magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szilágyi Mátyás: Szoboravató


 

              Főtisztelendő Excellenciás Érsek Úr,

              Főtisztelendő és Főtiszteletű Excellenciás Püspök Urak,

              Kedves Magyar Honfitársaim,

             Tisztelt Ünneplő Közönség!

A nemrég felavatott Márton Áron szobor a kolozsvári Szent Mi­hály templom kertjében. (Fodor György felvétele)Engedjék meg, hogy kifejezzem Önöknek, hogy mély­ségesen meg vagyok hatódva. A mai napon nagyot fordult a történelem kereke, végre elhárultak az adminisztratív akadályok, elhárultak az anyagi nehézségek egy fontos, szívünkhöz közeli projekt megvalósulása elől. Leróhatjuk végre immár három évtizedes történelmi adósságunkat. Az erdélyi magyar, az egyetemes magyar közélet, és Ko­lozs­vár minden magyar, román és más nemzetiségű la­kosának adósságát egy igaz ember, egy magyar ember szobrának felavatásával. A mindenkori Kolozsvár kulturális-lelki örökségének egy jelentős része foglalja el most, e percekben méltó helyét.

Eljött végre az idő, hogy méltó módon, méltó helyen, magas művészi értékű köztéri szobor műalkotás formá­já­ban megörökítsük a 20. század talán egyik legnagyobb magyarja, Isten szolgája, II. János Pál pápa megfogalma­zá­sában „a talpig becsületes ember", Márton Áron püs­pök emlékét. A mai napon Márton Áron erdélyi püspök, az er­délyi magyar nemzetet nehéz időkben gyámolító atya, a bibliai és nemzeti értelemben egyaránt jó pásztor végre jelképesen is hazatért. Mostantól vizuálisan megformázva, tekintetünk által is érzékelhetően itt van köztünk Ko­lozs­vá­ron. Ez egy csodálatos dolog. Igazi történelmi elégtétel számunkra.

Nézzék el nekem a figyelemfelhívást, de meg kell tennem. Ez csupán egy egyszerű figyelmeztetés a kishitűség ellen. Arra szeretném kérni Önöket, hogy gondoljanak bele: mennyire nem szabad lebecsülni a mai esemény je­len­tőségét! Hiszen emlékezzünk csak, 5, 10 vagy 25 évvel ezelőtt a Kedves Jelenlévők közül hányan voltak, akik előre látták, hitték, hogy ma, 2009. február 28-án minden így fog megtörténni, ebben a körben, helyen így fogunk ma szobrot avatni, így fogunk ünnepelni! Én tehát úgy hi­szem, hogy a 21. században is vannak csodák, csak éppen ezeket fel kell ismernünk. A mai nap eseménye ilyen csoda, isteni kegyelem. A kegyelem azonban csak akkor valósul meg, ha sokan hisznek benne, sokan erőfeszítéseket tesznek az eljövetele érdekében. A közösség hite és erőfeszítései meg­hozzák gyümölcsüket, ezt a mai nap fé­nye­sen bi­zo­nyít­ja. Ez tehát egy fontos tanulság a magyar közösség jelenkori helyzete, történelmének alakítása szempontjából.

A mai napon magyar nemzeti önismeretünk, önbe­csü­lé­sünk nagy kinccsel gazdagodik, úgy is mondhatnánk, hogy kiteljesedik. Nézzék el nekem ismét csak a nagy sza­vakat, de nem tudom megállni, hogy ne mondjam: a mai naptól a határ mindkét oldalán lelkiekben gazdagabbak, magyarságunkban hitelesebbek lettünk. Legalábbis mos­tan­tól a világ minden magyarjának megvan erre az esélye. Csak el kell, hogy látogassanak minél többen Kolozsvárra. Ideje a maga méltóságában, nagyságában elismernünk, felmutatnunk, felvállalnunk a 20. század egyik legna­gyobb magyarja, Isten szolgája, Márton Áron, Erdély püs­­pöke személyét, munkásságát, életáldozatát.

Márton Áron püspök olyan keresztény ember, olyan magyar ember, olyan igaz ember volt, aki személyében szét­választhatatlanul összekötötte a Trianon utáni Ma­gyar­országot Erdéllyel. Ő volt talán az elmúlt évszázad leghűségesebb magyarja, aki az egyetemes magyarsághoz tartozott, de egy percre sem hagyta magára a magyarság kisebbségbe szorult, megszomorított részét. Bár a rá jel­lemző természetességgel és szerénységgel tette mindezt, de leghűségesebb magyarként példát mutatott, és mindig ott volt, ahol a legnagyobb volt a vész, a legnyomasztóbb a feladat, a legsúlyosabb a kötelesség.

Márton Áron fiatal katonaként helyt állt a haza vé­del­mében; oroszlánrészt vállalt a magyar kisebbségi sorsban való talpra állás megszervezésében, a kisebbségi magyar nemzeti közösség lelki gyógyításában; 1940 után ezeréves, ősi gyulafehérvári püspöki székhelyén maradva kitartott a magára hagyatott dél-erdélyi és bánsági magyarság, a ré­gióban élő különféle katolikus nemzeti közösségek mellett; dacolva a személyére leselkedő veszélyekkel bátran kiállt a magyar nemzetet romboló, a nemzet önsorsát rontó zsi­dó­üldözés poklában az üldözött zsidó lakosság mellett, és kí­sérletet tett a halál martalékául hagyott honfitársaink  meg­mentésére; az 50-es évektől a magyarellenes és kommunista kettős elnyomás közepette a rezsim megtorló, meg­semmisítő mechanizmusának foglyaként is kitartott a magára maradt magyar nemzeti kisebbségi közösség mellett. Márton Áron mindvégig hűségesen megőrizte a tör­ténelmileg rábízott, óriási egyházi, erkölcsi, lelki-kultu­rá­lis és közösségi örökséget. Oroszlánként védte a Státus ja­vait, az egyházi vagyont, a magyar tannyelvű egyházi ok­tatási intézményeket, az erdélyi magyar örökséget és hagyományt. A legsötétebb idők­ben is képes volt arra, hogy segítsen a hit, a remény, a bi­zakodás átmentésében magyar híveinek.

Márton Áron életáldozatával segítette a romániai ma­gyar nemzeti kisebbségi közösség fennmaradását, túl­é­lé­sét, egyúttal megvédte a romániai magyar katolikusság hi­te­lességét, egyházi függetlenségét és auto­nómiáját. Főleg nekünk, anyaországiaknak látnunk kell azt is, hogy felejt­hetetlen példát mutatott ezzel az időközben sokkal rosz­szabb morális helyzetbe jutó magyarországi katolikusságnak. A szent életű püspök szellemi-lelki örökségének méltó folytatójává vált a mai romániai magyar katolikusság, ame­ly­nek változatlanul nagyon fontos szerepe, felelőssége van a magyar közösség nemzeti identitásának, tartásának megőrzésében. Ez az örökség ugyanakkor felekezeti kü­lönb­ség nélkül éppúgy megilleti a romániai magyar reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat, izraelitákat, ne­oprotestánsokat és a más felekezetekhez tartozó vagy a felekezetekhez nem tartozó magyar embereket is. De ez az örökség, ez az üzenet nemcsak ökumenikus, de nemzetek közötti is, így azt mondanám, hogy megillet minden romániai igaz keresztény embert, minden igaz embert is, azonos jogon.

Márton Áron mindig is óvott a felekezeti, nemzeti szét­húzástól: „A felekezeti szemszög az erdélyi magyarok kü­lön veszedelme" – mondta. Ő a felekezetek közötti, szé­les­­körű összefogás, a nemzeti egység, a befogadó magyar nemzet eszméjének a híve volt. Kedves Honfitársaim, mi­lyen aktuális ma is, 50-60 évvel később, határon innen és túl ez a gondolat! Úgy gondolom, hogy ez is a nagy püs­pök legfontosabb üzeneteinek egyike, amelyet nagyon ko­mo­lyan kell vennünk!

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Márton Áron mindig nyitott volt a más nemzetiségűek iránt. Keresz­tényként mindenkiben az embert, a felebarátot látta, ő min­dig a szelíd, békés egymás mellett élés, a tolerancia, egymás segítésének elvét vallotta, hirdette, és a gyakorlatban is ezt alkalmazta. Márton Áron nemcsak Erdély, nemcsak a magyarság, de egész Románia, annak minden lakója lelki örökségét is gazdagítja. Ez egy igazi magyar, de egyúttal egy igazi ökumenikus örökség is, amit az utókor felelőssége, a mi felelősségünk minél szélesebb körben, Er­délyben, Romániában, az anyaországban, valamint a katolikus világban is elérhetővé tenni. Ezt a célt méltó módon szolgálja Márton Áron püspök, Isten szolgája előkészületben lévő boldoggá avatása.

Engedjék meg, hogy a Magyar Köztársaság nevében és a magam nevében is kifejezzem köszönetemet és tiszte­letemet mindazoknak, akik a mai eseményt lehetővé tették: a szobor alkotójának, Bocskai Vince szobrászművésznek, Főtisztelendő Jakubinyi György Érsek Úrnak, Főtisztelendő Kovács Sándor Főesperes Úrnak, Főtisztelendő Czir­ják Árpád Pápai Prelátus Úrnak, végül Kolozsvár vá­rosa vezetésének, különösen László Attila alpolgármes­ter Úrnak!

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

Kolozsvár, 2009. február 28.

 

(Elhangzott Kolozsváron 2009. február 28-án, Már­ton Áron püspök egészalakos bronzszobra avatóünnepségén)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
MÁRTON ÁRON EMLÉKEZETE rovat összes cikke

© Művelődés 2008