magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Márton Áron: Templom és iskola. Megnyitó az Egyházmegyei Tanács 1939. november 16-i közgyűlésén


 

Évek óta tart­juk közgyűlésünket nyomasztó lég­kör­ben. A küzdelmek és erőfeszítések, ame­lye­ket értékeink védelme és intézményeink sor­sa reánk kény­szerített, hosszú évek óta nehéz próba alatt tart­ják idegzetünket, erkölcsi és anya­gi teherbírásunkat, és igénybe ve­szik min­den figyelmünket. Min­de­nik esztendőnek volt számunkra egy keserű meg­le­pe­té­se, az előző ba­jok­hoz min­de­nik hozzáadott va­la­mit, a mai hely­zet azon­ban min­den ed­di­ginél súlyosabb, ezért előszólít min­den felelős­séget és min­ket is ar­ra kötelez, hogy a do­log­nak ne melléje beszéljünk, ha­nem a tényeket és köteles­ségeinket ko­mo­lyan vegyük számba. Az Egyházmegyei Tanács munkájának, szer­ve­ze­ti alapszabályzata sze­rint, két sark­pont­ja van: a temp­lom és az is­ko­la. S méltóztassanak meg­en­ged­ni, hogy megnyitómban, ami­kor először van szerencsém az elnöki székből, mint megyéspüspök önöket üdvözölni, mondanivalómat röviden ezek­hez fűzzem.

1. Mélyen tisz­telt közgyűlés! Az ada­tok sze­rint, ame­lye­ket az Igazgatótanács évi jelentéseiben kö­zölt, ele­mi iskoláink tanulóinak a száma 1921-ben 45 ezer volt, ma pe­dig 14 897. Az utolsó húsz esztendő alatt tehát a ka­to­li­kus gyer­me­kek­nek majd­nem 70%-a ma­radt iskoláink fa­la­in kívül. S ha a je­len­leg beírtak számát az összes ka­to­li­kus tankötelesek számával vetjük össze, ar­ra az eredményre ju­tunk, hogy gyer­­me­ke­ink­nek mindössze 25%-a látogatja a mi is­ko­láinkat.

Márton Áron (Csomafáy Ferenc felvétele, 1978).Kötelességmulasztással nem vádolhatjuk egy­mást. A védelemre mozgósítottunk min­den szel­le­mi, er­kölcsi és anya­gi erőt. S mint a fel­boly­ga­tott han­gya­­boly, a fa­la­kon vol­tunk mind, ki­csi­nyek és na­gyok, hívek és vezetők, világiak és pa­pok, s min­dig ar­ra a pont­ra gyűltünk és gyűjtöttük össze az erőket, ahol na­gyobb veszély fe­nye­ge­tett. A húsi példákban sem volt hiány: egye­sek, testületek és egyház­közs­é­gek a létjogában fe­nye­ge­tett em­ber szívósságával és áldozatos elszántságával védték hitünknek és anya­nyel­vünknek a múlt küzdelmeivel meg­szen­telt vá­rait. En­nek ellenére min­dig újabb vereséget kel­lett el­könyvelnünk.

Az egyház, bármilyen alkudozások­ra és megegyezésekre kényszerült is, a neveléshez való jogát al­ku tárgyává nem tet­te so­ha. S természetes, hogy min­den hívőnek és még inkább min­den egyházi tes­tü­letnek kötelessége, hogy az egyház szándékát kö­vesse min­den körülmények között. Is­te­ni pa­rancs, hogy gyer­me­ke­in­ket szent hitükre megtanítsuk, vallásunk erkölcseire szok­tas­suk s az ősöktől átvett ha­gyományok szellemében és tiszteletében neveljük. Az Igazgatótanács, az egyház pa­rancsához híven, álláspontját újból határozottan leszögezte, az ele­mi iskolák megerősítését, fejlesztését és az újak léte­sítését határozta el, az­zal a célkitűzéssel, hogy az egy­házmegyét fo­ko­za­to­san iskolával mindenütt el­lás­suk és a ka­to­li­kus nevelést lehetőleg min­den ka­to­li­kus gyer­mek számára biztosítsuk.

A szándék megvalósításához az önök erkölcsi és anya­gi támogatása szükséges. Az erkölcsi támogatás a hívek lelkületében, az éber ka­to­li­kus gondolkozásban nyi­lat­ko­zik meg, amely nehéz hely­ze­tek­ben még ma­ka­csab­bul ra­gasz­ko­dik a hitét és ha­gyományait őrző intézményekhez. Az anya­gi támogatás pe­dig a tevőleges áldozatkészségben áll, amely a le­sze­gé­nye­dett­ség nap­ja­i­ban is módot talál és kötelességének is­me­ri, hogy a ma­ga­sabb rendű célokért, a közösség és a jövő nemzedék érdekeiért áldozatot hoz­zon. S az Egyházmegyei Tanács fel­ada­tai közé tar­to­zik mind a kettő, az is, hogy a hívek érdeklődését fel­ver­je, a ka­to­li­kus célt és igényt tudatosítsa, erőteljes közhangulatot csináljon és azt ébren tart­sa; s azt is, hogy a tevőleges áldozatkészséget min­den­ki kötelességének el­is­mer­tes­se, meg­szer­vez­ze s a szükségletek tervszerű ellátását biztosítsa.

Örömmel említjük meg, hogy a közoktatásügyi minisztérium az egyházi ele­mi iskolák részére az évi költségvetésbe segélyt vett fel és folyósítását április elejével meg is kez­det­te. A sok nélkülözésen átment ta­nítóink anya­gi hely­ze­te ez­zel némiképp ja­vult; s ha a ter­hek és további erőfeszítések alól nem is va­gyunk ez által fel­ment­ve, a segély ki­utalásában megnyilvánuló készséget, úgy véljük, pozitív jel­nek vehetjük ar­ra nézve, hogy ok­tatásügyünk elől az ed­di­gi ne­héz­sé­gek elháríttatnak és a jövőben módunk és le­he­tő­sé­günk nyílik, hogy az egyház szellemében vállalt kötelességeinket eredményesebben teljesítsük.

Középiskoláink ke­re­te­it nagyjából megmentettük. Ami hiányzik, megtérült másik ol­da­lon az idő­sze­rű, gya­kor­la­ti célú új iskolákban. A meg­men­tett ke­re­tek között azon­ban nem az a zsúfolt élet fo­lyik, amely kielégítően megindokolná a rájuk fordított áldozatot és erőfeszítést. Legtöbb főgimnáziumunk, erősen lecsökkentett létszámmal, éppen csak ten­gő­dik. Tanáraink dicséretes oda­adással dol­goz­nak, vállalták és vállalják a hely­zet áldozatait, a változó pedagógiai és di­dak­ti­kai rend­sze­rek nehéz­ségeit. A többség a hi­vatás buzgóságával ere­je javát ad­ja be­le a munkába, hogy növendékeit ellássa az élet küz­del­me­ihez megfelelő erkölcsi ha­bi­tus­sal és is­me­re­tek­kel, de igyekezetük jórészben önkínzó mun­ka, nem jár arányos eredménnyel, mert a gon­dozásuk alá ke­rült anyag átlagos minősége jobb le­het­ne.

Ha középiskoláink növendékeit a szülők fog­lal­ko­zása és lakóhelye alapján osztályozzuk, tanulságos megállapításhoz ju­tunk. Ezek az iskolák vá­ro­sokban van­nak, ahol régebb egy népes, tehetős és felfelé törő középosztály, ipa­ros- és kereske­dőréteg gon­dos­ko­dott az intézetek benépesítéséről; s an­nak ellenére, hogy ez a réteg az utolsó évtizedek alatt fájdalmasan meggyérült és leszegényedett, a nö­ven­dé­kek arányszáma nem tolódott le a fa­lu javára olyan mértékben, amint ezt várni le­he­tett vol­na. Ez a kö­rül­mény végső következtetésében rányit a kérdés lé­nyegére is, ne­ve­ze­tes ar­ra, hogy közép­iskoláinkba nem azok jut­nak be elsősorban, akik tehetségesek és arravalók, ha­nem akik közel kapják s aránylag kevés költséggel megúszhatják. Nem azok, akiknél igény a továbbtanulás, ha­nem akik­nek a szüleik bírják. Nem a leg­job­bak, akik­kel öröm fog­lal­koz­ni, s aki­ket szel­le­mi ver­se­nyek­re és teherpró­bákra le­het fog­ni, ha­nem aki­ket helyzetük utal be, elég sok­szor tehetségükre való te­kin­tet nélkül, s aki­ket aztán a tanárnak kínos favágó munkával kell ke­zel­nie, és – hogy a létszám és az összesített eredmény ne le­gyen még si­ral­ma­sabb – valósággal a hátán kell egyik osztályból a másikba vin­nie, jobb meggyőződése ellenére.

Mélyen Tisz­telt Közgyűlés! Az ilyen anyag meg­ö­li a pedagógust, tehát az is­ko­la lelkét, és meg­hi­ú­sít­ja a célt, amiért az intézmények van­nak, s amiért ele­ink alapították és fenn­tar­tották. Le­het, hogy az ada­tok egyirányú beállításával túlzott hangsúlyt ad­tam a kérdésnek, de a lényeg igaz s tet­tem azért, hogy megállapíthatóbban emel­jem ki fel­ada­ta­in­kat.

A középiskola célja mindenütt az, egyrészt, hogy az általános műveltség ele­me­it és anyagát közve­títse, másrészt, hogy a felsőbb tanulmányokra, a szel­­le­mi vezetésre és ma­ga­sabb szel­le­mi munkára al­kal­ma­so­kat a népi közösség számára kiválassza. Egy nép többségi hely­zet­ben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerűek na­gyobb tö­me­gét is. Az önműködő előrejutás és a protekció al­kal­mazása rövidzárlatokat idézhet elő ott is; a kö­zép­szerűek, mint a fáradt, rossz olaj, megdug­hatják az állami és társadalmi gépezet csapágyait és kényesebb részeit, de a ha­tal­mas szer­ve­zet járataiban és mun­­ka­he­lye­in szét is szóródhatnak, egészségesen is szétoszthatók, s a nagy belső erő, ha jól irányított, legyőzi az üzemzavarokat. Kisebbségi sors­ban azon­ban a középszerűek rászabadítása a vezető he­lyek­re nem­ze­ti ve­sze­del­met je­lent. A mi fi­a­ink­nak min­den pályán és foglalkozásban kemény ver­senyt kell meg­áll­niuk, az előnyökbe beleszületettek és kiváltságol­tak tömegével kell fölvenniük a har­cot, hogy a ma­guk számára a he­lyet kiverekedjék és meg­tartsák; és ezen kívül: min­den­ki­nek, aki­nek végzettsége van, kö­zösségi munkát is kell vállalnia, ki­sebb vagy na­gyobb körben, po­li­ti­kai, társadalmi, gazdasági, nép­jó­léti vagy egyházi téren vezetőnek kell len­nie. Mind a két igény tehát egyaránt azt sürgeti, hogy fel­ku­tas­suk, kiválasszuk és tervszerű gon­dozásba azo­kat vegyük, akik­ben a legtöbb tehetség mu­tat­ko­zik.

A tehetség egymagában nem elég; hogy a fel­ada­tok­ra al­kal­mas le­gyen, párosulnia kell jel­lem­mel, munkakészséggel, a hi­vatás szeretetével és ele­ven közösségi tu­dat­tal. Iskoláink hi­vatása, hogy a gond­ja­ik­ra bízott gyer­me­ke­ket így neveljék, az irányítás azon­ban a mi fel­ada­tunk lévén, tőlünk is függ, hogy legalább részben olyan anya­got kap­ja­nak, ame­lyik elbírja és ka­ma­tos ka­mat­tal vissza­fi­ze­ti a reá fordított munkát és áldozatot. Ezért kérem és kéri az el­nökség a mélyen tisz­telt közgyűléstől, hogy az ösz­tön­­díjalap tárgyalásánál méltóztassanak ezt a szem­­pon­tot is fi­gye­lem­be ven­ni. S menjünk el to­vább is – hi­szen van­nak lelkesítő példák – teherbírásunk és az áldozatkészség utolsó határáig, létesítsünk isko­lá­ink­ban és intézeteinkben a legtehetségesebb és leg­jobb gyer­me­kek – és csak­is azok! – részére annyi ked­vezményes he­lyet, hogy elégséges számban nevelhessünk olyan férfiakat, akik az életben rájuk váró har­cot győzelmesen meg tudják har­col­ni; s tud­nak, mert bővében van­nak az erőnek, nem­csak ön­magukért, ha­nem másokért is dol­goz­ni; és képesek lesz­nek életük szekerét, összes drága ra­kományával együtt, továbbmenteni a jövő számára, egyet­len pontról is, ahol lábu­kat még meg­vet­he­tik.

2. Mélyen Tisz­telt Közgyűlés! A másik pont, ami­hez az Egyházmegyei Tanács tennivalói kapcsolódnak: a temp­lom. A temp­lom gon­dozása és kar­ban­tartása körül na­gyobb ba­jok, hála Is­ten­nek, nin­cse­nek. Amit le­he­tett, megtettünk, hogy az épületek meg­ma­rad­ja­nak és céljuknak meg­fe­lel­je­nek. A hívek és pa­pok buzgóságáról is dicséretes eredmények ta­nús­kodnak, új temp­lo­mok, parókiák épültek, vagy ré­giek újultak meg részben vagy egészben a hívek áldozatkészségéből és buzgó vezetők munkája által a leszegényedés nyomasztó évei alatt is. És nem állnak üresen, nem reprezentatív épületek csupán, ha­nem az élő Is­ten látogatott hajlékai, a vallásos szükséglet és pezsgő hitélet kisugárzó központjai. Ezért nem az épületekről és a hitéletről aka­rok szólani, ha­nem a jelképről. Mert a temp­lom jel is, jel­zi, hogy Is­ten földi országának határai hol van­nak a térben és az időben. Időszerű tehát, hogy most, ami­kor az em­be­riség a történelem egyik legválságosabb sza­kaszát éli, és mi feladatokról, kötelességről, tennivalókról tárgyalunk, a temp­lom tornyából kitekintsünk mind­két irányba.

A térben saját területünk érdekel, az Egyházme­gye, mert a kötelesség ide utasít, és tennivaló mu­tat­ko­zik bőven. A nagy területen, az Egyházmegye ősi határai között van­nak zsúfolt ka­to­li­kus vidékek egy­más mellé sorakozó egyházközségekkel, őrt álló tor­nyok zárt sorával, iskolákkal és so­kasággal; de van­nak messzi területek, ahol csak imitt-amott, nagy tá­vol­ságokra, va­la­me­lyik völgyben el­dug­va, vagy a helység szerényebb pontján áll egy ka­to­li­kus temp­lo­­mocs­ka, amely öt, tíz, sőt több egyházközségbe szét­szórt ki­csiny nyáj fölött őrködik.

S ezek is édestestvéreink, mos­to­ha­sors­ban, el­ha­gyat­va, veszélyek közé ki­dob­va. Megható, ahogy hitükhöz ra­gasz­kod­nak, a szervezettség, közösség és tömeges együttlét megható ere­je nélkül is ki­tar­ta­nak, a tömegvonzásnak el­lenállnak, és áldozatokat hoz­nak erejükön felül. Kötelességünk, hogy utánuk menjünk, tervszerű, ala­pos gon­dozásba vegyük őket, hogy meg­érezzék a nagy testvéri közösség erejét, szeretetét és meg­je­len­je­nek bi­za­lom­mal, s büsz­kén vallják és tartsák mind­azt, amit apáiktól kap­tak. Buzgó pa­pok működnek már több he­lyen. Önöktől csak azt kérem, hogy­ha szíves segítségüket igénybe kell ven­nem eb­ben az irányban is, támogassanak ugyan­az­zal a kész­ség­gel, mint más téren, mert a reánk bízott területet, ame­lyen elődeink Is­ten országáért annyit fáradoztak, kötelességünk hiány nélkül meg­tar­ta­ni, a temp­lo­mok­­kal és hívekkel együtt.

Az idők vizsgálata kötelességeinket és azok vállalását még erősebben aláhúzza. Úgy érezzük, mint­ha az eseményekben, me­lyek az ősz elején ki­rob­ban­tak és megremegtették egész Európát, egy sötét vég­zet kelt vol­na fel, hogy végrehajtson egy szörnyű íté­le­tet az emberiségen. Gi­gan­ti­kus erők ko­losszus tes­te in­dul el ke­le­ten és nyu­ga­ton, s mi a középen állva, lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy a ha­tal­mas tö­me­gek fel­tor­lott hulláma mer­re zúdul, a meg­in­dult he­gyek mer­re moz­dul­nak, mit ti­por­nak el, hol zu­han­nak egymásnak, s mi lesz en­nek az apo­ka­lip­ti­kus mérkőzésnek a ki­me­ne­te­le: a vég következik-e, vagy új élet kez­de­te?

Az idők urának, az úr Jézusnak a sza­va­i­val fe­le­lek: ne fogyatkozzék meg a ti hi­te­tek, testvéreim; s ne féljetek azoktól, akik a tes­tet megölhetik, de a lé­lek fölött nincs ha­tal­muk. Van­nak, akik reményükben meg­tor­pan­tak, akik az erőszak láttán hitükben in­­ga­doz­nak; s van­nak olya­nok is, akik a je­lek alapján új is­te­nek felé tájékozódnak. Ne le­gye­tek kicsinyhitűek, testvéreim, ne ejt­sen tévedésbe a ha­ta­lom látszata! A ha­ta­lom Istentől van, hogy Is­ten törvé­nye­inek érvényt sze­rez­zen, az igazság és sze­re­tet nagy pa­ran­csa­it meg­tar­tas­sa. S min­den ha­ta­lom számára, amely ellenkező uta­kon jár, elkövetkezik a pil­la­nat, ami­kor önteltsége következtében a körül­ményeket már nem képes józanul mérlegelni, a szu­rony he­gyén, ahon­nan diktált, nem tud egyensúlyban ma­rad­ni, nem tud a hely­zet­nek ura len­ni; ha­nem a fel­for­ga­tott hely­zet, a felbőszült körülmények, a meg­sér­tett jog­rend, igazság és sze­re­tet kel fel el­le­ne és lesz úrrá fölötte. Ez a ha­ta­lom­mal való visszaélés lo­gikája, törvényszerű következménye. A történe­lem számtalan példával bizonyíthatja. S az is tény, hogy Is­ten mal­mai ma gyor­sab­ban járnak, az eszmék és hely­ze­tek kiérésének ide­je, az életütem meg­gyor­su­lá­sa következtében megrövidült. Ma a fejlődés szempontjából az évszázadot évtizeddel, s az évti­zedet egy esztendővel mérik. Ne fogyatkozzék meg tehát a ti hi­te­tek! Az eszmét nem le­het megölni, a hit, amely­ben üdvösségünket bírjuk, a remény, amely ed­­dig is meg­tar­tott, a krisz­tu­si gon­do­lat, amelyért és amely­nek jegyében fel­ada­ta­in­kat vállaljuk, a mos­ta­ni veszélyből is, mint annyi másból a történelem során, di­a­dal­ma­san fog kikerülni.

A vállainkra nehezedő sze­rep nagy és felelős­ségteljes, de úgy becsülnek meg s az idők mérlegén annyit nyo­munk, amennyi értéket ma­gunk­ban, magatartásunkban, fel­ada­ta­ink teljesítésében fel­mu­ta­tunk. A saját sor­sun­kat ma­gunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegy­re számíthatunk, amennyit tőle ma­kacs ki­tartással, meg­bont­ha­tat­lan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk. A kényelmes napokról nekünk le kell mon­da­nunk: har­cok idején, történelmi fordulóban, eszmék és népek el­ke­se­re­dett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a sze­re­pet vállaljuk, összefogjunk mint még so­ha, s a nyomasztó je­len­ben is tántoríthatatlan bi­za­lom­mal dol­goz­zunk és min­dent megtegyünk a szent célért, azokért, akik utánunk következnek.

Ezek­kel a gon­do­la­tok­kal üdvözlöm önöket, s a világi elnök úrral egye­tem­ben ez évi közgyűlésünket Is­ten nevében meg­nyi­tom.

(Erdélyi Iskola – 1939/40, VII. évf., 3-4. sz., 121-126. l.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
MÁRTON ÁRON ÍRÁSAI rovat összes cikke

© Művelődés 2008