Művelődés

Bem nem ta­lál­ko­zott Móga ve­zér­ka­ri fő­nö­ké­vel. Két­sé­ges, hogy egy ilyen ta­lál­ko­zás­ra egy­ál­ta­lán sor ke­rül­he­tett vol­na. Kis­mar­ton hoz­zá­ve­tő­leg 50 ki­lo­mé­ter­re fek­szik Bécs­től, s Bem­nek oda-vissza el­len­sé­ges vo­na­la­kon ke­resz­tül kel­lett vol­na át­jut­nia. Le­het, hogy kü­lön e cél­ra csá­szá­ri egyen­ru­há­kat varr­nak ne­ki: egy tá­bor­no­kit és két törzs- vagy fő­tisz­tit. Ilye­nek ar­ra az es­he­tő­ség­re is ké­szül­tek, hogy a tá­bor­nok­nak me­ne­kül­nie kell Bécs­ből. Ami a tá­bor­nok ter­ve­it il­le­ti, Zulawski be­szá­mo­ló­ja te­szi őket egy­ér­tel­mű­vé: „Bi­zo­nyos for­rá­sok­ból is­mer­tet­he­tem Bem, Messenhauser és Móga ter­vét és azt, hogy mi­ként akar­ták együt­tes erő­vel le­győz­ni Win­disch­grätz her­ce­get Bécs­nél: Mi­a­latt Móga Schwechatnál nyo­mul elő­re, Jelowicki ez­re­des­nek an­nak meg­aka­dá­lyo­zá­sa lett vol­na, hogy a csá­szá­ri csa­pa­tok a Du­na vo­na­lán Simmeringnél és a Praternél egye­sül­je­nek. Bécs fa­la­in túl ol­dal­só irány­ból Nussdorfnál pe­dig Bem­nek kel­lett vol­na úgy mű­köd­nie, hogy Windischgrätz há­rom irány­ból csap­dá­ba ke­rül­jön. A sán­­cok vo­na­lát ez­alatt a nem­ze­ti gár­da véd­te vol­na Messenhauser pa­rancs­nok­sá­ga alatt. A terv meg­va­ló­sí­tá­sa azon­ban rö­vid időn be­lül el­há­rít­ha­tat­lan aka­dá­lyok­ba üt­kö­zött: nem volt elég ágyú és tü­zér, s míg a moz­gó gár­dák tag­ja­it a ki­fi­ze­té­si jegy­zé­kek a va­ló­sá­gos lé­lek­szám két­sze­re­sé­nek mu­tat­ták, a nem­ze­ti gár­da kü­lö­nö­sen a tü­zér­ség és a lo­vas­ság ke­vés haj­lan­dó­sá­got mu­ta­tott a harc­ra”. Zulawski sze­rint Bem­nek volt még egy, tró­jai fa­ló­ra em­lé­kez­te­tő ter­ve is: le­ve­gő­be akar­ta rö­pí­te­ni a ba­ri­ká­do­kat ak­kor, ami­kor az el­len­ség el­lep­te őket. Az öt­let azon­ban Messenhauser el­len­ál­lá­sa nyo­­­mán meg­bu­kott. „Jelowicki ez­­re­des eh­hez már el­ké­szí­tet­te a pus­ka­por­ral töl­tött fa­kí­gyó­kat, ame­lye­ket Federmann ál­lí­tó­lag lá­tott a Belvederben. Azt, hogy Bem ter­vét nem ve­tet­ték el tel­je­sen, az a be­széd is bi­zo­nyít­hat­ja, amely a moz­gó gár­da Belvederben tör­tént fel­es­ke­té­se után hang­zott el: »Katonák, áll­ja­tok ké­szen, rö­vi­de­sen Bécs­ben lep­jük meg, s fegy­ve­rez­zük le az ellenséget.«”.

Így em­lé­ke­zik vissza Bem se­géd­tiszt­je, de a vé­dők enélkül is hi­ányt szen­ved­tek puskaportban. Az el­ső terv ér­de­kes­nek mu­tat­ko­zott, de meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz leg­alább 25 000 em­ber­re lett vol­na szük­ség. A bé­csi vi­szo­nyo­kat is­mer­ve ez túl­zó volt, mint ál­ta­lá­ban Bem ter­vei, aki ma­rok­nyi em­ber­rel sok­szo­ros túl­erőt is haj­lan­dó volt meg­ro­han­ni ab­ban a re­mény­ben, hogy pél­dá­ja láng­ra gyújt­ja és ma­gá­val ra­gad­ja a töb­bi­e­ket. Ok­tó­ber 25-én csak az aláb­bi egy­sé­gek áll­tak Bem ren­del­ke­zé­sé­re: Eisenbach mes­ter­lö­vé­szei, az aka­dé­mi­ai lé­gió, Ludwik Hauk fris­sen ala­kult ön­kén­tes ala­ku­la­ta, az olmützi, a brünni és az itá­li­ai lé­gió, a mun­kásosz­tag s né­hány ki­sebb egy­ség, to­váb­bá a harc­szom­jas len­gyel lé­gió két szá­za­da, va­la­mint a csak hu­szon­öt főt szám­lá­ló len­gyel dzsi­dás­sza­kasz, amely­nek tag­jai a ma­gyar test­őr­gár­dá­tól el­kob­zott mu­ta­tós li­pi­cai mé­ne­ken ül­tek. Ezek az egy­sé­gek azon­ban a leg­cse­ké­lyebb har­ci ta­pasz­ta­lat­tal sem ren­del­kez­tek. Az el­len­ség meg­za­va­rá­sát cél­zó ki­tö­ré­sek már csak azért is kí­vá­na­to­sak let­tek vol­na, hogy az újon­cok­kal pus­ka­port sza­gol­tas­sa­nak. A leg­el­ső el­ve­télt ki­tö­rés után Bem újab­bat ké­szí­tett elő. Ez­út­tal is ad­juk át a szót a szem­ta­núk­nak, akik kö­zül so­kan be­szá­mol­tak a vál­lal­ko­zás­ról. „Ok­tó­ber 25-én haj­nal­ban vissza­tér­tem a Belvederbe, ahol egy lé­gi­o­nis­ta át­nyúj­tot­ta a fő­pa­rancs­nok ar­ra vo­nat­ko­zó írás­be­li pa­ran­csát, hogy azon­nal je­lent­kez­zem Bem tá­bor­nok­nál – val­lot­ta ?u?awski. – Bem ép­pen Bécs kör­nyé­ké­nek hely­szín­raj­zát für­kész­te, de mi­u­tán ad­ju­tán­sa, Kopetzky fel­hív­ta jöt­töm­re a fi­gyel­mét, rám né­zett és meg­kér­dez­te: »Messenhausertől jö­vök-e és hány em­be­rem van a tüzérlakta­nyá­ban?« Vá­la­szom­ra, hogy nincs több, mint hat­száz, Bem így re­a­gált: »Rendben van, azon­nal vo­nul­ja­nak a Jägerzeilére [Leo­pold­stadtba].« [Bem] mo­bil gár­dá­hoz in­té­zett rö­vid pa­ran­csa­i­val el­si­et­tem, s a Braulich őr­nagy alatt ál­ló gár­da ka­to­nái re­me­gő inak­kal hagy­ták el a lak­ta­nyát. Dél­után Bem a Jägerzeilére meg­ér­kez­vén el­ren­del­te, hogy Wit­ten­berg ez­re­des ve­gye bir­tok­ba osz­ta­gá­val a gőz­mal­mok men­ti utat, őt pe­dig vár­ja a Prater ron­dó­nál, a csá­szá­ri nyá­ri pa­lo­ta (Lustschloss) előt­ti fa­sor­ban. Ő a bé­csi va­dász­csa­pat (ame­lyet Arbeiter-Eliten Corpsnak is hív­tak) és a Kunzelmann pa­rancs­nok­sá­ga alatt ál­ló és a ma­gyar test­őr­ség­től el­kob­zott lo­va­kon fe­szí­tő har­minc dzsi­dás va­la­mint két hat fon­tos ágyú élé­re állt.

A ki­tö­rés­nek az lett vol­na a cél­ja, hogy el­fog­ja a nyá­ri pa­lo­tá­ban lé­vő 200 el­len­sé­ges ka­to­nát. Bem uta­sí­tott, hogy de­rít­sem fel a kör­nyé­ket. Je­len­tet­tem ne­ki, hogy a nyá­ri pa­lo­tát tény­leg meg­száll­ták a ka­to­nák, de a ro­ham alig­ha ke­cseg­tet­het si­ker­rel, mert fel­ké­szül­ten vár­ják a tá­ma­dást. Azt ta­ná­csol­tam, hogy a moz­gó gár­dák­kal együtt vissza kel­le­ne for­dul­ni. Mi­re Bem e sza­vak­kal for­dult hoz­zám: »Maga fél a go­lyó­tól. Így hát ma­ga megy elől. A ro­ham si­ke­rül­ni fog.« Bem ne­ve­tett, én pe­dig kény­te­len-kel­let­len elől lo­va­gol­tam. Le­szállt az es­te – a két ágyút fel­ál­lí­tot­ták a fa­sor­ban, és lö­vés­re ké­szen a pa­lo­tá­nak sze­gez­ték. Bem ad­ju­tán­sa­i­nak, Velen­tinnek, a kar­ját ma­gyar nem­ze­ti szí­nű sza­lag­gal öve­ző Horetzkynek és Wit­ten­berg­nek, ki­nek a ke­reszt­ne­vé­re ma sem em­lék­szem, né­pes kí­sé­re­té­től ka­ré­joz­va s a mö­göt­tük ma­sí­ro­zó ro­ham­osz­lop élén lo­va­golt a csá­szá­ri csa­pa­tok ál­tal ál­lí­tott csap­da fe­lé. A ló ösz­tö­né­re ha­gyat­koz­va a fa­sor bal ol­da­lán ha­lad­tam, s mi­re a nyá­ri pa­lo­ta előt­ti tér­re ér­tem, már olyan sö­tét volt, hogy a fák szin­te fe­ke­tén be­le­ol­vad­tak az épü­let­be. Már-már ré­me­ket lát­tam, ami­kor hir­te­len sor­tűz dör­dült, né­hány lo­vas és gár­dis­ta a föld­re zu­hant, s már­is fu­tott, ki mer­re lá­tott. Be­met, kí­sé­re­té­nek két-há­rom em­be­rén kí­vül, min­den­ki ma­gá­ra hagy­ta. Az ágyú­­sok és dzsi­dá­sok is el­inal­tak. Az egész kör­nyé­ket fegy­ver­ro­po­gás ver­te föl, az esze­ve­szet­ten me­ne­kü­lő gár­dis­ták össze-vissza lö­völ­döz­tek. A csá­szá­ri kü­lö­nít­mény ért­he­tet­len mó­don nem hasz­nál­ta ki a zűr­za­vart és így a Horetzky erő­fe­szí­té­se­i­nek kö­vet­kez­té­ben si­ke­rült a tü­zé­re­ket és a dzsi­dá­so­kat össze­szed­ni és visz­sza­­vin­ni. Bem elé­ge­det­le­nül ér­ke­zett meg a Jägerzeilére, mert a ma­gá­val vitt 800 em­ber­ből alig száz, ha vissza­tért, a töb­bi­ek fegy­ve­re­i­ket el­hány­va szét­szé­led­tek a Prateren. Wit­ten­berg ez­re­des az­zal a rém­hír­rel üge­tett be a vá­ros­ba, hogy Be­met el­fog­ták és raj­ta kí­vül töb­ben is fog­ság­ba es­tek. Mes­senhauser fal­fe­hé­ren je­lent meg a Jägerzeilén, s Bem­mel együtt tért vissza a vá­ros­ba, ahol az utób­bi ki­je­len­tet­te: »Bécs el fog veszni«.” (…)

A vá­ros szá­má­ra nem ma­radt más, mint vagy az el­len­ség­gel tár­gyal­va mi­nél elő­nyö­sebb meg­adá­si fel­té­te­le­ket ki­al­kud­ni vagy har­col­ni. E két ko­ráb­ban is ér­zé­kel­he­tő tö­rek­vés a küz­de­lem vé­gé­ig na­pi­ren­den van. A Bem és Messenhauser ál­tal kö­zö­sen be­in­dí­tott ha­di­gé­pe­ze­tet az el­len­ség nem tud­­ta meg­ál­lí­ta­ni. A fő­vá­ros a dön­­tő össze­csa­pás­ra ké­szült. A hát­or­szá­gi gár­da őr­já­ra­tai – a vá­ro­si ta­nács til­ta­ko­zá­sa da­cá­ra – sor­ra ku­tat­ták át a há­za­kat, fegy­vert és lő­szert ke­res­ve. A gár­dá­ba ren­ge­teg em­bert so­roz­tak be erő­nek ere­jé­vel, s nagy tö­me­ge­ket ren­del­tek ki a ba­ri­ká­dok épí­té­sé­hez. Övük­be du­gott lő­fegy­ver­rel kor­zóz­tak a le­gé­nyek, de szem­mel lát­ha­tó­an a nők sem akar­tak e te­kin­tet­ben le­ma­rad­ni a fér­fi­ak mö­gött. A bé­csi­ek több­sé­ge azon­ban kö­zöm­bös ma­radt: ká­vé­ház­ban bo­roz­ga­tott és sü­te­ményt maj­szolt, mit sem tö­rőd­ve a sar­kon túl ha­lá­los se­bet ka­pott szom­széd­dal.

Ok­tó­ber 26-án Windischgrätz tá­ma­dást in­dí­tott a vá­ros el­len. A leg­na­gyobb nyo­más – mint vár­ha­tó volt – Leopoldstadtra ne­he­ze­dett. Bem Jelowickivel együtt több ut­cát – köz­tük a meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szó Jägerzeilét – zárt le ket­tős ba­ri­kád eme­lé­sé­vel. Az úgy­ne­ve­zett csil­lag­ba­ri­kád hát­só ol­da­lát kő­hal­mok­kal erő­sí­tet­ték meg. Az egész ba­ri­kád fél­kör­ívet al­ko­tott: hát­só pe­re­me fél öl­lel meg­ha­lad­ta a hom­lok­za­ti ol­dalt. Hat ágyú véd­te két­száz fő­nyi ke­ze­lő­sze­mély­zet­tel. Ily mó­don a híd­fel­já­ra­to­kat és a vá­ros szí­vét egy­aránt vé­de­ni le­he­tett. Bem tá­bor­nok az el­ső pil­la­nat­tól fog­va az utol­só­ig a Jägerzeile és Tabor ne­gye­dek ba­ri­kád­ja­i­nál tar­tóz­ko­dott. A Belvederből oda he­lyez­te át a ha­di­szál­lá­sát. A kap­cso­la­tot Messenhauserrel len­gyel dzsi­dá­sok ré­vén tar­tot­ta, akik a ba­ri­ká­dok mö­gött vá­ra­koz­tak. A har­cok kez­de­tén „úgy kí­ván­ták, hogy a csil­lag­sánc or­má­ra ki­tűz­zék a né­met zász­lót, ame­lyet egy jäger­zeilei bér­ház­ban la­kó asszony vitt oda, s a vé­dők most né­met szí­nek és azon jel­sza­vak alatt har­col­tak, mint: »A csá­szár sza­vá­ért, Bécs be­csü­le­té­ért, a né­met hazáért.« Hir­te­len fel­tűnt egy ma­gyar zász­ló is; ki akar­ták tűz­ni a né­met mel­lé, de csak a hát­só ba­ri­ká­don ju­tott ne­ki hely.” Es­te fe­lé a csá­szá­ri­ak lát­szat­tá­ma­dást in­téz­tek, mi­re a pá­nik­ba esett gár­dis­ták már-már me­ne­kü­lés­re fog­ták. „Ek­kor je­lent meg Bem tá­bor­nok oly nyu­gal­mat és hi­deg­vért ta­nú­sít­va, amely vész ide­jén csak a hő­sök­re jel­lem­ző. Lát­va a me­ne­kü­lő­ket, se­gí­tett a meg­csap­pant lét­szá­mú vi­té­zebb gár­dis­ták­nak az ágyút a Jägerzeile kö­ze­pé­re tol­ni, ahol ka­to­nai tá­mo­ga­tás nél­kül, nyílt té­ren el­szán­tan vár­ta az el­len­sé­get, je­len­tést té­ve egyi­de­jű­leg a fő­pa­rancs­nok­ság­nak a ki­ala­kult hely­zet­ről, s azon­na­li se­gít­sé­get kért. Bécs még az­nap éj­jel el­esett vol­na, ha az el­len­ség elő­re­nyo­mul.” De nem tet­te azt, és az erő­dí­té­se­ket is­mét meg­száll­ták a vá­ros vé­dői. A kö­vet­ke­ző na­pon csak ki­sebb össze­csa­pá­sok­ra ke­rült sor. Bem ezt a sán­cok erő­sí­té­sé­re és új ba­ri­ká­dok épí­té­sé­re hasz­­nál­ta ki. Min­den őr­he­lyet kör­be­járt. Meg­áll egy égő ház­nál, s szo­ká­sá­hoz hí­ven pa­rancs­ra em­lé­kez­te­tő pat­to­gó han­gon kér­dez­te: „Hol van­nak a pum­pák? Hol van­nak a tűz­ol­tók?”, mi­re az ad­ju­tán­sa gyor­san el­sza­ladt Leopolstadt köz­ség­ta­nács­ára, és se­gít­ség­gel tért vissza.

„Ok­tó­ber 28. összes csa­ta­je­le­ne­tei kö­zül a jägerzeilei vé­res össze­csa­pás ma­radt a leg­in­kább em­lé­ke­zet­re mél­tó epi­zód – ír­ta a har­cok egyik li­te­rá­tor-részt­ve­vő­je. – Né­me­lyek for­ró fe­je, fel­he­vült szí­ve, utol­só lé­leg­ze­te ott a grá­nit­koc­ká­kon ta­lált nyughelyet. Lel­kes if­jak, akik azt hit­ték, hogy har­cuk jo­gos és szent ügyet szol­gál, hős­ként küz­döt­tek, előt­tük tisz­tel­günk, akik e szép he­lyen hal­­tak meg az ese­mé­nyek­től át­ha­tott ér­zü­let­tel, előt­tük tisz­tel­günk a harc­ban ta­nú­sí­tott ön­fel­ál­do­zá­su­kért. Azt pe­dig, hogy for­ró vé­rü­ket nem tisz­ta ügyért, nem a ha­za és a sza­bad­ság pusz­ta vé­del­mé­ben on­tot­ták, ha­nem a bel­ső el­len­ség el­len, a há­bo­rúk leg­szo­mo­rúb­bi­ká­ban, a pol­gár­há­bo­rú­ban, mély­sé­ge­sen fájlaljuk…” E sza­vak min­de­nek előtt ar­ra utal­nak, hogy a vá­ro­son, ame­lyet alig volt, aki véd­jen, mek­ko­ra csüg­ge­dés lett úr­rá. Jó­val ke­ve­sebb vé­dő ke­rült ki, mint amennyi­re egy 400 000 la­ko­sú vá­ros­ban szá­mí­ta­ni le­he­tett, aho­vá ren­ge­teg ön­kén­tes ju­tott el a Laj­tán in­ne­ni tar­to­má­nyok­ból. Azok­nak a lé­lek­szá­ma, akik va­ló­ban har­col­ni akar­tak, nem ha­lad­ta meg a 7–8000 főt – a csak­nem tel­je­sen passzí­van vi­sel­ke­dő ré­gi nem­zet­őr­ség mel­lett. (…) A Leo­pold­stadtért fo­lyó harc már-már el­ve­szett. E küz­de­lem so­rán Bem ki­vív­ta ma­ga iránt azok tisz­te­le­tét is, akik ko­ráb­bi szán­dé­ka­it il­le­tő­en két­ked­tek. „Bem im­po­ná­ló vi­téz­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en si­ke­rült vissza­ver­ni a négy­szer­te erő­sebb el­len­sé­get, s a Jägerzeilét pe­dig meg­őriz­ni Bécs vé­del­mé­nek cent­rá­lis pont­ja­ként”. A harc vég­ső sza­ka­szá­ban „Bem a né­met és ma­gyar zász­lók­kal dí­szí­tett ba­ri­ká­don ma­radt, ma­ga töl­töt­te az ágyú­kat, s időn­ként a szal­ma­fo­na­tú fo­tel­be te­le­ped­ve sze­mé­hez emel­te a táv­csö­vet, amely­től alig vált meg. A schleswig-holsteini nem­zet­őr­ség egyen­ru­há­ját vi­se­lő Wehle ne­vű, prá­gai szü­le­té­sű fi­a­tal­em­ber nem tá­gí­tott mel­lő­le. Bem az esz­mé­let­len­sé­gig bá­tor volt, ad­ju­tán­sai el­hagy­ták, a kar­tács el­fo­gyott, egy go­lyó hor­zsol­ta kar­ját, ami­kor az ágyú mö­gül ki­buk­kant. »Hol van­nak a segéd­tisztjeim?« – ki­ál­tot­ta több­ször fel­há­bo­ro­dot­tan, de sen­ki se tu­dott kér­dé­sé­re vá­la­szol­ni”. A szem­ta­nú igaz­sá­got szol­gál­ta­tott Bem­nek. „Bem tá­bor­nok a ba­ri­ká­don volt, s el­ké­pesz­tő bá­tor­sá­got ön­tött a vé­dők ma­ra­dé­ká­ba, ami a leg­es­küd­tebb el­len­sé­ge­in­ket is meg­döb­ben­tet­te; meg­se­be­sült a mel­lén, de még csak annyi idő­re se lé­pett be a ház al­kot­ta fe­de­zék­be, hogy be­kö­töz­zék.” Az utol­só pil­la­nat­ban a stájer lé­gió trom­bi­tá­sa le­tép­te a né­met zász­lót és el­tet­te em­lé­kül, Bem pe­dig, mint akik poszt­ju­kon strá­zsál­nak, jól lát­ha­tó he­lyen hagy­ta a ba­ri­ká­don fek­vő ha­lot­ta­kat, s Leopolstadtból a ház­fa­lak ta­ka­rá­sá­ban a bel­vá­ros­ba ve­zet­te az utol­só gár­dis­tá­kat. A vissza­vo­nu­lók át­kel­tek a hí­don, ame­lyet le­rom­bol­tak ma­guk mö­gött. A kü­lön­fé­le vo­na­la­kon dú­ló harc egy­re lany­hul­va ko­ra éj­sza­ká­ig tar­tott, de a vé­dők a kar­tács­szi­lánk­tól meg­se­be­sült Bem nél­kül lé­lek­ben már fel­ad­ták. An­nak el­le­né­re, hogy a fa­la­kon még el­len le­he­tett vol­na áll­ni a csá­szá­ri­ak­nak, a harc gya­kor­la­ti­lag el­ve­szett. A pus­ka­por leg­fel­jebb négy órá­ra volt ele­gen­dő, s csak ke­ve­sen vál­lal­ták a to­váb­bi küz­del­met. A fo­lya­ma­to­san tár­gya­ló vá­ro­si ta­nács újabb kö­ve­te­ket kül­dött Windisch-grätzhez, hogy ke­gyel­met kér­jen Bécs­nek.(…)

Így ért vé­get a ki­vá­ló len­gyel bé­csi szol­gá­la­ta. Tá­vo­zá­sa után Messenhauser a pa­rancs­no­kok több­sé­gé­vel és a vá­ro­si ta­náccsal még éj­jel ar­ra kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy Bé­cset fel kell ad­ni. Ok­tó­ber 30-án haj­nal­ban azon­ban a Szent Ist­ván to­rony­ból fi­gye­lő fő­pa­rancs­nok a ma­gyar had­se­reg moz­gá­sá­ra lett fi­gyel­mes. Ezt kö­zöl­te a vá­ros­sal, ami fel­lob­ban­tot­ta az el­len­ál­lá­si ked­vet. Ak­kor kö­vet­ke­zett be Fenner von Fennebergnek a fő­pa­rancs­no­ki harc­ál­lás­pont el­len in­té­zett si­ker­te­len tá­ma­dá­sa. A ma­gya­rok azon­ban Schwechatnál vereséget szenved­tek a sárga-feketéktől, és október 31-én Windischgrätz, meg­szeg­ve a városi tanácsnak tett ígéretét, hogy békés körülmények között veszi át Bécset, több órán át bombázta a várost. A Burgtornál, a város főkapujánál a lengyel légió Ludwik Hauk Elitcorpsával és a mariahilfi gárda maradványával együtt a végsőkig harcolt, de a császári hadak lehengerlő túlerejével szemben nem tarthatták magukat sokáig.

Pár nappal később elfogták és agyonlőtték Messen­hausert, Blumot és Jelowickit. Ennek fényé­ben Bem tábornok elmenekülése, akit a köröző­levelek szerint távollétében kötél általi halálra ítéltek, igazolást nyert. Felesleges feltenni a kérdést, hogy menekülése a gyengeség jele volt-e, amikor el­len­ségei is elismerték, hogy na­gyon sokat tett. Ez a „csúnya” ka­to­na mintha vasból lett volna, ki­vá­ló katonának bizonyult, s erről tevékenysége vége felé a bécsiek is meggyőződtek. Ha rokonszenvüket nem is, de tiszteletüket el­nyerte, s kiváló szervezői képes­ségével, hidegvérével, ami sokak szerint az őrületig ható adottsága volt, elismerést szerzett. „Bem tehetsége és személyes bátorság megkérdőjelezhetetlen, akárcsak szervezői képessége is” – írta az irányában egyébként kelletlen Dunder. Nem véletlen, hogy Schwar­z­enbergnek Bemet olyan emberként mutatták be, akinek rendkívüli tettrekészsége révén minden idők legtehetségesebb ka­to­nai vezetői között a helye. A szol­gálatára váró magyaroknak az élő Bemre sokkal nagyobb szük­ségük volt, mint a halottra. Sorsa beteljesedésének színtere Erdély volt.

Válaszolni kellene arra a kér­dés­re is, hogy a lengyel tábornok hős volt-e, avagy kalandor. Biztos, hogy nem volt kalandor, ha­nem kiváló katona, aki nem vé­let­lenül került Bécsbe. Nem volt pénz­sóvár zsoldos sem. Teljesítenie kellett a kötelességét, s ennek érdekében nem kímélte magát. A más eszmekörökben nevelkedett németek és osztrákok képtelenek voltak megérteni Bem Józsefet, mint embert, aki mindenek előtt a világtérképen nem létező, az or­szág­rablók által felosztott, magasban lebegő lengyel–litván ha­zá­já­ért küzdött. Bem meg volt győ­ződ­ve, hogy a bécsi udvari klikk­re lesújtva hozzájárul a független Lengyelország helyreállításához. Annak az elvnek a szellemében harcolt mind­végig, hogy előbb mi segítünk nektek, aztán ti nekünk a közös szabadság kivívásában.

Még egy szinte magától megfogalmazódó megjegyzés: Wenzel Messenhausert a bécsiek értékelni tudták, s az osztrák főváros egyik utcáját róla nevezték el. Hasonló módon tisztelték meg Robert Blumot és Julius Fröblt is. Józef Be­met nem érte ilyen megbecsülés, noha hozzájuk hasonló vitéz­ség­gel védte Bécset és a német egy­ség ügyét. Úgy gondolom, hogy főhajtásul egy emléktáblát a felső Belveder falán ez a hontalan de­rék katona is meg­érdemelne, aki­nek kötelesség­érzete és céltu­da­tos­sága mindenek fölött állt.

(Fordította Kovács István)