Művelődés

„Két­száz esz­ten­de­je an­nak, hogy Ka­zin­czy Fe­renc el­in­dí­tot­ta azt a moz­gal­mat, amely­nek kö­szön­hetően ma egy­sé­ges ma­gyar nyel­vet be­szé­lünk, s ma itt ma­gyar nyel­vű könyv­tár­ban le­he­tünk” – így kö­szön­töt­te Szilágysomlyón a Bá­tho­ry Ist­ván Ala­pít­vány könyv­­tá­ra fenn­ál­lá­sá­nak ti­zen­egye­dik év­for­du­ló­ján ren­de­zett ün­nep­sé­gen a hall­ga­tó­sá­got Sza­bó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője. A ma­gyar nyelv­újí­tó­ról tar­tott előa­dásában egye­bek mel­lett azok­ról a kötődésekről be­szélt, ame­lyek Ka­zin­czyt Er­dély­hez, ezen be­lül a Szil­ágy­ság­hoz fű­zik. „Nem csak a mi er­dé­lyi ön­ér­ze­tünk, mond­ja, ha­nem az iro­da­lom­tör­té­net is meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Ka­zin­czyt az er­dé­lyi szel­lem biz­ta­tó ki­su­gár­zá­sa avat­ta író­vá. Ka­zin­czy er­dé­lyi, az enyedi Beth­len-kol­lé­gi­um­ból kinőtt pél­dán és min­tá­ból vet­te ész­re és tűz­te ma­ga elé a ha­tá­ro­zott célt: nyel­vünk, iro­dal­munk, íz­lé­sünk meg­újí­tá­sát” – ma­gya­ráz­ta Sza­bó Zsolt. Hoz­zá­tet­te: eh­hez az is kel­lett, hogy az erdő­vidéki Barótról Fel­vi­dék­re ke­rült je­zsu­i­ta pap­pal és költővel, Baróti Sza­bó Dá­vid­dal, az Alsó-Fehér me­gyei Is­pán­la­kán szü­le­tett Báró­czy Sán­dor­ral, va­la­mint a zsibói Wes­se­lé­nyi Mik­lós­sal össze­hoz­za a sors. A Wes­se­lé­nyi­hez kötődő szo­ros ba­rát­ság­nak, sőt ko­ma­ság­nak volt köszönhető, hogy 1816 jú­ni­u­sá­ban-szep­tem­be­ré­ben Ka­zin­­czynak be­tel­je­sül­he­tett ré­gi vá­gya: Er­dély be­ba­ran­go­lá­sa, és az en­nek nyo­mán szü­le­tett, ma is ér­de­kes és ta­nul­sá­gos ol­vas­mány, az Er­dé­lyi le­ve­lek. Sza­bó Zsolt el­mon­dá­sa sze­rint Ka­zin­czy ez­zel az egyik legelső, ma­gyar nyel­ven írt út­le­írá­sá­val irá­nyí­tot­ta rá a fi­gyel­met: „a bű­nös nemtörő­döm­séggel” nem csak a bé­csi ud­var, ha­­nem a ma­gyar­or­szá­gi ma­gya­rok ál­tal is el­fe­le­dett és mellőzött Er­dély­re. „Ezért is fon­tos Ka­zin­czy ma is élő aján­dé­ka, ér­té­kes ha­gya­té­ka a mai ma­gyar­ság­nak, és nem csak az Er­dély­ben élőknek” – szö­gez­te le Sza­bó Zsolt.

Ez­zel az örök­ség­gel fűződik egy­be a szilágysomlyói ma­gyar­ság ab­bé­li tö­rek­vé­se, amely­nek meg­ko­ro­ná­zá­sa­ként 1998. má­jus 16-án fel­avat­ták az önál­ló ma­gyar könyv­tá­rat. „Négy­ezer kö­tet­tel in­dul­tunk, ma már tíz­ezer cím­nél tar­tunk, ebből ter­mé­sze­te­sen a ma­gyar tan­nyel­vű Bá­tho­ry Ist­ván Ál­ta­lá­nos Is­ko­lá­nak is bőven ju­tott ol­vas­ni­va­ló” – ma­gya­ráz­ta a Mű­ve­­lődésnek Nagy And­rea könyv­tá­ros. Mint mond­ta, a kö­te­tek nagy ré­sze ma­gyar­or­szá­gi ado­­má­nyok­ból szár­ma­zik, jelentős ré­sze a ma­gyar klasszi­ku­sok mun­­ká­i­ból, összes­sé­gé­ben az is­ko­lai tan­anyag­hoz fűződő ol­vas­má­nyok­ból áll. „Ele­in­te, ami­kor az egész könyv­tár egy he­lyen volt, a gyermekektől a nyug­dí­ja­so­kig min­den­ki ide­járt ol­vas­ni és köl­csö­nöz­ni, de ami­ó­ta az is­ko­lá­nak át­ad­tuk a tan­anyag­hoz kap­cso­ló­dó kö­te­te­ket, már csak az idősebbek jár­nak hoz­zánk köny­ve­kért. Az úgy­ne­ve­zett kö­zép­nem­ze­dék saj­nos nem ol­vas, min­den­ki lót-fut, az­tán ott van a te­le­ví­zió is...” – ma­gya­ráz­ta érdek­lő­désünkre Nagy And­rea.

Pe­dig, mi­ként Széman Pé­ter, a Bá­tho­ry Ist­ván Ala­pít­vány el­nö­ke sza­va­i­ból ki­de­rült, a ti­zen­ha­tez­res szil­ágy­sá­gi vá­ros­ban a ma­gya­rok ará­nya kö­zel hu­szon­há­rom szá­za­lék, és va­la­mennyi­en büsz­kék le­het­nek a kö­zös erővel lét­re­ho­zott té­ká­ra. „Ami­kor csak le­het, meg­ün­ne­pel­jük, hogy ne­künk, szilágy­somlyói ma­gya­rok­nak is van sa­ját könyv­tá­runk. En­nek köszönhe­tően most már gyak­rab­ban ta­lál­koz­ha­tunk ma­gyar szerzőkkel. És egy­szer majd olyan büsz­kék le­he­tünk a hoz­zánk most el­lá­to­ga­tó fi­a­tal toll­for­ga­tó­ra – mond­ta az el­nök a sa­ját írá­sa­i­ból fel­ol­va­só Jan­csó No­é­mit, a ko­lozs­vá­ri Bret­ter Kör te­het­sé­ges költő-író el­nö­két üd­­vö­zöl­ve – mint az 1960-as évek­ben itt be­mu­tat­ko­zó Kányádi Sán­dor­ra. A hu­sza­dik élet­év­ét alig át­lé­pett fi­a­tal szerző fel­ol­va­sá­sá­ból ki­de­rült: a mag termő ta­laj­ba hullt, hi­szen Jancsó No­é­mi felmenői kö­zött olyan toll­for­ga­tó­kat ta­lá­lunk, mint nagy­ap­ja, Jan­csó Elem­ér, en­nek test­vé­re, Jancsó Bé­la, de édes­ap­ja, Jancsó Mik­lós szín­mű­vész­nek sem ne­héz a toll. „Már ki­csi ko­rom­tól sze­ret­tem az ol­va­sást és az írást, első kö­te­tem né­hány év alatt össze­gyűlt írá­sa­im­ból állt össze” – árul­ta el az Elő­retolt Helyőrség Könyvek-so­ro­zatban az Erdélyi Híradó Kiadó és az Előretolt Helyőrség Szép­i­ro­dal­mi Páholy gondozásában 2008-ban megje­lent, Emotikon cí­mű könyvéből felolvasó első­kö­te­tes szerző.

S ezzel az ünnepnek még mindig nem volt vége, hiszen Szé­man Péter átnyújtotta a helyi kis­kö­zösség önszerveződő tevé­keny­ségében kifejtett eredmé­nyes, ön­fel­áldozó munkája elismeré­seként kijáró EMKE-oklevelet Sző­ke An­ná­nak, a zilahi népi alkotások háza szakirányítójának, valamint Gáspár Attilának, a zilahi mű­vé­sze­ti szakközépiskola ze­ne­ta­ná­rá­nak. „Amíg van, akivel és van, akinek, tovább dolgo­zunk" – fo­gal­maztak az ünne­pel­tek, s hogy munkájukat folytatni érdemes, ta­nú­sította a közönség soraiból hir­te­len összeálló ma­rok­nyi gyer­mek­kórus, akik rög­tön­zött mű­sor­ral okoztak mindenki számára kellemes meglepetést. „Senki sem tudta, csak mi, még a tanár bá­csi­nak sem szóltunk, hadd legyen meg­lepetés” – árulták el la­punk­nak a Széman Péterrel közösen szőtt hadititkot Gáspár Attila ta­nít­ványai. S a kérdésre, hogy mi­féle csodabogár az a lurkó, aki foci helyett a lányokhoz társulva kóruspróbákra jár, egy­más sza­vá­ba vágva mondták, hogy nem ő az egyedüli, csak most ennyien gyűl­tek össze, más­részt pedig a fo­cinak is megvan a maga ideje, de az éneklésnek is, egyszerűen, mert szeretik.

A szilágysomlyói ünnepnapot a kolozsvári Alterego irodalmi csoport Szilágyi Domokos-esttel koronázta meg. Bodó Renáta, Bor­zási Csaba, Kudor Viola, Pocs­ve­i­ler István, Székely Előd, Széman Csilla, Szilágyi Róbert, Tamás Le­hel és Vallasek Aletta a költő mun­káiból válogatva, a kö­zön­ség soraiban elkeveredve, sa­já­tos elő­a­dásmódot választva ka­la­uzolta el a hallgatóságot abba a sajátos vi­lágba, amelyben Szilágyi Do­mo­kos élt.