magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dupka György: Kazinczy Ferenc nyomában Kárpátalján


 

Az anya­nyelv évé­ben, Ka­zin­czy Fe­renc szü­le­té­sé­nek 250. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból Kár­pát­al­ján is szá­mos ren­dez­vény­so­ro­za­tot, meg­em­lé­ke­zést szer­vez­nek a ci­vil­szer­ve­ze­tek. A nyelv­újí­tás ve­zér­alak­ja sok szá­lon kö­tő­dik a kár­pát­al­jai magyarlakta te­le­pü­lé­sek­hez, il­let­ve a  tör­té­nel­mi me­gyék egy­ko­ri in­téz­mé­nye­i­hez, az ak­ko­ri tiszt­ség­vi­se­lők­höz és ki­vá­ló köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek­hez. Ér­de­mes és ta­nul­sá­gos  gon­do­lat­ban is  a ko­ra­be­li ma­gyar iro­da­lom és kul­túr­politikus  ve­zér­alak­ja nyo­má­ba ered­ni.

Elő­ször ok­ta­tá­si szak­ér­tő­ként ér­ke­zett vi­dé­künk­re. Ko­ra­be­li is­ko­la­tör­té­ne­ti fel­jegy­zé­sek sze­rint Ka­zin­czy Fe­renc 1786-tól a kas­sai tanke­rület ele­mi is­ko­lá­i­nak fel­ügye­lő­je­ként te­vé­keny­ke­dett, tan­ügyi el­len­őr­zés cél­já­ból is több­ször el­lá­to­ga­tott Ung­vár­ra. El­lá­to­ga­tott a tör­té­nel­mi egy­há­zak is­ko­lá­i­ba, fi­gye­lem­mel kí­sér­te és se­gí­tet­te a ru­szin, zsi­dó és más it­te­ni nem­ze­ti­sé­gek is­ko­lá­it is. Több­ször vál­tott le­ve­let Ba­csinsz­ky And­rás­sal, a Mun­ká­csi gö­rög ka­to­li­kus me­gyés püs­pök­kel, a 18. szá­za­di ru­szin tör­té­ne­lem és mű­ve­lő­dés ki­emel­ke­dő alak­já­val. Bacsinszky azért tar­to­zott Ka­zin­czy kö­ré­hez, mert a püs­pök úr nagy mű­velt­sé­gű, szé­les lá­tó­kö­rű sze­mé­lyi­ség, tu­dós em­ber volt, min­dent meg­tett, hogy nö­vel­je a mun­ká­csi egy­ház­me­gye és mun­ká­csi gö­rög egye­sült püs­pök­ség te­kin­té­lyét. Ung­vá­ron, püs­pö­ki szék­he­lyén so­kat fá­ra­do­zott az orosz (ru­tén, ru­szin) anya­nyel­vű ok­ta­tás meg­szer­ve­zé­sé­ért, eh­hez kért és ka­pott se­gít­sé­get Ka­zin­czy Fe­renc­től. A  nagy tisz­te­let­nek ör­ven­dő tan­­fel­ügye­lő úr mű­kö­dé­sé­nek ide­je alatt  orosz ele­mi is­ko­lák nyíl­tak Mun­ká­cson, Huszton, Técsőn. Tá­mo­gat­ta a  zsi­dó is­ko­la meg­nyi­tá­sát Ung­vá­ron. Tan­ügyi és más fon­tos kér­dé­sek­ben fo­lya­ma­to­san kap­cso­lat­ban állt Ung me­gye ve­ze­tő­i­vel.

A re­bel­lis Ka­zin­czy Fe­renc leg­meg­rá­zóbb él­mé­nye még­is a mun­ká­csi vár­fog­ság­hoz kö­tő­dik. Mint is­me­re­tes fog­sá­gá­nak csu­pán egy esz­ten­de­jét Ka­zin­czy a mun­ká­csi vár­ban töl­töt­te. Naplójában Bereg me­gyé­be ér­ke­zé­sé­nek és út­vo­na­lá­nak dá­tu­mok­ra le­bon­tott ese­mé­nye­it is meg­örö­kí­ti.

1800. au­gusz­tus 1-én fo­goly­tár­sa­i­val ér­ke­zett Be­reg­szász­ba. A vá­sár­ra gyűlt em­be­rek gyü­möl­csöt ad­tak a fog­lyok­nak, az al­is­pán to­ka­ji bort, ke­nye­ret, húst, édes­sé­get kül­dött ne­kik.

Au­gusz­tus 23-án Gá­ton ebé­del­tek.

Au­gusz­tus 25-én ér­kez­tek meg Mun­kács­ra.  Az író a vár nyu­ga­ti ré­szén ál­ló épü­let har­ma­dik eme­le­té­nek ne­gyedik cel­lá­já­ban ra­bos­ko­dott.

1800. Au­gusz­tus 25-26-án kezd­te meg bün­te­té­sé­nek le­töl­té­sét.

1801. jú­ni­us 28-án sza­ba­dult a mun­ká­csi vár­ból. Meg­jegy­zen­dő, hogy  az író össze­sen 2387 na­pot töl­tött el fog­ság­ban.

Mun­ká­csi vár­bör­tön­höz kö­tő­dő Ka­zin­czy erek­lyék kö­zött őriz­nek egy kis pi­ros bőr­kö­té­sű köny­vet,  amely­ben ez a be­jegy­zés ol­vas­ha­tó: „Dolgozá­saim a’ mun­ká­csi vár­ban 1800-1801. Mint­hogy az Or­szág­lás rab­ja­i­nak tin­tát nem en­ged­nek, vas­da­ra­bo­kat hány­tam eczetbe, a’ pa­pirost pe­dig Kuf­stein­ből Mun­ká­csig tar­tó utunk alatt lop­va sze­rez­tem”. A vasrozsdával írt kéz­irat Lessing, Osszi­án és Marmontel egy-egy mű­vé­nek for­dí­tá­sát tar­tal­maz­za. Cel­lá­já­ban egy­szer fel­ke­res­te egy ung­vá­ri or­vos, Mol­nár, aki azon­nal fel­is­mer­te s em­lé­ke­zett rá, hogy „pat­va­ris­ta ko­rá­ban Ka­zin­czy gyak­ran járt az ő anyósáékhoz”. El­lát­ta hí­rek­kel nagy­báty­ja, Ka­zin­czy And­rás és an­nak ve­je, Kárner Lász­ló fe­lől, aki Ung­vár má­so­dik al­is­pán­ja volt.

De tér­jünk vissza, sza­ba­du­lá­sá­nak nap­já­ra. A vár­bör­tön ka­pu­já­ban kö­ze­li ro­ko­nai vár­ták. Ek­kor 1801.  jú­ni­us 28-át ír­tak. El­jött ér­te test­vé­re, Ka­zin­czy Jó­zsef és uno­ka­öccse, Ka­zin­czy Ist­ván. Úgy dön­töt­tek, hogy egy mun­ká­csi pol­gá­ri csa­lád­nál erőt gyűj­te­nek a ha­za­té­rés­hez. Nap­ló­ja sze­rint egy bi­zo­nyos Szmethanoviccsal a mun­ká­csi Trautel úr­hölgy­nél va­cso­ráz­tak és éj­sza­káz­tak. Fel­jegy­zi, hogy „Trautel egy gyö­nyö­rű hú­sos blondine volt, de nem egyéb, mint egy férj­hez men­ni na­gyon vá­gyó he­té­rács­ka, a he­té­rák nemesb classisából”.

Más­nap, június 29-én ro­ko­nai kí­sé­re­té­ben hagy­ta el a vá­rost. Ke­resz­tül szel­ték az Ung-vidéket, éj­sza­ká­ra Pálócra ér­kez­tek, de gróf Barkóczy Já­nos nem volt ott­hon, ezért úgy dön­töt­tek, a fo­ga­dó­ban éj­sza­káz­nak. Itt Ung­vá­ron fel­ke­res­ték és tár­gyal­tak Bacsinszky And­rás­sal, a Mun­ká­csi gö­rög ka­to­li­kus me­gyés püs­pök­kel. Más ne­me­si csa­lá­dok­hoz is el­lá­to­gat­tak. Még ko­ra­dél­után ha­za­fe­lé vet­ték az út­ju­kat.

Mint iro­da­lom­szer­ve­ző töb­bek kö­zött  Ung­vár­hoz is kö­tő­dik. Ka­zin­czy Fe­renc­nek kö­szön­he­tő Day­ka Gá­bor köl­tő új­ra fel­fe­de­zé­se, hi­szen ver­se­it ő ren­dez­te saj­tó alá. A  hoz­zá kö­zel ál­ló Kárner Lász­ló Ung­vár má­so­dik  al­is­pán­já­tól ér­te­sült elő­ször Dayka Gá­bor sze­rény köl­tői  ha­gya­té­ká­ról, aki  a Drugeth Gim­ná­zi­um egy­ko­ri ta­ná­ra volt. Az al­is­pán úr sze­rez­te meg  Ka­zin­czy szá­má­ra az el­hunyt köl­tő ver­se­it Fe­ke­te Im­ré­től, az Ung­vá­ri Drugeth Gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­já­tól. Raj­ta kí­vül Kricsfalusi György gim­ná­zi­u­mi pro­fesszor is kül­dött ne­ki tíz Dayka ver­set. A ko­ra­be­li kró­ni­ká­sok sze­rint Dayka 1795.december 20-án sú­lyos be­te­gen ér­ke­zett fe­le­sé­gé­vel, Reich Zsu­zsan­ná­val Ung­vár­ra. Le­ta­ní­tot­ta az 1795-96-os tan­év el­ső sze­mesz­te­rét, ezt kö­ve­tő­en be­teg­sé­ge el­ha­tal­ma­so­dott és 1796 ok­tó­be­ré­ben le­mon­dott ta­ná­ri ál­lá­sá­ról és még eb­ben a hó­nap­ban el­hunyt. Dayka Gá­bort az ung­vá­ri Kál­vá­ria-he­gyen fek­vő kö­zös  te­me­tő­be te­met­ték el.

Ti­zen­hét év el­tel­té­vel te­hát a Dayka Gá­bor köl­tő kö­rü­li hall­ga­tást, a fe­le­dő né­ma­sá­got ba­rát­ja, Ka­zin­czy Fe­renc tör­te meg. Össze­gyűj­töt­te és ki­adás­ra elő­ké­szí­tet­te köl­tő­tár­sa ver­se­it, amely sa­ját ki­adá­sá­ban 1813-ban je­lent meg. Meg­jegy­zen­dő, hogy a köl­tő ha­gyo­má­nyai ele­ve­nen él Ung me­gye köz­pont­já­ban, az egy­ko­ri gim­ná­zi­um előt­ti té­ren (ma az Ung­vá­ri Nem­ze­ti Egye­tem ve­gyi ka­ra van itt) köl­tői di­cső­sé­gét  Szamovolszky Ödön szob­rász­mű­vész örö­kí­tet­te meg, aki  car­ra­rai már­vány­ból fa­rag­ta ki Dayka mell­szob­rát, fel­ava­tá­sá­ra 1909 ok­tó­be­ré­ben ke­rült sor. To­váb­bi sor­sa: 1945 után a szov­je­tek el­tá­vo­lí­tot­ták a tér­ről, s az ung­vá­ri ma­gyar­ság kez­de­mé­nye­zé­sé­re 1994-ben he­lyez­ték vissza ta­lap­za­tá­ra. 1991-ben az ung­vá­ri ma­gyar kö­zép­is­ko­la fel­vet­te Dayka Gá­bor ne­vét.

Szo­ros ro­ko­ni és ba­rá­ti kap­cso­lat­ban állt  több Bereg vi­dé­ki csa­lád­dal, vi­dé­ki ér­tel­mi­ség­gel is. Pél­dá­ul  Ju­li­an­na hú­ga Dercsényi Já­nos Bereg vár­me­gyei táb­la­bí­ró fe­le­sé­ge volt, aki­től sok­szor ér­te­sült a vi­dé­ken zaj­ló ese­mé­nyek­ről. Jól is­mer­te Balugyánszki Mi­hályt, a velejtei orosz pap fi­át, aki ké­sőbb a pétervári egye­tem ta­ná­ra lett és Be­reg­szá­szi Nagy Pált. Bay György Bereg me­gyei fő­szol­ga­bí­ró­val, majd al­is­pán­nal is levele­zett. Mind­ezek­nek már kap­cso­lat tör­té­ne­ti iro­dal­ma is van Kár­pát­al­ján. Gon­do­lok itt az ung­vá­ri Váradi-Sternberg Já­nos tör­té­nész  Is­me­ret­len Ka­zin­czy­-le­ve­lek és jegy­ze­tek c. dol­go­za­tá­ra, amely Szá­za­dok öröksé­ge cí­mű ta­nul­mány­kö­te­té­ben je­lent meg (Bu­da­pest - Uzsgorod) 1981-ben Ung­vá­ron. Fog­lal­ko­zott több cik­ké­ben Ke­resz­tyén Ba­lázs hely­tör­té­nész is, ezek közzül fi­gye­lem­re mél­tó Ka­zin­czy Fe­renc kap­cso­la­ta vi­dé­künk­kel cí­mű dol­go­za­ta ( Ka­len­dá­ri­um ‘92. Ung­vár, 1991).

Vé­ge­ze­tül, saj­nos nem hall­gat­hat­juk el azt a tényt sem, hogy vi­dé­künk­höz kap­csol­ha­tó az em­be­rek szá­za­it meg­ti­ze­de­lő ko­le­ra­jár­vány is, amely a ma­gyar iro­da­lom és nyelv­újí­tás ve­zér­alak­ját is örök­re le­dön­töt­te lá­bá­ról. A futótűzként ter­je­dő ha­lá­los jár­vány­ról elő­ször Ka­zin­czy 1831-ben Ung­vár­ra ké­szü­lő ba­rátjától, Szemere Pál­tól meg­tud­ta,  hogy Ugocsában és Beregben ki­tört a kolerajár­vány, amit Máramarosból hur­col­tak be a tuta­jokon sót fu­va­ro­zó olá­hok. Elő­ször Új­la­kon, Csetfalván és Vá­ri­ban ész­lel­ték, majd Csekében is el­ter­jedt. Ka­zin­czy ag­gó­dott a Csekében la­kó Köl­csey Fe­renc mi­att: „Mely em­bert ve­szí­tünk, ha őtet ve­szít­jük el!” A him­nusz köl­tő­je ezt a csa­pást túl­él­te. Munkács­ról kap­ta a hírt, hogy a ko­le­ra feltartóztatha­tatlanul ter­jed Sza­bolcs­ban, Beregben, s elér­te Cigándot, Zemp­lént is. 1831. au­gusz­tus 5-én már Szép­hal­mon is ész­lel­tek meg­be­te­ge­dést. Mocsáry An­tal­nak írt utol­só le­ve­lét az író már nem tud­ta be­fe­jez­ni, mert a ko­le­ra ál­do­za­ta lett.

Ka­zin­czy Fe­renc em­lé­ke öröke él  az anya­or­szág­tól el­sza­kí­tott Kár­pát­al­ján, az it­te­ni ma­gyar­ság kö­ré­ben  is. Az ősi mun­ká­csi vár­ban em­lék­táb­lá­val je­löl­tük meg az itt ra­bos­ko­dó köl­tő szen­ve­dé­sé­nek szín­hely­ét. A „ra­bok ho­nát” 1847-ben Pe­tő­fi Sán­dor is A mun­ká­csi vár­ban c. ver­sé­ben is meg­örö­kí­tet­te:

„Itt tű­zé föl pi­ros zász­la­ját a

Sza­bad­sá­gá­nak Zrí­nyi Ilo­na?

A sza­bad­ság hő­si­nek ta­nyá­ja

Íme, íme most ra­bok ho­na.”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
KAZINCZY HARMADFÉL SZÁZADA rovat összes cikke

© Művelődés 2008