangsúly használnak a gyerekek, akárcsak idegen nyelv tanulásakor is.

Összegzés és következtetések

Barna Ferdinánd hangsúlyról alkotott nézeteinek lényege a következőképpen összegezhető: létezik szóhangsúly, amely minden egyes szó első szótagján helyezkedik el, és önmagában véve gyenge, alig érezhető. A mondatrészek hangsúlya, mai nevén a szakaszhangsúly, ennél jóval erősebb és kiérezhetőbb. A harmadik hangsúlyfajta, a mondathangsúly, ez a hangsúlyfajta a szóhangsúllyal sokszor egybeeshet, ilyenkor a mondatrész állhat egy vagy több szóból is. A mondatokat két kategóriába osztja: egyszerű sima mondatok valamint kiemelt mondatok kategóriája. E két felosztáson belül az egyszerű, sima mondatok dominanciáját állapítja meg, és azt mondja el róluk, hogy ezekben a mondatrészek helye könnyen felcserélődhet az értelem jelentékeny változása nélkül. Továbbá az egyszerű mondatok mondatrészei is kerülhetnek kiemelt pozícióba, hangsúlyos állapotba az értelmi helyzetük függvényében. A kiemelt mondatok hangsúlya szintén értelmi hangsúly.

A tanulmány nem csak a nyelvtani szempontú megközelítéssel él, egy irodalmi szempontú vonal is megjelenik benne. Barna Ferdinánd szerint a szó és mondatrészbeli hangsúly leginkább a népdalok ütemeiben érzékelhető, hiszen ezek kizárólag hangsúlyra építkező szerkezettel rendelkeznek. A hangsúlynak ez a fajta megközelítése kifejezetten jellemző volt a 19. században, ugyanis akkoriban még úgy tekintettek a nyelvre, mint egy olyanfajta kommunikációs eszközre, amelyik egységesen bármely nyelvi szituációban jelen van. Tehát a nyelvészeti tanulmányok sem a mai értelemben voltak tudományosak, általában vagy keveredtek, vagy egybeestek a ma irodalminak tekinthető tanulmányokkal.

A nyelvi jelenségek esetében nem választották el az irodalmi, népköltészeti alkotásokat a mindennapi spontán beszédtől. Emellett pedig a történetiséget is fontosnak tartották, egyrészt azért, mert ekkor kezdett kialakulni a történeti nyelvészet és a nyelvtörténet, másrészt azért, mert a nyelvet folyamatában látták, és nem egy olyan dolognak, amely elszakadhat a történetiségtől. Barna Ferdinánd tanulmányában is az érhető tetten, hogy nemcsak az akkori magyar jelenségeket tárgyalja, hanem az adott jelenség kialakulására is megpróbál választ keresni. Ezt pedig teszi úgy, hogy minduntalan rokon, illetve a magyart körülvevő más nyelvekkel hasonlítja össze a hangsúlyt.

A tanulmány kicsengése a nyelvtanulással kapcsolatban az, hogy előnyösebb olyan közegben tanulni egy nyelvet, ahol azt szóban is gyakorolni lehet. Ezt példázza az, amikor azokra a hibákra utal, amelyeket Magyarországon idegen nyelvet tanuló magyarok követnek el idegen nyelvű közegbe kerülve. A recitatív tanulás, a szavak és szabályok bemagolása helyett sokkal előnyösebbnek találja a gyakorlatban való nyelvelsajátítást, mert ilyenkor fogalmak mellett hangsúlyozni is megtanulunk. „A magyar hangsúly egészen más, mint a német s ez érzik ki az ő németségéből, végre eljut azon pontra, hol fogalmai annyira megtisztulnak, hogy képes lesz különbséget tenni a között, amint ejtette a német szókat akkor, mikor még magyarosan hangsúlyozta, s aközött, amint ejti ma, mióta feladatává tette a német nyelvet azon finom és öntudatos kiejtéssel hangsúlyozni.”

A 19. század nyelvészeit nem véletlenül érdekelte épp a hangsúly kérdése, hanem azért kutatták olyan tüzetesen a hangsúlybeli jellegzetességeket, mert azt remélték, hogy ez hozzásegíti őket a nyelvi rendszer jobb megismeréséhez. Barna Ferdinánd tanulmányában is vannak olyan jellegű kijelentések, amelyek a grammatikai vizsgálódás irányába terelik el a hangsúly kérdését. Barna a tanulmányban utal Fogarasi János nézetére, aki az értelmi hangsúlyt így határozta meg: „Az igevonzó, vagyis a főnyomaték a mondatban azon szónak első, illetőleg gyökizét emeli ki, melyet kezdő alakban kérdés tárgyává teszünk.” Ennek kapcsán fejti ki Barna a saját nézetét, amely szerint a kérdő mondatok alkalmasak lehetnek arra, hogy megtudjuk, hol helyezkedik el a főhangsúly az illető mondatban. „Ha a mondatot kérdőleg tesszük fel – amely szóval felelünk a kérdésre, az a hangsúlyos szó, »ott, ti. ahol valóban van, mert mondataink nagyobb részében nincs«, minthogy pedig felfogásom szerint a szó beszédrészi mivoltára, ezen van szabály szerint a főhangsúly – semmiben sem különbözik, és így vele ugyanegy.” Kicska Emil kortársa volt Barnának, ő is kutatta a hangsúly kérdését. Kicska úgy közelítette meg a hangsúly kérdését, hogy azt vizsgálta mi történik az állító illetve a tagadó mondatokban a hangsúllyal? Így pl. az írok mondatban az igére esik a hangsúly, míg ha tagadó formában mondjuk, akkor a nem tagadó szóra kerül a hangsúly.

A 19. századot nyelvészeti szempontból vizsgáló kutatók egybehangzó véleménye az, hogy ez az időszak a valódi, modern, jól megalapozott nyelvtudomány önállósodásának korszaka volt. Máthé Jakab e századról szóló tanulmányában az áll, hogy az összehasonlító–történeti módszer szakszerű alkalmazásával kimagasló eredményeket értek el a kutatók: feltárták a legtöbb indoeurópai és más nyelvcsaládokhoz tartozó nyelvek történeti változásait.

Szintén Máthé Jakab írta le azt is, hogy ebben a korban a nyelvtudományban is, akárcsak a többi tudományágakban az volt a tendencia, hogy minél sokoldalúbban közelítsék meg a kutatók kutatandó témáikat. A nyelvészek arra törekedtek, hogy minél szélesebb látókörűen írjanak, nyelvi ismereteiket gyarapították és mélyítették, innen pedig az következett, hogy kérdésfelvetéseik sokoldalúak voltak, válaszaik is kiterebélyesedtek és egyre több vetületét mutatták meg kutatási tárgyuknak.