Művelődés

Tánc­ról szót hall­ván, tánc­ról ír­ta­kat ol­vas­ván ben­nem min­dig fel­öt­lik, hogy a szó­ló vagy író egyút­tal va­la­mely cin­kos­ság­ra kér fel – ugye tu­dom, miről is len­ne szó. Mert mi má­sért is ke­rül­né meg ma­gá­ról a tánc­ról szó­lást, és be­szél­ne vál­to­za­tos jelzőkkel a tán­cos teljesítményről, eseményről, az előadó személyéről a tánc tör­té­ne­ti körülményeiről avagy tár­sa­dal­mi összefüggéseiről. Ha pe­dig a tánc­ról szót ej­tés tu­do­má­nyos igénnyel je­lent­ke­zik, más tu­do­mány­ágak bi­zo­nyá­ra meg­rö­kö­nyö­dés­sel ven­né­nek (vesz­nek!) tu­do­mást ar­ról, hogy ma­ga a vizs­gá­lat tár­gya a tánc­tu­do­mány mű­ve­lé­se­kor rend­sze­rint nincs is je­len. Konk­ré­tan: nincs követhető és ellenőrizhető mó­don pre­zen­tál­va, az­az le­je­gyez­ve, te­hát a mon­da­ni­va­ló tár­gya ima­gi­ná­ri­us. Amiről itt szól­ni sze­ret­nék, rö­vi­den, tö­mö­ren, na­gyon le­egy­sze­rű­sít­ve, és kis­sé pro­vo­ka­tí­van csak ennyi: a tánc­tu­do­mány tánc­le­jegy­zés nél­kül ko­moly­ta­lan. Az ál­lí­tás kiegészítő fel­té­te­le, hogy tánc­tu­do­mány­nak azt te­kint­sük, ami tény­le­ge­sen a tánc­cal fog­lal­ko­zik, és nem azt, ami eu­fe­misz­ti­kus nagy­lel­kű­ség­gel a tánc­tu­do­mány ka­te­gó­ri­á­já­ba en­ge­di a tánc tár­sa­dal­mi és tu­da­ti vi­szo­nya­i­nak olyan vizs­gá­la­tát, amely ma­gát a konk­rét meg­nyil­vá­nu­lást fi­gyel­men kí­vül hagy­ja. Mind­emel­lett a tánc je­len­ko­ri notációjával kap­cso­la­tos ta­pasz­ta­la­ti tény: a tánc előadó- és al­ko­tó­mű­vé­szei, pe­da­gó­gu­sai, de tu­dó­sai is a tánc le­jegy­zé­sé­hez az egy­sze­rű ignoranciát kö­zép­pont­nak te­kint­ve ál­ta­lá­ban va­la­hol két szélső ér­ték kö­zött el­he­lyez­ked­ve vi­szo­nyul­nak: óva­to­san ke­rül­ge­tik, mint – szó­lás sze­rint – macs­ka a for­ró ká­sát, az­az el­is­me­rik hasz­nos­sá­gát, vágy­ná­nak is rá, csak ép­pen nem jut­nak el hasz­ná­la­tá­ig, avagy mi­ként ör­dög a töm­jén­füst­höz, ki­fe­je­zett el­len­szenv­vel vi­sel­tet­nek irá­nyá­ban.

Ha meg­néz­zük a tánc le­jegy­zé­sé­nek arány­lag rö­vid időre, mint­egy ötszáz év­re vissza­nyú­ló tör­té­ne­tét Eu­ró­pá­ban, a vál­to­za­tos alap­for­mák­tól el­te­kint­ve, mint a ko­rai úgy­ne­ve­zett be­tű­le­jegy­zé­sek a 15. szá­zad­ban, a 16. szá­zad­tól megjelenő test­áb­rá­zo­lá­sok, a 17. szá­za­di tér­raj­zok, majd 18. szá­zad­ban feltűnő és a 19. szá­zad­tól egy­re sza­po­ro­dó abszt­rakt jel­rend­sze­rek, a tánc­írás­ok al­kal­ma­zá­sá­val kap­cso­lat­ban két dol­got ve­he­tünk ész­re: az egyik sze­rint elsődleges cél­ja a tánc megőrzése és a le­írás­ból fel­idé­zé­se volt. Ér­de­mes ide idéz­nünk, mi­ként is szól a tán­cot le­író és ta­ní­tó mes­ter, Arbeau (1967, 95) köny­vé­ben kép­ze­let­be­li ta­nít­vá­nyá­hoz, Capriolhoz: „Hogy könnyeb­ben meg­értsd mind­azt, mit el­mond­tam, tabulatúrát ké­szí­tek. Se­gít­sé­gük­kel a tánc egé­szét át­te­kint­he­ted az első pil­lan­tás­ra.” Arbeau te­hát a táncnotáció há­rom ér­de­mes szem­pont­ját össze­gez­te: a fel­idé­zést szol­gá­ló meg­őrzését, a szer­ke­zet meg­ér­té­sét, va­la­mint a gyors át­te­kin­tés lehetőségét. Szem­lé­le­te igen ko­rai bi­zo­nyí­té­ka an­nak, hogy a li­te­rá­tus em­ber már a 16. szá­zad vé­gén mennyi­re tu­da­tá­ban volt a tán­cos írás­be­li­ség hasz­ná­nak és fon­tos­sá­gá­nak. A má­sik ál­ta­lá­nos kö­vet­kez­te­tés, me­lyet a tör­té­ne­ti rend­sze­rek elterjedtségéből le­von­ha­tunk, hogy az egy Beau­champ–Feuillet (Feuillet 1700) rend­szert ki­vé­ve nem­zet­kö­zi hasz­ná­la­ti szint­re egy sem ju­tott, meg­ma­radt al­ko­tó­já­nak te­vé­keny­sé­gi kö­rén be­lül.

Mi­ért vál­ha­tott va­jon a Beauchamp–Feuillet rend­szer oly­annyi­ra köz­ked­velt­té a 18. szá­zad­ban, hogy több mint száz évig hasz­nál­ták igen szé­les kör­ben Nyu­gat-Eu­ró­pa szin­te va­la­mennyi or­szá­gá­ban? Feltehetőleg a tár­sa­dal­mi igény sze­ren­csés ta­lál­ko­zá­sá­nak le­he­tünk ta­núi egy­sze­rű tán­cok egy­sze­rű le­jegy­zé­si mód­sze­re ese­tén. Rend­kí­vü­li nép­sze­rű­sé­ge alap­ján te­kin­tet­te Körtvélyes Gé­za (1977, 8) a kort többé–kevésbe egy va­ló­di tán­cos írás­be­li­ség ko­rá­nak és vél­te úgy, a fo­lya­mat ered­mé­nye­kép­pen le­jegy­zett tánc­al­ko­tá­sok for­má­já­ban a tánc­mű­vé­szet egy ága írás­ban fejlődhetett vol­na to­vább. De vé­gül is nem ala­kult ki a tánc el­vont iro­dal­mi nyel­ve, amely a ma­ga kü­lön­le­ges köz­lé­si lehetőségeivel az imitatív he­lyett az interpretatív tánc­mű­vé­sze­tet kel­het­te vol­na élet­re.

A tánclejegyző rend­sze­rek szá­ma a 20. szá­za­di ele­jén ro­ha­mos gya­ra­po­dás­nak in­dult. Szin­te éven­te je­lent meg egy-egy újabb rend­szer, ta­lán a tánc­nyelv meg­újí­tá­sá­ra törekvő gon­dol­ko­dó el­me ter­mé­sze­tes igé­nye­ként – és ek­kor már a megőrzés és a fel­idé­zés ér­de­ke­in túl meg­je­lent az elem­zés gon­do­la­ta is. Lá­bán Ru­dolf, az új tánc meg­te­rem­té­sé­nek egyik legkiemelkedőbb alak­ja a 20. szá­zad ele­jén egy­mást követő köny­ve­i­ben so­ha nem mu­lasz­tot­ta el meg­je­gyez­ni, hogy „Írás­ban kell rög­zí­te­ni a tánc szim­bó­lu­ma­it, mert csak össze­ha­son­lí­tás­ból és elemzésből, ismétléséből és új­ra­for­má­lás­ból jön majd lét­re ha­gyo­má­nya, és csak ek­kor nyí­lik lehetőség a tán­cos mű­vé­szi tel­je­sít­mé­nyé­nek mé­lyebb ér­té­ke­lé­sé­re. Hol tar­tott a köl­té­szet és a ze­ne a száj­ha­gyo­mány ide­jén?” A tán­cos írás­be­li­sé­get szá­mon kérő gon­do­lat­me­net­ét más he­lyen így foly­tat­ta: „Ha a tánc kifejező nyel­ve­ze­te ko­re­og­rá­fi­a­i­lag meg­ha­tá­ro­zott lesz, ha meg­ta­lál­ja sa­ját írás­be­li for­má­ját és a tu­dat­ba be­épült tánc­írás mé­lyebb meg­is­me­rést tesz lehetővé, csak ak­kor le­het a tánc a lé­nye­gi emel­ke­dett­ség mű­vé­sze­te­i­vel egyen­jo­gú mű­vé­szet, csak ak­kor nyújt­hat­ja azt, mit test­vér­mű­vé­sze­tei, a köl­té­szet és a ze­ne: örö­möt, ma­gasz­tos­sá­got, ön­tu­da­tot, erőt és kul­tú­rát.” A szó­hasz­ná­lat ne té­vesszen meg min­ket, Lábánnál a „ko­re­og­rá­fi­ai meg­ha­tá­ro­zott­ság” ki­fe­je­zést az ógörögből szár­maz­ta­tott ere­de­ti je­len­tés­nek megfelelően, az­az a „tán­cos írás­be­li­ség ál­tal meg­ha­tá­ro­zott­ként” kell ér­tel­mez­ni. A tör­té­ne­ti át­te­kin­tést most már gyor­san le­zár­va még meg­em­lí­tem, hogy a 20. szá­za­di rend­sze­rek hasz­ná­la­ti szint­je is leg­fel­jebb ha nem­ze­ti ke­re­tek kö­zé emel­ke­dett, mint pél­dá­ul az Esh­kol–­Wachmann (1958) notáció, vagy az e kör­ben feltehetőleg jól is­mert Proca-Ciortea (1957) rend­sze­re, egye­dül a Lá­bán ne­vét hor­do­zó rend­szer tekinthető a tánc nem­zet­kö­zi­leg ál­ta­lá­no­san el­ter­jedt notációs rend­sze­ré­nek. A tán­cot ku­ta­tó cso­por­tok kö­zött az etnokoreológusok a Nem­zet­kö­zi Nép­ze­nei Ta­nács (IFMC) 1957-es drez­dai ta­nács­ko­zá­sán dön­töt­tek úgy, hogy elem­zé­se­ik­hez notációs rend­szert hasz­nál­nak, és több rend­szer össze­ha­son­lí­tá­sa után vá­lasz­tá­suk a Lábán-kinetográfiára esett.

A tu­do­má­nyos fel­dol­go­zás alap­fel­té­te­le, hogy vizs­gá­la­tá­nak tár­gyát le­ír­ja. Mond­hat­nánk for­dít­va is: a tu­do­mány csak azt vizsgál(hat)ja, amit le­ír. Ha a mai úgy­ne­ve­zett tánc­tu­do­mány­ra ab­ból a szem­pont­ból te­kin­tünk, hogy mit ír le, feltehetőleg szá­mos tánc­tu­do­mányt ta­lá­lunk, elsősorban tör­té­ne­tit, mely az egyes ko­rok al­ko­tó­it, előadóit, ese­mé­nye­it, mű­vé­sze­ti irány­za­ta­it ne­ve­zi meg, és va­la­mely össze­füg­gés sze­rint so­rol­ja fel. Az úgy­ne­ve­zett tánc­tu­do­mány­ra jellemző egy má­sik meg­kö­ze­lí­tés, mely­nek je­gyé­ben az ural­ko­dó vagy di­va­tos szel­lem­tu­do­má­nyi disz­cip­lí­ná­kat kí­sér­li meg – kis­sé meg­ké­set­ten – al­kal­maz­ni a tánc te­rü­le­tén. A 20. szá­zad hat­va­nas-het­ve­nes éve­i­ben a tánc ku­ta­tói a struk­tu­ra­lis­ta nyel­vé­szet esz­kö­ze­it kö­vet­ve a nyel­vi ele­mek ana­ló­gi­á­já­ra tánc- és moz­du­lat­szer­ke­ze­ti ele­me­ket azo­no­sí­tot­tak (pél­dá­ul Mar­tin 1964, Kaepler 1972), majd meg­je­len­tek a sze­mi­o­ti­kai el­ve­ket követő kí­sér­le­tek a tánc jel­rend­sze­re­i­nek fel­tá­rá­sá­ra (pél­dá­ul Williams 1976, Kaán 1983), egyik ma is hasz­nált fej­le­mény a kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gia mód­sze­rei sze­rint a tár­sa­dal­mi há­ló­za­tok, a vi­sel­ke­dés, a ro­ko­ni kap­cso­la­tok vizs­gá­la­ta a tánc te­rü­le­tén (pél­dá­ul Grau 1981, Han­na 1987), és leg­utóbb a tán­cos belső tu­dá­sát vizs­gá­ló kognitivista mód­sze­rek al­kal­ma­zá­si tö­rek­vé­se je­lent meg még az etno­kore­ológia te­rü­le­tén is (pél­dá­ul Fiskvik és Bakka 2002).

A követő mód­sze­rek hasz­ná­la­ta tekinthető szel­le­mi ka­land­nak és a kísérletező kedv já­té­ká­nak, ha saj­ná­la­tos mó­don nem he­lyet­te­sí­te­né és így ke­rül­né meg ma­gá­nak a tárgy­nak, a tán­cos moz­du­lat­vi­lág­nak vizs­gá­la­tát. Alig­ha két­sé­ges, hogy va­lós tör­té­ne­ti, esz­té­ti­kai, szer­ke­ze­ti, jel és je­len­tés­be­li, va­la­mint tu­da­ti vizs­gá­lat nem tekinthető ér­vé­nyes­nek és hi­te­les­nek ma­gá­nak a tánc­ma­té­ri­á­nak vizs­gá­la­ta nél­kül. Akár ri­tu­á­lis, akár esz­té­ti­kai össze­füg­gés­ben te­kint­jük, a tánc (még a nép­tánc is) meg­nyil­vá­nu­lá­si jel­le­gét te­kint­ve né­mi­leg le­beg a szín­ház és a ze­ne kö­zött. A szín­ház­tól azon­ban verbalizálhatatlan ze­ne­i­sé­ge, a zenétől pe­dig a tánc mű­fa­ja­i­tól füg­get­le­nül min­den eset­ben jelenlévő szcenikussága vá­laszt­ja el (így úgy­mond nyel­vi je­len­ség­ként is csak olyan össze­füg­gés­ben vizs­gál­ha­tó, mint az egyik vagy má­sik sa­já­tos ki­fe­je­zés­vi­lág me­ta­fo­rá­ja­ként hasz­nált ze­nei vagy szín­há­zi nyelv). Úgy vé­lem, a tisz­ta tánc je­len­té­si­leg-esz­té­ti­ka­i­lag el­von­tabb moz­du­lat­vi­lá­ga még­is in­kább a ze­nei for­ma­vi­lág­hoz áll kö­ze­lebb. Kö­vet­ke­zés­képp tel­jes nyu­ga­lom­mal kér­het­jük szá­mon a tánc­ku­ta­tá­son tár­gyá­nak ha­son­el­vű rög­zí­té­sét és vizs­gá­la­tát, mi­ként azt a ze­ne­tu­do­mány te­szi a hang­zó anyag le­jegy­zé­se­kor és elem­zé­se­kor, még ha a tánc le­jegy­zé­se első pil­lan­tás­ra kis­sé komp­li­kál­tabb fel­adat­nak tű­nik is. (Nota bene: nem az, csak ak­kor, ha nem is­mer­jük elég­gé ma­gát a tán­cot, moz­du­la­ta­i­nak sa­já­tos­sá­ga­it. Még a leg­bo­nyo­lul­tabb­nak tar­tott Lábán-kinetográfia rend­sze­re is meglehetősen egy­sze­rű, ha el­te­kin­tünk a fejlődési sza­ka­sza­i­ból adó­dó re­dun­dan­ci­ák­tól.) Ha a tán­cot le­ír­juk, ez­zel szin­te au­to­ma­ti­ku­san fel­tár­juk szer­ke­ze­te­it. Ek­kor ma­ga az anyag fog­ja meg­ha­tá­roz­ni, mint­egy kö­ve­tel­ni a vizs­gá­lat mód­sze­rét, és a tánc­ma­té­ri­á­ból ki­in­dul­va te­remt­het­jük meg sa­ját disz­cip­lí­ná­in­kat mi­ként a tánc­ku­ta­tás ál­tal ed­dig kö­ve­tett ori­gi­ná­lis mód­sze­rek is va­la­mely té­ma vagy anyag (pél­dá­ul a nyelv, a tár­sa­da­lom vagy a gon­dol­ko­dá­si me­cha­niz­mus) vizs­gá­la­tá­nak ered­mé­nye­ként je­len­tek meg.

Ha az em­lí­tett tánc­tu­do­má­nyi követő mód­sze­rek iro­dal­má­ra a notáció­használat szemszögéből te­kin­tünk, azt mond­hat­nánk, ta­lán csak a struk­tu­ra­lis­ta nyel­vé­sze­ti irány­za­tok szel­le­mé­ben ké­szí­tett tánc­el­mé­le­ti írá­sok vizs­gál­ják, elem­zik és ha­son­lít­ják össze ma­gát a tánc­moz­du­la­tok so­rát, mert itt ta­lá­lunk no­tá­ciót, a tánc mint vizs­gá­lan­dó tárgy le­jegy­zé­sét. Azon­ban még itt is erős el­té­ré­sek ta­lál­ha­tók az egyes ku­ta­tói at­ti­tű­dök kö­zött. La­poz­zuk át pél­dá­ul az ICTM Szer­ke­ze­ti Elemző Mun­ka­cso­port­já­nak leg­utóbb meg­je­lent Dance Structures (Kaepler és Dunin 2007) kö­te­tét. A kö­tet kulcs­ta­nul­mány­nak ne­ve­zett írá­sai ese­té­ben Kaepler ere­de­ti­leg 1972-ben meg­je­lent és itt új­ra­kö­zölt ta­nul­má­nyá­nak tánclejegyzője Judy van Zile volt, ma­ga Kaepler csak szö­veg­gel és raj­zok­kal áb­rá­zolt tán­cot, Lisbet Torp (2007) szá­má­ra William C. Reynolds ké­szí­tett a le­jegy­zé­se­ket, Bakka (2007) cí­mé­ben elem­zést ígért, de csu­pán az elem­zés el­ve­it mu­tat­ta be, és nem vi­lá­gos, ta­nul­má­nya vé­gé­ről az em­lí­tett elem­zé­si pél­dák szán­dé­ko­san vagy vé­let­le­nül ma­rad­tak le, Fel­föl­di (2007) pe­dig tánc­elem­zés he­lyett a ma­gyar nép­tánc­elemzés tör­té­ne­ti át­te­kin­té­sét kö­zöl­te, eh­hez le­jegy­zés­re ér­te­lem­sze­rű­en szük­sé­ge nem volt. El­len­ben az eset­ta­nul­má­nyok szá­mos szerzője hasz­nált – ha még oly ele­mi szin­ten is – tánc­le­jegy­zést. A kö­tet kap­csán a notáció­hasz­ná­lat két je­len­sé­gét fi­gyel­he­tünk meg. Ez egyik sze­rint 1957-es el­ha­tá­ro­zá­suk­nak megfelelően az etnokoreológusok szin­te tel­jes egy­ség­ben hű­ek ma­rad­tak a Lábán-kinetográfia al­kal­ma­zá­sá­hoz – az egy Maria Koutsouba (2007) ki­vé­te­lé­vel, aki egy Proca-Ciortea rend­sze­ren ala­pu­ló sa­ját le­jegy­zést hasz­nált. Va­la­mint le­szűr­het­jük az a kö­vet­kez­te­tést is, hogy a notációhasználat mind minőségi, mind mennyi­sé­gi szem­pont­já­ból a ma­gyar néptánckutatás messze ki­emel­ke­dik a nem­zet­kö­zi mezőnyből. Mar­tin György, Lá­nyi Ágos­ton, Lugossy Em­ma, Pesovár Ernő, Szentpál Má­ria és Szentpál Ol­ga mun­kás­sá­gát is­mer­ve el­mond­hat­juk, va­la­mennyi­en ki­vá­ló lejegy­zők vol­tak, és ma­gá­tól értődő mó­don hasz­nál­ták a tánc­le­jegy­zést ta­nul­má­nya­ik­ban az elem­zé­sek szer­ves ré­sze­ként. Fel­té­te­le­zem, az ő szel­le­mi ki­su­gár­zá­suk tet­te a kor nor­má­já­vá a notáció hasz­ná­la­tát.

E nor­ma az el­múlt húsz év ta­pasz­ta­la­tai sze­rint ko­mo­lyan sé­rült. Az em­lí­tett ma­gyar ku­ta­tó­kat kö­ve­tő ge­ne­rá­ci­ók­ban csak el­vét­ve ta­lá­lunk olyan ku­ta­tót, aki el­fo­gad­ha­tó szín­vo­na­lon ké­pes len­ne ma­gát a tán­cot, a tán­cos moz­du­la­to­kat, mint a ku­ta­tás tár­gyát meg­ér­te­ni, le­ír­ni és ele­mez­ni. Mind­amel­lett, hogy ko­moly, több ezer té­te­les tánc­írás ar­chí­vu­mok lé­tez­nek Eu­ró­pá­ban (pél­dá­ul az esseni Folkwang-Hochschule, a Conservatoire de Pa­ris, a lon­do­ni Lan­guage of Dance Cent­re), va­la­mint a ten­ge­ren­tú­lon (pél­dá­ul a Dance Notation Bureau, Ohio State University), a tán­cos moz­gá­son ala­pu­ló összehasonlító-elemző ku­ta­tás nem gya­kor­lat, ma­ga a le­írás egy­előre csak a megőrzést szol­gál­ja. De hoz­ha­tunk kö­ze­leb­bi pél­dát is: a bu­ka­res­ti Nép­raj­zi és Folk­lór­in­té­zet több mint tízezer té­te­les tánc­le­jegy­zés ar­chí­vu­mot fel­ügyel, és nem­hogy nem hasz­nál­ják e do­ku­men­tu­mo­kat, de las­san más olyan ku­ta­tó sincs, aki meg­ér­te­né Proca-Ciortea notációját.

Amennyi­ben va­lós tánc­ku­ta­tást, a tánc moz­du­lat­vi­lá­gán ala­pu­ló ku­ta­tást sze­ret­nénk vé­gez­ni, a tánc le­jegy­zé­se nem kerülhető meg. Ha az er­dé­lyi in­téz­mé­nyes tánc­ku­ta­tás el­in­dí­tá­sá­nak haj­na­lán va­gyunk, ér­de­mes len­ne te­kin­tet­be ven­ni, hogy olyan ku­ta­tói kép­zést cél­sze­rű ki­ala­kí­ta­ni, amely­nek prog­ram­já­ban a táncnotáció is­me­re­te és hasz­ná­la­ta megfelelő he­lyet kap, tár­gyá­ban pe­dig ma­gá­ra a tánc­ra, mond­juk pá­rat­lan néptánckincsére kon­cent­rál.

Iro­da­lom

Arbeau, T. (1967): Orchesography. Do­ver Publications, Inc. New York (Ere­de­ti­leg meg­je­lent: 1589, Jehan des Preyz, Langres)

Baier-Fraenger, I. (1977): Dance notation and the folk dance research – the Dresden congress 1957. In Lange, R. (Ed.), Dance Studies, Vol. 2., 64–75.

Bakka, E. (2007): Analysis of traditional dance in Norway and the Nordic countries. In Kaepler and Dunin (Eds. 2007), 103–112.

Eshkol, N. és Wachmann, A. (1958): Movement Notation. Weidenfeld and Nicolson, Lon­don

Fel­föl­di L. (2007): Structural approach in Hungarian folk dance research. In Kaepler és Dunin (Eds. 2007), 155–186.

Feuillet, R. A. (1770): Choreographie, ou l’Art de décrire la Danse. Pa­ris

Fiskvik, A. M. és Bakka, E. (Eds. 2002): Dance Knowledge – Dansekunnskap. International Conference on Cognitive Aspects of Dance. Proceedings 6th NOFOD Conference, Trondheim January 10–13.

Fügedi Já­nos (1993a): Tánclejegyző rend­sze­rek I. Tánc­mű­vé­szet XVI­II. évf. 1993. 1-2. sz. 48–49.

Fügedi Já­nos (1993b): Tánclejegyző rend­sze­rek II. Tánc­mű­vé­szet XVI­II. évf. 1993. 3-4. sz. 49–51.

Fügedi Já­nos (1993c): Tánclejegyző rend­sze­rek III. Tánc­mű­vé­szet XVI­II. évf. 1993. 5-6. sz. 47–49.

Grau, A. (1981): Dance anthropology, Australian Anthropological Association, University of New South Wa­les

Han­na, J. L. (1987): To dance is human: a theory of nonverbal communication. University of Chi­ca­go Press

Hutchinson Guest, A. (1984): Dance notation: the process of recording movement on paper. Dance Books, Lon­don

Hutchinson Guest, A. (1987): Choreographics: A Comparison of Dance Notation Systems from the Fifteenth Century to the Present. Gor­don and Breach Publishing House, Lon­don

Kaán Zs. (1983): Ko­re­og­rá­fia és sze­mi­o­ti­ka. Tánc­tu­do­má­nyi Ta­nul­má­nyok 1982-1983 (Szerk. Fuchs Lí­via és Pesovár Ernő), Ma­gyar Tánc­mű­vé­szek Szö­vet­sé­ge, 1983, 127–162.

Kaepler, A. (1972): Method and theory in analysing dance structure with an analysis of Tongan Dance. Ethnomusicology 16(2), 173–217.

Kaepler, A. L. és Dunin, E. I. (Eds. 2007): Dance Structures. Perspectives on the analysis of human movement. Aka­dé­mi­ai Ki­adó, B­p.

Koutsouba, M. (2007): Structural analysis for Greek folk dances: a methodology. Kaepler és Dunin (Eds. 2007), 253–276.

Körvélyes G. (1977): Az aka­dé­mi­kus ba­lett mű­vé­szi nyelv funk­ci­ó­ja. In Kaposi Edit és Pesovár Ernő (Szerk.), Tánc­tu­do­má­nyi Ta­nul­má­nyok 1976-1977. Ma­gyar Tánc­mű­vé­szek Szö­vet­sé­ge, 5–28.

Laban, R. (1920): Die Welt des Tanzers. Walter Seifert Verlag, Stutt­gart

Laban, R. (1926): Gymnastik und Tanz. Gerhardt Stalling Verlag, Oldenburg

Mar­tin Gy. (1964): Mo­tí­vum­ku­ta­tás, mo­tí­vum­rend­sze­re­zés. A sárközi–Duna men­ti tán­cok mo­tí­vum­kin­cse. Mel­lék­let­tel. B­p.

Proca-Ciortea, V. (1957): Despre notarea dansului românesc. Revista Di Folclor, Vol. II. Tomes 1 & 2, Bucharest

Torp, L. (2007): Principles and theoretical foundation of a structural analysis and classification of European chain and round dance patterns. Kaepler és Dunin (Eds. 2007), 113–154.

Williams, D. (1972): Deep Structures of the Dance. Jo­ur­nal of the Human Movement Studies, 1972, 2, 123–144.