Művelődés

A baróti Fókusz Klub ötödik születésnapján felkért vendégként vettem részt. Előbb nem tudtam mire vélni ezt a felhajtást, öt év nem idő, itt a vége, fuss el véle, még zsenge gyermekkorban is csak a nagycsoportos óvodásságra futja belőle.

Erdővidékhez seregnyi nosztalgiákat ébresztő emlék fűz. Mára már ezek karcosabbja is ízessé vált, adomákból összeillesztett képkeretbe került. Ma már csak derülni lehet azon, hogy az erdővidéki medencezug az, ahol mindenféle engedély és törvényszéki perek nélkül kanyart neveztek el rólam (annak idején Nagybaconban csobbantam bele a Warszawával a megáradt patakba), és képletesen szólva itt döntötték rám a párt központi bizottságának komisszárjai, és ezek megyei adjutánsai a szerintük illegálisan visszaállított véceri 48-as emlékművet. Nem egyedül rám esett – sőt, én még ki is bújhattam alóla, hisz büntetésből kineveztek színházigazgatónak –, hanem maga alá temette néhai Zakariás Attila baróti művelődési ház igazgatót és Grád János polgármestert is.

Valamikor itt másztunk át, hasmánt kúszva Balogh Edgárral az Orbán Balázs barlangban a Kutyalikát, s amikor  onnan a denevérguanóból képződött trutymót fülig érőn magunkra kenve kikecmeregtünk, s az ez alkalomra magunkra öltött bányászruhástól belefeküdtünk a Vargyas vizébe az erdélyi magyar politikai élet nesztora, Edgár bácsi, maga is politikai vizeket zavarva mondta nekünk, hogy a barlangot nemzetiségi zenei rendezvények, koncertek helyszínéül kellene felhasználni. Az akusztika kiváló.

Nem nevettük ki, mert a nemzeti megmaradásért mit meg nem tesz az erdélyi ember, akár hasmánt is mászkál a barlangi trutymóval kikent Kutyalikában.

Szóval kedveskedően emlékezetesre sikeredett ez a mostani ötéves Fókusz-évforduló is. Volt pezsgőbontás, ötgyertyás ünnepi torta, díszoklevél-kiosztás, de ezt megelőzően Hoffman Edit (Edó) és Demeter Zoltán (Zoli) olyan remek interaktív évfordulót forgattak le előttünk, hogy észre se vettük, miként verik át azt a félszáz, többnyire fiatalt, akik kíváncsiak voltak erre a rendezvényre. Mert volt ott eredménybeszámoló is – csak nem tűnt annak. A jelenlévők ugyanis személyes visszaemlékezéseikbe foglalva meséltek arról, hogy mire emlékeznek a legszívesebben, mi volt élmény, mi volt kudarc vagy felsülés számukra. Közben előkerült a baróti Mindentudás Egyetemének emlékkönyve is, amelybe a meghívottak fogalmazáskészségüket próbára téve többnyire okos és szellemes bejegyzéseket róttak.

E közben mi, idősebbek észre se vettük, hogy nem öt, hanem ötven év erdővidéki történeteivel traktáljuk egymást, és a jelenlévő fiatalokat.

Ennek az emlékezés-folyamnak a fő sodorvonalába a megszemélyesített Erdővidék markáns személyisége és egyedisége, egyénisége került. Kiderült, hogy ez a kistáj senkivel és semmivel össze nem téveszthető kistájat, egyetlen egységet képez, akkor is, ha pillanatnyilag ezért vagy amazért torzsalkodnak, perlekednek egymás között az emberek.

Nekem eszembe jutott, hogy negyedszázaddal ezelőtt menetrendszerűen hívtuk, hoztuk, kalauzoltuk Erdővidékre Erdély akkori – részben mostani – hírességeit. A Kolozsváron szótól, betűtől eltiltott professzori kar tudományos ismeretterjesztés ürügyén itt vert tanyát, Szabó T. Attila, Imreh István, Benkő Samu, Egyed Ákos, Antal Árpád, Faragó József és társaik hóban-fagyban érkeztek Kríza János, Baróti Szabó Dávid, Gaál Mózes, Bölöni Farkas Sándor, Benedek Elek, Budai Domokos, Benkő József, Konsza Samu és a többi híresség szülőföldjére.

Hát nem érdekes, hogy – legalább is tudtunkkal – a véceri  negyvennyolcas emlékmű  kivételével senki sem jelentett fel úgy bennünket, hogy ennek emlékezetre méltó következménye lett volna? Igaz, hogy amire a megyei ideológiai titkár Vargyason a lovak sörényéből kigyomláltatta a sárga, lila, kék színek közé elvegyített piros-fehér-zöld pántlikákat, arra már minket is kiperzseltek (politikai benzinlámpával) az erdővidéki festett-faragott bútorok színes mintái közül, akárcsak a kőhalmi műgyűjtők a talján exportra szánt saroktékákról és a festett kanapékról. De azért jól esik most tapasztalni, hogy mégsem tudtak teljességgel kiszálazni a felsőrákosi szőttesek és varrottasok világából.

Nekem megkapó erdővidéki élményem az is, mikor egy második világháborús témájú dokumentumfilm forgatása kapcsán rájöttem arra – már jóval a 89-es fordulat után –, hogy a Hargita alji kis falvakban a bujdosó német katonákat a frontátvonulás után befogadták, bújtatták és megmentették, nem árulták el őket. Ez akkor tűnik fel, ha tudjuk, hogy a politikai széljárásoknak jobban kitett nagyközségekben és városokban sokakat elárultak, a hatóságok kezére juttatták és meggyilkoltatták szerencsétleneket. És nincs ma olyan erkölcsi fórum, amely felkutatná és pellengérre állítaná az akkori bűntetteket.

A baróti Fókusz Klub, amelynek én induláskor nem jósoltam nagy jövőt azért lehetett öt éven át sikeres, azért tarthattak itt fél évtized alatt 131 előadást mintegy 3500 résztvevővel, mert az említett és ezekhez hasonlatos közösségi hagyományokra építettek, ennek az erkölcsi tartását mentették át ebbe a lelkileg kimosott rongyhoz is hasonlatosra rojtosodó világban. 2000 és 2005 februárja között 163 előadó fordult meg Baróton, köztük 63 a baróti medencezug központjából, 58 Sepsiszentgyörgyről, de jöttek Kolozsvárról, a mai Magyarországról, sőt, Chicago is képviseltette magát egy erdővidéki származású emigránssal. Dénes István  baróti geológusnak hét ízben volt teltházas hallgatósága, a legtöbb vendéget Káli Király István Wass Albert örökérvényűsége című előadása vonzotta, Tókos Melinda gitárestje ugyancsak nagyszámú seregletet vonzott, de nem panaszkodhat érdektelenségre Puskás Attila biológus sem, aki a gombákról tartott érdekfeszítő előadást.

Érdekes jelenség az is, hogy a Fókusz Klub nem egy sikeres rendezvénye önálló, a klubból kiágazó tevékenységet fiadzott. Ilyen volt a Baba-mama klub, az Egészségőr, a Hobbi cserebere társaság, Nyugdíjas vagy a Művészfilm klub.

A Fókusz Klub 5. évfordulóján a résztvevők élményvilága, ha valamiért csorbult, az a baróti Mindentudás Egyeteme szellemiségének tárgyiasított megjelenítése volt.

Egyszerűbben és érthetőbben: a szellemi mozgalom mögül hiányzik egy erdővidéki múzeum.  Ez sok évtizedes igény. Valami mozdult azért ebben az ügyben: van már berendezésre váró épületük, néhány árnyi területük is.  Volt – van – jó szándék is. Pénz, persze, az soha sincs elegendő. És ami egy közgyűjtemény működtetéséhez a legfontosabb: Erdővidék tárgyi emlékekben, néprajzi anyagát tekintve Erdély egyik legeredetibb hagyományőrző kistája.

Szinte páratlan jelenség a magyar művelődéstörténetben, hogy egy ilyen kicsi, Erdély egészéhez mérten egy hímzett zsebkendőnyi térségnek ekkora históriai szellemi kisugárzása legyen.

Hadd tekintsünk el most a névsorolvasástól, hisz közismert személyiségekről van szó.

Történelmi eseményekben gazdag, mese- és mondavilága, népköltészete páratlan, tárgyi népművészete fantasztikusan gazdag, egyedi. A múzeum már meglévő gyűjteményekre alapozhat – elegendő, ha csupán a Kászoni Gáspár hagyatékára gondolunk –, sajátos jellegzetességét,  egyediségét erősíti a környék jellegzetességeinek és kincseinek megjelenítése. A földtan,  bányászattörténet, a festett és faragott bútor világa s a múzeum külső történelmi-tudományos támasztékai lehetnek: a Vargyas-völgyi cseppkőbarlang-rendszer, a bodvaji vashámor, a kisbaconi Benedek Elek Emlékház, turisztikai célkirándulások színhelye Uzonkafürdő, a szomorú emlékű Szárazajta, a hagyományos rendezvények közül  az alsórákosi Szabadság Napja, az apácai kakaslövés, a szobrok, emlékművek páratlanul gazdag világa.

Visszaemlékszem, napok és hetek alatt micsoda mozgalommá terebélyesedett a Benedek Elek Emlékház létrehozása, miként hordták össze hetek-hónapok alatt a nagybaconi tájmúzeum anyagát, micsoda akarat társult a vargyasi fafaragók, bútorfestők tehetségéhez, hogy önmagukat megmutassák, miként varázsolták újra a vargyasi Daniel-kastélyt, hogyan állt vissza a helyére előbb a véceri 48-as emlékmű mása, majd ennek az elpusztítása után a Tornay Endre szobrászművész alkotása a Barót– Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos útkereszteződéshez.

Mindez garancia arra, hogy nemsokára múzeumi évfordulókat ünnepelhetünk Baróton és Erdővidéken.

Erő, elhivatottság van – akarat, hivatali hozzáállás szükségeltetik, elsősorban az itt élők, az innen elszármazottak, de a magyarság egészének érdeke-ügye is, hogy a Vargyas –Oklánd –Székelyudvarhely közötti modernizált útszakasz átadása körül Erdővidék Múzeumánál is sor kerüljön az intézményavató szalagvágásra.