magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Márton Áron: Nemzet és kultúra


 

A kul­tú­ra ál­ta­lá­nos meg­ha­tá­ro­zás sze­rint az a tör­té­ne­ti ered­mény, amit em­be­ri erő­fe­szí­tés a négy ab­szo­lút ér­ték­nek: az igaz­nak, szép­nek, jó­nak és is­te­ni­nek a tar­tal­má­ból meg­fo­gott és meg­va­ló­sí­tott. Az em­bert vég­ze­tes tra­gi­ku­ma, ami éle­te min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ban va­la­ho­gyan ben­ne van, nyo­mon kö­vet­te itt is. Lán­golt ha­mis esz­mé­kért, éle­tét fel­tet­te igaz­nak és szép­nek, jó­nak és is­te­ni­nek vélt gon­do­la­tok­ra is, vagy más­kor egyi­ket a má­sik ro­vá­sá­ra hang­sú­lyoz­ta. Sok erőt pa­za­rolt el. De a tal­mi ér­té­ke­ket, még ha jó szán­dék és vé­res erő­ki­fej­tés ered­mé­nyei vol­tak is, a kor­szak­for­du­lók ha­tá­rán fel­gyűlt szel­le­mi fe­szült­ség fel­vi­har­zá­sa min­dig el­so­dor­ta. Az egy­más­ra om­ló szá­za­dok enyésztéséből, a fel­ka­vart idők to­va­höm­pöly­gő sod­rá­ból az ve­tő­dött part­ra, az utó­dok szá­má­ra az ma­radt meg, amit az elő­ző nem­ze­dé­kek tu­do­má­nya az igaz­ból, mű­vé­sze­te a szép­ből, er­köl­csei a jó­ból, val­lá­si éle­te az is­te­ni­ből va­ló­ra vál­tott, amit küz­del­mei árán az örök­ér­vé­nyű rend­ből a föl­di élet ke­re­te­i­be, a vég­te­len­ből vé­ges éle­te ha­tá­rai kö­zé be­le­szag­ga­tott.

Az Erdélyi Iskola címlapjaS ezt a fen­sé­ges mun­kát az em­be­ri tör­té­ne­lem sza­ka­sza­i­ban nem­ze­tek vé­gez­ték min­dig. A tu­dós, aki a vi­lág je­len­sé­ge­i­nek és erő­i­nek igaz össze­füg­gé­se­it ke­res­te, a mű­vész, aki a szé­pet ér­zé­kel­he­tő for­má­ba ön­töt­te, az em­ber, aki a jót cse­le­ked­te, val­lá­sát gya­ko­rol­ta, aka­ra­tá­tól füg­get­le­nül fia volt va­la­me­lyik nem­zet­nek. Tö­rek­vé­se­it nem­ze­ti kö­zös­ség vit­te és tá­mo­gat­ta. Ka­pott fa­ji és nyel­vi meg­ha­tá­ro­zá­sok­kal, meg­lé­vő kul­tu­rá­lis vi­szo­nyok örö­mé­vel vagy elé­ge­det­len­sé­gé­vel, nem­ze­ti szer­ve­zet adott­sá­gai kö­zött in­dult bi­rok­ra a vég­te­len­nel. Örök vég­zés­nek lát­szik, hogy az is­te­ni gon­do­la­tok föl­di va­ló­sí­tá­sa nem­ze­ti kö­te­les­ség le­gyen, az egye­te­mes kul­tú­ra dóm­­ja nem­ze­tek ál­tal, kü­lön szí­ne­ik­kel meg­gaz­da­gít­va épül­jön.

Er­re utal az is, hogy leg­ha­té­ko­nyabb nem­zet­al­ko­tó és fenn­tar­tó erő a kul­tú­ra. A fej­lő­dés kez­det­le­ges fo­kán még össze­tar­tó erő le­he­tett a kö­zös szár­ma­zás és nyelv, ké­sőbb azon­ban a né­pek nem­ze­ti mi­vol­tu­kat csak kul­tú­rá­juk­kal biz­to­sít­hat­ták. Szin­te az összes je­len­tős eu­ró­pai nem­ze­te­ket a kul­tú­ra egye­te­mes­sé­ge és transz­cen­den­tá­lis ere­je ko­vá­csol­ta erős egy-nem­zet­té. A tör­té­ne­lem for­gó ke­re­ke szá­za­dok so­rán szár­ma­zás­ra és nyelv­re ide­gen né­pe­ket la­pá­tolt egy­más­ba min­de­nütt, s a fel­ve­vő nem­zet kul­tú­rá­já­ban ha­so­nul­tak át, let­tek szer­ves ré­szei az anya­test­nek, és az idők mál­lasz­tá­sát ma is egy-tömb­ként, ki­kezd­he­tet­le­nül áll­ják. Az­zal let­tek és ma­rad­tak nem­zet, hogy igaz­nak, szép­nek, jó­nak és is­te­ni­nek va­ló­sí­tá­sát vál­lal­ták, s en­nek a szebb és meg­szé­pí­tő, jobb és foly­ton jobb­ra tö­rő, iga­zabb, a po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi, tár­sa­dal­mi igaz­sá­got aka­ró élet­nek a mun­ká­já­ba, iz­gal­ma­i­ba és örö­me­i­be, ha­gyo­má­nya­i­ba és jö­vő cél­ki­tű­zé­se­i­be köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül né­pük tö­me­ge­it is be­le­ava­tott­ként meg­hív­ták.

S ha min­ket az idők ki­kezd­tek, ha ná­lunk ma el­nyúj­tott, hosszú sí­rá­sok hang­za­nak fel na­pon­ta, hogy egy­kor töm­bös, ki­ter­jedt ma­gyar szi­ge­tek­ből szór­vá­nyok let­tek, és ma e szór­vá­nyo­kat is egy­re vég­ze­te­seb­ben nyal­dos­sa a kör­nye­ző nép hul­lám­ve­ré­se, azért van, mert né­pünk tö­me­gé­nél a nyelv és vér kö­zös­sé­ge mel­lől hi­ány­zott a kul­tú­ra kö­zös­sé­ge. Mun­ká­ját év­szá­zad­okon ke­resz­tül igény­be vet­ték kul­tú­rák épí­té­sé­hez, de a kul­tú­ra tar­tal­má­ból nem ré­szel­tet­ték, ál­dá­sa­it nem vit­ték el hoz­zá, ma­gyar mi­­vol­ta az em­be­ri élet nagy ér­té­ke­i­hez kö­ze­lebb nem hoz­ta. Egy pom­pá­zó kul­tú­ra köz­vet­len tö­vé­ben el­ha­gyot­tan élt, a kul­tú­ra kö­zös­sé­gé­ből ki­fe­lej­tet­ték. Ke­ve­sek büsz­kél­ked­tek, hogy mi­lyen mű­velt nem­zet va­gyunk, a nem­zet nagy ré­szé­nek azon­ban a büsz­ke­ség tar­tal­má­ról tu­da­ta, és a nem­ze­ti el­kü­lö­nü­lés­re kéz­zel­fog­ha­tó kü­lö­nö­sebb oka nem volt.

A kul­tú­rát nem­ze­tek te­rem­tik, de a nem­ze­ti élet biz­to­sí­té­ka a kul­tú­ra. Sőt több mint egy­sze­rű biz­to­sí­ték: a nem­zet kul­tú­rá­já­ban él. Az élet­hez va­ló, jog pe­dig ter­mé­sze­ti jog, éle­tét min­den nem­zet­nek is­te­ni pa­rancs foly­tán kö­te­les­sé­ge meg­tar­ta­ni. S a szór­vá­nyok le­ve­rő va­ló­sá­gá­ból előkomorló vád olyan köz­vet­len kö­zel­ről idéz meg a múl­tért és szó­lít fel a jö­vő­ért, hogy sü­ket fü­lek­nek is fel kell ha­sad­ni­uk, a ré­ve­teg né­zé­sek­nek is éles lá­tás­ra kell pat­tan­ni­uk, a ré­gi di­cső­sé­gük pár­ná­in ál­mo­do­zók­nak is tunyálkodás he­lyett vég­re mun­kát kell vál­lal­ni­uk.

„A nem­ze­tet nem­zet­té nem­csak an­nak tu­da­ta avat­ja, hogy szel­le­mi fej­lő­dé­sé­nek tör­té­ne­ti ha­gyo­má­nyai kö­zö­sek, nem­csak az, ami volt, ha­nem an­nak a fel­adat­nak a tu­da­ta is, ami­vé len­ni akar, azok­nak az ér­té­kek­nek rend­sze­re is, ame­lyek­nek meg­va­ló­sí­tá­sát tör­té­ne­ti hi­va­tá­sá­nak ér­zi. És egy nem­zet­hez nem­csak élők, ha­nem a ré­gi el­por­ladt apák is hoz­zá­tar­toz­nak, s az élők­kel együtt al­kot­ják a nem­zet tör­té­ne­ti corpus mysticumának tör­té­ne­ti egy­sé­gét. Ez biz­to­sít­ja a nem­ze­ti szel­lem, az­az kul­tú­ra foly­to­nos­sá­gát.” (Kornis Gy.)

A fel­adat te­hát ket­tős: Nem­ze­ti mű­velt­sé­günk ér­té­ke­it te­gyük köz­kinccsé, hogy a re­ánk ha­gyo­má­nyo­zott ér­ték­ál­lo­mány ere­jé­vel né­pünk tömb­jét tu­da­to­san kap­csol­juk be­le a nem­ze­ti múlt­ba, s ugyan­ak­kor a kul­tú­ra gaz­dag ered­mé­nye­i­ből fog­lal­juk le szá­má­ra, hasz­no­sít­suk ná­la azt, ami éle­tét szeb­bé, biz­to­sab­bá te­he­ti, hogy re­ménnyel me­hes­sen apái út­ján jö­vő­je fe­lé. A szü­lő a csa­lád­ban, a ne­ve­lő az is­ko­lá­ban, a pap az egy­ház­köz­ség­ben, a jo­gász, po­li­ti­kus, or­vos, köz­gaz­dász fog­lal­ko­zá­sa kö­ré­ben, és min­den­ki, akit hi­va­tá­sa vagy tu­dá­sa bár­mi­lyen kö­zös­ség élé­re ál­lí­tott, le­gyen a nem­ze­ti kul­tú­ra apos­to­la. Is­te­ni pa­ran­csot tel­je­sí­te­nek. Se­gí­te­nek egy nem­­ze­tet, hogy tör­té­nel­mi hi­va­tá­sát be­tölt­se, hogy ne le­gyen szé­gye­nül Is­ten és em­be­rek előtt, ha­nem az örök rend föld­re szánt ter­ve­i­nek va­ló­sí­tá­sá­ból ne­ki ki­osz­tott mun­kát be­csü­let­tel az idők vé­ge­ze­té­ig vé­gez­ze.

(Erdélyi Iskola – II. évf., 1934/35, 5-6. sz. 265–266. l.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
MÁRTON ÁRON ÍRÁSAI rovat összes cikke

© Művelődés 2008