Művelődés

A Kolozsvári Ma­gyar Operát két évtizede Si­mon Gábor irányítja. Ezt a fel­ada­tot egyfolytában ed­dig még sen­ki nem látta el. Is­mervén az intézmény múltját, Si­mon Gábor talán a leg­ne­he­zebb, de ugyan­ak­kor a legtöbb lehe­tő­sé­get is kínáló időben vet­te át a ve­zetést: ami­kor úgy tűnt, hogy a Kolozsvári Állami Ma­gyar Ope­ra – ab­ban az időben még így ne­vez­ték –, el­in­dul­hat egy sajátságos el­vá­ráso­kat is teljesítő úton. Azon, amely­nek kez­de­te­it még év­szá­za­dok­kal megelőzően Erdély fő­vá­ro­sának lakói fo­gal­maz­tak meg.

A város nagy szülöttje, Mátyás király ked­vel­te a zenét és a re­ne­szánsz uralkodó tett is azért, hogy az ud­varában minél élén­kebb ze­nei élet létezzen. Ez ki­ha­tott a fő­ren­dek életére is.

Erdély virágzása a ke­res­ke­de­lem növekedése az élet ja­vulása a művészetekre is hatással volt és en­nek következtében a kultúra is előtérbe került. Köztük a színház és a ze­nei élet. 1792 decemberé­ben a Belső Szén utcában levő Rhédey-ház eme­le­ti részén az Er­dé­lyi Ma­gyar Ne­mes Színjátszó tár­saság meg­tar­tot­ta első elő­a­dá­sát, amellyel kezdetét vet­te a ko­lozsvári hi­vatásos színészet. 1819-ben meg­ala­kult Ruzitska Gyögy vezetésével a Musikai Egyesület. Mint ahogy az sem volt véletlen, hogy a város polgárainak köza­dakozásából 1811-től felépítették a ma­gyar nyelvterület első állan­dó kőszínházát, ame­lyet a Far­kas utcában 1821. március 12-én nyi­tot­tak meg. 1822. de­cem­ber 26-án eb­ben az épületben mutatták be Ruzitska József Béla futása című al­kotását, az első ma­gyar operát. Ezek vol­tak a kez­de­tek, ame­lye­ket fi­gye­lem­re méltó esemény­so­ro­zatok követtek mind­ad­dig, amíg az új színházi törvény (1947) értelmében lehetővé válhatott a ko­lozsvári Állami Ma­gyar Színház mel­lett önállóan működő ope­­ratársulat létrehozása. 1948 de­cemberétől le­het számítani az önálló intézményként működő Kolozsvári Állami Ma­gyar Ope­ra létrejöttét.

Az 1989-es események követ­kez­tében beállt változások­nak kö­szönhetően Si­mon Gábor Hary Bé­­lát váltotta az igazgatói székben. Eb­ben az időben a gazdasági igazgató a rendkívül nagy ta­pasz­ta­la­tok­kal rendelkező Csulak Sándor volt, aki a ze­nei képzettséggel rendelkező új művészeti igazga­tót, a sajátos adminisztrációt kö­ve­telő világ fo­gal­ma­i­val meg­is­mer­­tet­te.

Az új igazgató ha­mar rájött ar­ra, hogy a művészethez pénz kell. Sok pénz. Amiről na­gyon rövid idő alatt kiderült, hogy abból van a leg­ke­ve­sebb. Az ed­dig kiépült társulatot, az éppen letűnt, kom­mu­nis­ta rend­szer sem kényeztette el, sőt egy időben min­dent meg­tet­tek an­nak érdekében, hogy a ma­gyar társulatot el­sor­vasszák. A kórust, de a többi tárak humán anyagát is el­ha­nya­golták. A kö­rülményekből adódott, hogy sok min­dent fel kel­lett újítani, bő­ví­teni.

Hosszú idő után először adódott lehetőség, hogy az énekkart, a ba­lett­kart, a ze­ne­kart új ta­gok­kal bővítsék. Eb­ben a munkában hathatós segítséget ka­pott a volt igazgatótól, a több évtizede kar­mes­terként működő Hary Bélától, és az egyébként ze­nei képzett­séggel rendelkező iro­dal­mi titkár­tól, Szép Gyulától.

A társulat éléről most nyugdíjba vonuló Si­mon Gábor­ban évek multával megerősödött a gon­do­lat, hogy a nézőknek élményt nyúj­tó előadáso­kat kell kínálni. Olya­­no­kat, me­lyek­re szívesen gon­­­dol, eset­leg gon­do­lat­ban többször visszatér a hal­lot­tak­ra és lá­tot­takra. Az a visszatérő néző, aki élményekkel távozik az előa­dás­ról. Ezek megterem­téséhez, a te­het­­ségen rátermettségen kívül pénz­­re van szükség, amit a min­den­­ko­ri po­li­ti­kai és gazdasági ve­ze­tők min­dig is szűken mértek. Érdemes megnézi a költségvetést, a kulturális intézmények a leg­ke­ve­seb­bet kapják, a kulturális in­téz­mé­nyek vezetőinek ebből a kevés pénzből kell gazdálkodniuk.

Romániában, a színházakban és az operaházakban közel ötezer em­ber dol­go­zik. Ezek­nek a fi­ze­té­se az évi nem­ze­ti jövedelem na­gyon kis hányadát te­szi ki. Ezek között is a kisebbségi ope­ra egye­düli a világon, mert se­hol a földön nincs még egy kisebbségi operaház. Na­gyon kevés pénzt kap az államtól. Márpedig nincs a világon operaház, sem színház, ame­lyik az el­adott je­gyek árából fenn tudná tar­ta­ni magát.

– Ilyen hely­zet­ben mit te­het az igazgató?  

– Ami­kor 1990 márciusának de­rekán ide kerültem, a marosvá­sárhelyi események következ­té­ben na­gyon feszült volt a hely­zet. De volt két na­gyon jó segítségem: Hary Béla és Szép Gyu­la. Csulak Sándor gazdasági vezetőként na­gyon so­kat segített. Jártuk a vi­dé­ket, ren­ge­teg jelentkezőt hall­ga­tunk meg. Eb­ben az időszakban 30 új ta­got tud­tunk leszerződtetni az operához. Ezek közül so­kan el­vé­gezték a zeneművészeti főis­ko­lát. A régiek közül az idő teltével so­kan nyugdíjba vonultak. A he­lyük­be tehetséges fi­a­ta­lo­kat vettünk fel.

A néző ma már egy megújult gárdát láthat, amely a Hary Béla által meg­te­rem­tett ope­ra ha­gyo­má­nyait vi­szi tovább, de amely más rendezőkkel is tud­nak ma­ra­dandót al­kot­ni, újat nyújtani az operát, az ope­ret­tet, a ba­let­tet kedvelő közönségnek.

– Igazgatóságod kiemelke­dőbb pil­la­na­tai?

– Az intézet létjogosultságának megteremtése. Va­gyis bebizonyítani, hogy a közönség igény­­­­­­li a Ma­gyar Ope­ra műsorait. És itt állíthatom, hogy társula­tunk­­nak sok látogatója van a több­ségi nyel­vet beszélők sora­i­ból is. Min­den művet ere­de­ti nyel­ven játszunk, az elhangzó szö­veg megértését kivetítő, segíti. Egyedüli operaház va­gyunk a vi­lágon, mely Er­kel Fe­renc összes operáit be­mu­tat­ta. De be­mu­tat­tunk Bartók Béla-esteket, Kodály Zoltán-esteket, min­den évben Kri­­­za Ágnes-emlékestet tar­tunk. A ma­gyar ope­ra­iro­da­lom gazdag­sága lehetővé te­szi a kortárs ope­rák so­ro­zatának színre vitelét. Több olyan előadásunk volt, amely­­ben először kerültek a néző elé ma­gyar zeneszerzők művei. Olyan hangzásszíneket tu­dunk be­­mu­tat­ni, ame­lyek páratlanok a ma­guk nemében, különleges él­ményt nyújthatunk a zenekedve­lőknek.

Két évtized alatt sikerült olyan ze­nei csemegéket, olyan mara­dan­dó emlékeket elültetnem a Ko­lozsvári Ma­gyar Operát látogató közönség körében, ame­lyek gazdagíthatták a zenét kedvelők tá­borát. A közönség szívesen jön az operaházba. Ami azt is bizo­nyítja, hogy a repertoár min­den­ki számára vonzó, beleértve a többségieket is. Számomra elégtételt je­lent a visszatekintés. Úgy ér­zem, a csa­pat­tal jó munkát végez­tünk. Jómagam vissza­vo­nu­lok, de itt le­szek min­dig a közelben, és ha az utódom úgy érzi, szüksége van a segítségre, nyu­god­tan hozzám for­dul­hat, mert ta­pasz­ta­la­ta­i­mat szívesen meg­osz­tom ve­le. Sze­rin­tem az igazgatónak először is ze­nésznek kell len­nie egy opera­ház­ban. Értsen a zenéhez. A többi már csak adminisztrációs kérdés, amely­nek meg­van­nak a szak­em­be­rei az operán belül. Az évi költségvetést külső erők határozzák meg. Annyiból kell kijönni, amennyit er­re felsőbb szin­ten szánnak. Most 30 százalékkal csökkentették a költségvetést a ta­va­lyi­hoz képest. A kultúrán spórolni sze­rin­tem dőreség. Ez befolyásolhatja a fi­a­ta­lok gondolkodását is, mert el­es­het­nek olyan látványoktól, ame­lyek nélkül szerényebbek le­het­nek előadásaink. Márpedig a világ operaélete állandó fejlődésben van, en­nek követéséhez nem csak belső adottságok kel­le­nek, de anya­gi ala­pok is. Az eljövendő igazgatónak ezek­kel a fel­ada­tok­kal is szem­be kell néznie. Ilyen irányban kell kap­cso­la­to­kat kié­pítenie. A társulati turnék fon­to­sak, ezek alapozhatják meg az in­téz­mény jó hírnevét.

– Számodra me­lyik turné volt a leg­ne­ve­ze­te­sebb?

– Ami­kor 150 em­ber három hó­­napig Olaszországban turnézott a csiz­ma legdélibb sarkától fel egészen északig. Volt olyan idő­szak, mi­kor na­pon­ta más-más városban léptünk fel. Állnunk kel­­lett a sa­rat, ügyelvén ar­ra, hogy minél nívósabban szerepeljünk. Hi­szen nem csak Románia, de a Kolozsvári Ma­gyar Ope­ra hírnevét is öregbíthettük.