Művelődés

Erdélyi ma­gyar nevelésügyi folyóirat indításának gon­do­latával György La­jos egyik, 1927-ben írt tanulmányában találkozunk először. A ma­gyar tu­do­má­nyos­ság és a ma­gyar tanárképzés je­len­le­gi hely­ze­te és fel­ada­tai Erdélyben címmel írt nagy ívű mun­ká­já­ban, meg­oldási ja­vas­la­ta­i­nak ismertetése során rá­mu­tat a pedagógiai folyóirat életbe hívásának szük­­ségességére: „egy egységes, szer­ves ma­gyar kul­túr­program meg­al­kotása, is­ko­lai, tanári, nevelői köz­vé­lemény kialakítása érdekében egy pedagógiai folyóiratot kel­le­ne indítanunk. Csak hamarjában is rendkívül gaz­dag prog­ra­mot le­het­ne részére össze­ál­lí­tani. Íme néhány fon­tos pont: a magyarság kul­túr­programja általános el­ve­i­nek és ke­re­te­i­nek ki­tű­zése. Az iskolafenntartás anya­gi, a vezetés, el­len­őr­zés, fel­ü­gyelet szel­le­mi kérdései. A tanár­képzés, a tanári szukreszcencia biztosítása. A még min­dig sok tárgyból hiányzó tankönyvek írása és a meglévők bírálata. A módszer kérdése, az is­ko­lai élet belső rendjének és működésének kérdései. Rendtartás. A tanulók létszámának biztosítása. A pro­pa­gan­da el­vei és módjai a nép között az is­ko­la megkedveltetése érdekében stb. stb.”

Az említett tanulmányban tett ja­vas­la­tai közül leghamarább (egy év múlva) az egye­te­mi ok­tatáson kívül, de az­zal párhuzamosan szer­ve­zett Kolozsvári Ma­gyar Egye­te­mi Hallgatók Szemináriumát (KMEHSZ) sikerült életbe hívnia, majd a következő évben meg­nyi­tot­ta az – elsősorban az – egyetemisták és a kolozsvári ma­gyar pedagógusok számára be­ren­de­zett Lyceum-könyvtárat. 1928 decemberétől köz­ben a Ka­to­li­kus Népszövetség Egye­te­mi és Főiskolai Szakosztálya (a későbbi Majláth-kör) tanulmányi igazgatójának is megválasztották. Mindhárom intéz­mény­nek jelentős sze­re­pe volt az erdélyi ma­gyar tanárjelöltek képzésében.

Szemináriumvezetőkből rovatvezetők

A Majláth-kör élete Márton Áron egyházi el­nök­ké és egye­te­mi hitszónokká való kinevezése után élénkült meg igazán. Az 1931-32-es egye­te­mi év Már­ton Áron és György La­jos nagy találkozását is hoz­ta. A hagyatékukban fellelhető írásokból, a sajtóban meg­je­lent cikkeikből, előadásszövegeikből világosan ki­tet­szik, hogy mindvégig azo­nos érték­rend mentén, hasonló módon gon­dol­koz­tak, és azo­nos elhivatottsággal dol­goz­tak. Min­den bi­zonnyal a közös beszélgetések, tervezgetések nyomán hívták életre a Majláth-körön belül a Szociális Szemináriumot, majd a Pedagógiai Szemináriumot. Előbbit Márton Áron ve­zet­te, utóbbi György La­jos elnöksége alatt kezd­te meg munkáját. Mindkettő igényesen és céltudatosan szer­ve­zett, gaz­dag prog­ra­mot kínált az egye­te­mi ifjúságnak. Ez is mu­tat­ja, hogy Márton Áron fi­gyel­me elsősorban az iskolán kívüli, a György Lajosé pe­dig az is­ko­lai nevelés jobbítása felé irányult.

A Szociális Szeminárium programjának kereté­ben Márton Áron egyetemisták kíséretében több székelyföldi fa­lu­ba is ellátogatott, hogy az ot­ta­ni ifjúság részére szociális és világnézeti kérdésekről tart­son felvilágosító jellegű előadáso­kat. Márton Áronék olyan településeket választottak (Csíkszentgyörgy, Csíkszentmárton, Csekefalva, Csíkszentsimon, Csatószeg, Kozmás, Lázárfalva, Nagykászon, Kászonújfalu, Kézdiszentlélek), ame­lyek­ben a kom­mu­nis­ta agitáció már meg­kezd­te aknamunkáját. „Mindenik fa­lu­ban az előadások­ra átlag 200 legény és fi­a­tal házasember jött össze. Legtöbb he­lyen az elöljáróság is részt vett. A megnyilatkozásokból az állapítható meg, hogy a földműves közönség még mindenütt a kezünkben van, vezetésre és alakításra al­kal­mas anyag, csak kézbe kell venni” – je­gyez­te fel.  Márton Áron fi­gyel­me a ka­to­li­kus értelmiség tag­ja­i­val való találkozásra is ki­ter­jedt, akik ígéretet tet­tek a társadalmi és gazdasági kérdések keresztény szempontú tárgyalására, azok városi és fa­lu­si ifjúsági egyesületekben tartandó előadások általi népsze­rű­sí­tésére és sajtóbéli publikálására. Amint az a püs­pök­nek küldött beszámolójából kiderül, az 1932-33-as esztendő fordulóján (1932. de­cem­ber 27. és 1933. január 4. között) meg­ej­tett falujáró útja során szer­zett ta­pasz­ta­la­tai megerősítették Márton Áronban a népnevelés fontosságát, mely mun­ka szervezését alig ki­lenc hónap múltán az induló Erdélyi Is­ko­la hasábjain is felvállalta.

A Pedagógiai Szeminárium ügyének mozgatója a tanárjelöltek képzése fölött fo­lya­ma­to­san őrködő György La­jos volt. Alap­gon­do­la­ta itt is a kisebbségi ma­gyar is­ko­la leendő tanáraira váró különleges fel­ada­tok és kötelességek megtárgyalásának lehetővé tétele és lehetőség sze­rint olyan közösségi érzés kialakítása, „amely a ma­gyar is­ko­la munkájának céltudatos tartalmát a ma­inál job­ban és eredményesebben tud­ja kifejezésre jut­tat­ni és szolgálni”. György La­jos és Márton Áron ki­emel­ten fon­tos­nak tar­tot­ta a tanárjelöltek valláserkölcsi képzettségét, hi­szen „a ma­gyar iskoláinkba készülő tanárjelöltek nem­csak a ma­gyar műveltségükben fogyatékos be­ren­dezésűek, ha­nem lel­ki­leg sem mutatják azt a meg­nyugtató felkészültséget és formát, amely szükséges ah­hoz, hogy a világnézeti ala­po­kon álló is­ko­láink szellemének öntudatos munkásai lehes­senek”. „Mert fel­ada­ta­i­ban öntudatos, jól felké­szült fi­a­tal tanárnemzedékre van szükség, ame­lyik majd a kor igényeinek és a jövő érdekeinek megfelelően tud dolgozni” – hir­det­te az Erdélyi Tudósító ka­to­li­kus fi­a­ta­lok által szer­kesz­tett egyik különszáma.

A pedagógiai szak­lap megjelentetésének gon­do­la­ta már jó ide­je fog­lal­koz­tat­ta György La­jost, most a gon­do­lat az általa irányított Pedagógiai Szeminárium munkatervében tér vissza, s ez ar­ra en­ged kö­vet­keztetni, hogy a folyóirat indításának ötlete – a sze­mináriumon belül is – tőle ered. „A Pedagógiai Sze­mi­nárium megbeszéléseinek során több ízben szóba került a nevelés szolgálatában álló folyóirat szükségessége. Ezt a tanítóság már évek óta han­goz­tat­ja s megvalósulását kívánja. A több helyről felmerült kí­vánság, amint értesültünk, méltánylásra talált, s már foly­nak a megbeszélések és az előké­születek egy olyan nevelési folyóirat megszervezésére, amely az általános és a gya­kor­la­ti pedagógián kívül főképpen a népművelést tar­taná szem előtt, prog­ra­mot és anya­­got ad­va az ifjúsági egyesületek egységes és ered­ményes működéséhez. A pedagógiai és népművelő folyóirat, amely közös nézőpont alá fog­ja az erdélyi ma­gyar ka­to­li­kus nevelés kérdéseit, a terv sze­rint évharmados megjelenéssel, füzetenként átlagos 7 ív ter­je­de­lem­ben október elsején in­dul meg” – je­lez­te 1933 ta­vaszán az Erdélyi Tudósító. A terv valóra válásáig ugyan még néhány hónapot várni kel­lett, de a pedagógiai és népnevelő folyóirat az előzetes elképzeléseknek megfelelően, 1933 ok­tó­be­ré­ben, György La­jos és Márton Áron szer­kesz­té­sé­ben in­dul­ha­tott útjára.

A Majláth-kör munkáját fi­gye­lem­mel kísérve jól mu­tat­ko­zik, hogy a két legerősebb szeminárium élén ugyan­az a két em­ber állott, aki az Erdélyi Is­ko­la szerkesztői munkáját magára vállalta, va­gyis: azok indították útjára – és szerkesztették hosszú időn át – az Erdélyi Iskolát, akik a Majláth-körben is legaktí­vabb szervezőmunkát végeztek. Az is látszik, hogy György La­jos és Márton Áron Erdélyi Iskolánál ki­fej­tett tevékenysége tulajdonképpen az általuk irányított szemináriumi mun­ka foly­tatása volt – György La­jos ugyan­is a folyóirat pedagógiai részének szer­kesztését, Márton Áron pe­dig a második nagy egy­ség, a népnevelés rész szerkesztői munkálatait vállalta fel.

Az Erdélyi Is­ko­la

A nagy vo­na­lak­ban már 1927-ben meg­ter­ve­zett, majd 1933-ban életre hívott Erdélyi Is­ko­la 1940 ta­vaszáig fo­lya­ma­to­san meg­je­lent, ek­kor – elsősorban a háborús vi­szo­nyok mi­att – kétéves kényszerszü­net­re lett ítélve. 1942-től újra életre kelt, de az 1944 április-júniusi vas­kos füzettel végleg eltűnt a palettáról. Meg kell említeni azt is, hogy 1947-ben Márton Áron püspök még tett egy kísérletet ar­ra, hogy a sajtó kínálta lehetőségeket felhasználva is ne­vel­je a népet, de próbálkozása nem járt nagy si­ker­rel. Az erdélyi is­ko­la időszerű fel­ada­tai címmel általa szer­kesz­tett és saját ki­adásában meg­je­len­tett kis brosúra már csak szellemiségében emlékeztetett korábbi, igen nívós folyóirat-elődjére. A gon­do­la­tok, ter­vek, s min­de­nek előtt a sorokból sugárzó biz­tatás, a töret­len hit kétség kívül a régi Márton Áront közvetítette, de az egy­re súlyosbodó po­li­ti­kai hely­zet­ben, sokféle teendőktől el­fog­lal­tan, és szerkesztőtársak nélkül kezdeményezése nem ju­tott túl az első lapszámon.  

Az Erdélyi Is­ko­la háború előtti hu­szon­nyolc, majd az 1942-es újraindulás utáni ki­lenc füzete többféle szerkesztő- és kiadóváltást is megért. Az első hét kettős lapszám György La­jost és Márton Áront jelöli szerkesztőként, felelős szerkesztő és kiadóként pe­dig a népszövetségi igazgató Sándor Imrét hoz­za. Sándor Im­re a második évfolyam (1934-35) har­ma­dik számától Márton Áron vet­te át, majd őt a ha­to­dik évfolyam elejétől Ve­ress Ernő kolozsmonostori plébános, az Erdélyi Tudósító felelős szerkesztője váltotta, aki már nem­csak kiadó, ha­nem lap­tu­laj­do­nos is volt. Sándor Im­re 1934-ben szé­kely­ud­varhelyi plébánosi és udvarhelyszéki főesperesi megbízatást ka­pott, s ekkortól helyére, az Erdélyi Római Ka­to­li­kus Népszövetség élére Márton Áront ne­vez­te ki a püspök. Sándor Im­re még egy évig végezte tovább az Erdélyi Iskolánál vállalt fel­ada­to­kat, aztán a nagy távolság s a nehézkes kommunikációs lehetőségek mi­att kénytelen volt tovább ad­ni a stafétát. Helyére az Erdélyi Iskolához a püspök által kezdettől cenzorként ren­delt Ve­ress Ernő állt, aki 1943 végén vált meg a laptól. Népszövetségi igazgatósága és he­lyet­tes plébánosi megbízatása sem tar­tot­ta vissza Márton Áront az Erdélyi Is­ko­la szer­kesz­té­sétől, ám püspökké való kinevezése után már nem sokáig tud­ta tovább vállalni a munkát. Az 1939-40-es tanévet már György La­jos és Ve­ress Ernő szer­kesz­tők kez­dik az Erdélyi Iskolánál, ám Márton Áron ne­ve első he­lyen ott ma­rad a borítón, de már csak ala­pítóként, belső munkatársként már nem említődik.

A György La­jos hagyatékában fenn­ma­radt pénz­ü­gyi ki­mu­tatások tanúsága sze­rint publicistái alig, vagy egyáltalán nem kap­tak honoráriumot mun­ká­jukért, a szerkesztők sem pénzért dol­goz­tak. A lap finanszírozását bel- és külföldi segítséggel ol­dották meg, s az előfizetők száma is másfélszeresére nőtt az évek során, ám a bejövő pénz az is­mert gazdasági hely­­zet­ben épp csak a költségek kifizetésére volt elég.

Az Erdélyi Iskolát az is­ko­lai és az iskolán kívüli (nép)neveléssel foglalkozó írások osz­tották két részre, nagyjából azo­nos ter­je­del­met fog­lal­va el az egyes lapszámokban. A két nagy egységet az ál­ta­lá­ban külföldi vonatkozású információkat tartalmazó Ki­sebb közlemények, a Könyv- és Folyóiratszemle, va­la­mint a főképpen ha­zai eseményekre felhívó vagy azokról tudósító, s egyéb itt­ho­ni tematikájú közleményeket hozó Hírek ro­vat választotta el. Az első részben már az első kettős számtól je­len volt a Módszertan (a második évfolyam elejétől Ho­gyan tanítsunkű) és a Nyelvünk és Kultúránk ro­vat, majd a második füzettől je­lent­ke­zett a Neveléstör­ténet cí­mű ro­vat is. A kor pedagógiája által han­goz­ta­tott családias érzés nevelése, egyáltalán a családi nevelés segítése céljával indították a szerkesztők a második évfolyam első számától a Szülők Iskolája címet vi­se­lő ro­va­tot.

A kiszélesített is­ko­la programjához kapcsolódó ro­va­tok

Az Erdélyi Is­ko­la beköszöntő írásának második mon­da­ta már utal ar­ra, hogy az Erdélyi Is­ko­la nem csak az is­ko­lai ok­tatás-nevelés kérdéseit kívánja felvállalni, ha­nem az ezeréves intézményt „kiszé­lesedett hi­vatásának betöltésére” is edze­ni akar­ja. A kiszélesített is­ko­la programját Márton Áron hir­det­te meg az 1933-as gyergyószentmiklósi nagygyűlésen, majd – az ott el­hang­zott beszéd írott változatának közlésével – az Erdélyi Is­ko­la első (1933/34, 1-2. sz.) lapszámának hasábjain is. Márton Áron az iskolán kívüli népművelést vissza­kap­csol­ja az iskolához és an­nak kiszélesített programjába utal­ja. Az ő alapállása is a megértés. Nem os­to­roz­ni, ha­nem fel­emel­ni akar­ja ezt a generációt, meg­te­remt­ve számára is a korábban el­mu­lasz­tott ta­nulás lehetőségét. Feléjük – és min­den erdélyi ma­gyar em­ber felé – kéri kitárni az iskolák ajtóit. Nem egye­sek­ben vagy ki­sebb cso­por­tok­ban, ha­nem az egész erdélyi népben gon­dol­ko­dik, és példaképként a dán prédikátort, Grundt­wig Fredericet állítja a nevelők elé, aki „vállon ra­gad­ta és felrázta az elalélt nemzetet”. A követésre érdemesnek tar­tott külföldi mo­del­lek­hez hasonlóan Márton Áron az erdélyi ma­gyar népművelést is csak vallásos ala­pon tud­ja elképzelni. Ezért a népművelő intézmények sorában első he­lyen említi az egyházat, s csak utána so­rol­ja az ele­mi iskolát, il­let­ve az ér­tel­mi­ségiek által fel­is­mert számtalan nevelési le­he­tő­sé­get.

Miképpen az iskolát is, kiszélesíti a nevelői rend feladatkörét is, így a hi­va­ta­los munkán kívül sok­kal többet vár el tanítótól, tanártól, paptól egyaránt. Az Erdélyi Is­ko­la lap­ja­in sok­szor meg­je­lent ez a gon­do­lat. Az 1942-es újraindulás visszatekintőjében is ez kerül központi hely­re: „Egyébként is a nevelői rend a kisebbségi Erdélyben minden­nek előfeltétele. Nél­kü­lük nincs társadalmi szer­ve­zet, gazdasági moz­ga­lom és, természetes, hogy nincs művelődési élet. A nevelői rend vezető értelmiségünk törzse, egész népközösségi életünk felelőssége az ő vállukon nyug­szik: a kisebbségi időszakban a pap nem­csak pap, a tanító nem­csak tanító, a tanár nem­csak tanár, ha­nem betölt sok olyan funkciót is, ame­lyet ma már a közigazgatás és az újonnan ala­kult társadalmi szer­ve­ze­tek töltenek be” – írja Az Erdélyi Is­ko­la címmel Venczel József az 1942. évi 2. lapszámban. A mun­ka­többletet Márton Áron egyértelműen kötelességnek ne­ve­zi és en­nek vállalásához – ab­ban az elkese­re­désre jogosító időben – épp a lelkesedést ne­ve­zi meg bátorító erőként.

Márton Áron az általa meg­hir­de­tett népnevelési terv szolgálatába állította az Erdélyi Is­ko­la második részét, ab­ban füzetenként hat-hat előadásvázlatot és különféle tanácsokat hoz­va az iskolán kívüli ne­ve­lést felvállalóknak. Ő nem ta­po­ga­tott, vizsgálódott, érdeklődött a he­lyes irány felől, ha­nem kész terv­vel állt elő, azt kínálván fel pedagógus- és paptársainak. Az első rész mondanivalójában szo­ro­san összefüggött a népnevelési rész anyagával. Mindkettő ke­re­té­ben gon­dos­kod­tak arról, hogy a kevés jövedelmű ta­ní­tók, tanárok és pa­pok olyan általános is­me­re­tek­hez, új tu­dományos eredményekhez jus­sa­nak, me­lye­­ket csak más szakkönyvekből szerezhetnének meg.

„Lapunknak ez a második része az egyesületi vezetőket akar­ja lel­kes és fáradtságos munkájukban támogatni” – fo­gal­maz Márton Áron az első Erdélyi Iskola-füzet Népnevelés részének felvezető szöve­gé­ben. Majd be­vall­ja, hogy több oldalról kérték, le­gye­nek a folyóiratban az egyesületek fog­lal­koz­tatására al­kal­mas, ki­dol­go­zott előadásanyagok. Ezek a ké­ré­sek mindenképpen találkoztak saját el­kép­ze­lé­sé­vel. Amint azt korábban említettük, 1932 kará­cso­nya után néhány egyetemistával körutat tett a Szé­kely­földön, hogy segítsen az iskolán kívüli ifjúsági egyesületi élet megszervezésében. Márton Áron ek­kor külön tárgyalt a csíkszeredai és kézdivásárhelyi ka­to­li­kus értelmiség tag­ja­i­val arról, hogy a társadalmi és gazdasági kérdések keresztény szempontú megvilágítására előadáso­kat kell szer­vez­ni a városi és fa­lu­si ifjúsági egyesületekben, és eze­ket a sajtóban is népszerűsíteni kell. Ter­ve­i­ben tehát már korábban ott volt az előadások tartásával rendszeresített népnevelő tevékenység. Talán nem túlzás azt állítani, hogy miként György La­jos gon­do­lat­ban előre meg­ter­vez­te egy nevelésügyi folyóirat pedagógiai részét, úgy Márton Áron is előre gon­dol­ko­dott a népne­ve­lés átfogóbb rendszerének ki­dol­gozásáról. Végül aztán az Erdélyi Is­ko­la mu­tat­ko­zott a leg­jobb fórumnak eh­hez a munkához, s an­nak első füzete már ko­moly népnevelési prog­ram­mal és pon­to­san ki­dol­go­zott előadás-vázlatokkal, mellékletekkel je­lent­ke­zett.

Az első Erdélyi Iskola-füzet e népnevelési prog­ram végleges formáját hoz­ta. Egy kettős lapszám hat, különböző területekről válogatott előadás­anya­got közölt, me­lye­ket egy, általában a népnevelési munkát segítő írás ve­ze­tett be. A bevezető írások több­sége az előadások tartásához, dalárdák, ének­ka­rok vezetéséhez, általánosságban a népneveléshez, a néprajzi gyűjtéshez kapcsolódott, de kerül­tek ide a szövetkezetek alakításáról, a szülői társulatok mű­kö­dé­séről, a gyer­me­kek olvasmányairól és más té­mák­ról szóló anya­gok is, sőt közöltek mun­ka­ter­ve­ket is.

Az Erdélyi Is­ko­la első hét évfolyama Népnevelés című nagy részének három ro­va­ta volt: az Előadások, az Ünnepnapok és a Melléklet. Az 1940-es megszűnésig ki­adott 28 füzetben 153 előadásanyag je­lent meg. Az első négy évfolyam során min­den kettős számban ott volt a hat hosszabb anyag, majd az ötödik évfolyam har­ma­dik füzetétől hat kettős számon át csak öt, a megjelenés utolsó évében pe­dig három al­ka­lom­mal négy, egy­szer pe­dig csak a ter­ve­zett fe­le – három előadás volt olvasható. A ro­vat gyengülése min­den bi­zonnyal Márton Áron egyházi teendőinek sűrűsödésével ma­gyarázható. Ugyan­ilyen ten­den­cia tapasztalható az Ünnepnapok és a Melléklet ro­va­tok esetében is.

1942 után már nem vol­tak ro­va­tai a Népnevelés résznek.

Az első hét évfolyam Népnevelés ro­vatának szer­kesz­tője (hat esz­ten­de­ig Márton Áron, majd egy évig Ve­ress Ernő) te­ma­ti­ka tekintetében igye­ke­zett minél több területet átfogni, az összes írásra számított súlypont vi­szont mégis a magyarság törté­nelmével, irodalmával kap­cso­la­tos anya­gok­ra tevődött – ar­ra a te­rü­letre, ame­lyi­ken a nevelőknek is nagy hiányosságaik vol­tak. A hu­szon­nyolc füzetbe 24 magyar­ság­tör­ténettel kap­cso­la­tos előa­dásvázlat került, me­lyek nagyjából a kereszténység kezdeteitől a török meg­szál­lás idejéig terjedő évszázadokat fogták át. Az előadások rend­sze­rint egy-egy kiemelkedő személyiség tevékenysége köré vol­tak felépítve, ki­mond­va vagy ki­mon­dat­la­nul is példaképként állítva őt az előadások hallgatói elé. Több anyag fog­lal­ko­zott a pogány kor­ral, il­let­ve a megtérés időszakával, az Ár­pád-ház nagy­ja­i­val, későbbi ko­rok ne­ves ma­gyar ki­rá­lyaival, kétszer is he­lyet ka­pott Ju­lián barát tör­té­nete, és három előadásban volt szó a török idők idejének ma­gyar műveltségéről. 1942 után ki­lenc na­gyobb terjedelmű történelmi témájú írás (előadás­váz­lat) je­lent meg az Erdélyi Iskolában.

Ma­gyar iro­da­lom­hoz kapcsolható anyagból az 1940-es megszűnés előtt ti­zen­nyol­cat, 1942 után pe­dig mindössze kettőt találunk. Mindkét időszakban elsősorban a leg­is­mer­tebb írók, költők (pl. Arany János, Petőfi Sándor, Fa­ze­kas Mihály, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Fe­renc) híres műveinek közlésére törekedtek. Az 1940 előtti idő elméleti anyagaiból pe­dig csupán egyet­len (ám hét füzeten keresztül közölt) nagy nevelőerejű anya­got említhetünk: A ma­gyar em­ber erényei és hibái iro­dal­munk tükrében című, a szerző megjelölése nélkül ho­zott tanulmánysorozatot.

Meglehetősen sok volt a népnevelési részben az anatómiai-egészségvédelmi előadásvázlat is, amit elsősorban az erdélyi nép igen ala­csony egészségi mutatói in­do­kol­tak. Az általános szegénység mi­att sem a vi­ta­mi­nok­ban gaz­dag táplálkozásra, sem a higiénia szabályainak be­tartására nem volt le­he­tő­sége az elsősorban fa­lun élő, legszegényebb rétegnek. Az ilyen irányú nevelés tehát valóban el­ső­ren­dű­nek számított. Az első időben húsz ide kapcso­ló­dó anya­got találunk, 1942 után nem volt ilyen témájú közlés a folyóirat második részében. A tizennégy dolgozatból nyolc a különféle betegségek le­í­rá­sát, orvoslását hoz­ta, négy elsősorban anatómiai is­me­re­te­ket közölt, és csak érintőlegesen szólt a kapcsolódó betegségekről, kettő a táplálkozással kap­cso­la­tos tudnivalókról szólt, kettő az élet-halál kérdéseit bon­col­gat­ta, kettő az ivászat el­len agitált, egy a sport előnyeit is­mer­tet­te és egy az elsősegélynyújtáshoz adott tanácsokat. 1942 után öt al­ka­lom­mal találni egészséggel, egészségvédelemmel kap­cso­la­tos hosz­szabb tanulmányt a folyóiratban.

Az erdélyi ma­gyar kisebbség életéhez különösen nagy segítséget je­len­tet­tek a jo­gi kérdésekkel foglal­kozó közlemények ill. előadásvázlatok. A meg­szű­nés előtti idő nyolc olyan ala­pos jo­gi leírást ho­zott, hogy azo­kat bármelyik, a jogtudományban járatlan népnevelő is könnyen meg­ta­nul­hat­ta és el­mond­hat­ta közönségének.

Mi­vel az új pedagógia a családi nevelésre irányította a fi­gyel­met, az Erdélyi Is­ko­la különösen nagy hangsúlyt he­lye­zett ar­ra, hogy a szülőknek ko­moly irányítást ad­has­son a gyermeknevelés tekintetében. A Márton Áron püspök előtt tisztelgő, 1938-39. 5-6. lapszám több írása is méltatólag szól az ő lapszer­kesz­tői, nevelői munkájáról. A népnevelési rész egyik felvezető szövege azt említi, hogy Márton Áron népnevelési tervében „a leg­fon­to­sabb részt a szülői értekezletek intézményére ruházta, mert az iskolák aj­ta­ja­i­nak szélesre tárása csak ezek segítségével valósítható meg”. Majd azt is fel­fe­di, hogy az ő közbenjárására fog­lal­ta körlevelébe Majláth püs­pök a szülői értekezletek tartásának kötelezővé té­telét. Ezek­hez az Erdélyi Is­ko­la hasábjain is közölt iránymutató íráso­kat, s a népneveléssel kap­cso­la­tos részben kész előadásvázlatokat is. (Az ilyen jellegű írásoknál külön megjelölést használt.) A gyermek­ne­ve­lés témaköréhez kapcsolódó írás a ha­to­dik év­fo­lyam utolsó füzetében je­lent meg utoljára, s ez azt mu­tat­ja, hogy a Márton Áron után következő szer­kesz­tők egyi­ke sem tulajdonított jelentőséget en­nek a kérdésnek. Az ő idején vi­szont tizenhét ilyen jellegű előadásanyagot ho­zott az Erdélyi Is­ko­la, me­lyek közül tizenkettő címe alá illesztették a „szülői értekezlet” megjelölést. A jel­zett írások közül tizennégy ki­fe­je­zet­ten a gyer­mek nevelésével, kettő a szülőkkel, egy pe­dig az is­ko­la és a szülői ház kap­cso­latával fog­lal­ko­zott. Az 1942-es, Ve­ress End­re szerkesztésében újraindító lapszám próbálkozott egy Otthonépítés című ro­vat beindításával, ám a má­sodik lapszámtól már se a ro­va­tot, se az oda sorolható íráso­kat nem találjuk a lap­ban.

Az előadásvázlatok közé hét da­rab, ház körüli, kertbéli teendőkkel, nyolc néprajzzal-faluval, hat föld­rajzzal, hat Erdéllyel kap­cso­la­tos hosszabb elő­a­dási anya­got közölt. A leg­gyak­rab­ban előforduló témájú íráso­kon kívül a Népnevelés-részben ol­vas­ható volt még több általános ismeretterjesztő és egy-egy hi­vatással, közösségi szel­lem­mel, hadkö­te­le­zett­séggel kap­cso­la­tos anyag is, és külön cik­ket szen­tel­tek Hit­ler, Mus­so­li­ni rendszerének, va­la­mint a kom­mu­nis­ta ideológia ismertetésének.

A folyóirat második egységében ka­pott he­lyet az ünnepnapokhoz kapcsolódó, hosszabb íráso­kat, elő­a­dásanyagokat, ver­se­ket közlő Ünnepnapok ro­vat és a kottákat, majd különféle gyermekjátékokat és kézimunkákat hozó Melléklet ro­vat. Előzőbe 53, utóbbiba pe­dig 119 anya­got szer­kesz­tett Márton Áron (il­let­ve szerkesztő-utódja). Az évi négyszeri megjele­nés mi­att az ünnepi írások elsősorban a karácsony-újév, húsvét, anyák nap­ja, fák és ma­da­rak nap­ja, Krisz­­tus Király és ha­lot­tak nap­ja ünnepekhez kap­cso­lódtak. Mellékletként több értékes bet­le­he­mes játékot és népdalkottát közöltek. A har­ma­dik év­fo­lyam második füzetétől kezdődően a Melléklet ro­vat alrovataként je­lent­ke­zett a Játéksarok, majd a ne­gye­dik évfolyam első füzetétől a Kézimunka, me­lyek az első so­ro­zat min­den füzetében gaz­dag anya­got hoz­tak. Az 1942-es újraindításkor eze­ket a ro­va­to­kat sem élesztették már újra.

Min­dent összevetve, az Erdélyi Is­ko­la népne­ve­lést szolgáló második része az 1940-es megszű­nés előtt gaz­dag és kiválóan szer­kesz­tett volt. Márton Áron laptól való távozása után az Erdélyi Is­ko­la talán a népnevelési rész szempontjából változott a legtöbbet – hátrányára. 

Az Erdélyi Is­ko­la hasábjain Márton Áron ti­zen­nyolc hosszabb – nevelésüggyel, egyházzal, családdal, kultúrával stb. kap­cso­la­tos – saját írást is közzé tett, de mi­vel je­len írás elsősorban a szerkesztői mun­kára fókuszál, el­te­kint ezek részletes elem­zé­sétől.

Márton Áron püspök 1947-es Erdélyi Iskolája

Bár a legtöbb bibliográfia és sajtótörténeti elem­zés 1944 júniusával lezártnak te­kin­ti az Erdélyi Is­ko­la történetét, an­nak van még egy egészen rövid utószava is. Mégpedig az a hat­van ol­da­las, kis formátumú füzet, amit Az erdélyi is­ko­la időszerű fel­ada­tai (az első három szó félkövér, a korábbi folyóirat címének betűihez hasonló betűkkel, utóbbi kettő más betűtípussal szed­ve) címen Márton Áron püs­pök állított össze és a gyulafehérvári Alba nyom­dá­ban sokszorosított. Bár ne­ve se­hol sem tűnik fel a kis füzetben, an­nak szellemisége és igényes szerkesztése egyértelműen az ő személyére mu­tat. A nagy lapéval rokonítható címen túl az ő felismerhető stílusjegyei indítanak ar­ra, hogy ezt a kis kiadványt az Er­délyi Is­ko­la foly­tatásának tekintsük.

Az erdélyi is­ko­la időszerű fel­ada­tai rovatbe­osz­tás nélkül, tíz hosszabb írást ho­zott, utolsó hat ol­dalán pe­dig pedagógiai híreket közölt. A hosszabb anya­gok egy, a hírek kéthasábos tördelésben vol­tak el­ren­dez­ve, s az egy­ko­ri Erdélyi Iskolához hasonlóan a szerkesztő en­nek egyes ol­da­la­i­ra is beszúrt egy-egy értékes, a témához kapcsolódó idézetet. Központi gondolatként a kis lap a ka­to­li­kus szelle­miségű nevelés fontosságát hangsúlyozza, s – mi­ként az Erdélyi Is­ko­la legelső száma tet­te –  ez is XI. Piusz pápa keresztény neveléssel kap­cso­la­tos körlevelével nyomatékosítja az említett alaptézist. Az erdélyi is­ko­la időszerű fel­ada­tai című kiadvány is felvállalja tehát XI. Piusz keresztény nevelésről val­lott programjával való azo­no­sulást: „A keresz­tény nevelés fő és közvetlen célja együttműködni az is­te­ni ke­gye­lem­mel az iga­zi és tökéletes keresztény kialakítá­sában, az­az magát Krisz­tust kialakítani a keresztségből újjászületettekben” – hir­det­te XI. Pi­usz. Ezt a hat­ol­da­las anya­got előzi meg Márton Áron püspök 1947. január elsején, a gyulafehérvári székesegyházban el­mon­dott újévi beszéde. Eb­ben a be­széd­ben Márton Áron ar­ra mu­tat rá, hogy a vak Sám­son módjára házát magára gyújtó em­ber (ti. a háború kitörését előidéző és azt megharcoló em­be­riség) már századokkal korábban aláásta az élet alap­ja­it. Hibásnak mond­ja az em­ber is­te­ni szárma­zá­sát tagadó „lel­ki­is­me­ret­len és ko­moly­ta­lan” termé­szet­tudományos irányzatokat, az eredendő bűn lé­te­zését letagadó bölcseletet és pedagógiát, az említett tu­dományok „szólamait” lefordító iro­dal­mat, a bű­nös és szel­lem­te­len polgári élet ábrázolásában ki­me­rülő művé­szetet, azo­kat az államokat, ame­lyek „tör­vényeikkel egymás után lazították meg a leg­na­gyobb erkölcsi kötelékeket”, a képmutató társadalmat, mely „az államok keresztény erkölcs el­le­nes tör­vényeit meg­tap­sol­ta és el­fo­gad­ta”, és végül azo­kat az egyháziakat, akik „a min­den­ko­ri ha­ta­lom előtt szolgalelkűen meg­ha­jol­tak, ma en­nek, hol­nap az ellentétes irányzatnak az uszályába ka­pasz­kod­tak, az igazság és a nagy erkölcsi törvények védelméről gyáván le­mond­tak, a ha­ta­lom törvénytelenségeinél asszisztáltak s a kor­szel­lem­mel min­dig ki­egyez­tek ötven százalékra,  a ma­guk hűtlen és elv­te­len magatartásának az iga­zolására pe­dig olyan mentségeket találtak ki, hogy az igazságba és az erkölcsbe ve­tett hi­tet és az erkölcsi tekintély hitelét a hűséges és jó szándékú hívek lelkében is megölték”. A bűnök gyökeréül tehát az Istentől és törvényeitől való el­for­dulást ne­ve­zi meg Márton Áron, hi­szen – mint írja – „ami­lyen mértékben for­dult el az em­ber Istentől és törvényeitől, olyan mértékben tom­pult el a lel­ki­is­me­­re­te”. Az „elpogányosodásnak” pe­dig lo­gi­kus kö­vet­kezménye a „pogány szenvedés”. E hosszú s tőle szo­kat­la­nul kemény hangvételű beszéd végén, mind­össze egy bekezdésnyi részben is­mer­te­ti a meg­oldást: „újból keresztényekké kell lennünk ízig-vé­rig, hogy emberekké nemesedjünk, a földön em­be­ri életet élhessünk, és Is­ten áldására méltók legyünk” – írja. Beszédével/írásával tehát tükröt kívánt tar­ta­ni a ko­ra­be­li, „igazsághoz hűtlen” társadalom elé, s gyógyírként – szóban és papíron – újra a keresztény szellemű nevelést jelölte meg számára. Tulajdonképpen in­nen érthető a kis füzet összeállításának gon­do­la­ta is. Miképpen korábban, Márton Áron most is meg­ra­gad­ta a sajtó kínálta lehető­ségeket a hívekhez való szólás (nevelés) érdekében. Ha a háború előtt fon­tos­nak tar­tot­ta ezt, sok­kal inkább an­nak látta a véres idők után, ám – úgy látszik – megfelelő társ, idő vagy egye­bek hiányában kezdeményezésének nem lett foly­tatása.

A kis füzet szerkezetében is ugyan­az a lo­gi­kus rend látszik, ami Márton Áron szavaiból, írásaiból ki­tet­szik min­den al­ka­lom­mal: világosan meg­fo­gal­maz­za a célt, és fel­mu­tat­ja a hozzá vezető utat. A hibák, bűnök feltérképezése után a ke­gye­lem­mel va­ló közreműködés fontosságára hívja fel a fi­gyel­met, meg­ne­ve­zi a nevelés időszerű fel­ada­ta­it, körvonalazza az evangéliumi nevelő egyéniségét és ne­ves nevelők – ismét XI. Piusz pápa és Szent Ágoston – gon­do­la­ta­i­val ad nyomatékot korábban meg­hir­de­tett el­ve­i­nek. A nevelés időszerű fel­ada­tai című tíz­ol­dalas, a tanárok, tanítók részére részletesen ki­dol­go­zott, konkrét célokat megfogalmazó írás éppen a saját, 1945 karácsonyára írt XI. számú püspöki körlevelének szer­kesz­tett változata. Ez is mu­tat­ja, hogy Márton Áron a háborús időkben is ko­moly nevelési terv­vel állott hívei elé, a nevelést min­den máshoz képest elsőrendű fel­adat­nak látva és láttatva. En­nek – a min­den bi­zonnyal Márton Árontól eredő – írásnak a címe (mely szin­te egye­zik a kis brosúrának adott címmel) is megerősíti azt a feltételezést, hogy a hat­van­ol­da­las füzet szerkesztője Márton Áron. Ar­ról, hogy az említett körlevél valóban programadónak számított, egy, a kis füzetbe be­il­lesz­tett kö­zép­is­kolai jelentés részlete árulkodik: „Mindennemű is­ko­la igazgatója az évnyitó konferencián min­den év elején is­mer­tes­se a XI. sz. körlevelet”.

Az utolsó ol­da­lak pedagógiai hírei elsősorban a külföldi ébredésről és újjáépítésről számolnak be, ez­zel is utat mu­tat­va és bátorítást nyújtva a ha­zai ne­ve­lők felé. Az olasz, svájci, német, fran­cia len­gyel, cseh és ma­gyar egyházak, iskolák életéből ho­zott példák azt is jel­zik, hogy Márton Áron eb­ben az időben is rend­sze­re­sen nyo­mon követte a külföldi iskolaügyi és pedagógiai eseményeket. A Gon­do­la­tok az is­ko­la szel­le­mi egységével kap­cso­la­to­san címszó alatt kö­zölt írás is egészen biz­to­san Márton Áron tollából szár­mazik. A pon­tok­ba sze­det­ten, tisz­ta fo­gal­ma­zás­sal, átlátható módon fűzött gon­do­la­tok, a tág látókör és a jó szintetizáló képesség talán az ő írásainak legfőbb ismertető je­gyei. 1947 újévi és 1945 kará­cso­nyi beszédeivel/írásaival egybecsengően itt is a ke­resz­tény világnézetet, az ilyen irányból tálalt erköl­csöt, tu­dományt, művészetet te­kin­ti a ko­ra­be­li is­ko­lá­kat valóban egységbe fog­ni képes szellemi­ségnek. Az iskolák sorsáért az egyházat és a keresztény családokat tart­ja felelősnek, s – sze­rin­te – ezek közül „egyik sem nézheti közömbösen az is­ko­lai nevelést és ok­tatást egyaránt paralizáló szel­le­mi széttájékozódás fo­lya­matát”. Az is­ko­la keresztény szel­le­mi egy­sé­gé­nek megvédését ele­mi kötelezett­ségnek ne­ve­zi a ne­ve­lői munkát fémjelző Igazsággal szem­ben, és an­nak tu­datában, hogy a keresztény ókor nagyságát éppen az biztosította, hogy evangéliumi lelkületét töretlenül tud­ta megőrizni a pogány világban: „Az a tantestület, amely ma­ga is közömbös a világnézeti alapkér­dé­sek­kel szem­ben, és emi­att nem érvényesíti egységes vi­lág­nézeti és nevelési szem­pont­ja­it, nem ne­ve­lő­tes­tület, ha­nem a szó szo­ros értelmében csak oktató személyzet, egy iskolának ne­ve­zett tanügyi szer­ve­zet­ben, amely­nek fennállását nem annyi­ra a kultúra szolgálata, nem is az iskolával kap­cso­lat­ban lévő kö­zös­sé­gek (család, egyház, nem­zet) érdeke, mint inkább an­nak a néhány ok­tatásból és fegyelmezésből élő személynek az egzisztenciája in­do­kol­ja, akik ezáltal a szű­kös min­den­na­pi kenyérhez nagy ne­he­zen hozzájut­nak" – írja.

1933–38 közötti és 1947-es szerkesztői munkája és az erdélyi ma­gyar nép felemelésének céljával publikált gon­do­la­tai kétség kívül a min­den­ko­ri erdélyi ma­gyar nevelésügyi sajtó történetének legigényesebb és leg­el­hi­va­tot­tabb sajtós személyiségei közé (is) emelték Márton Áront.