magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szubert Tomasz: Hős vagy kalandor? Bem tábornok Becsben - 1 rész


 

Józef Bem tá­bor­nok alak­ját so­kan, sok­fé­le­kép­pen igye­kez­tek meg­raj­zol­ni, de a ró­la ké­szí­tett leg­jobb élet­rajz­ok 1990 után lát­tak nap­vi­lá­got a len­gyel Jadwiga Chu­dzikowska és a ma­gyar Ko­vács Ist­ván tol­lá­ból. Bem éle­té­nek egy-egy sza­ka­sza azon­ban, no­ha ma­ga az érin­tett kulcs­fon­tos­sá­gú­nak tar­tot­ta őket, el­ke­rül­te a ku­ta­tók fi­gyel­mét. Töb­bek kö­zött az a rend­kí­vül te­vé­keny bő fél hó­nap is, ame­lyet a tá­bor­nok a né­pek ta­va­sza bé­csi ese­mé­nye­i­nek szen­telt 1848 ok­tó­be­ré­ben. Tet­te­it el­sők­ként a szem­ta­núk je­gyez­ték fel, s őket kö­vet­ve a ko­ra­be­li tör­té­net­írók, akik el­ső­sor­ban oszt­rák­né­me­tek, ma­gya­rok és len­gye­lek vol­­tak. Az előb­bi­ek­nél a tá­bor­nok rög­tön meg­kap­ta a „ka­lan­dor”, a „lá­zí­tó” vagy a „zsol­dos” mi­nő­sí­tést, aki tu­dat­alat­ti ösz­tö­né­től hajt­va je­le­nik meg Bécs­ben, akár­csak a vér­sza­got messzi tá­vol­ból is meg­ér­ző hol­ló vagy ke­se­lyű a harc­me­zőn. A Du­na men­ti mo­nar­chia gaz­dag fő­vá­ro­sá­val mit sem tö­rő­dő kő­szí­vű zsol­dos csak egy el­vet is­mer: a cél szen­te­sí­ti az esz­közt. A ma­gya­rok­nál és a len­gye­lek­nél Bem vi­szont az az em­ber, aki „a kö­zös sza­bad­sá­gért”, Né­met­or­szág egye­sí­té­sé­nek jo­gá­ért, az oszt­rá­kok­kal foly­ta­tott vi­szály­ban a ma­gya­rok iga­zá­ért és az új eu­ró­pai al­kot­má­nyos ren­dért har­col, jól­le­het az utób­bi­val kap­cso­lat­ban fenn­tar­tá­sai van­nak. Ő az az em­ber, aki a leg­fon­to­sabb ügyet – bi­lincs­be vert ha­zá­ja fel­sza­ba­dí­tá­sát – so­ha­sem té­vesz­ti szem elől. Egy­szó­val hős, aki rá­szol­gál a leg­na­gyobb tisz­te­let­re. Mi az igaz­ság?

Hogy er­re vá­la­szol­has­sunk, a le­he­tő leg­ala­po­sab­ban jár­juk kör­be új­ra e kér­dé­se­ket. Min­de­nek­előtt a né­met nyel­vű iro­da­lom nyom so­kat a lat­ban, mi­vel meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott azok­nak a na­pok­nak a meg­örö­kí­té­sé­ben. A tel­jes igaz­sá­got egyet­len szer­ző ese­té­ben sem tud­juk fel­tár­ni. Igaz ez a bé­csi ese­mé­nyek el­ső fel­dol­go­zó­já­ra, a za­va­ros sze­mé­lyi­sé­gű Wenzel Dunderre is, aki Be­met jó ka­to­ná­nak, de alap­já­ban vé­ve a vá­ros­tól és ügyé­től tá­vol­ál­ló, ide­gen zsol­dos­nak tart­ja. Ha­son­ló szel­le­mű, Dundert ki­egé­szí­tő be­szá­mo­lót ol­vas­ha­tunk Joseph Helfertnél, aki igye­ke­zett meg­ér­te­ni „a vén tá­bor­no­kot”, de e te­kin­tet­ben nem tud fel­mu­tat­ni kü­lö­nö­seb­ben nagy ered­mé­nye­ket. A 19. szá­zad vé­gén Maximilian Bach oszt­rák tör­té­nész elő­de­i­nek ér­ték­íté­le­te­it is­mé­tel­get­te, jól­le­het el­fo­gu­lat­lan­nak mond­ta ma­gát. E vo­nat­ko­zás­ban Ru­dolf Kiszlin­g­nek és Robert Endresnek a bé­csi ese­mé­nyek száz éves év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból meg­je­lent két össze­fog­la­ló mun­ká­ja se kü­lön­bö­zik tő­lük, s ugyan­ez vo­nat­ko­zik Helmut Grössing 1973-ban nap­vi­lá­got lá­tott köny­vé­re is. Ha­son­ló­an fest ez a kér­dés a pa­rancs­nok, Wenzel Messenhauser mo­nog­rá­fi­á­já­ban is. Az em­lí­tett szer­zők­nek szin­te mind­egyi­ke tág te­ret szen­tel a csá­szá­ri csa­pa­tok te­vé­keny­sé­gé­nek, mi­köz­ben jó­val ke­ve­sebb fi­gyel­met for­dít a fel­ke­lők mű­kö­dé­sé­re. Az oszt­rák ku­ta­tók kö­zül alig­ha­nem Windischgrätz élet­rajz­író­já­nak, Paul Müllernek a tol­lá­ból szár­­ma­zik a tá­bor­nok leg­éret­tebb ér­té­ke­lé­se: [Bem] „ra­gyo­gó stra­té­ga – rend­kí­vü­li aka­rat­erő­vel meg­ál­dott em­ber, de a vá­ros­sal mit kez­dett vol­na! Egyi­ke azok­nak a bol­dog­ta­lan, hon­ta­lan len­gye­lek­nek, akik min­dig ott tűn­tek fel, ahol for­ron­gott a vi­lág, azt re­mél­ve, hogy a lán­gok­ban új­ra­szü­let­het el­ve­szett ha­zá­juk – Bécs­ben te­hát csak e cél el­éré­sé­nek esz­kö­zét lát­ta.” E meg­ál­la­pí­tás saj­nos nem pá­ro­sul bő­vebb ma­gya­rá­zat­tal.

Moritz Smetz: Az 1848. október 25-i jägerzeilei ostrom.A len­gyel iro­da­lom­ban a hang­­sú­lyo­kat más­hol he­lye­zik el. A tá­bor­no­kot dics­fény­be von­ni per­sze ál­ta­lá­nos sza­bály, anél­kül azon­ban, hogy új ada­tok­kal meg­ala­poz­nák azok a szer­zők, akik Dunder vagy Helfert ku­ta­tá­sa­i­hoz ké­pest új for­rá­so­kat nem is­mer­nek. Ez csak fo­koz­za a za­vart és meg­ne­he­zí­ti, hogy a prob­lé­má­ra, mint egész­re össz­pon­to­sít­suk a fi­gyel­mün­ket. Kü­lö­nö­sen rossz fényt vet Bem­re az is­me­ret­len szer­ző ál­tal írt és St. Gallenben ki­adott Bem in Wi­en (Bem Bécs­ben) cí­mű vé­kony né­met nyel­vű ki­ad­vány. Szá­mos ele­me ar­ra mu­tat, mint­ha Eduard Kuchenbäcker, a bé­csi Mű­egye­tem egy­ko­ri pro­fesszo­ra ír­ta vol­na, aki a fel­ke­lés alatt egy ide­ig Bem mel­lett se­géd­tiszt­ként szol­gált. Az is le­het­sé­ges, hogy Daniel Fenner von Fenneberg az író­ja, aki a fel­ke­lés egyik leg­fon­to­sabb pa­rancs­no­ki be­osz­tás­ban Bem és Messenhau­ser el­len­lá­ba­sa volt. 1851-ben mind­­ket­ten Svájc­ban tar­tóz­kod­tak. A kis ter­je­del­mű könyv je­len­tő­sé­gét az emel­te meg, hogy Chu­dzikowska kri­ti­kát­la­nul át­vet­te ada­lé­ka­it, s így nagy pél­dány­szám­­ban meg­je­lent élet­raj­zá­ban torz ké­pet fest be Bem 1848-as ok­tó­be­ri te­vé­keny­sé­gé­ről. A Bem in Wi­en ugyan­is nem más, mint gúny­irat, a szer­ző fan­tá­zi­á­já­val he­ví­tett gyű­lö­let­tűz­há­nyó. Nem­csak a tá­bor­no­kot kor­moz­za be, ha­nem él­ve az al­ka­lom­mal, a bé­csi meg­moz­du­lás­ban köz­vet­le­nül vagy köz­vet­ve oda­adó­an részt vett töb­bi len­gyelt, így köz­tük Adam Potockit és a fel­ke­lés tü­zér­pa­rancs­no­kát, Edward Jelowicki ez­re­dest is. Ko­vács Ist­ván tu­da­tá­ban lé­vén Chudzikowska ér­té­ke­lé­se hi­á­nyos­sá­ga­i­nak, a né­pek ta­va­szá­nak bé­csi epi­zód­já­ra csak rö­­vi­den tér ki, an­nál bő­vebb te­ret szen­tel vi­szont a tá­bor­nok ké­sőb­bi te­vé­keny­sé­gé­nek. Így ne­künk ki­ak­ná­zat­lan for­rá­sok­ra kell tá­masz­kod­nunk.

Új kép raj­zo­ló­dik ki előt­tünk a bé­csi Kriegsarchiv, a Haus-, Hof- und Staatsarchiv, va­la­mint az Ös­ter­reichisches Staatsarchiv ide­vá­gó irat­cso­mó­it át­néz­ve. Rend­kí­vül fon­to­sak Bem se­géd­tiszt­je­i­nek, kü­lö­nö­sen a len­gyel tá­bor­nok mel­lett az utol­só pil­la­na­tig ki­tar­tó Szymon Zulawskinak jegy­ző­könyv­ben rög­zí­tett val­lo­má­sai. A rend­őr­ség­nek 1850 áp­ri­li­sá­ban ké­szí­tett bő be­szá­mo­lók sok is­me­ret­len rész­let­re rá­vi­lá­gí­ta­nak. Zu­lawski min­den bi­zonnyal tud­ta, kit fe­nye­get bör­tön, s kit he­lyez­tek már sza­bad­láb­ra. A fel­ke­lés­ben részt vett len­gye­lek­kel szem­ben bi­zo­nyos tá­vol­ság­tar­tás jel­lem­zi, mert egyes té­nye­ket el­hall­gat. Mi­köz­ben pon­to­san em­lék­szik azok­ra a há­zak­ra, ahol har­cok foly­tak, át­sik­lik kulcs­fon­tos­sá­gú ese­mé­nye­ken. Ez a ma­gyar sza­bad­ság­harc­cal ma­gya­ráz­ha­tó, amely­ben nagy szám­ban vet­tek részt hon­fi­tár­sai, akik­nek árt­ha­tott vol­na val­lo­má­sa­i­val. A volt se­géd­tiszt rend­kí­vül ér­de­kes be­szá­mo­ló­ját az aláb­bi sza­vak­kal zár­ja le: „A sors ren­de­lé­se foly­tán részt vet­tem ezek­ben [az ese­mé­nyek­ben], így a bir­to­kom­ban lé­vő in­for­má­ci­ók hi­te­les­sé­gé­ért jót tu­dok áll­ni”. Szin­tén más fény­ben tűn­nek föl az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek ta­nú­i­nak be­szá­mo­lói, köz­tük a bé­csi Elitcorpsot fel­ál­lí­tó, a ma­gyar sza­bad­ság­harc le­ve­ré­se után ki­vég­zett Ludwik Hauktól szár­ma­zó in­for­má­ci­ók. Nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül az a, Felix zu Schwarzenberg mi­nisz­ter­el­nök és Aleksander Bach bel­ügy­mi­nisz­ter ré­szé­re ké­szí­tett, tar­tal­mi­lag ki­vo­na­tolt ma­gyar röp­irat­gyűj­te­mény sem, ame­lyet in­kább né­met­or­szá­gi, mint­sem ga­lí­ci­ai vagy bé­csi il­le­tő­sé­gű sze­mély ál­lí­tott össze. Nél­kü­löz­he­tet­len ki­egé­szí­tő ada­lé­kok­kal szol­gál az oszt­rák ma­gyar ha­tá­ron a Laj­tá­nál ál­ló ma­gyar had­se­reg pa­rancs­no­ká­nak, Móga Já­nos al­tá­bor­nagy­nak és Pulszky Fe­renc ál­lam­tit­kár­nak a le­ve­le­zé­se. Ez utób­bi­nak éle­te vé­ge fe­lé pa­pír­ra ve­tett vissza­em­lé­ke­zé­se azon­ban szá­mos pon­tat­lan in­for­má­ci­ót tar­tal­maz. Ek­ko­ri be­szá­mo­ló­ját nem árt szem­be­sí­te­ni 1848 ok­tó­be­ré­ben kelt le­ve­le­i­vel. Vé­gül szól­nunk kell a ko­ráb­ban em­lí­tett Fenneberg me­mo­ár­já­ról, ame­lyet, no­ha vég­te­le­nül el­fo­gult és tisz­tes­ség­te­len, nem hagy­ha­tunk fi­gyel­men kí­vül. A ké­pet ki­egé­szí­tik a csá­szá­ri rend­őr­ség ál­tal el­fo­gott olyan fon­tos be­osz­tás­ban lé­vő fel­ke­lők nyo­mo­za­ti ak­tái, mint Jelowicki ez­re­de­séi, Alek­sander Peplowskiéi – ez utób­­bi Bem se­géd­tiszt­je volt – és má­so­kéi.

Bem bevonulása 1848. október 25-én a Praterbe.Már az ok­tó­ber ele­ji ese­mé­nyek vizs­gá­la­tá­nál szá­mos ta­lány­ba üt­kö­zünk. Az egyik az, mi­ként je­lent meg Bem a mo­nar­chia fő­vá­ro­sá­ban. A Bem in Wi­en szer­ző­je azt ál­lít­ja, hogy az oszt­rák par­la­ment­nek, sze­mély sze­rint e par­la­ment el­nök­he­lyet­tes­ének, Franciszek Smolkának si­ke­rült a tá­bor­nok tá­mo­ga­tá­sát meg­nyer­nie. Pulszky más­ként lát­ja a kér­dést. Sze­rin­te egy bi­zo­nyos na­pon Ga­lí­ci­á­ból Bécs­be ér­ke­zett Szirmay Pál, a ma­gyar kor­mány ki­kül­dött­je, aki Karlsbadban ta­lál­ko­zott Bem­mel. Az is le­het, hogy már Lembergből Bem tár­sa­sá­gá­ban kelt út­ra a cseh für­dő­hely fe­lé, s ő be­szél­te rá a tá­bor­no­kot, áll­jon ma­gyar szol­gá­lat­ba. No­ha a cseh gyógy­für­dő fél­re esett a mo­nar­chia fő­vá­ro­sá­ba ve­ze­tő út­vo­nal­tól, de ha tud­juk, hogy Bem mi­lyen gon­do­san kú­rál­ta be­gyógy­ulat­lan láb­seb­ét, mi­köz­ben, mint ne­megy­szer más­kor, most is húz­ta-ha­lo­gat­ta az időt, ma­gya­rá­za­tot ta­lá­lunk a ki­té­rő­re. Mi­u­tán a tá­bor­nok Bécs­be ér­ke­zett, biz­to­sí­té­kot várt a ma­gyar kor­mányt kép­vi­se­lő Pulszkytól ar­ra vo­nat­ko­zó­an, hogy a for­ra­dal­mi ha­dak ve­zér­le­té­ben részt vesz. A ma­gyar ki­kül­dött sze­rint e be­osz­tást Bécs­ben Wenzel Messenhauser már fel­aján­lot­ta Bem­nek, amit Pulszky a kor­má­nya ne­vé­ben jó­vá­ha­gyó­lag tu­do­má­sul vett. Né­mi­leg más­ként mu­tat­ja be a tör­tén­te­ket Zu­lawski. Sze­rin­te Lembergben „Kos­­suth két emisszáriusa Bem és Dwernicki tá­bor­no­ko­kat pró­bál­ta meg­nyer­ni. Ez utób­bi azt vá­la­szol­ta, hogy »ő mind­eb­ben csak a len­gyel nem­zet rom­lá­sát lát­ja, s eh­hez nem já­rul hozzá«. Bem az aján­la­tot köz­vet­le­nül a ma­gyar kor­mánnyal akar­ta meg­tár­gyal­ni”. Zulawski ko­ráb­bi val­lo­má­sa sze­rint Pulszky ál­lam­tit­kár Kos­suth uta­sí­tá­sá­ra – el­ső­sor­ban Wladyslaw Sierakowski kö­vet ré­vén – vál­tott több le­ve­let Bem­mel. A tá­bor­nok­nak ezer du­ká­tot küld­tek, hogy Lembergből Ma­gya­ror­szág­ra utaz­has­son. Egy má­sik len­gyel, Aleksander Jazwinski, aki szo­ros kap­cso­lat­ban állt Osztrolenka hő­sé­vel, ál­lí­tott be Bécs­be az­zal a hír­rel, hogy Bem rö­vi­de­sen meg­ér­ke­zik. Ezt kö­ve­tő­en a nem­ze­ti gár­da pa­rancs­no­ka, Wenzel Mes­sen­hauser ar­ról ál­la­po­dott meg Pulszkyval, hogy „Messenhauser a prok­la­má­ci­ók írá­sá­val szor­gos­ko­dik, s a fel­fegy­ver­zett egy­sé­gek vol­ta­kép­pe­ni pa­rancs­no­ka Bem lesz”.

Bem József hirdetménye 1848. október 20-án.A len­gyel tá­bor­nok min­den bi­zonnyal ok­tó­ber 12-én ér­ke­zett a fő­vá­ros­ba, bár egy csá­szá­ri kém je­len­té­se sze­rint már két nap­pal ko­ráb­ban ott volt. Az ap­róbb el­té­ré­sen nem kell cso­dál­koz­nunk, mert e se­géd­tisz­tet ké­sőbb osz­tot­ták Bem mel­lé. Mind­két be­szá­mo­ló egyet­ért ab­ban, hogy Bem a leopoldstadti Zum schwarzen Ad­ler fo­ga­dó­ban la­kott. Alig­ha le­het té­ves az a fel­té­te­le­zé­sünk, hogy Be­met már ko­ráb­ban, Lembergben meg­nyer­ték a ma­gyar ügy­nek, s ezt kö­ve­tő­en Karlsba­don ke­resz­tül for­dí­tot­ta sze­ke­re rúd­ját Pest­nek. Már ak­kor ál­lan­dó kap­cso­lat­ban áll­ha­tott a ma­gyar emisszáriusokkal, el­ső­sor­ban Szir­mayval, s az is lo­gi­kus, hogy le­ve­le­zett a Bécs­ben mű­kö­dő ál­lam­tit­kár­ral, Pulszkyval. Va­ló­já­ban ne­ki kö­szön­he­tő, hogy a tá­bor­nok meg­je­lent a csá­szár­vá­ros­ban. Bem az ok­tó­ber 6-i bé­csi ese­mé­nyek hí­ré­re in­dult el, hogy ta­lál­koz­zék ve­le. Itt Messenhauser fő­pa­rancs­nok hi­va­ta­lo­san fel­aján­lot­ta ne­ki, hogy ve­gye át a fel­ke­lés ka­to­nai ve­ze­té­sét, s ezt Pulszky a ma­gyar kor­mány ne­vé­ben he­lye­sel­te. Az oszt­rák par­la­ment nem vett részt Bem meg­nye­ré­sé­nek fo­lya­ma­tá­ban, el­len­tét­ben az­zal, amit a Bem in Wi­en szer­ző­je ál­lít. Egy ilyen kö­vet­kez­te­tés­re csak az jut­ha­tott, aki vol­ta­kép­pen be­ava­tat­lan szem­lé­lő­je volt a for­ra­dal­mi Bécs­ben zaj­ló ok­tó­be­ri ese­mé­nyek­nek. (…)

A fő­vá­ros­ban a nagy­pol­gár­ság mel­lett még a két leg­fon­to­sabb nép­ré­teg­nek volt be­fo­lyá­sa. Az egyik a köz­nép, va­gyis a kis­ipa­ros­ok és bér­mun­kás­ok, akik­nek nem volt ve­szí­te­ni­va­ló­juk, és vál­sá­gos pil­la­na­tok­ban a for­ra­da­lom haj­tó­mo­tor­já­vá és tar­tó­osz­lo­pá­vá vál­tak. A má­sik cse­lek­vő és füg­get­len erőt az aka­dé­mi­ai lé­gi­ó­ba tö­mö­rült di­á­kok al­kot­ták, akik a nagy­pol­gár­ság és a pro­le­tá­ri­á­tus kö­zöt­ti tö­rés­vo­na­la men­tén so­ra­koz­tak fel, s vé­gig oda­adó hí­vei ma­rad­tak a de­mok­rá­cia ügyé­nek. A vá­ros­ban a bé­csi par­la­ment ör­ven­dett a leg­na­gyobb te­kin­tély­nek, ezért min­den­ki rá­sze­gez­te te­kin­te­tét. Az em­lí­tett ál­lás­pont­ok és tö­rek­vé­sek üt­köz­tek egy­más­sal és ne­he­zí­tet­ték az ál­ta­lá­nos tisz­tán­lá­tást. A Constitution szer­kesz­tő­je, Hauk nem vé­let­le­nül ír­ta, hogy min­de­nek előtt azok on­tot­ták a vé­rü­ket, „akik­nek az ok­tó­be­ri for­ra­da­lom oka­i­ról és cél­já­ról hal­vány fo­gal­muk sem volt”. Eb­ben a bo­nyo­lult hely­zet­ben osz­tot­tak fő­sze­re­pet Józef Bem­re, de nem a fő­pa­rancs­no­kit. A meg­bí­zás sze­rint Bem a fő­pa­rancs­nok se­gí­tő­je lett.

„A sze­ren­csét­len [bé­csi] ok­tó­be­ri na­pok­ban – ír­ta egy is­me­ret­len meg­fi­gye­lő – a par­la­ment nem tud­ta, hogy min­den ere­jé­vel az al­kot­má­nyos ren­det kell-e vé­de­nie, vagy bíz­za in­kább a mo­nar­chia el­jö­ven­dő for­má­ját az ese­mé­nyek sod­rá­sá­ra. Eb­ben a hely­zet­ben min­den­ki a vá­ro­si ta­nács­tól vár­ta vol­na a dön­tést – míg az a nem­ze­ti gár­da pa­rancs­nok­sá­gá­ra füg­gesz­tet­te te­kin­te­tét, a pa­rancs­nok­ság vi­szont a nép hang­ját igye­ke­zett meg­hal­la­ni. A ta­nács­ta­lan­ság és a két­sé­gek ide­jén az egyik leg­ki­vá­lóbb fér­fiú hí­ré­ben ál­ló Bem tá­bor­nok sze­mé­lye – ért­he­tő mó­don – az al­kot­má­nyos­ság­tól tar­tó fö­de­ra­lis­ták­nak, a né­met egy­ség­pár­ti­ak­nak és a re­pub­li­ká­nu­sok­nak egy­aránt utol­só re­mé­nye lett.” Józef Bem tá­bor­nok hi­va­ta­lo­san ok­tó­ber 14-én je­le­nik meg elő­ször a bé­csi aré­ná­ban: „Hir­det­mény. Bécs és vi­dé­ke nem­ze­ti gár­dá­já­nak fő­pa­rancs­nok­sá­ga öröm­mel tu­dat­ja a nem­zet­őr­ség­gel, a mo­bil gár­dá­val és a min­den­ki­vel, hogy a hí­res Bem tá­bor­nok a stra­té­gi­ai ügyek fö­lött át­ve­szi a ve­ze­tést. Bécs, 1848. ok­tó­ber 14. Mes­sen­hauser ide­ig­le­nes fő­pa­rancs­nok.”

Zulawski sze­rint Messenhau­ser fő­had­nagy­nak, aki­nek ala­ku­la­ta ko­ráb­ban Ga­lí­ci­á­ban ál­lo­má­so­zott, a len­gyel tá­bor­nok­kal ott kö­tött sze­mé­lyes is­me­ret­sé­ge, bi­zo­nyá­ra hoz­zá­já­rult Bem gyors meg­vá­lasz­tá­sá­hoz. A bé­csi­ek szá­má­ra azon­ban Józef Bem vad­ide­gen volt. A tá­bor­nok kül­le­me és érint­ke­zé­si mód­ja sem kel­tett bi­zal­mat. Ugyan­is „ala­csony, so­vány test­al­ka­ta oro­szos pi­sze or­ral, ke­rek sza­kál­lal pá­ro­sult; mond­hat­ni ki­kö­pött szláv ki­né­zet­tel bírt. – Fran­ci­á­ul, len­gye­lül és tört né­met nyel­ven be­szélt, köz­na­pi vi­se­le­te [a lembergi nem­ze­ti gár­da uni­for­mi­sa] sö­tét­kék, kar­ma­zsin­vö­rös haj­tó­kás ka­bát­ból, fe­ke­te nad­rág­ból és ma­gas szá­rú, sar­kan­tyús csiz­má­ból állt. Gomb­lyu­ká­ban a[z 1831-es] fel­ke­lés­ben ka­pott arany­ér­dem­ke­reszt sza­lag­ját vi­sel­te, fej­fe­dő­jé­ül fe­ke­te ka­lap szol­gált, ame­lyet né­met sas­sal fel­tű­zött fe­hér toll dí­szí­tett. A jägerzeilei ba­ri­kád­nál fe­ke­te kö­penyt vi­selt, s jobb­já­ban táv­csö­vet tar­tott.” A tá­bor­nok jó­val idő­sebb­nek lát­szott, mint ami­lyen a va­ló­ság­ban volt. 1848 ok­tó­be­ré­ben öt­ven­négy éves­nek mond­hat­ta ma­gát, mi­köz­ben a kö­rö­ző­le­ve­le kül­ső­leg „hat­van – het­ven éves­nek” ír­ta le. A zár­kó­zott, ke­mény ka­to­nai fe­gye­lem­hez szo­kott pa­rancs­nok, aki tün­te­tő­en is­mé­tel­get­te be­osz­tott­ja­i­nak a „gon­dol­kod­ni!” szót, pa­rancs­sze­rű­en gur­gu­láz­va az „en­ken”-t (denken!), rend­kí­vül bán­tot­ta az ilyes­faj­ta csip­ke­lő­dé­sek­re szer­fe­lett ér­zé­keny né­me­te­ket. Az em­be­rek­ben ba­rá­ti ér­zé­sek he­lyett az el­ső pil­la­nat­tól kezd­ve el­len­szen­vet kel­tett ma­ga iránt. A tá­vol­ság­tar­tá­suk­hoz az is hoz­zá­já­rult, hogy a tá­bor­nok köz­vet­len kör­nye­ze­te fő­ként len­gye­lek­ből és ma­gya­rok­ból állt. (…)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
BEM APÓ NYOMÁBAN rovat összes cikke

© Művelődés 2008