magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Kőből, fából és igéből építkeznek Magyarvistán


 

Az idei, im­má­ron VI. Magyarvistai Fa­lu­nap elő­est­jén egy kis­fi­ú­nál el­tö­rött a mé­cses: Edunak azért ered­tek el a könnyei, mert a tár­sai nem hagy­ták, hogy be­áll­jon a tetőcserepeket ado­ga­tó paj­tá­sok so­rá­ba. „Túl ki­csi vagy, állj fél­re” – mond­ták a töb­bi­ek, de vé­gül még­is meg­ol­dó­dott a do­log: a mind­össze hét­éves Edu le­tö­röl­te a könnye­it, és a sor­ba be­áll­va se­reg­nyi paj­tá­sá­val ado­gat­ta a bá­csik­nak a cse­re­pe­ket. Úgy dol­goz­tak, mint a han­gyák. Mert­hogy a nagy nap­ra ki kel­lett ürí­te­ni a készülő Kalotavár épí­tő­anyagokkal meg­ra­kott nagy­ter­mét, hogy az ide­ig­le­nes szín­pa­don és az egyelőre csak ál­ló­he­lyes né­ző­té­ren le­gyen he­lye az ének­nek, a tánc­nak és a jó­kedv­nek.

Ünnepi istentisztelet a VI. falunaponMás­nap, az ün­ne­pi is­ten­tisz­te­le­ten a gyer­me­kek szor­gal­má­ra is utal­va mond­ta ige­hir­de­tés­ében Fel­há­zi Klá­ra re­for­má­tus lel­kész asszony, hogy „bár volt, aki az ele­jén ké­tel­ke­dett, de egy­szer csak fon­tos­sá vált, hogy a Kalotavár fel­épül­jön. Igen­is fel fog­juk épí­te­ni, mert igen­is, a vistai nép új­ra akar épül­ni. És ami­kor va­la­ki épí­te­ni akar, Is­ten meg­áld­ja azt”. Az idei hagyományőrző fa­lu­nap jel­sza­vát tol­má­csol­va ar­ra buz­dí­tot­ta az Ár­pád-ko­ri re­for­má­tus temp­lo­mot zsú­fo­lá­sig megtöltő gyü­le­ke­ze­tet, hogy „ti ma­ga­tok is, mint élő kö­vek épül­je­tek fel lel­ki ház­zá, szent pap­ság­gá”. Egye­bek mel­lett az ősi temp­lom­ra is utal­va ar­ról be­szélt, hogy so­kan jön­nek messzi föld­ről meg­cso­dál­ni azt, s azon is el­ámul­nak, „hogy ez a haj­lék át­vé­szelt ta­tár­dú­lást, tö­rök­vészt, ami­hez Is­te­ni ke­gye­lem és cso­da is kel­lett, de a vistai nép is tud­ta, és tud­ja vi­gyáz­ni temp­lo­mát, és mi­ként azt fel­épí­tet­te, fel tud­ja épí­te­ni a Kalota vá­rát is”. Főleg, ha messze föl­dön olyan hí­res kőfaragó mes­te­rek – és uno­ká­ik – lak­ják, kik­nek a ke­ze alól ki­ke­rült elemekből épült Bu­da­pes­ten az Or­szág­há­za, a Má­tyás-, il­let­ve Ko­lozs­vá­ron a Szent Mi­hály-temp­lom, újab­ban pe­dig Bu­ka­rest­ben a vi­lág egyik leg­na­gyobb épü­le­te­ként szá­mon tar­tott Nép Há­za is.

A múlt fel­idé­zé­sé­hez és az elődök előtti tisz­tel­gés­hez tar­to­zott az is, hogy az is­ten­tisz­te­le­tet köve­tően a két vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett magyarvistai fér­fi­ak Kós Kár­oly ter­vez­te em­lék­mű­vé­nél ko­szo­rúz­tak. A főhajtás után a Kalota Kul­tu­rá­lis Köz­pont fél­kész nagy­ter­mé­ben de­rült jó kedv­re a fa­lu ap­ra­ja-nagy­ja és ven­dé­ge­ik. A ma­gyar­or­szá­gi test­vér­fa­lu, Gör­be­há­za Bocs­kai Nép­tánc-cso­port­ja ka­lo­ta­sze­gi le­gé­nyes­sel, csár­dás­sal és sza­po­rá­val, nadaki és sár­pi­li­si tán­cok­kal lep­te meg a kö­zön­sé­get, de a magyarvistai kis­is­ko­lás­ok is be­mu­tat­ták a la­ko­dal­mast, tar­ta­lom­mal tölt­ve fel a for­mát. És még min­dig nem volt vé­ge, hi­szen dél­után lo­vas-sze­ke­res fel­vo­nu­lá­son pa­rá­déz­tak a Ka­lo­ta­szeg leg­cif­rább nép­vi­se­let­ében pom­pá­zó fi­a­ta­lok és gör­be­há­zi ven­dé­ge­ik, es­te pe­dig megint ének­szó­tól és tánc­tól volt han­gos a Kalo­tavár. A Bocs­kai-tánc­együt­tes vezetője, Szűcs Já­nos meg is je­gyez­te, hogy mind­ez csak egy­faj­ta fel­ve­ze­tés, hi­szen lesz itt még he­ted­hét or­szág­ra szó­ló tánc, még­pe­dig 2011-ben, ami­kor – meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint – a Kár­pát-me­den­ce leg­hí­re­sebb adatközlő tán­co­sa, a ka­lo­ta­sze­gi le­gé­nyes leg­na­gyobb mes­te­re, a vistai szü­le­té­sű Má­tyás Ist­ván Mundruc (1911–1977) szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján akár­mi­lyen ál­la­pot­ban is le­gyen a Kalotavár, több együt­tes rész­vé­te­lé­vel szer­vez­nek or­szág­ha­tár­okon át­nyú­ló ta­lál­ko­zót és legényes-vetélkedőt.

 

Igény és tett­vágy

Ez a magyarvistai ön­épít­ke­zés há­rom esz­ten­de­je kezdődött új­ra, azt követően, hogy a he­lyi re­for­má­tus egy­ház­köz­ség 2006 ta­va­szán vissza­kap­ta az 1948-ban a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ál­tal el­kob­zott jus­sát. Az egy­ko­ri kán­to­ri la­kot az 1950-es évek­ben kul­túr­ház­zá ala­kí­tot­ták, de mert jó ide­je nem ja­ví­tot­ták-ta­ta­roz­ták, a nagy­te­rem fa­lai annyi­ra meg­gyen­gül­tek, hogy azo­kat nem sok­kal a restitúció utá­ni szak­vé­le­mé­nye­zés nyo­mán le kel­lett bon­ta­ni. A gyü­le­ke­zet tag­jai ka­lá­ká­ban tet­ték ezt, és száz­ezer lej állt ren­del­ke­zés­re ah­hoz, hogy a fa­la­kat új­ra­rak­ják, és az épü­le­tet még a tél be­áll­ta előtt be­fed­jék. Az­óta min­den év­ben a Kalotavár épí­té­sé­re for­dít­ják a min­den­ko­ri fa­lu­nap nye­re­sé­gét. A bon­tást követően alig két hét telt el, ami­kor 2006. jú­li­us 30-án ün­ne­pé­lyes ke­re­tek kö­zött el­he­lyez­ték a Kalota Kul­tu­rá­lis Köz­pont alap­kö­vét. Eb­ben a lé­te­sít­mény­ben egye­bek mel­lett lesz nagy és kis előadóterem, könyv­tár, kis táj­mú­ze­um, vi­lág­há­lós hoz­zá­fé­rés­sel el­lá­tott számítógép­terem, több mint negy­ven férőhelyes ven­dég­szál­lás, kony­ha és ét­kez­de. Az ak­kor 940 ezer lej­re be­csült be­ru­há­zás ter­ve­it Makovecz Im­re er­dé­lyi ta­nít­vá­nya, Müller Csa­ba ké­szí­tet­te el. A cél ér­de­ké­ben 2006 de­cem­be­ré­ben po­li­ti­ku­sok, vál­lal­ko­zók és új­ság­írók is a vistaiak mel­lé szegődtek, ami­kor az építőtelepen Ludányi Hor­váth At­ti­la, Ma­gyar­or­szág ak­ko­ri ko­lozs­vá­ri kon­zul­ja pél­dá­ul pa­tak­me­dert ta­ka­rí­tott, Lász­ló At­ti­la Kolozs me­gyei RMDSZ-elnök ge­ren­dá­kat ci­pelt, ma­gyar­or­szá­gi és er­dé­lyi vál­lal­ko­zók és új­ság­írók ge­ren­dá­kat, sza­ru­fá­kat gya­lul­tak-si­mí­tot­tak. A ma­gyar­or­szá­gi ke­resz­tény vál­lal­ko­zó­kat tö­mö­­rítő ÉrMe klub tag­jai és a Debrecentől nem me­sze levő Gör­be­há­za hu­szon­négy ta­gú kül­dött­sé­ge 500 ezer fo­rint­tal, építőanyagokkal és két­ke­zi mun­ká­val se­gí­tett. A hely­bé­li­ek meleg(ítő) ital­lal és ha­rap­ni­va­ló­val kí­nál­ták a mun­kál­ko­dó­kat, és az épí­tés szé­pen ha­ladt, míg­nem a bon­tás­tól majd­nem nap­ra pon­to­san egy év­re, 2007. jú­li­us de­re­kán si­ke­rült be­fed­ni a lé­te­sít­mény új­ra­é­pí­tett nagy­ter­mét. Úgy­hogy a ha­gyo­mány sze­rint min­den jú­li­us utol­só va­sár­nap­ján ak­kor ren­de­zett ne­gye­dik fa­lu­na­pon az amúgy min­dig csen­des és vissza­fo­gott, de ez­út­tal mik­ro­fon elé un­szolt Müller Csa­ba Kós Kár­oly ha­lá­lá­nak 30. év­for­du­ló­ján Er­dély nagy építője em­lé­két is fel­idéz­ve már így fo­gal­maz­ha­tott: „Lá­tod, épí­tünk, épít­ke­zünk. Kőből, fá­ból, be­ton­ból: Kalotavárát. Szer­vez­ke­dünk. Két éve Országépítő Kós Kár­oly né­ven egye­sü­le­tet ala­pí­tot­tunk, mert szel­le­met és gya­kor­la­tot egyesítő pél­dá­dat sze­ret­nénk kö­vet­ni. A so­ron következő ta­nács­ko­zá­sunk Nagy­sze­ben­ben lesz, ugye el­jössz, ha mél­tó­nak ta­lá­lod? És sze­re­tet­tel vá­runk Kalota vá­rá­ba, ha el­ké­szü­lünk ve­le”. Makovecz Im­re er­dé­lyi ta­nít­vá­nya a kővel, a fá­val, a tol­lal és a szó­val egy­for­mán „rit­ka fé­nye­sen” bá­nó Kósról el­mond­ta: ta­lán a sors­for­má­ló an­gya­lok ala­kí­tot­ták úgy, hogy ne­künk, er­dé­lyi­ek­nek és ma­gya­rok­nak le­gyen Kós Kár­olyunk, aki­nek örök­sé­ge foly­ta­tá­sa­ként em­lí­tet­te a magyarvistai Kalotavár épí­té­sét.

Ezt a kör­vo­na­la­zó­dó for­mát töl­tik fel az­óta tar­ta­lom­mal tán­co­sok, éne­ke­sek és művelődést pár­to­ló tá­mo­ga­tók. A Magyarvistával 2007. jú­ni­us 28-a óta hi­va­ta­lo­san is testvértelepülési kap­cso­la­tot ápo­ló Haj­dú-Bi­har me­gyei, 1926-ban ala­pí­tott, 2700 lel­kes Gör­be­há­za há­rom nem­ze­dé­ket fel­so­ra­koz­ta­tó tán­co­sai az­óta is vissza­jár­nak, s a pél­dá­juk ra­ga­dós, hi­szen az évek so­rán egy­re gya­ra­po­dott a szín­pad­ra lépő nép­tánc-együt­te­sek és cso­por­tok szá­ma. Idén a gör­be­há­zi­ak mel­lett vistai, mérai, türei és ko­lozs­vá­ri tán­­co­sok lép­tek fel, va­ló­ban je­lez­ve az igényt a Ka­lo­ta­vár fö­löt­tébb szük­sé­ges vol­tá­ra.

Színpadon András Erzsi Erdei és a görbeházi legényekDe a csen­de­sebb mű­faj kedvelői is örül­het­tek az évek so­rán, hi­szen az ÉrMe klub tag­jai ado­má­nyá­ból több mint 8000 kö­te­tes, szép­iro­dal­mi, il­let­ve szak­könyvekből és szó­tá­rak­ból ál­ló könyv­ál­lo­mány ér­ke­zett Magyarvistára. Ugyan­ak­kor a Lon­don­ban élő And­rás Le­ven­te pi­ac­ku­ta­tó is be­je­len­tet­te: né­hai édes­ap­ja, az 1926-ban Magyarvistán szü­le­tett, 2006-ban Bu­ka­rest­ben el­hunyt Vistai And­rás Já­nos új­ság­író, mű­for­dí­tó, szerkesztő könyv­tá­rá­nak kö­zel 1000 kö­te­tét aján­dé­koz­za a csa­lád Magyarvista ja­vá­ra: szép­iro­dal­mi és tör­té­nel­mi tár­gyú köny­vek mel­lett le­xi­ko­no­kat és szó­tá­ra­kat. Ez­zel a meg­ha­gyás­sal: „Re­mé­lem, hogy a köny­ve­ket sze­re­tet­tel és ha­szon­nal ol­vas­gat­ják majd a vistaiak, kü­lö­nö­sen a fi­a­ta­lok”.

Mind­ezek kap­csán je­gyez­te meg Fel­há­zi Zol­tán hely­bé­li re­for­má­tus lel­kész, hogy „a művelődési ház fel­tá­ma­dá­sá­val egy időben a he­lyi művelődési élet is éle­de­zik”.

 

Ami­re büsz­kék Vistán

Ez azért is fon­tos Magyarvistán, mert a fa­lu iránt egy­re élén­kebb a bel- és kül­föl­di lá­to­ga­tók érdeklődése. A tu­ris­ták szin­te ki­vé­tel nél­kül a kö­zép­ko­ri temp­lom­ra kí­ván­csi­ak, amely­ben olyan ere­de­ti ro­mán ko­ri ré­szek is lát­ha­tók, mint pél­dá­ul a 13. szá­zad má­so­dik feléből fenn­ma­radt négy­szö­gű szen­tély alap­raj­za, a fél­kör­íves di­a­dal­ív, a be­fa­la­zott sek­res­tye­tar­tó, a nyu­ga­ti fél­kör­íves, levéldíszes-szőlőfürtös ka­pu és a nyu­ga­ti hom­lok­za­ton a ro­zet­tás kör­ab­lak. Nem ke­vés­bé ér­té­ke­sek és tu­ris­ta­csa­lo­ga­tók a temp­lom ha­jó­ját díszítő kö­zép­ko­ri fal­ké­pek sem. Eze­ket 1912-ben, az ak­ko­ri temp­lom­fel­újí­tás al­kal­má­val ta­lál­ták meg, de a tel­jes fel­tá­rá­su­kat egy év­vel később, 1913-ban vé­gez­te el Gróh Ist­ván, aki a képekről ak­va­rell­má­so­la­to­kat is ké­szí­tett. Ezek alap­ján le­het tud­ni, hogy a fe­hér mész­ré­teg alatt olyan fres­kók van­nak, mint a Bet­le­he­mi gyer­mek­gyil­kos­ság, Jé­zus meg­ke­resz­te­lé­se, Me­ne­kü­lés Egyip­tom­ba, az Olaj­fák he­gye, az Utol­só va­cso­ra, Krisz­tus os­to­ro­zá­sa, a Tö­vis­ko­ro­ná­zás, a Ke­reszt­vi­tel, a Kál­vá­ria, az a je­lenet, ame­lyen Szent Mik­lós le­csen­de­sí­ti a ten­gert és Két szent alak­ja. Az első vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se el­le­he­tet­le­ní­tet­te a fres­kók res­ta­u­rá­lá­sát, az 1920. jú­ni­us 4-i, tri­a­no­ni dön­tés után pe­dig a szak­sze­rű hely­re­ál­lí­tás­hoz nem le­he­tett anya­gi fe­de­ze­tet te­rem­te­ni. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött a gyü­le­ke­zet 1920-ban új­ra le­me­szel­tet­te a ké­pe­ket. Az 1989. de­cem­be­ri rend­szer­vál­to­zás után is­mét lehetőség nyílt a fres­kók fel­tá­rá­sá­ra, így a Gróh Ist­ván ál­tal ké­szí­tett raj­zok alap­ján Pál Pé­ter res­ta­u­rá­tor 1996-ban a ha­jó dé­li fa­lán kis szon­­dát nyi­tott, amely­ben a ten­gert lecsendesítő Szent Mik­lóst áb­rá­zo­ló je­le­net egyik alak­ja bon­ta­ko­zott ki. 2008-ban a fres­kók jelentős ré­szét is­mét fel­tár­ták. De leg­alább ennyi­re ér­té­kes a temp­lom fes­tett fa­be­ren­de­zé­se is. A leg­ko­ráb­bi egy 15-16. szá­za­di két­ülé­ses stal­lum, és va­la­mi­vel későbbi a Gya­lui Asz­ta­los Já­nos ál­tal 1699-ben ké­szí­tett nyu­ga­ti kar­zat­mell­véd és an­nak al­só ka­zet­tái. A hí­res asz­ta­los­mes­te­rek, Umling Lő­rinc és fia 1765-ben ké­szí­tet­ték el a dé­li, il­let­ve a nyu­ga­ti be­já­ra­ti aj­tót, va­la­mint a 120 ka­zet­tá­ból ál­ló mennye­ze­tet, ek­kor ké­szül­tek a fes­tett pad­mell­vé­dek, a szó­szék és a je­len­leg át­fes­tett zsol­tár­mu­ta­tó táb­la. Ér­de­kes­sé­ge a temp­lom­nak az 1825-ben Andreas Eitel ko­lozs­vá­ri szász mes­ter ál­tal ké­szí­tett or­go­na, va­la­mint az 1760-an ké­szült ha­rang­láb, 1784-ben ön­tött, „IHUS NAR” (Ná­zá­re­ti Jé­zus) fel­ira­tú nagy­ha­rang­ja is. Nos, mind­ezek elegendő vonzerőt je­len­te­nek a tu­ris­ták szá­má­ra, ezért is igye­kez­nek a temp­lom 1957. évi fel­újí­tá­sát irá­nyí­tó Kós Kár­oly pél­dá­ja sze­rint cse­le­ked­ni a magyarvistaiak.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008