magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Márton Áron: Az iskolán kívüli népnevelés feladatai (1935)


 

A nyu­ga­ti ál­la­mok­ban ha­tal­mas és anya­gi­ak­kal bőven el­lá­tott szer­ve­ze­tek fog­lal­koz­nak a nép is­ko­lán kí­vü­li mű­ve­lé­sé­vel. Az észa­ki or­szá­gok­ban már több év­ti­ze­des múlt­ra visszatekintő népfőiskolák mű­köd­nek és a töb­bi nem­ze­tek­nél is leg­alább a köz­ok­ta­tás­ügyi mi­nisz­té­ri­um mel­lé be­osz­tott kü­lön osz­tály irá­nyít­ja ezt a mun­kát. A nép is­ko­lán kí­vü­li mű­ve­lé­se ér­de­ké­ben nagy ál­do­za­to­kat vál­lal­nak, ha­bár fej­lett ok­ta­tás­ügy­ük szin­te hi­ány­ta­la­nul, száz szá­za­lé­ko­san biz­to­sít­ja a nép alap­mű­velt­sé­gét. Ná­lunk csak most je­lent­ke­zik egy bi­zony­ta­lan érdeklődés a nép­ne­ve­lés iránt. S az is in­kább di­vat­ként, a ná­lunk szo­ká­sos úton, szó­la­mok szár­nyán és az ön­rek­lám öb­lös hang­ján, vagy műkedvelő bí­rál­ga­tás hoz­zá nem értő hoz­zá­szó­lá­sa­i­ban ér­ke­zik. De ezt is biz­ta­tó jel­nek kell ven­nünk, mert egyelőre fon­tos, hogy bár­mi­lyen for­má­ban, csak mi­nél töb­bet em­le­ges­sék. Ta­lán elősegíti, hogy las­san-las­san ez a kér­dés is be­ér­kez­zék ar­ra a te­rü­let­re, mely­re az er­dé­lyi ma­gyar ér­tel­mi­ség érdeklődő csáp­ja­it időnként ki szok­ta nyúj­ta­ni és az oda­tolt kér­dé­se­ket ím­mel-ám­mal bár, de kö­rül­ta­po­gat­ja. A kér­dés egész jelentőségének fel­fo­gá­sá­tól és főképp az ab­ból re­ánk há­ru­ló mun­ka ko­moly vál­la­lá­sá­tól még messze va­gyunk, azon­ban em­le­ge­té­se is hoz­zá­já­rul­hat, hogy fel­en­ged­jen a fa­gyos, sőt ci­ni­kus kö­zöny, mely ma sok­szor mell­be vág­ja, visszahőkölteti a jószándékot is.

A nép­ne­ve­lés cél­ja kettős. Mint a ne­ve­lés ál­ta­lá­ban, a nép­ne­ve­lés az egész em­bert te­kin­ti, egyé­ni és tár­sa­dal­mi vo­nat­ko­zá­sá­ban ve­szi és akar­ja tö­ké­le­te­seb­bé ten­ni. Cél­ja te­hát: né­pünk tö­me­gé­nél gya­ra­pí­ta­ni az egyé­ni és a tár­sa­dal­mi mű­velt­sé­get.

I.

Egyé­ni mű­velt­ség­re min­den­ki­nek, a nép egy­sze­rű fi­á­nak is jo­ga van. A nép­is­ko­la csak az el­en­ged­he­tet­len ele­mi is­me­re­te­ket ad­ja meg. A fog­lal­ko­zás kö­ré­be vá­gó is­me­re­tek pe­dig min­dig csak egy­irá­nyú, arány­lag szűk te­rü­le­tet ölel­nek át. A sze­mé­lyi­ség ki­bon­ta­ko­zá­sá­hoz azon­ban több­re, bi­zo­nyos fo­kú tel­jes­ség­re van szük­ség. A fog­lal­ko­zás­hoz lán­colt em­ber másirányú ké­pes­sé­ge­i­nek fog­lal­koz­ta­tá­sa és a tel­jes­ség­re törekvő tes­ti-lel­ki igé­nyek­nek va­la­me­lyes ki­elé­gí­té­se nél­kül el­bol­dog­ta­la­no­dik, fél­szeg, va­la­mennyi­re min­dig nyo­mo­rék ma­rad. A ta­nár, pap stb. fél­szeg, él­he­tet­len tí­pu­sa­it is­mer­jük. A se­bész a belső be­teg­sé­ge­ket is bonc­ké­se alap­ján, se­bé­sze­ti szem­pont­ból vizs­gál­ja. A ci­pész a szín­da­rab­ban is legelőször a szereplők láb­be­li­jét ve­szi ész­re, s egyet­len él­mény­ként az egészből ta­lán ezt az ész­le­le­tét vi­szi ha­za. A ri­por­ter ké­pes a té­pett szí­vű anyát, aki a sze­ren­csét­le­nül járt fia ra­va­ta­la mel­lett a fáj­da­lom alatt ros­ka­do­zik, val­la­tó­ra fog­ni, a rész­le­tek kö­nyör­te­len vissza­idé­zé­sé­ben új­ra meg­gyö­tör­ni, mert fog­lal­ko­zá­sa be­ide­gez­te a hír­adás­ra, és az élet je­len­sé­gei csak annyi­ban és ak­kor ér­dek­lik, ha azok­ból szen­zá­ci­ót tud ka­nya­rí­ta­ni. Ha­son­ló pél­dá­kat a mai élet spe­ci­a­li­zá­ló irá­nya, a fog­lal­ko­zá­so­kat vég­le­te­kig rész­letező tö­rek­vé­se kö­vet­kez­té­ben bőven ta­lá­lunk bár­me­lyik te­rü­le­ten.

Amint azon­ban ezek­nél, mint ne­vet­sé­ges, más­kor mint bán­tó fél­szeg­sé­get ész­re­ve­szünk, a nép­nél haj­lan­dók va­gyunk ren­des, vál­toz­ta­tás­ra nem szo­ru­ló ál­la­pot­nak te­kin­te­ni. Pe­dig, amint ki­üt­kö­zik az egy­ol­da­lú mű­velt­ség fo­gya­té­kos­sá­ga s amint meg­lát­juk azt, hogy az egyoldalúlag kép­zett em­ber mi­lyen ér­tel­met­le­nül áll az élet töb­bi je­len­sé­ge­i­vel szem­ben, sok­szor mennyi­re ügyet­len az élet egy­sze­rű kö­rül­mé­nyei kö­zött is, és mennyi­re nem tud­ja az élet tel­jes­sé­gét át­fog­ni, él­vez­ni, sze­mé­lyi­sé­ge tar­tal­mát ki­töl­te­ni, ugyan­úgy észrevehetők, hogy a nép mos­ta­ni ál­la­po­ta nem ren­des, nem szük­ség­sze­rű, nem ter­mé­sze­tes, ha­nem mél­tat­lan ál­la­pot, a tel­je­sebb élet­re ráképesítő, ne­ki va­ló mű­velt­ség hi­á­nyá­nak kö­vet­kez­mé­nye. Nem a fel­szí­nes vá­ro­si kul­tú­ra hi­ány­zik ne­ki, ami a vá­ros­la­kók nagy ré­szé­nél is csak mély­ség és belső tar­ta­lom nél­kü­li külső máz, ha­nem a reá­sza­bott, kö­rül­mé­nye­i­hez mért olyan ne­ve­lés, mely ér­tel­mi, aka­ra­ti és ér­zel­mi vi­lá­gát tel­je­seb­bé ten­né.

„Eu­ró­pa leg­ér­tel­me­sebb pa­raszt­ja”

Az ér­te­lem mű­ve­lé­se a nép­ne­ve­lés fel­ada­tai kö­zött az első he­lyen áll. Reclus fran­cia föld­rajz­tu­dós azt mond­ja a ma­gyar pa­raszt­ról, hogy Eu­ró­pa leg­ér­tel­me­sebb pa­raszt­ja. A vi­lág­há­bo­rú alatt szám­ta­lan­szor nyi­lat­koz­tak ha­son­ló­an ide­gen nem­ze­tek tiszt­jei a ma­gyar ba­ka értelmességéről. S aki kül­föld­ön járt és össze­ha­son­lít­hat­ja né­pün­ket a töb­bi nem­ze­tek né­pé­vel, ma­ga is meggyőződhetik erről. Akár­hány­szor na­gyobb lel­ki gyö­nyö­rű­sé­get je­lent a tár­sal­gás egy át­la­go­san ér­tel­mes fa­lu­si gaz­dá­val, mint a mű­velt kö­zép­osz­tály egyik-má­sik tag­já­val. De ezt a szin­te ki­vé­te­les ké­pes­sé­get par­la­gon hagy­tuk, ki­mű­ve­lé­sé­vel nem törődtünk. A ma­ga erejéből nem tu­dott lé­pést tar­ta­ni a meg­gyor­sult ha­la­dás­sal s az élet el­ha­ladt mel­let­te. Sze­me­it nem nyi­tot­tuk fel és fü­le­it nem szok­tat­tuk hoz­zá, hogy a vé­le­mé­nyek zson­gá­sá­ból ki­fog­ja a tisz­ta han­got és a vé­le­mé­nyek kö­zött meg­lás­sa az iga­zit. Sza­bad zsák­má­nya lett a ha­zug és megtévesztő esz­mék­nek, a test­tel-lé­lek­kel egy­for­mán üzérkedő szel­lem­nek s a sze­ren­csé­sebb, a ta­nult­jai törődése foly­tán mű­velt­ség­ben ha­la­dó né­pek messze fö­lé­je ke­rül­tek.

A né­pünk mű­ve­lé­sé­re irá­nyu­ló tö­rek­vé­sek­nek a sú­lyos mu­lasz­tá­so­kat pó­tol­ni­uk kell, mert a szel­le­mi ru­gal­mas­ság ma szük­sé­ge­sebb kel­lék, mint a múlt­ban. Az élet ré­gi, áttekinthető for­mái fel­bom­lot­tak és össze­ku­szá­lód­tak. A for­ga­ta­gos je­len má­ról hol­nap­ra új hely­ze­te­ket te­remt, új fel­ada­tok, vá­rat­lan ne­héz­sé­gek buk­kan­nak fel mind­egy­re. S né­pün­ket meg kell ta­ní­ta­nunk gon­dol­koz­ni, hogy az össze­vissza­ság­ban tud­jon el­iga­zod­ni. Fel kell sze­rel­nünk a szük­sé­ges tud­ni­va­lók­kal, hogy ne in­dul­jon el vak­tá­ban a más fe­je, az elé­je do­bott za­va­ros vagy rossz szán­dé­kú igék után, ha­nem lás­son, ítél­ni, dön­te­ni, a ma­ga lá­bán jár­ni tud­jon. Ne­héz­kes vagy hi­szé­keny gon­dol­ko­zás­sal, tá­gabb lá­tó­kör és gyors al­kal­maz­ko­dó kész­ség nél­kül ál­do­za­tul esik a vak kö­rül­mény­nek és ga­ráz­da szán­dé­kok­nak.

Az ér­te­lem mű­ve­lé­sé­hez szá­mít­hat­juk a hi­va­tás kö­ré­be vá­gó is­me­re­tek gya­ra­pí­tá­sá­nak kö­te­les­sé­gét is. A népnevelőtől nem le­het ugyan el­vár­ni, hogy egyút­tal gaz­da­sá­gi szak­ok­ta­tó is le­gyen, de a nép ilyen irá­nyú fel­vi­lá­go­sí­tá­sát, gaz­da­sá­gi gya­ra­po­dá­sá­nak előmozdítását, a gaz­da­sá­gi is­me­re­tek el­sa­já­tí­tá­sá­ra szol­gá­ló al­kal­mak szer­zé­sét vál­lal­ni kell. Ha­bár a szel­le­mi és er­köl­csi szín­vo­nal nem függ szük­ség­sze­rű­en össze az anya­gi ja­vak mér­té­ké­vel – van­nak mű­ve­let­len és rossz­er­köl­csű gaz­da­gok, és mű­velt, jel­le­mes, igen szép éle­tű sze­gé­nyek – azon­ban ál­ta­lá­nos­ság­ban a ma­ga­sabb ren­dű mű­velt­ség még­is anya­gi kul­tú­rán épül fel. Aki­nek a min­den­na­pi ke­nyér nyo­masz­tó gond, an­nak ne­héz az ismeretterjesztő előadások lá­to­ga­tá­sa, köny­vek be­szer­zé­se, de ne­héz a menny­or­szág fe­lé vezető út is. Paupertas maxima meretrix.

Hi­ány­zik a ta­nult ma­gyar gaz­da-, ipa­ros- és ke­res­kedőtársadalom.

Szé­che­nyi ír­ja a Hi­tel­ben: „Az ész erő, s így az ész bol­dog­ság”. A leg­na­gyobb ma­gyar itt a ki­mű­velt emberfőről, a jó és tö­ké­le­tes építőmesterről, a mé­lyebb tu­do­má­nyú gaz­dák­ról, a jó­zan ta­nult­sá­gú ve­zé­rekről, az al­kal­mas tu­laj­don­sá­gok­kal rendelkező bir­to­ko­sok­ról: szó­val a sa­ját fog­lal­ko­zá­suk­ban kép­zett pol­gá­rok­ról be­szél, „közértelmességről, mely­nél fog­vást – ír­ja to­vább – a bölcs nem­ze­te­ket má­zsál­ja. S ez men­nél na­gyobb, an­nál ke­ve­seb­bet szo­rul má­sok­ra s így an­nál füg­get­le­nebb s erősebb a nem­zet.”

S ha a té­nye­ket Szé­che­nyi mon­dá­sá­nak fé­nyé­nél vizs­gál­juk, né­pünk mos­ta­ni gaz­da­sá­gi helyzetéből még sú­lyo­sabb vád ko­mor­lik elő, me­lyet a gaz­da­sá­gi vál­ság és a po­li­ti­ka is­mert tö­rek­vé­sei alig eny­hít­het­nek. Ezek két­ség­te­le­nül be­le­ját­szot­tak le­sze­gé­nye­dé­sünk­be, de be kell is­mer­nünk, hogy elsősorban mű­ve­let­len­sé­günk, a Szé­che­nyi­-fé­le köz­mű­velt­ség hi­á­nyá­nak kö­vet­kez­mé­nye, hogy gaz­da­sá­gi­lag a meg­ka­pasz­ko­dás, az el­len­ál­lás ko­moly kí­sér­le­te nél­kül el­zu­han­tunk és egé­szen alul ke­rül­tünk. A nyu­ga­ti né­pek gaz­da­sá­gi hely­ze­té­ben be­ál­lott rosszab­bo­dás csak egy na­gyon igé­nyes élet vi­szony­la­gos le­szál­lí­tá­sát je­len­ti, a szász nép a ve­lünk kö­zös sors­ban is tart­ja ma­gát, a mi né­pünk azon­ban hi­he­tet­len igény­te­len­ség­re kény­sze­rült s gyökereitől le­tép­ve vég­ze­tes ará­nyok­ban kal­ló­dik szer­te­szét az egész or­szág­ban. Nyílt esze, ta­nu­lé­kony­sá­ga, ki­vé­te­les­nek mond­ha­tó át­la­gos ér­tel­mi ké­pes­sé­ge nem se­gí­tett raj­ta, nem lett szá­má­ra „az erő és bol­dog­ság” for­rá­sa. Tár­sa­dal­munk­ból hi­ány­zott a ta­nult ma­gyar gaz­da-, ipa­ros- és kereskedő-társadalom. Nem volt, aki a dol­go­zó nép fi­a­i­nak sor­sát szí­vén vi­sel­te s az adott nagy­sze­rű ké­pes­sé­gek ki­mű­ve­lé­sét vál­lal­ta vol­na. Fur­fang­ra, ra­vasz­ság­ra, kö­rül­mé­nye­i­hez mért és al­kal­ma­zott le­le­mé­nyes­ség­re ránevelődött, mert éle­té­nek út­ja min­dig les­ben ál­ló ve­sze­del­mek és ga­lád szán­dé­kok kö­zött ve­ze­tett, de fog­lal­ko­zá­sá­nak új fo­gá­sa­i­ra, a gaz­dál­ko­dás újabb esz­kö­ze­i­re és ki­adó­sabb mód­sze­re­i­re nem ta­ní­tot­ta sen­ki.

In­du­ló nép­ne­ve­lé­sünk mun­ka­terv­ében a gaz­da­sá­gi mű­velt­ség gya­ra­pí­tá­sa lé­nye­ges rész. A fog­lal­ko­zás­ban va­ló jár­tas­ság, a fog­lal­ko­zás­hoz tar­to­zó is­me­re­tek bir­tok­lá­sa lel­ki erő is. Erősíti az ön­tu­da­tot, biz­tos­sá­got köl­csö­nöz és örö­met ad a mun­ká­hoz. És ez az öröm és biz­tos­ság ép­pen úgy hoz­zá­tar­to­zik az em­be­ri élet­hez, ép­pen olyan ter­mé­sze­tes igé­nye min­den­ki­nek, aki meg­szü­le­tett, mint a tisz­tes­sé­ges meg­él­he­tés­hez elég­sé­ges ke­nyér.

A mély és tisz­ta ke­dély

A tu­dás azon­ban egy­ma­gá­ban nem elég. Be­kép­zelt­té te­het, de sze­mé­lyi­ség tar­tal­mát, tel­jes kép­zett­sé­gét nem ad­ja meg. Az egyen­sú­lyo­zott em­be­ribb em­bert az ér­tel­mi, aka­ra­ti és ér­zel­mi vi­lág­nak ará­nyos és együt­tes mű­ve­lé­se ala­kít­ja ki. A nép­ne­ve­lés te­hát az aka­rat és ke­dély tö­ké­le­te­sí­té­sét nem ha­nya­gol­hat­ja el.

Ma­ga­sabb cél­ki­tű­zé­sek és azok­nak kö­vet­ke­ze­tes ke­resz­tül­vi­te­le nél­kül egyik fog­lal­ko­zás­ban sem le­het bol­do­gul­ni. Ma kü­lö­nö­sen sok aka­dály esik min­den­ki út­já­ba s kéz­ben tar­tott, erős, edzett aka­rat­ra van szük­ség, hogy ne tor­pan­jon meg, ha­nem bát­ran ne­ki­vág­jon új­ra és új­ra. Az aka­rat­nél­kü­li vagy akaratgyönge em­ber az élet fel­ada­tok­kal és ne­héz­sé­gek­kel zsú­folt or­szág­út­ján csak buk­dá­csol. S a nép­ne­ve­lés­nek, lé­vén elsősorban er­köl­csi kér­dés, el­sőd­le­ges cél­ja, hogy az em­bert ko­runk egye­te­mes zsib­ba­dá­sá­ból fel­sza­ba­dít­sa, a té­to­va­ság­ból ki­ránt­sa s a szé­le­sebb ré­te­gek egye­de­it is igaz sza­bad­ság­ra, füg­get­len­ség­re és ön­ura­lom­ra ne­vel­je. A cél­já­val tisz­tá­ban lévő nép­ne­ve­lés az iro­dal­mat és tör­té­nel­met az ál­ta­lá­nos és né­pi mű­velt­ség ápo­lá­sa mel­lett en­nek a fel­adat­nak a szol­gá­la­tá­ban hasz­nál­ja fel. A ne­me­sebb esz­mé­nye­ket ezek­ben kap­ja meg, és ezek ál­tal vi­he­ti a nép­hez utá­noz­ha­tó kö­zel­ség­be.

A ke­dély­ne­ve­lés fon­tos­sá­gát ta­lán szük­ség­te­le­nebb rész­le­te­seb­ben in­do­kol­ni. Éle­tünk ki­et­len si­va­ta­gá­ban egyik legüdítőbb je­len­ség, leg­na­gyobb vi­gasz­ta­lás a mély, tisz­ta ke­dély. S csak né­pünk kedv­te­lé­se­i­re, szó­ra­ko­zá­sa­i­ra, mu­lat­sá­ga­i­ra és a haj­da­ni szép nép­szo­kás­ok el­dur­vult mai for­má­i­ra kell gon­dol­nunk, hogy rá­döb­ben­jünk ezen a té­ren vá­ró ha­laszt­ha­tat­lan nagy mun­ká­ra. Mi az iga­zi faj­sze­re­tet (ami nem a han­gos mell­dön­ge­tés­ben és kér­ke­dés­ben áll!) és bi­zo­nyos lel­ki mű­velt­ség hi­á­nya kö­vet­kez­té­ben haj­lan­dók va­gyunk a dur­va vir­tus­ko­dást is fa­ji erény­nek minősíteni, ha sze­rét ejt­het­jük, szín­pad­ra is visszük (pl. Szé­kely guzsalyas); hi­val­ko­dunk az­zal, amit szé­gyell­nünk és ta­kar­gat­nunk kel­le­ne, ho­lott a né­pünk­nél egyet­len va­sár­nap dél­után ta­pasz­tal­ha­tó sok dur­va­ság lát­tá­ra mély­sé­ges szo­mo­rú­ság­nak kell rá­te­le­ped­nie min­den lé­lek­re, aki fa­já­nak ja­vát őszintén akar­ja. Mu­lat­sá­gai dur­vák, ke­dé­lyes­ke­dé­sei te­le van­nak sze­men­sze­dett, arc­pi­rí­tó trá­gár­ság­gal. A fa­lu­si le­gény nem éne­kel­ve, ha­nem böm­böl­ve megy vé­gig az ut­cán. S bár­mennyi­re til­ta­ko­zik ben­nünk min­den csepp vér, ha tét­le­nek ma­ra­dunk, be­tel­je­se­dik raj­tunk a ka­ján jós­lat, ko­por­són­kat ácsol­juk. Mert egy nép, mely­nek fi­a­tal­sá­ga ke­re­si a ré­szeg­sé­get, szán­dé­kos elál­la­ti­a­so­dást és szin­te min­den mu­lat­sá­gát vér­on­tás­sal vég­zi, hom­lo­kán egy szé­gyen­tel­jes ha­lál bé­lye­gét hor­doz­za.

Nép­ne­ve­lé­sünk­re ezen a té­ren ne­héz fel­ada­tok vár­nak. Pri­mi­tív és el­hí­zott ösz­tö­nök­kel kell meg­küz­de­nie, ami­hez erőt elsősorban a val­lá­sos életből me­rít­het. A val­lás kü­lön­ben is a nép­ne­ve­lé­si mun­ka alap­ja, a val­lás erői nél­kül ered­mé­nyes nép­ne­ve­lés nincs. A nép lel­ke mé­lyén, dur­va­sá­gai el­le­né­re is erő­sen és ele­ve­nen ke­resz­tény. A zű­rös élet sej­tel­mes su­ha­ná­sa­it és érzékelhető pat­to­gá­sa­it, a rej­tett és lát­ha­tó dol­gok zsi­va­ját, össze­vissza­sá­gát val­lá­si kép­le­té­nek se­gít­sé­gé­vel ren­de­zi és fog­ja össze egy­ség­be. Az élet­harc­ban el­bá­gyadt vagy meg­se­be­sült lel­ké­vel is erőért és vi­gasz­ta­lá­sért val­lá­sá­hoz me­ne­kül. Ke­dé­lyé­hez itt le­het a leg­könnyeb­ben és a leg­hat­ha­tó­sab­ban hoz­zá­fér­ni.

A lé­lek mé­lyebb já­ra­ta­i­ba be­hú­zó­dó val­lás­er­köl­csi erők mel­lett az ének- és sza­va­ló kó­ru­sok, ver­sek, tör­té­ne­tek, al­kal­mas já­té­kok, ün­nep­sé­gek, szó­ra­ko­zá­sok, ellenőrzött mu­lat­sá­gok is ha­té­kony esz­kö­zök. Ezek se­gít­sé­gé­vel el­von­juk a dur­vább al­kal­mak­tól s ugyan­ak­kor ne­me­seb­bet adunk. A ne­ve­lést a gyer­mek­nél kell kez­de­nünk, de a fi­a­tal­ság és felnőttek ilyen ará­nyú fog­lal­koz­ta­tá­sá­val gyor­sít­hat­juk, hogy né­pünk az el­csú­fí­tó dur­va­sá­gok­ból las­san kivetkőzzék, örül­ni tud­jon az élet tisz­ta örö­me­i­nek, az ot­rom­ba tré­fák és ká­ros mu­lat­sá­gok he­lyett ne­mes szó­ra­ko­zá­sok­ban, ke­dé­lyes együtt­lét­ben lel­je örö­mét.

II.

A tár­sa­dal­mi vo­nat­ko­zá­sok az em­ber tár­sas természetéből kö­vet­kez­nek. Min­den em­ber kö­zös­ség­be il­leszt­ve él, a csa­lád, a nem­zet, ál­lam és em­be­ri­ség bi­zo­nyos fo­kig zárt, de egy­re tá­gu­ló és egy­más­ba átmenő kö­rei fog­ják kö­rül. Az egyén éle­te a má­sok éle­té­hez kap­cso­ló­dik, mun­ká­ját, éle­tét má­sok éle­te, mun­ká­ja ki­egé­szí­ti, át­ve­szi. S ez a kö­rül­mény köl­csö­nös kö­te­les­sé­ge­ket és jo­go­kat ál­lít fel, meg­ha­tá­roz­za az egyed ma­ga­tar­tá­sát. A nép­ne­ve­lés te­hát nem hagy­hat­ja fi­gyel­men kí­vül, hogy a nép egye­de­it he­lyes ma­ga­tar­tás­ra ne­vel­je a tár­sa­dal­mi vi­szony­la­tok szem­pont­jai sze­rint is.

Gyökérkötő erők

Első he­lyen a csa­lá­di ér­zés és csa­lá­di­as gon­dol­ko­zás ne­ve­lé­se áll. A gyil­kos, mo­dern szel­lem ron­tá­sa már né­pünk csa­lá­di éle­tén is észrevehető. Ko­runk be­teg gon­do­la­tai be­ha­tol­tak és zül­lesz­tik a fa­lu egy­kor szép, tisz­ta, pél­da­sze­rű csa­lá­di éle­tét. A sza­bad­el­vű irány­zat mes­ter­ke­dé­sei és a bol­se­viz­mus nyers pro­pa­gan­dá­ja itt egy vo­na­lon ha­lad­tak és egy­más­nak se­gí­tet­tek. Együt­tes ha­tá­suk kö­vet­kez­té­ben vá­ro­son a nép­hez szá­mí­tott osz­tá­lyok csa­lá­di éle­te ép­pen olyan szét­hul­ló, mint a mo­dern er­kölccsel tetszelgő felsőbb kö­rö­ké, de ro­ha­mo­san eb­be az irány­ba tart a fa­lu is.

A fo­lya­ma­tot a mi né­pünk­nél gyor­sít­ják a rend­kí­vül ne­héz meg­él­he­té­si vi­szo­nyok. A gond tö­me­gek­ben szór­ja szét a ma­gyar csa­lá­dok tag­ja­it egy­más­tól. S ke­gyet­len sor­sa, nél­kü­lö­zé­sei, a szá­má­ra még nyit­va ha­gyott fog­lal­ko­zá­sok dur­va jel­le­ge, foly­to­nos küz­del­me, ál­lan­dó­an az el­dur­vu­lás­sal, a lel­ki élet­te­len­ség­gel fe­nye­get. És a nép­ne­ve­lés legsürgősebb fel­ada­ta, hogy a szülőkben a gyer­mek, a gyer­mek­ben és if­jak­ban a szülők irán­ti sze­re­tet­nek fel­ve­ré­sé­vel, ál­lan­dó éb­ren­tar­tá­sá­val, ne­me­sí­té­sé­vel, a vér­sé­gi vi­szo­nyok­ból szár­ma­zó különböző kö­te­les­sé­gek meg­is­mer­te­té­sé­vel: szó­val a csa­lá­di élet ne­me­sí­té­sé­re irá­nyu­ló terv­sze­rű és ki­tar­tó mun­ká­val a szen­ve­dé­sek és meg­pró­bál­ta­tá­sok tü­zé­be lö­kött né­pünk szá­má­ra leg­alább a leg­em­be­ribb kö­zös­ség­nek, a csa­lá­di élet­nek vi­gasz­ta­lá­sa­it biz­to­sít­sa.

A népnevelésnek társadalmi vonatkozásban má­so­dik feladata a honismeret közvetítése. A honisme­ret­nek gyökérkötő ereje van. A nép fiát szűkebb hazájának, fajának, népe múltjának, küzdelmeinek, nagy fiainak ismerete, a nép életmegnyilvánulása­i­nak tudatos látása, a honi szokások szeretete, a hazai röghöz és az otthon küszöbéhez köti. Ha tudatosan nézheti szülőföldjét és annak életét, másképp értékeli, és idegenből is visszavágyik. A honismeret azzal, hogy megismerteti a néppel a szülőföld történelmi múltját, állat- és növényvilágát, az ott született nép­me­séket, a népművészet virágait, melyek saját lel­ké­ből fakadtak és a népszokások tiszta formáit, ráneveli értékeinek megbecsülésére és a szűkebb hazájának talajába hatoló, ezer ágazású, dús lelki gyö­kér­ze­tét öntözi.

Ezen a téren már elismerő munkát végeztek egyesek. Domokos Pál Péter székelyszőttes mozgalma, a magyar népi ének- és zenekultúra érdekében kifejtett buzgólkodása, Kós Károly, Albrecht Dezső kalotaszegi munkája, az Ezer székely leány-napok stb. hatása alatt munkába álltak mások is, és remélhetjük, hogy a szépen indult munka általános és lassankint teljesebb, a honismeret egész körét felölelő lesz.

A szétzilált népi lelkület helyreállítása

Társadalmi irányban harmadik feladata és egyben legmélyebb értelme a népnevelésnek, hogy nemzetté nevelje a közös származás által összefogott embereket. Történelmünk utolsó két évtizede újból megmutatta mennyire reánk (s nem a német népre!) találnak Goethe keserű szavai: „Im einzelnen so vorzügligh und als Volk so miserabel.” Egyenkint véve, külön-külön nagyszerű magyarok vagyunk mind, de tömegünkben, mint népnek, szánalmas a magatartásunk. Most kitűnt és megvilágosodott azok számára is, akik addig a hazug magyar romantika rózsaszínű szemüvegén keresztül nézték a nemzetet, hogy fennen hirdetett nemzeti egységünk pusztán politikai, belső erő nélküli egység volt, nem nyúlt le a magyarság összességének lelkébe s az első komoly teherpróba alatt széthullott. Mihelyt a politikai abroncs széthullott, nyomban felemelték fe­jü­ket a régi és új ellentétes erők.

Volt talán egy pillanat 1919 és 1920 táján, amikor az egység lelki előfeltétele nem hiányzott s meg lehetett volna teremteni, ha akad, aki a sok jó­szán­dé­kot összefogja, megedzze és együtt tartsa. De az első egymásra találás futó pillanata után, nyomban elő­kun­korodtak az egyéni törekvések, a csoportok ér­de­kei, a régi ellentétek, és a magyarság különböző rétegei olyan érdekközösség nélkül éltek egymás mellett, vagy egymás ellen, mintha nem történt vol­na az égvilágon semmi.

S ma is így van: körünkön belül titkos és nyílt csoportosulások, érdekösszefogások, önző célú vállalkozások, öncélúvá tompult osztályok ezerfelé rángatják az amúgy is laza nemzeti lelkületet. Munkás­ságunkat ma nem sikerült bevonni közösségünkbe, a falusi tömegektől talán még távolabb állunk, mint eddig, mert értelmiségi osztályunk a meddő politi­kai szólamokon túl most sem jutott. Végzetesen az el­­proletarizálódás útján van, de a néphez anyagi leszegényedésében sem érkezett lelkileg közelebb. Idegen műveltségében idegenül és s régi osztály­hely­zete foszlányait szorongatva a néptől távol, kü­lön keresi boldogulása útjait.

Egészen természetes, hogy a javulást, és további fokon: a szilárd öntudatos nép egység megte­rem­té­sét célzó munkának a tanultak köréből kell kiindulnia. Az értelmiségi osztálynak rá kell ébrednie, hogy a műveltségbeli és lelki távolság kiküszöbölése az ő feladata. Ami alatt nem a műveltség egyformásítását értjük, nem is a tanultak időnkénti kirándulását a néphez fölényes kioktatások vagy lírai ömlengések céljából, még kevésbé a felszínes városi műveltség reámázolását a falura, hanem a közös sors becsületes vállalását, a népi érdekek önzetlen szolgálatát, és a legkülönbözőbb foglalkozásokon keresztül a néppel való közvetlen – hogy úgy mondjam – fizikai közelség, az önzetlen, céltudatos népnevelő munkával pe­dig a lelki közelség megteremté­sét. A népnevelés feladata az, hogy a nép mind több egyedének meg­ad­ja a lehető legnagyobb fokú neki való műveltsé­get. Az egységet a nevelési eszmények és a köz­ve­tí­tésre szánt művelődési javak közössége biztosítja. S az erdélyi magyar értelmiség elutasít­hatatlan, de szép hivatása, hogy a nevelési eszmé­nyeket előbb a maga számára világosan kidolgozva, érdekkülönbségbe lépjen a néppel, s a közös múlt és lélek nagyszerű művelődési értékeit közkinccsé téve, a szétzilált népi lelkület egységét helyreállítsa.

Szegfű Gyula írja Széchenyiről: „Ahhoz, hogy ta­pasz­talatait gyümölcsöztethesse, előbb meg kell találnia az útját saját népéhez. Ez is megtörtént. A császári királyi katonatisztet nem valami parasztromantika, hazug vagy félművelt érzés kötötte össze legénységével debreceni helyőrségében; ellenkezőleg: valami folyvást eltaszítá e műveletlen, szinte állati sorban hagyott magyar parasztok tömegétől, de egyszersmind akaratán kívül, az öntudat alatt működő közösségi erők is megmozdultak, vére vitte az elhagyott emberekhez, kiknek vadsága vissza­ta­szí­tó volt számára. De taszítás és vonzás zavarából lassanként megülepedett a művelt ember és magyar ember gondolkozása: felismerte, hogy egy vér ezekből, felismerte, hogy ő is magyar, akinek Isten hasonlíthatatlanul több erőt, tehetséget és eszközt adott kezébe vérei felsegítésére, akinek tehát kötelessége mindazt az elmaradt árva magyarság javára felhasználni. Felismerte a magyar parlagot, s a felismerés pillanatában tudnia kellett, hogy ezt a parlagot ő fogja kiirtani, a magyarságot ő fogja megnemesíteni.”

Ha népünk kendőzetlen helyzetéhez még hozzánézzük a szélesebb távlatok jeleit is, láthatjuk, hogy az emberiség jelenében az elvakultság apo­ka­lip­tikus méretű borzalmak előkészítésén dolgozik. De az emberiség feje fölött gyülekező viharfelhők sötét kavargásából sem nehéz kikövetkeztetni, hogy a mostani vajúdás után következő, már alakuló új korba a népek életüket, akár bekö­vetkeznek a ké­szü­lő katasztrófák, akár győz a békés belátás, csak er­köl­csi erőik teljességével menthetik át. Vajon lesz-e a magyar népnek Széchenyi-lel­kületű értelmisége, ame­lyik ezt belátja s a történelmi szándékhoz a ma­ga munkás vérét lázas készséggel hozzáadja?

(Er­dé­lyi Tu­dó­sí­tó – 1935. XVI­II. évf. szep­t.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
MÁRTON ÁRON ÍRÁSAI rovat összes cikke

© Művelődés 2008