Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Zsolt: Nemzedékek példaképe


Hálás mesterség a tanári. Éppenséggel lehet azon vitatkozni, hogy kinek könnyebb: az általános iskolában a diákok, a tanító néni keze alól éppen csak kikerülve, még talán kellőképpen respektálják a különböző tantárgyak oktatóit. Felsőbb osztályokban a kamaszkor akadályain bukdácsolva már a szegény diáknak is egyre nehezebb elviselni a felnőttek terrorját jelképező tanárt, hogy aztán az érettségi után ismét egyértelműbbé válhasson a kapcsolat, lévén a főiskola, az egyetem már feltételez némi egyirányú ráhangolódást. Csak egészen kivételesen utasítja el mereven a beavatkozást a hallgató, ideális esetben létrejöhet a gyümölcsöző tanár–tanítvány viszony.

A személyiség kialakulásában talán a legfontosabbak a családi környezeten kívül éppen a 10–18 év közötti élmények, és ezért lehet a legnagyobb hatással a pedagógus, aki nemcsak oktat, nevelni is próbálja a rábízott csemetéket. A sors különös kegyelmének tartom, hogy életemnek ebben a korszakában Kolozsvárt, a volt unitárius kollégiumban, az én időmben 7-es számú középiskolában, a későbbi Brassaiban, Árkossy Sándor osztályában cseperedtem, váltam a világban helyét kereső kisdiákból, a kamaszkoron nagyobb baj nélkül átevickélve, éretté. Pedig így utólag nézve ugyancsak emberpróbáló idők voltak azok az ötvenes-hatvanas évek. Negyedikes voltam 56-ban, az akkor még Kossuth Lajos utcai ablakokból nézhették a nagyok az októberben le és fel masírozó orosz tankokat, hogy a viszonylag csendes rákövetkező esztendőt követő évben a tanáraink jelentős részét (köztük például Fejér Miklóst, Mikó Imrét) – mire hozzájuk szoktunk volna – kicseréljék. Jobbik esetben csak más iskolába kerültek, de volt közöttük, akit a tanügyből is eltávolítottak, meghurcoltak az 1959-es tisztogatáskor. Szerencsére Árkossy bácsi még két évig osztályfőnökünk maradhatott, utána is taníthatott, csak az osztályát vették el tőle, fosztottak meg minket attól, hogy a keze alatt érettségizzünk. nemzedékek példaképe: Árkossy Sándor

Addigra viszont már sikerült belőlünk olyan közösséget kovácsolni, akik a jég hátán is meg tudtunk élni. Sok munkájába került így utólag nézve. A városkörnyéki gyalogtúrák, a kisbányai és tengerparti táborok, az országjáró iskolai kirándulások bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben megismerjen minket. Mi pedig összeszokjunk, megtanuljuk, hogy minden ember egyenlő, ám kinek-kinek képességei, lehetősége és pillanatnyi szerencséje szerint kell teljesítenie.

Mondanom sem kell, felnéztünk rá. Nemcsak azért, mert az iskolában mindig frissen vasalt fehér köpenyben, nyakkendősen jelent meg, de a tekintetéből sugárzó melegség bizalmat ébresztett az első pillanattól, amikor ötödikben az első osztályfőnöki órán megismertük. Villámokat is tudott szórni kék szeme, keményen számon kérte mulasztásainkat, de nem emlékszem arra, hogy egyszer is kezet emelt volna valamelyikünkre, vagy ami sokszor még fájóbb lehet: meg akarta volna alázni csak szóval is a diákot. Csodáltuk memóriáját, hogy mindent tudott rólunk, a világról, a fociról. Magáról ritkán mesélt, de megjegyeztük a lényeget: egy kis Krassó-Szörény megyei telepes faluban, Bunyaszekszárdon született, szülei tanítók voltak, Nagybodófalván, Nagyenyeden majd Kolozsvárt tanult, s orvos szeretett volna lenni, de végül a tanári hivatást választotta. Házi statisztikájában feljegyezte, hogy összesen 44 évet tanított főleg földrajzot, csillagászattant, sommásan 22 000 diáknak. Az ötödfél évtized alatt 360 diáknak volt osztályfőnöke, és kis hibahatárral körülbelül 38 800-szor lépett a katedrára.

Idehaza sokszor jártunk nála a Farkas utcai patinás tanári lakások egyikében, ahol például – ezt sokat emlegette – Áprily Lajos volt egyik elődje. Nemcsak ezért mozgott otthonosan a magyar irodalomban is, de széleskörű érdeklődésébe természetesen belefért a cikkírás, iskolai lapszerkesztés is. Éveken, évtizedeken át a hagyományos ballagási ünnepség főrendezője volt a Brassaiban, mert különösen fontosnak tartotta, hogy az egymást követő nemzedékek között minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki, a dolgos hétköznapok közé beillesztett ünnepélyes pillanatok iskolai környezetben is megtalálják helyüket. 1981-ben például az iskola alapításának 425. évfordulóján összegyűjtötte addigi osztályainak képviselőit, találkozót szervezett az akkori diákokkal. Ekkor tudatosodott bennünk, hogy az egyre keményedő diktatúra el akarja sorvasztani volt iskolánkban a magyar szót, lezülleszteni az oktatás színvonalát, a jó munkához szükséges minimális feltételeket is csak társadalmi összefogással tudják a tanárok és a szülők, volt diákok biztosítani. Többek között ezért is született meg a húszéves érettségi találkozónkon a Brassais Véndiák Adomány, majd a 89-es bukfenc után az ebből kinövő Alapítvány.

Tanítványain keresztül, akik szeretettel emlegetik egykori osztályfőnöküket, a most 90. születésnapját ünneplő Árkossy Sándor bele van építve nemcsak a torockói Ifjúsági Szabadidő Központunkba, a Dónát út végén most épülő református templomba, az Erdélyi-szigethegység vízierőműveibe, sok hazai hőerőműbe vagy a paksi atomerőműbe, de Fokvárostól Tel Avivon át Kanadáig teremtett számos értékbe kézzel foghatóan, vagy különböző szintű iskolákban a tőle tanult emberséget továbbadva-sokszorozva.

Lehet-e nagyobb elégtétele ennél egy tanárnak?



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008