magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Könczei Csilla: A halva született harmadik ikertestvér. Nyilvános beszéd a nemlétező romániai magyar tánckutatásról a hatvanas-nyolcvanas években


 

Tudomány és társadalmi-politikai környezet

Többféleképpen lehet tudománytörténetet mű­vel­ni. Az egyik szélesen elterjedt gyakorlat szerint a tudománytörténet a tudomány intézményes jellegét hivatott erősíteni, így annak gyökereit, időbeli és eszmei folyamatosságát, belső kohézióját reprezentálja. Egy másik megközelítés szerint a mindenkori tudomány összefügg társadalmi környezetével, a domináns beszédmódokkal, a politikai berendez­ke­dé­sekkel, a finanszírozási mechanizmusokkal, ezért  a tudomány megvalósításait, elméleti kereteit nem kizárólag önmagukban értelmezi, hanem szélesebb, a tudományosságon kívül eső tényezőket figyelembe véve. Az angolszász akadémiai hagyományban ál­talánosan elfogadott gyakorlat például, hogy az ant­ropológia megjelenésének körülményeit a gyar­ma­ti rendszer elterjedésével szoros összefüggésben  vizsgálják, a hatvanas években kialakult önreflexív fordulatot pedig összekapcsolják a civiljogi meg­moz­dulásokkal, a társadalmi forrongásokkal, pél­dául a vietnami háború ellen elindított békemozgalommal. (Friedman 1995, Wolf 2000). A közép-kelet­európai folklórkutatást sok szerző a nemzeti romantika ideológiája által mozgatott társadalmi átalakulások gyermekének tartja. (Márkus 1992).

A társadalmi kontextusnak mindig, minden kor­szak­ban magyarázó értéket tulajdoníthatunk, de ta­lán még könnyebben elfogadható ez a szempont, ha a volt kommunista blokkba szorult országok tu­do­má­nyos életét vizsgáljuk. A volt kommunista országokban, és így Romániában is az intéz­ményrendszer erőteljesen központosított irányítása, szabályozása, működésének korlátozása viszonylag egyszerűen nyomon követhető, a sajtót és könyvkiadást uraló cenzúra miatt a nyilvánosságra jutott témába vágó szövegek száma pedig elég kicsi. Nem szeretném azt állítani, hogy az elmúlt politikai rendszer alatt mű­kö­dő tudományos életet kizárólag a felsorolt két té­nyező – a politikai irányítás által központosított in­téz­ményrendszer és a nyomtatott formában megjelent közbeszéd leírása – alapján teljességében ér­tel­mez­ni lehetne. Kétségtelenül egy egész sor más té­nye­ző legalább annyira befolyásolta a tudomány ala­ku­lását, mint ez a kettő. A felszínen levő publikus adatokat és ezen belül a nyilvános közbeszédet azon­ban magyarázó értékűnek tekintem, és azok elem­zését önmagukban is relevánsnak tartom.

Ezzel a dolgozattal egy ritkább feladatra vállalkoztam: egy olyan résztudomány jellegzetességeit vizsgálom, amelyik nem is létezett. A szocialista Ro­má­niában soha ki nem alakult magyar nyelvű tánctudományról szól ez a dolgozat, pontosabban a róla kialakult nyilvános közbeszédről. Bár a tudo­mány­ág­nak – több szórványos egyéni teljesítményen túl – nem sikerült az említett korszakban és az említett térségben intézményesülnie, születése körül igen sokan bábáskodtak, közírók, folkloristák cikkeztek annak fölöttébb szükséges voltáról. Ennek a korabeli romániai sajtóban megjelenített közbe­szédnek az elemzése során jutottam arra a követ­keztetésre, hogy a tánctudomány itteni meggyökeresedésének egyik akadálya éppen a róla kialakított közgondolkodásban rejlett. A tánctudomány, a „harmadik iker” (a népzenetudomány és a népköltészet harmadik kis­test­vére, ahogyan ebben a korszakban elnevezték) meglátásom szerint azért született halva, mert a vele szemben kialakult elvárások nem is biztosították életképességét, pontosabban elkép­zelt formájában pótolható volt más, nem tudo­mányos te­vé­keny­sé­gek­kel.

A hiány megfogalmazása

Az 1970-es években egyre sűrűbben jelentek meg a romániai magyar sajtóban az autochtón tánctudomány hiányát fájlaló cikkek. „Hazai tudományos népi tánckutatásról magyar viszonylatban alig be­szél­hetünk” – írja Pávai István (1978: 5.), „nem­ze­ti­ségi táncfolklórunknak országunkban nincs szak­em­bere, aki tudósként, hivatali feladatként európai szintű képzettség birtokában foglalkozzék tánca­ink­kal”– mondja Béres Katalin (1972: 20). A tu­do­mány megjelenésének a késlekedése nem egyszer erős ér­zel­mi reakciókat vált ki, ami úgy fogalma­zó­dik meg, mint például:  „Aggódunk és várjuk a meg­ol­dást”, vagy „Tarthatatlan állapot!” (ti. hogy még nem jelent meg táncírás könyv) – írja Lász­ló Ferenc (1977: 2).

 Könczei CsillaMilyennek képzelték el és hova helyezték a tánctudományra várakozók a vágyott szakterületet? Az általam elemzett diskurzusnak természetesnek vett ki­indulópontja az az – egyébként Kelet-Európában általános gyakorlat szerint kialakult – alapvetés, hogy a tánc kutatása tulajdonképpen egyet jelent a néptánckutatással, és ezáltal annak a nagyobb tu­do­mány­nak a részét képezi, amelyik a nép kultúráját, pontosabban annak szóbeli és zenei művészetét re­giszt­rálja és mutatja fel. A néptánc két – Faragó Jó­zsef szóhasználata szerint – másik, idősebb iker­test­vérével, a népköltészettel és a népzenével együtt alkot egy teljes egységet ebben a felfogásban. (Pontosabban alkotott volna, ha kiteljesedett volna.) „Míg népköltészetünk és nép­zenénk ügye egész köztudatunkban kezdi elfoglalni az őt megillető helyet, ad­dig a harmadik ikertest­vérnek, a néptáncnak, szinte-szinte nincs szakirodalma: gyűjtemények és tanulmányok, tervek és jelentések, viták és kritikák” – írja Faragó József (1973: 1003–1004).

A néptánckutatás ugyanakkor szoros kapcsolatban van e beszédmód szerint magával a néptáncolással, illetve ennek különböző, az elemzett korszakban működő megvalósulásaival. Még jobban sarkítva, a tánckutatás szükségességéről valójában szinte kivétel nélkül a néptáncolásról szóló beszélgetésekben, vitákban kerül szó. Az imaginárius néptánckutatást végső soron alkalmazott tudományként képzelték el, amelyik a néptáncmozgalmat hivatott kiszolgálni, támogatni. „Végső soron a néptánckutatás eredményein múlik egész népi táncmozgalmunk tartalma, iránya és minősége” – mondja Faragó (1973: 1004). A néptánc kutatása és reprezentatív felhasználása együttesen szolgált (volna) egy magasabb célt: ezt a magasabb célt többféleképpen fogalmazták meg a néptáncmozgalom különböző megvalósulásainak aktivistái, propagálói, egy dologban azonban egyetértettek: a néptánckutatás nem szakmai kérdés, hanem közügy.

A hetvenes-nyolcvanas években, bár mint látni fogjuk, nem mindenben egyetértve, a közírók a néptánckutatást a fentiekhez mérten nem szűken vett szakmai kérdésnek, hanem egyöntetűen közügynek tartották. „A szakembereknek fő a fejük, de a folklór jelene és jövője már nemcsak az ő szakmai kér­dé­sük” (Faragó 1967: 637). A néptánckutatás „sorsa korántsem csak külön, a koreográfusok és általában a folkloristák szakmai gondja, hanem a romániai ma­gyar nemzetiség egyik közügye, s mint ilyen, az országos ügyek egyike. Folklórkutatásunk szaktudományi ágain messze túl, épp ezáltal nyer mű­ve­lő­dés­politikai, politikai jelentőséget” (Faragó 1973: 1004). „Nem lehet közömbös… a folklórkutatás ál­la­po­ta… indokolt, hogy a romániai magyar folklórkutatást nemcsak a folkloristák ügyének, mégcsak nem is kizárólag tudományos-szakmai feladatnak, hanem nemzetiségi s ezen át országos közügynek tekint­sük” – írja Faragó (1980: 15).

A néptánckutatás hiányáról folytatott viták na­gyon ritkán tartalmaztak szakmai érveket, és nem igen esett utalás az intézményes rendszer hiányosságaira sem. Romániában 1944 és 1989 között csak egy éven keresztül dolgozott akadémiai kutatóinté­zet­ben ma­gyar nyelven író hivatásos tánckutató. Elekes Dé­nest, aki 1949-ben a Művelődési Minisztérium Bu­ka­rest­ben alapított Folklórintézetének kolozsvári osz­tá­lyán dolgozott, éppen az a Faragó József váltotta fel, aki a későbbiekben a leggyakrabban pa­nasz­ko­dott a néptánckutatás hiányának káros kö­vet­kez­mé­nye­iről. A pártellenőrzés alatt tartott sajtóban va­ló­szí­nűleg nehezen lehetett volna a kutatói, illetve oktatási intézményrendszert kritizálni, mint aho­gyan lehetetlen volt a szóban forgó tudományágat nem­zetközi kontextusában emlegetni. (Saját tapasztalatomból tudom, hogy a nyolcvanas években a Ko­runk folyóiratban, vagy a Kriterion Könyvkia­dó­nál nem lehetett utalni a Románián kívül megjelent szak­irodalomra, így a magyarországi publikációkra sem.) A tudományosság kritériumai ebben a szövegkörnyezetben másodlagos, rész­ben technikai jellegű szükségletek maradtak, mint amilyen a fil­me­ző­gép használatának szükségessége, vagy a Lábán–­Knust féle táncírás ismerete, amit a magyarországi tánckutatás eredményeinek ismere­tében például Kön­czei Ádám, illetve Pávai István említenek. Nem fo­lyik „nép­táncaink szervezett, rendszeres és tu­do­má­nyos igényű, szinkronizált filmezése” – mondja Kön­czei Ádám (1973: 1000). A szakértők nélkülözik „a táncfolklorista minősítés elnyeréséhez szükséges is­me­re­te­ket, s az ilyen minőségben való te­vé­keny­ke­dés­hez nélkülözhetetlen tudományos módszereket, mint pl. a Lábán–Knust-féle táncírást” (Pávai 1978: 5).

A néptánckutatás, mint a tömegmozgalom irá­nyítója

A néptánc az elemzett korszakban elsőrendűen an­nak a tömegmozgalomnak az alapját képezte, amely a népi kultúrát volt hivatott reprezentálni, bevallottan politikai célzattal. Mivel a nyilvánosságban megjelent szövegeket önmagukban elemzem, ebben a dolgozatban nem kívánok arról nyilatkozni, hogy a domináns állampolitikai elvek felvállalása mennyiben történt a hatalom nyomására, illetve mennyiben képezte belső meggyőződés tárgyát. A hetvenes években mindenesetre comme il faut volt a néptáncról úgy beszélni, mint a hazafias nevelés esz­kö­zéről, vagy a szocialista öntudat kiépítésének alapanyagáról. A néptánc, és általában a népi kultúra átpolitizált szemlélete természetesen ennél sokkal összetettebb volt, különböző motívumokból, va­la­mint ezek különböző kombinációiból épült fel. A központi motívumok nem egyetlen egy ideologikus beszédmód részei voltak: a kommunisztikus dis­kur­zus érdekes módon ötvöződött egy, a megelőző kor­sza­kot uraló nemzeti értékrenddel, és végül mindkettőt átszőtte a nemzetiségi lét reprezentációját szol­gáló szövegezési mód. Ez a többféle ideológia, bár sok pontban összhangba hozható volt, gyakran homályos, többértelmű beszédmódhoz vezetett. A nem egynemű, nem egyjelentésű fogalmak felso­ro­lás­szerű, egyenértékű használata kettős beszédet alakított ki: „A néptánc a nemzeti-nemzetiségi kul­tú­rá­nak, egy nép évszá­zadok során felhalmozott szel­le­mi kincseinek legszervesebb része, s mint ilyen, a hazafias nevelésnek, önmagunk megismerésének és megbecsülésének is egyik leghatásosabb eszköze, hiszen közhely, hogy a táncban gyönyörködni mindenki szeret, s a néptánc hatásfoka hatványozottabb” – írja Kelemen Ferenc (1973:1039). „Folklórunk méltó tudo­mányos feltárásának és értékelésének el­mu­lasztása ugyanis nemzetiségi kultúránkat apasztja, és ezáltal az ország művelődési kincsestárát is szegényíti. A tervszerű, tudományos folklórkutatás viszont reális nemzetiségi önismeretünket szolgálja, szocialista nemzetiségi öntudatunkat, szülőföld- és hazaszeretetünket erősíti; kultúránkat és az egész ország kultúráját gyarapítja” – mondja Faragó Jó­zsef (1973: 1004). A nemzeti, illetve a nem­zetiségi kultúra kötőjeles egymás mellett említése, valamint a néptáncnak az a fajta értelmezése, ami szerint egyaránt az egész nép kincse (anélkül, hogy a nép fogalmának pontosabb tartalmát tisztázták volna), a hazafias nevelés eszköze, és egyúttal a nemzetiségi önismeret és az önbecsülés eszköze: mindez a konfúzió a szocialista nemzeti hazafiság és a nemzetiségi identitáshoz való ragaszkodás két különálló diskurzusának ötvözéséből fakad. A néptánc így egyszerre lesz a kisebbségi ügye, az ország ügye, illetve a szocialista állampárt ügye anélkül, hogy a különböző érdekszférák közötti kapcsolatokra fény derülne.

Balogh Edgár szövegei példázzák talán a legélesebben azt a kommunista rezsim által propagált dokt­rínát, amely – egyfajta demokratikus látszatot keltve – a társadalomtudományos kutatást teljesen alárendeli annak a jelenségnek, amit ő közműve­lő­dés­­ként nevez meg. Ebben a látásmódban a tu­do­mány művelése egyenértékű a műkedveléssel, és mind­kettő az úgynevezett új ember megalkotását szol­gálja. „Minket az új ember társadalmi meg­te­rem­tésében ez nem elégít ki, s az aktív élmény, a cselekedtetés jellemképző jelentősége bátorít fel arra a megállapításra, hogy a közművelődés legjelentősebb eszköze, módszere és megvalósítása a műkedvelés. Igen, a műkedvelő szavalás, írás, színjátszás, fény­ké­pe­zés, filmezés, képző- és iparművészet, a megtáncolt tánc, megénekelt ének, megzenélt zene, a tudományos disputa és kísérletezés, az amatőr gyűj­tö­getés, az egyéni és tömegsport” – mondja Balogh Edgár (1967: 622). Az új ember azt a szocialista rendszer által kitermelt ideáltípust testesíti meg – fiktív módon –, aki a burzsoázia passzív műélvezőjével szemben tevékenyen részt vesz a művészet műve­lésében. Ennek a szintén imaginárius új embernek a tömegmozgalom termékeként kellett volna megjelennie. „Jelenleg kutatóinknak nagy figyelmet kell szentelniük a művészeti tömegmozgalomnak, e té­ren különleges feladatok hárulnak rájuk”, mivel ez eszköze „az egyéniség újszerű” kiformálásának – írja Andrei Bucşan, a bukaresti akadémia tánckutatója (1973: 1016).

A helyes műsorpolitika emlegetése, amelyik az „egészséges egyéniségek, a boldog emberség” kia­la­ku­lásához vezethet, gyakran elhangzott a vezető pozíciókban levő folkloristák, nemzetiségi vezetők szájából. „A folklór megőrzése és felvirágoztatása a szocialista rendszerben állami műve­lődéspolitikai feladat” – írja Faragó (1980: 15) Megjegyzendő, hogy Faragó József, aki a Kolozsvári Folklórintézet mun­ka­társa volt, dr. Kós Károly, aki a Kolozsvári Népraj­zi Múzeumban dolgozott, valamint Balogh Edgár, a Korunk folyóirat akkori főszerkesztő-helyettese hasonló frazeológiát használ ebben a témában.

A kommunista Románia hetvenes-nyolcvanas éveiben a közművelődés nem az egyének vagy kö­zös­ségek önművelését jelentette, hanem egy köz­pon­tilag irányított, szakértők bevonásával lebonyolított, országos intézményrendszerrel rendelkező tö­meg­mozgalmat. A közművelődésen „intézményes művelést értenek”, a szakértőknek „bele kell szólniuk a folyamatokba, irányítaniuk, felülvizsgálniuk” kell azokat. A szakértők (népművelők) tulajdonképpen pártfeladatoknak felelnek meg, amikor dolgukat végzik, és kötelességük együttműködni a különböző közmű­velődési és kutató intézetekkel. Ugyanez for­dít­va is érvényes: a tudományos kutatók és in­téz­mé­nyeik feladata a tömegmozgalom felvállalása, mivel azonban ők nagyobb szakértelemmel bírnak, tulajdonképpeni feladatuk a tömegmozgalom irányítása és ellenőrzése. A gyakorlatban a szerepek egybemo­sód­tak, a kultúr-propagandista, a gyűjtő, a szak­i­rá­nyí­tó és a kutató feladatkörei egymásba játszottak, gyakran egyazon személy látta el mindezeket. A köz­ponti irányítás elvének elfogadása egy alap­ve­tő­en paternalisztikus szemlélettel függött össze, ami abból a hitből táplálkozott, hogy a nép – bár öntu­dat­lanul a nemzet/szocialista haza kincseinek le­té­te­mé­nyese – mégsem képes egyedül sáfárkodni ezzel, hanem külső, felülről jött segítségre van szüksége ah­hoz, hogy – bár ez eléggé ironikusan hangzik – meg­valósítsa önmagát. A közművelés helyesen arra utal – mondja Balogh Edgár, „hogy egyén és kö­zös­ség – segítségünkkel – felismerje, bévülről kimű­velje, kulturálisan megvalósítsa magát” (1967: 621).

Ennek a nagyszabású művelődéspolitikának a ví­zi­ójában a tánckutatás és a néptáncmozgalom egy­más­nak alárendelt területei egy egységes egészet ké­pez­tek, és együttesen egy magasabb célt szolgáltak: a folklór továbbéltetését, ami az új ember nevelését szolgálta. A tudományos kutatás finalitása tehát a néptáncnak a tudományosságon kívüli szférában való reprezentációja volt. „A folklór, fejlődésének ebben a szakaszában, a könyvek lapjai mellett a színpadon, a rádióban, a televízióban éli új életét” – írja Faragó József (1967: 637). A kutatók feladata ebben a konstrukcióban a táncok – központilag irányított – rend­szerszerű összegyűjtése, valamint a mozgalom felügyelete annak érdekében, hogy a színpadi rep­re­zen­tációra kerülő táncok megfelelő mi­nő­sé­gű­ek le­gye­nek. „A néptáncok tervszerű, nagyarányú összegyűjtése és tanulmányozása tánctudományunk és táncművészetünk olyan alfája meg ómegája, amelytől mindig el kell indulnunk, és amelyhez mindig vissza kell térnünk” – mondja Faragó József (1973: 1004). Mindkét feladatkörben az imaginárius tánckutató legfőbb tevékenysége a népi kultúra meg­tisz­tí­tá­sa a „folklór-szennyeződéstől”, mivel az idők fo­lya­mán felesleges üledékek lepték el. „Nincs itt most helye, hogy a kapitalista korszakban bomlásnak in­dult régebbi – feudális vagy prefeudális, esetleg ép­pen őskommunisztikus – népi kultúra szintén nem spontán keletkezéstörténetével s létrehozó té­nye­ző­i­vel […] foglalkozzunk, számunkra most csak az lényeges, hogy a folklór- és szokásmaradványokban kollektív elemek őrződtek meg, falu, táj, nép élet- és munkaformáinak autochton és kommunális vonásai. Ezek miatt természetes, hogy a népművelés szívesen hajol mai szakaszában is a népköltészet, nép­mű­vé­szet, népszokások modellkincse felé, tu­do­má­nyosan megtisztítva azt  felesleges üledékektől – torzulásoktól, s bekapcsolva a mai életforma új kö­zös­ségi lehetőségeibe” – írja Balogh Edgár (1967: 624). „Az utóbbi időben kötelezővé vált ellenőrzés, reméljük, hamarosan kedvező hatással lesz olyan te­rü­leten, ahol a szakértelem, a jó ízlés és az íté­lő­ké­pes­ség hi­á­nya oly sokszor vezetett úgynevezett »folklór-szeny­nye­ződéshez«. A szakemberek együtt­mű­ködése a népi táncot gyakran a maga eredeti­sé­gé­ből ki­vet­kőz­te­tő hivatásos és műkedvelő együttesekkel, valamint a koreográfiai kiadványok ellen­őr­zé­se kétségtelenül haladást jelent majd népi műveltségünk érté­ke­sí­té­sé­ben” – mondja Andrei Bucşan (1973: 1016). „A kor­sze­rű, intenzív néprajzkutatás napfényre hozza népi műveltségünk közös általános rétegét, azt a kezdeti egységes tőkét, amelyből a to­váb­bi fejlődés során minden újabb hajtás sarjadt” (Kós 1968: 63).

A kommunista ideológia tanítása, miszerint a folk­lór értékei az őskommunisztikus múltból származnak, ráépült a nemzeti ideológia azon doktrí­ná­já­ra, miszerint a folklór magában őrzi az egykori et­ni­kus kultúra tisztaságát. Bár az első tanítás alap­ve­tő­en internacionalista jellegű, a másik pedig etnikus töltetű, a szocializmus korszakában sikeresen összeegyeztethetőek voltak a már említett homályos, kettős beszéddel. Végső soron mindkét ideológiai alap­elv­ből ugyanaz következett: a népi kultúrát meg kell tisztítani, és folyamatosan tisztán kell tartani.

A két doktrína összemosódásából keletkezett újabb változat egyik továbbgondolója Faragó József, aki felvázolta az úgynevezett szervezett, illetve szuperorganikus folklór elméletét. Ebben az elképzelésben a folklór szerves korszaka lezárult, a szocialista rendszerben ki kell alakulnia a szervezett folklórnak, ami a tömegkultúrának egy sajátos válfaja, és amely­nek a kialakítása a szakemberek feladata: „Mivel ugyanis a folklór megőrzése és felvirágoztatása a szocialista rendszerben állami művelődéspolitikai fel­adat, a parasztság néhai szerves (organikus) folklórját rohamosan felváltja a tömegek szervezett (szup­­raorganikus) folklórja: megkezdődött a folklór történeti fejlődésének egy merőben más minőségű, irányított korszaka, amely a hagyományos folklórt teljesen magába olvasztja” (Faragó 1979: 15). Ebben a vég­sőkig átpolitizált utópiában a kutatók feladat­kö­re már teljesen egybeesik a pártirányítás alatt álló kul­túr-aktivistákéval, voltaképp felesle­gessé téve egy különálló autonóm intézményes keretet.

A tánckutatás, mint a népi együttesek feladata…

Mint tudjuk, a kommunista rezsimben – az em­lí­tett kivételtől eltekintve (a Folklórintézet kolozsvári osztályán 1949-ben egy évig létezett magyar tánckutatói állás) – Romániában nem létezett sem egyetemi szintű magyar táncelméleti oktatás, sem akadémiai szintű intézményes kutatási keret magyar kutatók számára. Jól ismerjük azt a körülményt is, hogy a külföldön való tanulás lehetősége szinte kizárt volt, valamint, hogy a nemzetközi tudományos kapcsolatokat nagyrészt informálisan lehetett ápolni. Ilyen körülmények között szaktudományos kutatás való­já­ban nagyon nehezen jöhetett volna létre. Mind­e­zek­ről a hátrányokról az akkori közbeszéd azonban nem igen szólt, részben valószínűleg a cenzúra szo­rí­tása miatt, részben viszont talán azért is, mert az elképzelt tánckutatással szembe támasztott feladatok betöltésére nem is igazán volt szükség kimondott kutatókra. Mivel a tánckutatást nem autonóm tudományágként képzelték el, hanem a táncmozgalom szerves részeként, magától adódott, hogy mű­ve­lé­sét azoktól kérték számon, akik már eleve a moz­ga­lom szereplői voltak.

A tánccal tehát nem tudományos képzettségű ku­ta­tók, hanem népi együttesek, tömegmozgalmi in­té­ze­tek alkalmazottai foglalkoztak, a közbeszéd ezek­nek a személyeknek a tudományos képzését, va­la­mint intézményeik infrastrukturális fejlesztését kérte számon. A néptánckutatás „Művelői nem hivatásos folkloristák, hanem népi együttesek koreográfusai, vagy táncmozgalmi irányítók, a gyűjtés nem szakintézetekben, hanem néhány táncegyüttes, valamint a Népi Alkotások  és Művészeti Tömegmozgalom Me­gyei Irányító Központjának keretében folyik. A kiadványok nem tudományos, hanem elsősorban gya­kor­lati: táncművészeti és táncmozgalmi célokat szolgálnak…” (Faragó 1980: 22). „Ilyen körülmények közt néptánckutatásunk terhét koreográfusaink hordozzák, akiknek a száma viszont országosan is, nem­zetiségi viszonylatban is sokszorosan megha­ladja a hivatásos folklórkutatókét” (Faragó 1973: 1005). „A romániai magyar koreográfusok felé irá­nyu­ló akkori igényeink közben megsokszorozódtak [...], szembetűnő [volt] ugyanis, hogy népköltészeti és népzenekutatásunk tudo­mányos és tudomány­nép­szerűsítő eredményeihez, sikereihez mérten ko­re­ográfusaink többsége jobbára még mindig csak a színpadon »vágja ki a pontot«, annál kevésbé a saj­tó­ban és a könyvkiadásban. A tánckutatás lemaradása egész folklórkutatásunkat hátrafelé húzza.” Az a fordulat a legfontosabb, „hogy ko­re­ográfusaink papírra vessék mindazt, ami a fejükben meg a lábukban van” – írja Faragó (1973: 1003, 1011).

Ez a fából vaskarika fordulat, hogy tudniillik a tu­dományos kutatást olyanoktól kérték számon, akik­nek ez nem volt hivatásuk, és a képzettségük sem volt meg hozzá, felemás helyzetet szült. Ahelyett, hogy a megfelelő intézményes rendszer hi­á­nyos­ságáról beszéltek volna, a népi együtteseket, il­let­ve az ott dolgozó koreográfusokat, szak­i­rá­nyí­tó­kat ostorozták, hogy végezzenek terepmunkát, azaz gyűjtsenek, hozzanak létre archívumot, képezzék át magukat, hogy alkalmasak legyenek a tudományos kutatásra is. Zeno Vancea Kelemen Ferenc írásában közölt kritikája szerint a Maros Együttes hibája töb­bek között az volt, hogy „A mai napig sem sikerült létrehozniuk, a többi hasonló hivatásos együttes min­tájára, egy önálló házi filmtárat gyűjtéseikből... Ha az együttesek gyűjtenének, „ma dúsgazdag táncadattárunk lenne – akadémiai kutatók és költségvetések nélkül” – mondja ugyanott (1973: 1042).

Ugyanakkor sok koreográfus az adott helyzetben hajlamos volt felvállalni a tőle számon kért szaktudományos szerepkört – megfelelő képzés és le­he­tő­sé­gek nélkül –, és ez további kritikákat vont maga után. „Sajnos, azt a nagyon fontos köve­telményt, hogy minden szakember a maga területén állandóan tökéletesítse, bővítse tudását, alkalmazkodjon ko­runk színvonalához, nem tartja magára érvényesnek sok olyan táncoktató, aki máskülönben népi tánc-szakértőnek vallja magát. Mert, ha elismeri, hogy csu­pán néptáncfeldolgozó, táncoktató, akkor esetleg nélkülözheti a táncfolklorista minősítés elnyeréséhez szükséges isme­re­teket, s az ilyen minőségben való te­vékenykedéshez nélkülözhetetlen tudományos módszereket” – írja Pávai István (1978: 5).

A tudományos módszerek nélkülözhetősége...

A hetvenes-nyolcvanas években a romániai ma­gyar­ság körében a tánc újabb, kisebb nyilvánosságnak örvendő közbeszédek témájává vált, a kialakuló tánc­házmozgalom újabb jelentésekkel ruházta fel. A táncházmozgalom aktivistáinak néha a földalatti moz­galmakhoz hasonlítható együttműködése a ma­gyar­országi akadémiai kutatókkal új kezdetek le­he­tő­ségét villantotta fel, mindez azonban más dolgozatok témáját képezi. A Martin György, azaz Tinka bá­csi által kezdeményezett tudományos együtt­mű­kö­dés abban a nehéz, politikailag ellehetetlenülő kor­szak­ban már nem vezethetett egy helyi tudományos kutatás intézményesüléséhez.

Maradt a néptánc reprezentatív, politikai céloknak alárendelt propagálása, ami a színpadon, a táncosok lábán sokkal nagyobb hatást ért el, mint az „idő­sebb ikertestvérek”, a ballada- és népzenegyűj­te­mények, a porosodó publikációk hasábjain, a nagy­közönség számára kiolvashatatlan hieroglifák formájában. A tudományos kérdések ilyen kö­rül­mé­nyek között fölöslegek maradtak, és a halva született harmadik iker soha nem támadt fel.

KÖNCZEI CSILLA

Irodalom

BALOGH Edgár

1967 A népi kultúra újratermelése. In Korunk XXVI. (5) 621–626.

BÉRES Katalin

1972 Néptánckutatásunk eredményei és feladatai. In Művelődés XXV. (8) 19–20., 52.

BUCşAN, Andrei

1973 A román népi táncművészet tudományos ku­ta­tá­sa. In Korunk XXXII. (7) 1012–1017.

FARAGÓ József

1967 A folklór színképe a reflektorok fényében. In Korunk XXVI. (5) 636–638.

1973 Jegyzetek néptánckutatásunk ügyében. In Korunk XXXII (7) 1003–1011.

1979 A szerves és a szervezett folklór. In Korunk XXXVIII. (1–2) 49–52.

1980 A mai romániai magyar folklórgyűjtés váz­la­ta. In Dr. Kós Károly – Dr. Faragó József (szerk.): Népismereti Dolgozatok. Kriterion, Bukarest, 14–25.

FRIEDMAN, Jonathan

1995 The Emergence of the Culture Concept in Anthropology. In Cultural Identity & Global Process, 67–77.

KELEMEN Ferenc

1973 Töprengések táncművészetünkről. In Korunk XXXVII. (7) 1039–1044.

Dr. KÓS Károly

1968 Népi kultúránk egyetemes vonásai. In Korunk XXVII. (1) 63.

KÖNCZEI Ádám

1973 A mi táncházunk. In Korunk XXXII. (7) 999–1002.

LÁSZLÓ Ferenc

1977 Népi tánc és magas művészet. In A Hét VIII. (39) 2–3.

MÁRKUS György

1992 A kultúra: egy fogalom keletkezése és tartalma (esszé a történeti szemantika tárgykörében). In Kultúra és modernitás. T-Twins Kiadó, 9–45.

PÁVAI István

1978 Kell-e eredeti népzene, széki tánc és táncírás? In A Hét IX. (20) 5.

WOLF, Eric R.

2000 Az antropológia a hatalmi erőtérben. In Ma­gyar Lettre International ősz 38. 12–16.

Írásban már megjelent: Könczei Csilla: Tánc­el­mé­le­ti írások – Writings in Dance Theory, Kolozsvár 2007–2009: 95–103.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008