magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Zsolt: Kazinczy és Erdély


   

Lé­nye­ge­sen könnyebb a dol­gom Dupka György elő­adá­sa után Er­dély­ből ér­ke­zett­ként, ön­tu­da­tos és – ta­lán meg­bo­csát­ha­tó­an – ön­ér­ze­tes er­dé­lyi­ként meg­szó­lal­nom. Nem­csak azért, mert mint Ta­má­si Áron egyik no­vel­la­hő­se sze­rint ma­ga az Úr­is­ten sem le­het más, mint er­dé­lyi ma­gyar, kö­ze­lebb­ről szé­kely. Rö­vid össze­fog­la­lóm­ban el­ső­sor­ban a je­les ko­lozs­vá­ri iro­da­lom­tör­té­nész, Kris­tóf György nyo­mán ar­ra a kér­dés­re ke­re­sek vá­laszt, hogy mit adott Er­dély Ka­zin­czynak, mit je­len­tett Er­dély a Ka­zin­czy pá­lyá­já­ban? És mit adott Ka­zin­czy Er­dély­nek, mit je­len­tett és je­lent a Ka­zin­czy pá­lyá­ja Er­dély szel­le­mi éle­té­ben?

Kazinczy FerencAz el­ső kér­dés­re fe­lel­ve nem­csak ma­ga Ka­zin­czy és nem­csak a mi er­dé­lyi ön­ér­ze­tünk mond­ja, ha­nem az iro­da­lom­tör­té­net is meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Ka­zin­czyt az er­dé­lyi szel­lem bíz­ta­tó kisugár­zása avat­ta író­vá. Ka­zin­czy er­dé­lyi, kö­ze­lebb­ről az enyedi Beth­len kol­lé­gi­um­ból ki­nőtt pél­dán és min­tá­ból vet­te ész­re és tűz­te ma­ga elé a ha­tá­ro­zott célt: nyel­vünk, iro­dal­munk, íz­lé­sünk meg­újí­tá­sát. Az er­dé­lyi szel­lem ki­su­gár­zá­sa adott ne­ki erőt ar­ra, hogy a hat és fél évi ra­bos­ko­dás­ra el­kö­vet­ke­ző sok tá­ma­dás, meg­a­láz­­tatás, anya­gi nyo­mor kö­zött se ve­szít­se el írói ked­vét.

Is­me­re­tes, hogy Ka­zin­czy 1777 ta­va­szán a sá­rospataki kol­lé­gi­um­ba vissza­ér­kez­ve ket­tős ha­tás alá ke­rül. Egy­részt az Er­dély­ből, az er­dő­vi­dé­ki Barótról Ma­gya­ror­szág­ra ke­rült je­zsu­i­ta író, Sza­bó Dá­vid; más­részt az Er­dély­ből Bécs­be fel­ju­tott Alsó-Fehér me­gyei, is­pán­la­ki szü­le­té­sű s az enyedi Beth­len kol­légiumban ne­vel­ke­dett fran­ci­ás test­őr­író, Báróczy Sán­dor ha­tott rá.

Baróti Sza­bó­nak Új mér­ték­re vett kü­lönb ver­sek­nek há­rom köny­vei cí­mű, ak­kor meg­je­lent ver­ses­kö­te­te ke­rült a Ka­zin­czy ke­zé­be. Tet­szet­tek Ka­zin­czynak a szé­kely exjezsuita pá­ter fur­csa, új­sze­rű ver­sei, s a szer­zőt ma­ga is de­á­kos met­ru­mú vers­sel üd­vö­zöl­te. Et­től kezd­ve le­ve­lez­tek egy­más­sal. Ka­zin­czy el­kül­di kí­sér­le­te­it is a te­kin­té­lyes író­nak, aki ör­ven­dez­ve és elismerés­sel fo­gad­ta, s szer­ző­jü­ket bíz­tat­ta, hogy foly­tas­sa a ver­se­lést.

A Baróti Sza­bó ver­ses kö­te­té­vel egy idő­ben ad­ta a sá­ros­pa­ta­ki könyv­tá­ros a Ka­zin­czy ke­zé­be Báróczy Sán­dor Marmontel-for­dí­tá­sát az­zal a meg­jegy­zés­sel, hogy a könyv réz­met­sze­tei na­gyon szé­pek, de nyel­ve ért­he­tet­len. Ka­zin­czynak azon­ban ép­pen az ért­he­tet­­lennek mon­dott stí­lus tet­szett. Új vi­lá­got nyi­tott meg szá­má­ra és előt­te a Báróczy mű­ve, nyel­ve és szel­le­me.

Ka­zin­czy az er­dé­lyi­ek kö­zül ta­lán Wes­se­lé­nyi Mik­lóst sze­ret­te leg­job­ban, fog­ság­ban sem fe­lej­tet­te el. 1800. jú­ni­us 30-án a ti­ro­li Kuf­stein várá­ból a fog­lyo­kat út­nak in­dí­tot­ták ke­let fe­lé. A fog­lyok közt ott volt a ha­lál­ra ítélt, de élet­fogy­tig­lan tar­tó fog­ság­ra ke­gyel­met nyert Ka­zin­czy Fe­renc is. Ka­zin­czy en­ge­délyt kért, hogy bú­csú­zó­ul be­lép­hes­sen az 5. szá­mú cel­lá­ba, ahol az idő­sebb Wes­se­lé­nyi Mik­lós ra­bos­ko­dott éve­ken át. Bizo­nyos, hogy e tisz­te­le­tet Ka­zin­czyban nem pusz­tán a kö­zös rab­sors vál­tot­ta ki, Wes­se­lé­nyi egyé­ni­sé­ge iránt 1794-ben tör­tént sze­mé­lyes is­me­ret­sé­gük óta ra­jon­gott.

Egy év múl­va sza­ba­dult, mun­kái ki­adá­sá­hoz párt­fo­gó­kat ke­re­sett, s bi­zony el­uta­sí­tot­ta őt Szé­ché­nyi Fe­renc, de Festetich György is. Ka­zin­czy Wes­se­lé­nyit is fel­kér­te pártfogó­nak, egy for­dí­tá­sát ajánl­va ne­ki. És Wes­se­lé­nyi arc­kép­ét s a kért 500 frt-ot el­is­me­rő le­vél kísé­retében küld­te meg Ka­zin­czynak. Nem cso­da, hogy Ka­zin­czy Wesselényiéket ké­ri fel szü­le­ten­dő el­ső gyer­me­ke ke­reszt­szü­lő­i­ül. Wesselényiék a ko­ma­sá­got öröm­mel el­fo­gad­ták. Ezek után lá­to­ga­tott el Ka­zin­czy Zsibóra 1805. ok­tó­ber vé­gén.

Kolozsvár főtere a még torony nélküli Szent Mihály templommal és a Karolina-oszloppal. Balról a második a Gyulay-palota, ahol Döb­renyei Gábor 1814–1818 között az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. Egykori istállójának szénapadlása helyén a Művelődés szer­kesz­tôsége.Ka­zin­czy szin­te má­mo­ros a Zsibón és Krasznán, Wes­se­lé­nyi só­go­rá­nál, Cse­rei Far­kas­nál lá­tot­tak és hal­lot­tak álom­sze­rű ked­ves em­lé­ke­i­től. Új­ra lát­ni és együtt len­ni Wes­se­lé­nyi­ékkel, job­ban meg­ismerni Er­délyt, ál­lan­dó vá­gya, éven­kén­ti ter­ve lett, amely 1816. jú­ni­us 10. – szep­tem­ber 10. kö­zött va­ló­sulha­tott meg.

Köz­ben a Ka­zin­czyt Er­dély­hez von­zó szá­lak to­vább erő­söd­tek. 1814. no­vem­ber ele­jén Szép­hal­mon meg­lá­to­gat­ja őt a magyar­országi és kül­föl­di ta­nul­mány­út­já­ról ha­za­té­rő ifj. Wes­se­lé­nyi Mik­lós, ne­ve­lő ba­rát­já­val, a ko­rán el­hunyt Pa­ta­ki Mó­zes­sel. Wesselényiéken kí­vül hív­ja Er­dély­be Ka­zin­czyt Cse­rei Far­kas, Döbrentei Gá­bor, a sá­ros­pa­ta­ki pro­fesszor­ság­ból Er­dély­be vissza­ke­rült Sí­pos Pál, tordosi pap, köl­tő és hír­ne­ves fi­lo­zó­fus, gróf Gyulay Ferencné Kácsándy Zsu­zsan­na, Ka­zin­czy egy­ko­ri kas­sai sze­rel­me.

Ka­zin­czy az író­kat akar­ta lát­ni, vi­szont­lát­ni. Döb­rentei, aki a Ka­zin­czy aján­lá­sá­ra ke­rült Gyulayékhoz úgy osz­tot­ta be a prog­ram­ját, hogy ma­ga és ta­nít­vá­nya, Gyulay La­jos, le­he­tő­leg mind­vé­gig, az ifj. Wes­se­lé­nyi is hu­za­mo­sabb időn át együtt le­hes­se­nek a mes­ter­rel. Az uta­zás ered­mé­nye az Er­dé­lyi le­ve­lek ma is ér­de­kes és ta­nul­sá­gos ol­vasmány: egy nagy szel­lem raj­zol­ta, szí­nes, ele­ven, hű és vi­szony­lag tel­jes ké­pe az is­me­ret­len s már elfele­dett Er­dély­nek. Mint Ka­zin­czy egyik leg­tar­tal­ma­sabb mű­ve, mint egyik el­ső ma­gyar nyel­ven írt út­le­írás és mint fény­kép­fel­vé­tel az er­dé­lyi vi­szo­nyok­ról, meg­ér­dem­li, hogy a 21. szá­zad ma­gyar­ja is ol­vas­sa.

Ka­zin­czy 1816. jú­ni­us 30-án ér­ke­zett meg Ko­lozsvárra. Há­rom nap alatt érint­ke­zett Bölöni Far­kas Sán­dor­ral, a test­őr­író Naláczi Jó­zsef­fel, meg­is­mer­ke­dett Mol­nár Bor­bá­la író­nő­vel, id. Szi­lágyi Fe­renc, Molnos Dá­vid ta­ná­rok­kal, meg­lá­to­gat­ta Bánffy György kor­mány­zót, ki ma­gya­rul be­szé­lő len­gyel­nek néz­te. Ko­lozs­vár­ról Tordán (Gyöngyössi Já­nos tisz­te­le­tes­sel ta­lál­ko­zik, a leoninistával, a rí­mes idő­mér­té­kes ver­se­lés apos­to­lá­val), Radnóton, Marosvá­sárhelyen ke­resz­tül (Te­le­ki-té­ka, Aran­ka György) ér­ke­zett az egy­ko­ri Oláh- ma Székelyandrásfalvára öz­vegy Gyulaynéhoz. Az­tán Se­ges­vá­ron át Nagy­sze­ben­be s on­nan a Hunyad me­gyei Dédácsra, a gróf Gyulayné bir­tokára ér­ke­zett jú­li­us 23-án, ke­rek hó­na­pot idő­zött itt. Köz­ben ki­rán­dult Marosilyére a Beth­len Gá­bor szü­lő­há­zához, Dé­vára, Vajdahunyad­ra, Tordosra Sí­pos Pál­hoz, Bá­bol­ná­ra Naláczi István­hoz, a kü­lönc­kö­dő ver­se­lő­höz. Majd Alvincen át Gyu­la­fe­hér­vár­ra ment, on­nan Gáldtőre Beth­len Im­ré­hez, aki el­kí­sér­te Nagyenyedre, ahol meg­ha­tot­tan cso­dál­ja a Beth­len kol­lé­gi­um ér­té­kes gyűjtemé­nyeit, kü­lö­nö­sen a könyv­tárt s ab­ban egy­ko­ri meste­rének, Báróczy Sán­dor­nak, al­ki­mis­ta és rózsakeresz­tes köny­ve­it.

Ka­zin­czy Er­dély­nek mint­egy jó fe­lét utaz­ta vé­gig. No­ha Szé­kely­föld­nek csak a köd­mö­nét lát­ta, el­mond­ha­tó, hogy Er­dély ter­mé­sze­ti, föld­raj­zi és nép­raj­zi vi­szo­nya­it ala­po­san meg­is­mer­te. És meg­is­mer­te azt, ami­re vá­gyott, az er­dé­lyi éle­tet, Er­dély fi­a­it, az író­kat. Ka­zin­czy lel­ke mé­lyén sok újat – sze­mélyt és tár­gyat – meg­le­pet­ve lá­tott és jegy­zett meg: hogy ma­gyar em­ber, ma­gyar asszony és lány ve­le egész út­ja alatt más nyel­ven, mint ma­gya­rul, nem be­szélt; hogy Tordán az uni­tá­ri­us temp­lom­ban szó­szék­ről buz­dítják az uni­tá­ri­us hí­ve­ket, hogy „egy Lu­ther temp­lom fel­se­gé­lye­zé­sé­re ada­koz­za­nak”.

Nem nagy ro­kon­szenv­vel ír a szá­szokról, zár­kó­zott­sá­gu­kat meg ta­lán tú­loz­va jegy­zi fel. A Brukenthal-múzeum el­ren­de­zé­se sem nye­ri meg tet­szé­sét. Sok­kal na­gyobb ér­dek­lő­dés­sel és sze­re­tet­tel fi­gye­li meg a ro­mán­sá­got, nyel­vét, tán­cát, da­la­it, hű­sé­gét a ma­gyar föl­des­úr­hoz, em­lí­ti a gainai leány­vásárhoz kap­cso­ló­dó szo­ká­so­kat is.

Er­dély is szí­ve­sen fo­gad­ta Ka­zin­czyt. Az er­dé­lyi út Ka­zin­czynak nem várt és nem kép­zelt, hol­tig tar­tó örö­möt je­len­tett, mely­hez még csak mé­zes­he­te­i­nek sze­rel­mi bol­dog­sá­gát ha­son­lí­tot­ta. Ké­sőbb is, el­sze­gé­nye­dé­sé­nek leg­kí­no­sabb nélkü­lözései kö­zött is, em­le­ge­ti az ál­dott er­dé­lyi föl­det s ked­ves em­be­re­it.

Má­so­dik ön­ként fel­me­rü­lő kér­dé­sünk: mit ka­pott Er­dély Ka­zin­czytól, mit je­lent Er­dély szel­le­mi életé­ben Ka­zin­czy? El­ső­sor­ban leg­je­len­tő­sebb mun­ká­ját, az Er­dé­lyi leve­leket. Ma­gyar­or­szág Er­déllyel a nem­ze­ti fe­je­de­lem­ség meg­szűn­te óta nem so­kat tö­rő­dött, el­felejtette. Köz­igaz­ga­tá­si­lag is el­kü­lö­nült, önál­ló nagy­fe­je­de­lem­ség­ként kor­má­nyoz­ták Bécs­ből az er­dé­lyi kan­cel­lá­ri­án, il­let­ve az előbb Nagy­sze­ben­ben majd Ko­lozs­várt meg­szer­ve­zett Fő­kor­mány­szé­ken ke­resz­tül. E szo­mo­rú, sőt bű­nös nem­tö­rő­döm­ség­gel szem­ben Ka­zin­czy a ma­ga út­ját is ve­zek­lő jó­vá­té­tel­nek tekin­tette, a nyu­ga­ti, a magyaror­szági ma­gyar­ság fi­gyel­mét akar­ta rá­irá­nyí­ta­ni az el­fe­lej­tett, az is­me­ret­len Er­dély­re. Egye­nesen és ha­tá­ro­zot­tan ki­je­len­ti az Er­dé­lyi le­ve­lek elő­sza­vá­ban, hogy az­zal a szán­dék­kal ír­ja meg er­dé­lyi uta­zá­sát, az Er­dé­lyi le­veleket, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ma­gya­rok is­mer­jék meg ezt az el­fe­lej­tett szép föl­det.

Mátyás király szülőháza Kazinczy korában.Jo­go­san ál­lít­hat­juk, hogy az egész mű még na­gyobb ha­tást vál­tott vol­na ki, ha azon melegé­ben meg­je­le­nik. De a cen­zú­ra, majd a költség­hiány mi­att az egész mű csak 1831-ben, de már a Ka­zin­czy ha­lá­la után je­lent meg a Felső­magyarországi Mi­ner­vá­ban. Az uta­­zás ide­jé­től majd­nem ne­gyed szá­zad­nak kel­lett el­tel­nie, míg vég­re 1839-ben az Er­dé­lyi le­ve­lek könyv alak­ban is köz­kinccsé vált. Ka­zin­czy Er­délyt, Er­dély múlt­ját és tö­rekvéseit nem­csak ér­dek­lő­dés­sel és sze­re­tet­tel szem­­lél­te, ha­nem azok­ban cse­lek­vő részt is vál­lalt. Ott lát­juk őt is az Aran­ka-fé­le Nyelv­mű­velő Tár­sa­ság név­so­rá­ban, a Döbrentei Er­dé­lyi Mú­ze­u­má­nak pe­dig egyik leg­buz­góbb mun­ka­tár­sa.

Kap­ta és el­fo­gad­ta vé­gül Er­dély Ka­zin­czytól a nyelv­újí­tás és nyelv­mű­ve­lés esz­mé­jét és té­nyét, s eb­ben és ez­zel együtt a fi­no­mabb íz­lés­re, az emel­ke­det­tebb köl­tői szép­ség­re, ál­ta­lá­ban a nem­ze­ti és szel­le­mi meg­új­ho­dás­ra tö­rek­vés vi­lá­gos cél­ját és e meg­új­ho­dás sür­gős kö­te­les­sé­gé­nek tu­da­tát. Er­dély is, bár ké­sőn, de még min­dig el nem kés­ve, el­fo­gad­ta a nyelv­újí­tást – eb­ben Ka­zin­czynak je­len­tős sze­repe van. El­ső­sor­ban és fő­ként 1816-ban közvetle­nül is ta­pasz­talt ked­ves sze­mé­lyi­sé­gé­vel, szel­le­mé­nek sok­ol­da­lú fris­ses­sé­gé­vel és cso­dált gaz­dag­sá­gá­val hó­dította meg a nyelv­újí­tás szá­má­ra Er­dély mű­velt kö­re­it, tu­dó­sa­it s fel­tö­rek­vő if­jú író­it.

A nyelv­újí­tás­ban és a be­lő­le kö­vet­ke­ző és ve­le együtt já­ró szel­le­mi, iro­dal­mi, tár­sa­dal­mi, közműve­lő­dési és po­li­ti­kai fel­len­dü­lés­ben ka­pott és el­fo­ga­dott Er­dély is Ka­zin­czytól olyan szel­le­mi kin­cse­ket, ami­lye­nek aján­dé­ko­zá­sá­ra csak a leg­na­gyobb szel­le­mek ké­pe­sek. A nem­ze­ti ha­la­dás lük­tető rit­mu­sa a ma­gyar köz­mű­ve­lő­dés­nek egyet­len pont­ján sem függ szo­ro­sab­ban össze Ka­zin­czyval, mint Er­dély­ben, az er­dé­lyi ma­gyar­ság sor­sá­ban. Vé­gül is­mé­tel­jük meg a kér­dést: mit adott Ka­zin­czy a mai Er­dély­nek, ab­ban, amit az élő Ka­zin­czytól az ak­kor élt er­dé­lyi ma­gyar­ság ka­pott gaz­dag aján­dé­kul, van-e ma­ra­dan­dó ér­ték?

Szo­mo­rú tény, hogy ma már Ka­zin­czynak sem köl­tői al­ko­tá­sa­it, sem pró­zai írá­sa­it nem ol­vas­sák, az er­dé­lyi tár­gyú­a­kat sem, még az er­dé­lyi ol­va­só sem. Né­hány költemé­nyére, pró­zai mun­kái kö­zül pe­dig a Pá­lyám emlé­kezete mel­lett az Er­dé­lyi le­ve­lek­nek leg­alább a cí­mé­re és tár­gyá­ra tán em­lé­ke­zik még egy-két tanul­tabb fő. A töb­bit azon­ban csak a szak­em­ber for­gat­ja és is­me­ri. Pe­dig Ka­zin­czy nem­csak köl­tő, író, szó­nok, mű­for­dí­tó, kriti­kus és új­ság­író volt, de hit­tu­dós, le­vél­író, fi­lo­zó­fus, régiség­búvár, szer­kesz­tő, ki­adó és párt­fo­gó is. És nem is akár­mi­lyen, ko­rá­nak mér­té­ke sze­rint nagy és ki­vá­ló. Al­ko­tá­sa­it a tör­té­ne­lem pa­ti­ná­ja be­lep­te, az élő nem­ze­dék a to­vább­fej­lő­dés rend­jén el­fe­led­te.

A Ka­zin­czytól ka­pott élő és ha­tó örök­sé­günk az ő élet­mű­vé­nek a rész­le­te­ket össze­fo­gó és azok fö­lött ál­ló egy­sé­gé­ből és tel­jes­sé­gé­ből su­gár­zik. Ad­ta és ad­ja ma is kéz­zel fog­ha­tó szel­le­mi kin­csünk­nek, élő nem­ze­ti vagyon­nak a meg­újí­tott ma­gyar nyel­vet, az euró­pai íz­lés sza­bad szem­lé­le­tét, meg­nyug­ta­tó ön­ér­ze­tün­ket ab­ban, hogy a nem­ze­ti kö­zös­ség és köz­mű­ve­lő­dés, amely­ben szü­let­tünk, s amely­nek ré­sze­sei va­gyunk, fej­lő­dés­re ké­pes, ha­la­­dás­ra hi­va­tott. Ad­ja ma is el­ső­sor­ban ne­künk, er­dé­lyi magyarok­nak, akik­nek leg­na­gyobb szük­sé­günk van ál­lan­dó meg­úju­lás­ra, köz­mű­ve­lő­dé­sünk új­já­szer­ve­zé­sé­re, és ha sza­bad ilyet mon­da­nom: a mai ma­gyar­or­szá­gi át­lag­nál iga­zabb és ha­gyo­má­nya­i­hoz job­ban ra­gasz­ko­dó ma­gyar jel­lem­re. Jó len­ne, ha egy­re ke­ve­seb­ben dől­né­nek be ez­után a hé­ten csú­fo­san meg­bu­kott kor­mány­fő­nek és csir­ke­fo­gó tár­sa­i­nak. Ama bi­zo­nyos de­cem­be­ri nép­sza­va­zás előt­ti ha­zu­do­zá­sa­i­nak még az er­dé­lyi gyö­ke­rű­ek jó ré­sze is fe­lült és nem ment el sza­vaz­ni. Pe­dig nem­csak őket, de min­ket is sze­mér­met­le­nül meg­lop­tak, s a je­lek sze­rint to­vább foly­tat­ják, ha hagy­ják.

Ezért fon­tos Ka­zin­czy ma is élő aján­dé­ka, ér­té­kes ha­gya­té­ka a mai ma­gyar­ság­nak, és nem­csak az Er­dély­ben élők­nek, amit nem le­het ki­sí­bol­ni cip­ru­si offsor cé­ge­ken ke­resz­tül. To­vább­ra is össze­kö­ti a lélek­ben egye­ket, az ön­hi­bá­juk­tól és aka­ra­tuk­tól füg­get­le­nül Ma­gya­ror­szá­gon kí­vül sza­kad­ta­kat-sza­kí­tot­ta­kat, bár­hol él­je­nek is a két, az­óta nyolc ha­zá­ban.

 

*Elhangzott a kas­sai Ka­zin­czy­-em­lék­ülé­sen, 2009. már­ci­us 6-án.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
KAZINCZY HARMADFÉL SZÁZADA rovat összes cikke

© Művelődés 2008