Művelődés

A római ka­to­li­kus egyháztól min­dent el­ve­he­tett az 1945 után egy­re önkényesebb és zsar­no­kibb mó­don berendezkedő ate­is­ta ha­ta­lom: az ok­tatási, egész­ségügyi és szociális intézményeinek fenn­tar­tá­sát szolgáló épületeket, földterületeket, erdőket; fel­osz­lat­hat­ta és kényszerlakhelyre száműzhette a szer­ze­tes­ren­de­ket; börtönbe csu­kat­hat­ta és kényszer­mun­kára ítélhette a papságot; üldözhette a hitüket hű­ségesen megvalló híveket, de nem ve­het­te el az evan­gélium örömhírét, s te­he­tet­len volt  az is­te­ni ke­gye­lem megnyilvánulásaival szem­ben.

Így történt ez jó három évtizeddel ezelőtt is, az 1971. esztendő Karácsonyának éjszakáján. A Meg­váltó születésének megünneplésére készülődtünk Gyulafehérvárt, a teológia dísztermében. Mint fi­a­tal teológus, szerényen meghúzódhattam vol­na a háttérben, némán szemlélve ki­pi­rult arcú pap-tanár elöljáróim min­den­re kiterjedő igyekezetét az ünnep minél ma­gasz­to­sabbá való tételében, ha főmagisz­ter­ként nem kel­lett vol­na ne­kem is ki­ven­ni a részemet az ünnepi előkészületekből. Min­den­kin érződött a feszült várakozás, va­jon együtt élhetjük-e át ezt az egyik leg­szebb keresztény ünnepet sze­re­tett püspök urunk­kal, Márton Áronnal.

Néma, lelkünkbe bur­kolt imánk meg­hall­gatásra talált, az ünnepségre összegyűlt tanári ka­ron, teológusokon, a kony­hai személyzeten és a városból ér­kezett vendégeken kívül körünkbe érkezett dr. Ja­kab An­tal egyházjogi és erkölcsteológiai pro­fesszo­runk mel­lett sze­ret­ve tisz­telt Áron megyéspüspök atyánk is. A lélekemelő ünnepi szentbeszéd elhang­zása után következett a teológusoknak az előkelő hallga­tóság mi­att a szokásosnál na­gyobb elfogódottsággal be­mu­ta­tott karácsonyi előadása. Az ünnepi han­gu­lat mámorában nem is sejtettük, hogy még mi­lyen ha­tal­mas lel­ki öröm vár reánk. A Szentlélek közbenjárásának köszönhetően – amint utóbb tu­da­to­sult ben­nünk - az egész egyházmegyét érintő, történelmi jelentőségű bejelentés részesei és tanúi lehettünk. Márton Áron püspök úr ünnepi jókívánságainak tol­mácsolása után a következő sza­vak­kal for­dult a je­len­lévők felé: „Az egyházmegye új segédpüspököt ka­pott Ja­kab An­tal személyében. Már többször kér­tem a Szentatyát, hogy ment­sen fel püspöki tény­ke­dé­seim alól, de mind­ed­dig er­re nem került sor. Nem­rég ismételten kértem – betegségem mi­att az erőm meg­fo­gyat­ko­zott –, hogy ne­vez­zen ki segédpüspököt. No­vem­ber fo­lyamán Kolozsváron vol­tam az unitárius püspök, Kiss Elek temetésén. Ott ta­lál­koz­tam az állami hatóságokkal és je­lez­tem ne­kik ké­ré­semet, az én választottam Ja­kab An­tal egyházjogi és erkölcsteológiai tanár. Ra­gasz­ko­dom hozzá, és azt is szeretném, hogy Karácsony éjszakáján ki­hir­det­hes­sem az egyházmegyében, hisz en­gem is Kará­csony éjszakáján je­len­tet­tek be.”

A püspöki ki­nyi­lat­koz­tatás horderejéből, az átélt pil­la­nat nagyságából ne­he­zen felocsúdó, ünnepségre összegyűlt hallgatóságon határtalan öröm vett erőt, ame­lyet a továbbiakban el­hang­zot­tak teljesítettek ki. Áron püspök úr néhány, az ő sajátságos, utá­noz­ha­tat­lan stílusában meg­fo­gal­ma­zott mon­dat­tal köszöntötte az új, immár a Szent­atya által ki­ne­ve­zett segédpüspököt, és még azt is el­mon­dot­ta, hogy a tisztségét cum iure successionis, va­gyis utódlási jog­gal kap­­ta. Ja­kab An­tal, az újonnan ki­ne­ve­zett segédpüs­pök azon­nal válaszolt Márton Áron püspök úr sza­va­i­ra. A meghatódottság, a szin­te le­he­tet­len­nek tű­nő, az ak­ko­ri po­li­ti­kai kor­szak függvényében em­be­ri értelemmel ne­he­zen felfogható esemény Szent Ta­más apos­tol sza­va­it ad­ta ajkára, amely egyúttal püs­pöki jel­sza­va lett: „Én Uram, én Is­te­nem!” A tizenhárom évig tartó börtönszenvedés, az ólombánya mártíromsága és a Du­na-csa­tor­na poklából való csodála­tos meg­sza­ba­dulása után nem­csak képletesen, ha­nem szó sze­rint vehetjük a mondást, hogy nem tes­ti szem­mel, ha­nem a hit szemével látott.

Az el­hang­zot­tak­hoz ma­gyarázatul tegyük hozzá, hogy Márton Áron kolozsvári plébánost, kolozs-dobokai főesperest 1938. de­cem­ber 24-én, éppen Karácsony napján ne­vez­te ki XI. Piusz pápa, a Szent­atya ke­gye a gyulafehérvári, egy­ko­ron erdélyi egyházmegye új megyéspüspökévé. A Márton Áron püspök úr által átélt és meg­ta­pasz­talt ke­gyel­met akar­ta átadni és átéltetni ked­ves fiával, a segédpüspöknek ki­sze­melt, az egyházjog li­cen­ciátusát és dok­torátusát Rómában megszerző Ja­kab An­tal­lal. A kényszerlakhelyre zárt Áron püspök úrnak az ál­lam­hatalmat ilyen körülmények között is legyőző tekintélyével sikerült elérnie, hogy jelöltjét 1971. de­cem­ber 23-án VI. Pál pápa utódlási jog­gal, astigi cím­ze­tes püspök néven ki­ne­vez­te segédpüspökének. A ko­­ra­be­li ha­ta­lom gyengeségét je­lez­te, hogy tüntetéstől tart­va, nem mer­te meg­en­ged­ni Ja­kab An­tal­nak Gyulafehérváron történő felszentelését, ezért 1972. február 13-án a Szent­atya a római Szent Péter bazilikában konszekrálta Erdély 80. püspökévé.

Fe­lejt­he­tet­len püspök atyánk, Márton Áron szobrának fel­avatására s felszentelésére készülve sor­ra vet­tem és felidéztem mind­azo­kat a lel­ki élményeket, ame­lye­ket a teológiai tanulmányaim idején Gyulafehérvárt, a közelében imádkozva-tanulva átélhettem. Ar­ra gon­dol­tam, hogy ezt az egyháztörténetileg is ki­emelkedő, személyesen átélt je­les eseményt – amely­­nek min­den szavára ma is jól emlékezem – meg kell osz­ta­nom nem­csak ked­ves kolozsvári hí­ve­im­mel, ha­nem va­la­mennyi, Erdélyben ma­gya­rul imád­kozó ka­to­li­kus testvéremmel.

Le­gyen ez a kis megemlékező írás egy újabb fo­hász azért, hogy minél előbb a szen­tek közös­ségébe emel­ked­hes­sen Áron püspökünk, egyúttal le­gyen tisztelgő főhajtás az általa kijelölt segédpüspök, majd erdélyi apostol-utód, az idén száz éve született Ja­kab An­tal gyulafehérvári megyéspüspök előtt.

(El­hang­zott Kolozsváron 2009. február 28-án, Márton Áron püspök egészalakos bronz­szob­ra avatóünnepségén)