|
|||||||||
Jacek Feduszka:
Józef Bem tábornok koncepciója a nemzeti felkelésről. Az 1831–1863 közötti korszak lengyel szabadságharcos gondolatai
I. Az 1830-31-es novemberi szabadságharc bukása után Nyugat-Európában, elsősorban Franciaországban és Nagy-Britanniában lengyel emigránsok ezrei találtak menedéket. Döntő hányadában a szabadságharc politikusai, tisztjei és katonái. Az emigráció köreiben kezdetektől fogva vita alakult ki arról, mely okok járultak hozzá az 1830-31-es nemzeti küzdelem vereségéhez. Ekkor próbáltak meg először választ adni arra a kérdésre; mi módon lehet visszaszerezni a függetlenséget? Abban a tekintetben, hogy a maradék önállóság elveszítése után csak fegyveres felkelés révén lehet visszaszerezni a függetlenséget, a demokrata és az arisztokrata tábor képviselői között nem volt ellentét. A novemberi szabadságharc bukása a potenciális leendő fegyveres tevékenységre és a nemzeti felkelésre vonatkozó terveket kidolgozó lengyel katonateoretikusok munkáira nem tett pontot. A novemberi szabadságharc tapasztalatait kihasználva, a hadviselés új koncepcióit kihasználva, a szabadságharc főként emigrációban csoportosuló tisztjeinek és részvevőinek népes csapata a felkeléssel kapcsolatos előkészületi terveket szem előtt tartva a lengyel hadszíntér tanulmányozásába fogtak. Kezdetektől két alapvető koncepció ütközött a felkeléssel kapcsolatban: az egyik a partizánhadviselés, a másik a reguláris háború mellett tette le a garast. A leendő felkeléssel kapcsolatos koncepciók közötti különbséget az határozta meg, hogy a függetlenségi harc kidolgozói mely politikai emigrációs csoporthoz tartoztak, s e csoportok a leendő fegyveres harc folytatásának melyik módját részesítették előnyben. Ez esetben lényegtelen volt a politikai szekértábor, mivel mind Adam Jerzy Czartoryski híve (a Hotel Lambert arisztokrata tábora), mind a Lengyel Demokrata Társaság (LDT – a lengyel demokrata tábor) tagjai számára egyértelmű volt, hogy a felkelés kirobbantása elkerülhetetlen. Mind az Adam Jerzy Czartoryski Hotel Lambert-jához kötődő haditeoretikusok, mint Wojciech Chrzanowski, Aleksander Jesowicki és Ludwik Bystrzonowski, mind a Lengyel Demokrata Társasághoz kötődők, mint Henryk Kamienski, Henryk Boromeusz Stolzman, Ludwik Bystrzonowski vagy Wincenty Nieszokoc egyetértettek abban, hogy a honi felkelést egy időben kell kirobbantani, s „a meglepetés és kezdeményezés momentumát a lehető legtöbb ponton kihasználva” kell az ellenséget megrohanni. A felkelés előkészítésével kapcsolatos koncepciók (a felfegyverzés és finanszírozás) valamint a felkelés alatti hadműveletek vezetését illetően azonban különböztek egymástól. A leendő felkelés sorsát kétségtelenül a hadviselés módja határozta meg döntő módon. A felkelés előkészítése és lefolyása elsősorban azon múlott, hogy az mily mértékben számíthatott a társadalom támogatására. Az A. J. Czartoryski táborához kötődő körök és az arisztokrata tábor vezetője is azt vallották, hogy a kirobbantandó felkelésben a nemességnek kell játszania a főszerepet. A felkelésben azt a fegyveres demonstrációt látták, amelyre azért volt szükség, hogy a nyugati államok és Oroszország között háborút provokáljon ki. A demokrata tábor képviselő más nézetet vallottak. 1834-ig túlnyomó többségük úgy vélte, hogy Polónia egy Németországot, Franciaországot, Itáliát és Lengyelországot magával sodró forradalmi hullám révén nyerheti vissza függetlenségét. Mivel azonban a remélt revolúció nem tört ki, s az új felkelés kirobbantására tett kísérletek 1832 és 1834 között (Zaliwski partizáncsapatának benyomulása a Lengyel Királyság területére) sorra kudarccal végződtek, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a lengyel nemzet elsősorban a maga erejére számíthat a függetlenségért folytatandó küzdelemben, mint ezt az 1794-es Kosciuszko-szabadságharc tapasztalata és eszméje is sugallja. Tadeusz Kosciuszkónak önerőből kirobbantandó felkeléssel kapcsolatos meggyőződését (amelynek Jerzy Pawlikowski „Kivívhatják-e a lengyelek a függetlenséget?” című, 1800-ban kiadott híres brosúrájában hangot adott) dogmaként kezelték az olyan katonai szakírók és teoretikusok, mint Henryk Kamielski, Karol Boromeusz Stolzman, Ludwik Mieroslawski és Józef Bem. „Ma már minden lengyelnek az a meggyőződése – írta Józef Bem –, hogy Lengyelországnak, mivel semmilyen idegen segítségre nem számíthat, saját erejéből lehet és kell felkelnie.” Karol Stolzman és Henryk Kamie?ski óva intették honfitársaikat attól, hogy olyan államok, mint Franciaország vagy Törökország segítségében higgyenek. A jövőbeni felkelésnek szentelt munkák szerzői Pawlikowski és Kosciuszko brosúrájára hivatkozva az ország felosztói elleni harcban hatalmas tömegek mozgósításával számoltak. Józef Bem szerint, aki az 1772-es határok közötti Nemesi Köztársaság területén élők számát 28 millióra becsülte, 1 200 000 szabadságharcos állítható talpra. Ezzel szemben az országrabló haderejét 400 000 embernél nem tartotta többre. A nemzet lehetőségét hasonlóképpen nagyra értékelte Karol B. Stolzman, H. Kamielski és L. Miekroslawski is. Milliós néptömeg mozgósításával számolt a Lengyel Demokrata Társaság is. A tömeg a maga erejével képezte volna a tökéletesen kiképzett és felszerelt, de létszámában kisebb országrabló seregek ellensúlyát. A felkelést, a kirobbantásáról szóló döntés esetén, anyagilag, technikailag és pénzügyileg kellő időben kell előkészíteni. Különösen fontos kérdésnek számított a felfegyverkezés kérdése, mivel ezen múlhatott a felkelés sikere. A katonai szakírók és teoretikusok többsége tisztában volt azzal, hogy a felkelt tömegeket lehetetlen korszerű lőfegyverrel és tüzérséggel felszerelni. Mind Karol B. Stolzman, mind Henryk Kamienski, Ludwik Mieroslawski vagy Józef Bem úgy vélték, hogy addig is, míg korszerű fegyvert nem zsákmányolnak az ellenségtől, alapfegyvernek megteszi a kasza, a pika, a kés, a villa, a balta, a cséphadaró stb. Más részről azonban az olyan elméleti szakemberek, mint Wojciech Chrzanowski, W. Nieszokoc és L. Bystrzonowski a kaszát alkalmatlan harceszköznek tartották, s a felkelők puskával való felfegyverzése mellett tették le a garast. 1832 és 1848 között ennél azonban jóval nagyobb volt az eltérés a katonai szakírók és teoretikusok között a leendő felkelésben folytatandó hadviselés koncepciójáról. II. A tömegeket mozgósító és bevető felkelés elméleti kérdései három területet öleltek fel: partizánharc, partizánháború és reguláris háború. Az első kérdéskörnek: a partizánharcnak, mint az országrablókkal folytatandó küzdelem elméletének rengeteg híve volt. A legjelesebb katonai szakírók, akik a fegyveres felkelés legalkalmasabb formájának a partizánharcot találták: Wojciech Chrzanowski, Aleksander Jelowicki és Ludwik Bystrzonowski. Közülük 1831 után Wojciech Chrzanowski állt elő a koncepcióval, hogy olyan fajta partizánharcot kell vívni, amelyet a spanyol gerillák folytattak Napóleon ellen. Mindamellett Chrzanowski azon a véleményen volt, hogy csak partizánharccal nem lehet felszabadítani az országot. Azt vallotta, hogy a partizánharcot későbbi szakaszában reguláris háborúvá kell átalakítani, mivel csak reguláris hadsereg bevonásával „lehet kihasználni az ellenség oldalában és hátában vívott partizánharcokat”. (A partizánháborúról. O wojnie partyzanckiej, Párizs, 1835. II. kiadás) című munkájában fejti ki ezzel kapcsolatos koncepcióját. W. Chrzanowskihoz hasonló felfogást vallott a másik katonai szakíró, A. Jelowicki, aki nézeteit A felkelésről (O powstaniu, Párizs, 1835) című brosúrájában fejtette ki. Az 1831-es podóliai és ukrajnai tapasztalatokat dolgozta fel benne. Jelowicki Chrzanowskinál jóval nyomatékosabban adott hangot azzal kapcsolatos meggyőződésének, hogy az ország felszabadítását kivívó szabadságharc módja csakis a partizánharc lehet. Óva intett attól, hogy a partizán-hadviselésről idő előtt térjenek át a reguláris háborúra. Azt azonban megengedhetőnek tartotta, hogy a felkelés végső szakaszában, mielőtt az reguláris háborúvá alakulna át, a partizánosztagok nagyobb katonai egységeket hozzanak létre. A reguláris háború szakaszában pedig megengedhetőnek tartotta, hogy részben vagy teljes egészében „elfoglaljanak megerődített területeket abból a célból, hogy ott a már egyesített partizánosztagokat minél gyorsabban kellő mód felfegyverezhessék és élelmezzék, továbbá megkönnyítsék a közlekedési útvonalak tartós ellenőrzését”. Ludwik Bystrzonowski W. Chrzanowskitól és J. Jelowickitól eltérően a kirobbantandó felkelés alatt mindvégig a partizán-hadviselést tartotta meghatározónak a népszabadság kivívása szempontjából. A partizántevékenységet következetesen a hadműveleti területtel hozta összefüggésbe. A Lengyelországi stratégiai hálózatról (O sieci strategicznej w Polsce, 1840) és a Notice sur la réseau stratégique de la Pologne (1842) című munkáinak alapeszméiben az úgynevezett stratégiai hálózat fogalmából indult ki, külön figyelmet szentelve annak a ténynek, hogy az 1772-es határok közötti Lengyelország terepadottsága alkalmas a partizán harci tevékenység folytatására. Azt, hogy az egyes osztagok nagyobb egységeket és taktikai csoportokat hozzanak létre, nem erőltette, mivel úgy vélte, hogy „a felkelés tömegben a leggyengébb, a katonaság tömegben a legerősebb, így a felkelésnek nem a katonaság ellen kell harcolni: honában viszont a partizánt egyenként a legerősebb, a katona egyenként a leggyengébb, a partizánnak tehát mindig egyenként kell megölni a katonákat”. Az össznemzeti felkeléssé, majd reguláris háborúvá alakítandó partizánháborúnak Henryk Kamienski, Karol B. Stolzman és Józef Bem voltak a teoretikusai. Katonai szempontból H. Kamienski a partizánháborúval kapcsolatos gondolatait A lengyel nemzet elemi jogairól (O prawach zywotnyh Narodu Polskiego, 1844), A népháború… (Wojna ludowa… teljes kiadása, 1866) című munkáiban fejtette ki. Azt bizonygatta, hogy „a leendő felkelés fő ereje szükségszerűen a tömeges partizánhad, amely azonban szétszórtan működik, így akadályozva meg az ellenséges erők összevonását”. Kamienski kiállt „a felkelő (forradalmi) mozgalom tömeges jellege és spontaneitása” mellett, ellentétben Ludwik Mieroslawskival, aki az egyetlen vezérlet alatti „koncentrált tevékenység” híve volt. A Lengyelország önerőből történő felszabadítását dogmaként hirdető Kamienski úgy értelmezte a mindent magával ragadó elemi népmegmozdulást, hogy az puszta létszámfölényével legázolhatja az ellenséget. A szintén a partizánháború teoretikusának számító Karol B. Stolzman nézete a felkelés általános részét illetően nem különösebben eredeti, mivel egész részeket emelt át Giuseppe Mazzini munkáiból. Stolzman a G. Mazzinihoz hasonlóan partizánháborúban látta a harcnak azt a módját, amelynek révén a haza felszabadítható. A munkája címébe: Partizánharc, avagy a felkelt népek számára legmegfelelőbb háború (Partyzantka czyli wojna dla ludów pwstajacych najwlasciwsza, Párizs, 1844) foglaltakhoz híven úgy látta, „hogy a partizánháború (…) a felkelt népek számára a legmegfelelőbb és legeredményesebb és éppen ezért hívhatjuk ezt népi háborúnak…” Stolzman a lehető leghatározottabban elvetette azt, hogy a felkelés első szakaszában reguláris háborút lehessen vívni. Ezzel szemben azt állította; „az óvatosság arra int, hogy mindent el kell követni a reguláris háború, a leendő forradalom kimenetelét egyetlen lapra feltevő döntő ütközet, kockázatának kiiktatásáért”. Stolzman azon a véleményen van, hogy a felkelésnek csak végső szakaszában kell áttérni a partizánháborúról a reguláris háborúra. Stolzman a hosszan elhúzódó, kíméletlen, pusztító harc hívének mutatkozott. A felperzselt föld taktikáját hangoztatta. Csak az így zajló háború után kerülhetne sor arra, hogy a felkelő osztagokat reguláris hadsereggé kovácsolják, és a reguláris háború taktikai és stratégiai elvei szerint vele folytassák tovább a szabadságharcot. III. A felkelés során folytatandó hadviselés fentebb idézett koncepcióit számba véve megbizonyosodhatunk arról, hogy a Józef Bem tábornok által kidolgozott elméleti nézetek és koncepciók lényegüket illetően nem tértek el K. B. Stolzman, H. Kamienski és Wojciech Chrzanowski által képviselt alapelvektől. A két első katonai szakíróhoz hasonlóan Bem abból a feltételezésből indult ki, hogy csak partizánháború vezethet el Lengyelország felszabadításához. Bem koncepciója, amelyet a szerző A lengyelországi nemzeti felkelésről (O powstaniu narodowym w Polsce, Párizs, 1846 és 1848) című munkájában fejtette ki teljes egészében, elődjét mindenekelőtt abban a tekintetben haladta meg, hogy a tábornok háborús tapasztalatait harmonikusan ötvözte a partizánhadviselés (Bem terminológiája szerint helyi felkelés) téziseit és a helyi reguláris háború (Bem meghatározásával: mozgó hadoszlopok) kérdéseivel. Bem meg volt győződve róla, hogy a nemzeti hadviselés ilyen formája felel meg a rabbá lett ország helyzetének. Lengyelország majdani függetlenségének alapfeltétele az – írta Bem –, hogy „meg kell verni ellenségeinket”. Bem koncepcióját egyes elemeiben az különböztette meg Stolzman és Kamienski elméletétől, hogy a partizán-hadviselés milyen szoros kapcsolatban áll a reguláris háborúval. A tábornok szerint a felkelésnek akkor kell az egész országban egyszerre kell kirobbannia, amikor a külföldről jövő úgynevezett mozgó hadoszlopok, amelyek az összfegyvernemeket emigráns képviselő tisztekből és altisztekből állnak. Vagyis ők alkották volna a törzsszázadokat. A mozgó hadoszlopoknak rögtön a számukra kijelölt körzetekbe kellett volna vonulniuk, hogy ott helyi felkeléseket és új mozgó hadoszlopokat szervezzenek. A felkelés első szakaszában a partizánosztagok játszották volna a főszerepet, jóllehet a mozgó hadoszlopoknak – Bem véleménye szerint „már nagyobb ellenséges erőkkel is meg kellett volna ütközni, s létszámnövekedés során esetenként erődökben összevont ellenséges erőkkel is meg kellett volna támadni”. Ezt követően a mozgó hadoszlopokra tevődik át a harc súlypontja, s a helyi felkeléseknek (vagyis partizánosztagok) kisegítő szerepet kell játszaniuk. Bem szerint a jövőben a mozgó hadoszlopoknak a lehető legszorosabban együtt kell működniük a helyi felkelésekkel. Ez utóbbiaknak az volna a feladatuk, hogy partizánakcióikkal szakadatlanul zaklassák és kimerítsék az ellenséget. A „reguláris háború és a partizánhadviselés – írja Bem – vezethet el az ellenség élő és anyagi erőinek megsemmisítéséhez, s végcélként Lengyelország felszabadításához.” Annak érdekében, hogy a felkelés társadalmi bázisát, mindenekelőtt a parasztság bevonásával kitágítsák, Bem kilátásba helyezte a jobbágyfelszabadítást, mi több a majorságok felszámolását, s a majorsági földek szétosztását a parasztok között, amelyek után a volt tulajdonosok bérleti díjat kaptak volna. Bem – K. B. Stolzman és H. Kamienskitól eltérően – nem hívott volna minden parasztot zászló alá, hanem beérte volna 1 200 000 ember felfegyverzésével. A többieknek földműveléssel és a hadsereg ellátását szolgáló kézműiparral kellett volna foglalkozniuk. Bem ragaszkodott ahhoz, hogy mind a mozgó hadoszlopokat, mind a helyi felkeléseket a legkorszerűbb fegyverzettel szereljék fel. Különösen a mozgó hadoszlopok minél tökéletesebb felfegyverzését tartotta fontosnak. Ennek következtében millió puskáról, ezer ágyúról és nagy mennyiségű lőszerről szőtt terveket. Az említett harceszközöket Anglia szállította volna. Bem mindamellett, tisztában lévén, hogy ekkora mennyiségű fegyver felhalmozása megannyi akadályba ütközik, az ellenség megsemmisítésének legkülönfélébb módozatait ajánlotta. Ezzel kapcsolatos jelmondata: „Üsd-vágd az ellenséget azzal, ami a kezedbe akad!”, a harcra kész embereknek adott tanács pedig: „kő, bot és kés, s még inkább a fejsze és kasza elég az ellenség legyőzéséhez”. Bem a harceszközök felhalmozását ajánlotta az ifjúságnak, a harc során pedig azt, hogy az ellenségtől zsákmányoljanak fegyvert. Az ellenség „tűzfegyvere és hidegfegyvere, ágyúparkja és lőszere – írta Bem – a nemzeti hadsereg felfegyverzését szolgálja”. Érdemes Bem tábornok nemzeti felkeléssel kapcsolatos koncepcióinak azon aspektusát megvizsgálnia, amely eltér egynémely katonai szakíró és teoretikus munkájától. A lengyel földek katonai földrajzáról van szó. Igaz, hogy Bem tábornok erősen hangsúlyozta, hogy a már külföldről szervezett hadsereget kell a rab hazába vezetni, de a helyi felkelések szervezésének a többi teoretikus felfogásával egyezően, magába kellett foglalnia az egész 1772-es határok közötti lengyel területeket. A majdani felszabadító háború teoretikusai között, az 1815-ös Lengyel Királyság és az egykori nemesi köztársaság keleti területeinek földrajzát Stolzman tartotta leginkább szem előtt a felkelésről szőtt koncepciózus terveiben, s azok stratégiai összetevőiben. Az északkeleten és délkeleten fekvő stratégiai területek Stolzman terveiben Vityebszkig és a Dnyeperig nyúltak. Szerinte itt kell folyniuk a hadieseményeknek. A pinszki és a pripetyi mocsarak jelentőségét elemezte párizsi előadásaiban Ludwik Mieroslawski is. Úgy vélte, hogy a Pripety folyó völgye által alkotott demarkációs vonalnak a közlekedési kiindulópontja Bresztben van, ezért az minél gyorsabban elfoglalandó, s egész Lengyelországra nézve fontos stratégiai ponttá építendő ki. Ott lehet, ott kell védeni ugyanis a Visztula menti keleti területek kapuját, s ezzel oly mély hátország alakulhat ki, mint az egész Lengyel Királyság, s nem csupán annak egy része. Ludwik Mieroslawski elméletei számos ponton egy másik katonai szakíró, Wincenty Nieszokoc nézeteinek továbbfejlesztett változatai voltak. Nieszokoc A partizánháború emigrációban kialakított rendszeréről (O systemie wojny partyzanckiej wzniesionym wsród emigracji, Párizs, 1835) című munkájában a lehető leghatározottabban elvetette a partizánháborút, mivel azt nem tartotta eredményesnek. Bem tábornok katonaföldrajzi koncepciójában alapvetően Stolzman elméletére támaszkodott, s ennek A lengyelországi nemzeti felkelésről írt munkája azon részében is bizonyítékát adta, amelyekben statisztikai adatokkal elemezte „a muszka kormány által elrabolt hajdani lengyel tartományokat”. Bem tábornok az Oroszország elleni majdani lengyel felkelés méreteit és területi kiterjedtségét illetően a következőket írta: „Úgy számolható, hogy abban a beláthatatlan hatalmas országban nyolc ellenséges érzületű ember esik egy muszkára, lengyel pedig Litvániát és a Ruténföldeket is beleértve három az egyre. (…) Lengyelország tehát jól jegyezze meg, hogy egymaga háromszor nagyobb anyagi erővel rendelkezik a muszkáknál, és hogy felkelés esetén elég (a muszkákkal szemben) ellenséges érzületű népeknek kezet nyújtani, hogy az az orosz állam a körülmények sajátos összejátszása és ügyes politikája folytán szerfelett kiemelkedett, elolvadjon, mint ama jégpalota, amelyet az uralkodók szórakozásból telente építenek. (…) Lengyelország jól jegyezze meg, hogy elérkezik ama nagy harc pillanata, amelyből meg kell születnie a függetlenségnek, minden egyes lengyelnek, legyen bár Szibériában vagy a Kaukázusban, az ottani elnyomott népek élére kell állnia azért, hogy a muszka zsarnokságot egyszerre megmozdulva pusztítsa el, s ez annál is könnyebb, mert az ellenséges érzületűek összehasonlíthatatlanul többen vannak elnyomóiknál”. Az Oroszországról és mindenekelőtt a legnagyobb országrabló elleni felkelés módjáról szőtt gondolataival Bem tábornok koncepciója nem tért el alapvetően az 1831-es novemberi szabadságharc utáni emigráció többsége által képviselt alapelvektől. Bem tábornok a felosztások előtti nemesi köztársaság hajdani határainak helyreállításáról s ezzel párhuzamosan a rabigába döntött oroszok forradalmi (felkelésbe torkolló) megmozdulásáról szőtte álmait. Ami a másik két országrablót illeti, arra számított, hogy Poroszországot, elsősorban az elrabolt lengyel tartományokból kiindulva belülről verik szét. Hasonlóképpen vélekedett Ausztriáról is. Végezetül ki kell emelnünk, hogy a lengyel katonai szakírók és emigráns teoretikusok közül egyedül Bemnek volt lehetősége, hogy a felkeléssel kapcsolatos elméletét a gyakorlatban kipróbálja. A reguláris háború eredményes ötvözése a partizán-hadviseléssel Bemet igazolta 1849-ben, amikor Erdélyben az orosz–osztrák túlerővel találta magát szembe. Ott a főhadsereg és a kisebb önálló különítmények (elmélete szerint mozgó hadoszlopok) mellett tucatnyi kisebb partizán jellegű osztag (elmélete szerint helyi felkelések) tevékenykedtek, amelyek az ellenséget erői szétforgácsolására, kisebb hadjáratokra késztették, s a döntő pillanatokban lehetetlenné tették nagyobb katonai erő összevonását, mint amekkorát a magyar hadsereg egy-egy mozgó hadoszlopa tudott. Hozzátehetjük, hogy Bem tábornok mozgó hadoszlopok és helyi felkelések szervezésével kapcsolatos elméleti koncepcióit az 1863–64-es januári szabadságharc is igyekeztek nagy vonalakban a gyakorlatba átültetni. Az előbbiek szerepét az osztrák Galíciából az orosz Lengyel Királyságba betört egyes csapatok töltötték volna be. Bem tábornok elméleti koncepcióinak megvalósítása abban az időben, véleményünk szerint, mind logisztikai, mind ellátási nehézségekbe ütközött, valamint abba, hogy a határon túlról a Lengyel Királyságba benyomuló fegyveres felkelő csapatok és a királyság bizonyos körülhatárolható területein működő helyi felkelő csapatok tevékenysége között hiányzott az összhang. (Fordította Kovács István) vissza a kiadáshoz minden cikke BEM APÓ NYOMÁBAN rovat összes cikke |
|||||||||
|