Művelődés

Be­val­lom, időnként fel-fel­üti fe­jét ben­nem egy lap­pan­gó gon­do­lat: va­ló­já­ban mi­ként mérhető az em­­ber­élet hossza, tar­tal­ma, gaz­dag­sá­ga?

Né­me­lyek­nél a be­gyűj­tött év­ti­ze­dek bőségével? Má­sok­nál a gyöt­rel­me­sen rö­vid­re sza­bott élet-fo­nál­lal talán? Mi­köz­ben az egyik em­ber sor­sa se­be­sen to­va­iram­ló he­gyi pa­tak, ad­dig a tár­sáé las­sú höm­pöly­gés csu­pán? Bi­zony, szűk­re sza­bott, kar­cos eszten­dők és lom­ha évek fel­vált­va stri­gu­láz­nak köz­tünk, míg né­me­lyek vá­rat­la­nul sze­dik sá­tor­fá­ju­kat, ad­dig mások csi­ga­las­sú­ság­gal időznek el.

Mind­emel­lett mi­ért ne vol­na le­het­sé­ges, hogy a könnye­dén sebezhető em­ber­élet je­len­té­se ne ki­zá­ró­lag csak pil­la­na­tok­ban és esztendőkben, eset­leg tet­tek­ben le­gyen mérhető, ha­nem oly­kor cen­ti­mé­te­rek­ben és mé­te­rek­ben is? Ne­tán egyet­len ut­ca-hossz­ban ki­fe­jez­ve. Egyet­len föl­dön-fu­tó gya­log­te­rü­let­ben kö­rül­ír­va, amely­nek szá­mol­ha­tó tér­be­li ki­ter­je­dé­se van, és amely há­zak­kal, ka­puk­kal, is­ko­lák­kal, temp­lom­mal, vi­rág­zó fák­kal és ha­za­já­ró lel­kek­kel van fel­ci­co­máz­va, méterről mé­ter­re, a sors kü­lönc­kö­dé­sei sze­rint. Ez, jól­le­het meglepően hang­zik, an­nál in­kább ismerős mér­ték­egy­ség­gé vál­hat min­den ho­nos föl­di ha­lan­dó szá­má­ra. Az em­lí­tett ha­za­já­ró lel­kek ese­té­ben kü­lö­nös­kép­pen. Mert az ott­ho­ni vi­dék egyet­len ut­ca­so­rá­nak is oly va­rázs­la­tos ki­su­gár­zá­sa le­het, hogy bár­kit, aki lel­ki an­ten­ná­i­val ké­pes rejt­je­les üze­ne­te­it föl­fog­ni, au­rá­ját zsi­ge­re­i­ben sza­ba­don ára­mol­tat­ni, azt, min­den bi­zonnyal, egye­dül­ál­ló kin­csek­kel hal­moz­za el.

Ezek után ki­je­len­tem, mi­vel rég­óta ma­gam is így ér­zem: Ko­lozs­vár Far­kas ut­cá­já­nak ki­su­gár­zá­sa már ed­dig is oly ma­gas­ba emel­ke­dett, hogy szá­mom­ra sem­mi más­hoz nem ha­son­lít­ha­tó egye­di mér­ték­egy­ség­gé vált, úgy is mond­hat­nám, az er­dé­lyi lel­ki­is­me­ret green­wichi mér­cé­je lett. Jól­le­het azt is be­lá­tom, hogy mind­ez csak az ott for­má­ló­dott lel­kek szá­má­ra szol­gál­hat mér­ték­egy­sé­gül; ám ha tör­té­ne­te­sen még­is al­kal­maz­nák, bi­zo­nyá­ra hi­te­les is lesz, mert a leg­tisz­tább ra­gasz­ko­dás mélyéből fa­kad, és min­den­kép­pen igaz. S mint­hogy ma­gam is hosszú ide­ig la­kó­ja vol­tam eme hár­sak­kal meg­ko­ro­ná­zott ut­ca-le­gen­dá­nak, a későbbiekben már őhozzá kel­lett mér­nem élet­utam, ami­nek két sza­ka­sza különíthető el: úgy­mint az ott el­töl­tött esztendők, il­let­ve a nél­kü­le meg­élt évek so­ra.

Csakhogy… nyo­maszt a gon­do­lat, mit le­het még mon­da­ni Ko­lozs­vár egyet­len olyan kis zu­gá­ról, melyről Sza­bó Dezső, Áprily La­jos, Makkai Sán­dor, vagy Cs. Sza­bó Lász­ló és so­kan má­sok annyi­ra fenn­költ sza­vak­kal val­lot­tak a múlt­ban; amely­nek szí­nes han­gu­lat-por­ci­ká­it a pe­reg­ri­nus di­á­kok (má­ra meg­vé­nült di­ák­pos­tá­sok) sok-sok év alatt se­ré­nyen szer­te­hord­ták tá­vo­li kon­ti­nen­sek­re, nagy­vi­lág­nak szél­té­be-hosszá­ba? Ma­radt-e leg­cse­ké­lyebb esély is ar­ra, hogy tol­lá­val ko­to­rá­szó em­ber ilyes­fé­le he­lyen rej­tett kincs­re buk­kan­jon, ami fö­lött má­sok gya­kor­lot­tabb sze­me ne­tán to­va­sik­lott, ép­pen a mi­att, mert egy­ko­ron bőséggel volt miből vá­lo­gat­ni­uk? Az­zal nyug­ta­tom ma­gam: az imát sem csu­pán egy­szer mond­ják el a hit­ben élők; mert aki hisz ben­ne, szívmelengető ér­zés an­nak új­ra­hall­gat­ni min­den sza­vát.

A far­kas ki­fe­je­zés­sel, per­sze, kü­lö­nös a vi­szo­nyom. Már rég nem a fé­lel­me­tes to­por­tyánt, a vi­csor­gó me­se­be­li or­dast tes­te­síti meg előttem, ha­nem sok­kal in­kább a mi­ti­kus ut­cát. Esze­rint az sem meglepő, hogy szá­mom­ra a far­kas hárs­fa­il­la­tú, mind­egy­re ara­nyos fény­ben ra­gyog, oly­kor lágy szellő bor­zol­ja, sőt, még ha vo­ní­ta­na, ak­kor is a leg­szeb­ben bú­gó or­go­na­síp­ok ideg­szá­la­kon áram­ló fú­gá­it vél­ném hal­la­ni. És a far­kas nem­csak a Capitolium bronz­szob­rán ágas­ko­dó Ro­mu­lus­nak és Remusnak nyúj­tott va­la­ha féltő me­ne­dé­ket, ha­nem a ha­va­sok tö­vé­ben fog­va tar­tott vá­ros­ban, éve­ken ke­resz­tül én­ne­kem is.

Gya­ní­tom, a Gya­lui-ha­va­sok lá­bá­nál meg­hú­zó­dó Sza­mos-par­ti te­le­pü­lés ko­ra­be­li fel­jegy­zé­se­i­ben is a far­kas ki­fe­je­zés és a ve­le já­ró ut­ca­név, a Plateea Luporum a leg­gya­ko­ribb, amely mind­un­ta­lan je­len van a Klus, Coluswar, Klausenburg, Claudiopolis, va­la­mint a sors sze­szé­lyei foly­tán to­váb­bi ne­ve­ket viselő vá­ros zi­man­kós tör­té­nel­mi szá­za­da­i­ban. A feleki dom­bok kö­zel­sé­ge mi­att e fer­tály sebezhető sar­ka volt az óvá­ros­nak. Ta­lán ezért is aján­dé­koz­ta meg Zsig­mond ki­rály féltő vá­ros­fal­lal, mely­nek fog­hí­jas nyo­mai ma is ott rejtőzködnek a mál­la­do­zó épü­le­tek és kol­lé­gi­u­mi pin­cék hű­vös, sa­lét­rom­vi­rá­gok­kal be­ta­kart bol­to­za­tá­ban. Csak az el­ag­gott Sza­bók Cé­hé­nek bás­tyá­ja áll­do­gál me­men­tó­ként egy szál ma­gá­ban, kék messze­ség­be ré­ve­dez­ve. Tán azt ku­tat­ja, mer­re röp­pent el hasz­nos fi­a­tal­sá­ga, ami­nek el­is­me­ré­se je­lé­ül, jó Beth­len Gá­bo­runk is tisz­te­let­tel adóz­ván, an­nak rend­je s mód­ja sze­rint, mél­tó­kép­pen hely­re­ál­lít­tat­ta. Szé­pen vé­sett em­lék­táb­la idé­zi a fe­je­de­lem ke­gye­let tel­jes em­lé­két, jó ma­ga­san kö­vek kö­zé be­ágyaz­va; ma­hol­nap majd­hogy­nem ol­vas­ha­tat­la­nul. Észa­ki irány­ból cson­ka vár­fal si­mul hoz­zá, jó szo­ro­san. ő is pusz­tán gyat­ra hír­nö­ke már a múltnak, alig su­gall­ja ré­gi ar­cát, bá­mész­ko­dót rit­kán kész­tet meg­ál­lás­ra.

De a Cor­vin Má­tyás ne­vét sut­to­gó, zord időket meg­élt csúcs­íves temp­lom – if­jú­sá­gom csa­tan­go­lá­sa­i­nak va­la­ha leg­pom­pá­sabb irányjelzője, mely tö­vé­ben az ott­hon várt re­ám – mit sem vál­to­zott: ne­kem ma is ugyan­úgy az égig ér, mi­ként egy­ko­ron. Há­lá­val gon­do­lok a né­hai fe­ren­ces Já­nos ba­rát­ra, aki nagy ki­rá­lyunk óha­ját hí­ven kö­vet­ve, a kin­cses vá­ros leg­szebb em­lék­mű­vét ál­mod­ta meg. Az er­dé­lyi gó­ti­ka eme vissza­fo­gott, mo­nu­men­tá­lis tömb­je, mely ál­dott sze­re­pé­ben lí­ránk­ban és pró­zánk­ban mind­un­ta­lan fel­tű­nik, annyit me­sél­het­ne ön­ma­ga vi­ha­ros múlt­­já­ról, dicső nap­ja­i­ról, hogy az – a ma­gam sze­rény­nek mond­ha­tó, ám­de még­is őhozzá fűződő em­lé­ke­i­vel meg­tűz­del­ve – oly vég­te­len pa­tak­ká duz­zad­na, ami­nek le­jegy­zé­sé­vel nem is igen pró­bál­ko­zom. Elég ró­la ta­lán ennyi: ő, a te­kin­télyt pa­ran­cso­ló, aki má­ig da­col az idővel, csú­csán a múlt­idé­zés leg­szebb há­rom­szö­gű pi­ra­mi­sá­val meg­ko­ro­náz­va, amely­­nek lát­vá­nya-tu­da­ta vi­lá­gí­tó bó­ja­ként je­lez, a sors szá­mom­ra ki­je­lölt, is­me­ret­len út­ja­in.

Belsőjének pu­ri­tán mél­tó­sá­ga felemelő. A fa­lak­ról, me­lyek alatt az Apafiak nyug­sza­nak, az er­dé­lyi he­ral­di­ka ősi, ne­me­si cí­me­rei te­kin­te­nek alá. Rég ma­guk­ba zár­ták a múl­tat. Köz­tük töp­reng a tör­té­ne­lem. Óarannyá fa­kult si­sak­dí­sze­ik, paj­zsa­ik oly­kor meg-meg­csil­lan­nak a szín­pom­pás üveg­ab­la­kok dél­utá­ni aján­dék-fény­su­ga­rá­ban. Hány­szor be­tűz­tem Er­dély nagy­hí­rű csa­lád­ne­ve­it – Bánffy, Beth­len, Ken­def­fy, Rhédei, Wes­se­lé­nyi, vagy: Te­le­ki, Zeyk, Tol­da­lagi, Mi­kes, Béldi… – , mi­köz­ben az ég fe­lé tö­rek­vő csil­lag­bol­to­zat alatt fel­bú­gott a ba­rokk or­go­na ma­gasz­tos hang­ja. őértük is.

Eme égi hang­szer szá­mom­ra egy­kor hall­ha­tó­vá, má­ra új­ra meg­hall­gat­ha­tó­vá tet­te az if­jú­ko­ri éve­ket. Zen­gé­se az ut­ca­kép­hez tar­to­zik, im­már vég­le­ge­sen. Bach és Frescobaldi, Liszt és Men­dels­sohn szívmelengető fú­gái mé­lyen át­itat­ták a ma­gas­ba szökkenő kőfalak hű­vö­sét.

Gyak­ran ál­mo­dom Kőfaragó Be­ne­dek és Elias Ni­co­lai gon­do­san meg­mun­kált temp­lo­mi szó­szék­é­nek re­ne­szánsz vi­rá­ga­i­ról is: fes­tett erdő-zöldjeiről, éjszaka-kékeiről és buz­gó vöröseiről. A fö­löt­te szár­nya­it bon­tó, a re­for­má­tu­sok címeréből kilépő pe­li­kánt szám­ta­lan­szor meg­cso­dál­tam. Va­la­ha még biz­tat­gat­tam is: rö­pülj, most rö­pülj! De tes­te moz­du­lat­lan ma­radt, nem hall­ga­tott rám. Moz­du­lat­lan őrzi Far­kas ut­cai fész­két. Hű­ség­gel.

Az Is­ten há­za mel­lett ro­gya­doz­va áll az Apa­fi Mi­hály fe­je­de­lem ál­tal ala­pí­tott Kol­lé­gi­u­mi Nyom­da tör­­pe ház­so­ra, ahol a Hol­lan­di­át meg­járt Misztótfa­lu­si Kis Mik­lós, a nagy­hí­rű betűmetsző és ti­pog­rá­fus mun­kál­ko­dott va­la­ha. Tőle még a nagy Cosimo de Me­di­ci is szál­lí­tott fi­ren­zei nyom­dá­ja szá­má­ra, mes­te­ri­en ci­zel­lált be­tű­kész­le­te­ket. Később di­ák­men­za szín­he­lye lett az épü­let. Ak­ko­ri szó­hasz­ná­la­tunk­ban: kon­vik­tus, a bab­le­ve­sek, lencsefőzelékek és lek­vá­ros-lapótyák kör­nyék-szer­te meg­be­csült, lá­to­ga­tott ott­ho­na. Fel­idé­zem ma­gam­ban íze­it, il­la­ta­it ma is ér­zem, hisz ho­má­lyos ebédlőjének ko­pot­tas asz­ta­lai mel­lett, ahol időnként a múlt fa­nyar­kás il­la­ta ter­jen­gett, ma­gam is szám­ta­lan­szor vár­tam so­rom­ra. Kint, a temp­lom­fa­lat tá­masz­tó, szű­kös ud­va­ron, Bol­dog­asszony ha­vá­nak csi­kor­gó té­li reg­ge­le­in, tit­ko­ló­zó köd­ben, gyak­ran il­lant ma­gas­ba (per­nyé­vel kerge­tőz­ve) az égett se­lyem­szal­ma il­la­ta; meg­tűrt disz­nó­vá­gá­sok vissza­fo­gott vi­gal­má­tól kí­sér­ve; in­ter­ná­tus­ban la­kó di­á­kok nem kis örö­mé­re.

Át­el­len­ben, a te­o­ló­gi­ai ta­ná­rok sár­ga, eme­le­tes sa­rok­há­za áll. Min­den­kor a ko­lozs­vá­ri szel­le­mi élet je­le­sei lak­ták. Ma is fel­tű­nik előttem Maksay Al­bert, Tavaszy Sán­dor, Ju­hász Ist­ván vagy a szi­kár Dobri Ja­nó és a nagy tisz­te­let­nek örvendő brill oku­lá­rés gyer­mek­or­vos, Tonk Emil alak­ja, aki­ket na­pon­ta lát­tam el­lép­ked­ni a hárs­vi­rá­gos kö­ve­ze­ten. Alig tá­vo­labb, egy hát­só ud­var mélyéről ki­kan­di­kál­va, ott­fe­le­dett gé­mes­kút csücs­ke bá­mész­ko­dott fe­lém. Gö­csör­tös szá­rát bú­san le­haj­tot­ta, el­járt fö­löt­te az idő; tán még azt is meg­érez­te: nem sok hasz­nát ve­szik ettől fog­va már. Né­hány lé­pés után a haj­da­ni is­po­tály meg­gör­nyedt szi­lu­ett­je kö­vet­ke­zik, mely hí­ven kí­sé­ri a ba­rokk es­pe­re­si lak­nál vá­rat­la­nul elszűkülő ut­ca nyom­vo­na­lát. Sze­rény hom­lok­za­tá­nak vas­ráccsal le­zárt ab­la­ka előtt, gyer­me­ki kí­ván­csi­ság­tól hajt­va, va­la­mi­kor jó ma­gas­ra ágas­kod­tam, ma, ugyan­ott, ta­lán már ha­jol­nom is ké­ne. Fö­löt­te be­vé­sett év­szám: 1656. Majd min­den­nap lát­tam. Ha­bár előtte sű­rűn jöt­tek-men­tek a sietős esztendők, cir­kal­ma­san szép vo­nal­raj­zo­la­ta so­ha nem vál­to­zott, csak meg­ma­radt a ré­gi.

Az­tán a temp­lom tö­vé­ben, a pa­rá­nyi főtér nagy­lel­kű­en ki­tá­rul­ko­zik. S amint az ün­ne­pelt hár­sak fellibbentik il­la­to­zó zöld­füg­gö­nyü­ket, már­is ádáz küz­de­lem lát­vá­nya fo­gad: Szent György, a lo­vag­ren­dek és fegy­ver­ko­vács­ok pat­ró­nu­sa, im­már 1373 óta vív­ja el­ke­se­re­dett bronz­csa­tá­ját a fém-hű­vö­sé­be der­medt sár­kány­kí­gyó­val. Diocletianus csá­szár ked­velt vi­té­ze volt, aki a ke­resz­té­nyek ül­dö­zé­se he­lyett in­kább a már­tír­ha­lált vá­lasz­tot­ta. Ám érc­ben továbbélő szí­ve – amint azt hal­la­ni vé­lem – né­ha ma is meg-meg­dob­ban. Tán en­nek köszönhetően vé­szel­te át a vi­ha­ros múl­tat, és vélhetően lát­ha­tat­lan gló­ri­á­ja ol­tal­má­ban, át­vé­sze­li majd a jövendőt is. A hi­té­ben ren­dít­he­tet­len lo­vag pe­dig tud­ja: óv­nia kell ere­jét, hisz az ó­kollégium, a szel­le­met táp­lá­ló anya, az Al­ma Ma­ter, szám­ta­lan sár­kány­faj­zat zak­la­tá­sá­nak volt a zi­va­ta­ros idők so­rán már ed­dig is ki­té­ve, s bi­zo­nyá­ra lesz ezután is(!), emi­att sű­rűn szo­rult vé­de­lem­re. Már­pe­dig a vé­de­lem, ha ke­resz­tes lo­bo­gó­ra bíz­ta a sors, rend­sze­rint jó időben meg is ér­ke­zett. E vi­lág­hí­rű al­ko­tás pá­rat­lan ih­let­tel meg­ál­dott szob­rász­mes­te­re­i­nek ne­ve ugyan­csak Sza­mos-par­ti vá­ro­so­mat idé­zi: a Ko­lozs­vá­ri fi­vé­rek, Már­ton és György gó­ti­kus mű­re­mek­ének ké­pe, hír­ne­vé­hez mél­tón, rég be­ba­ran­gol­ta a nagy­vi­lá­got. 

Tu­dom, az alig pár száz mé­te­res hárs­fa-sé­tány, mely a ro­man­ti­kus kis te­ret ölel­ge­ti, nem oly vi­lág­hí­rű, mint az Unter den Linden, a Champs-Elysées vagy a Via Ap­pia. Az is nyil­ván­va­ló, hogy szű­kebb kör­nye­ze­te nem egy Montparnasse, nem Ox­ford, és a Cartier Latinnel sem mér­he­ti össze ma­gát. Nem is Fi­ren­ze és Ve­len­ce sem. A Far­kas ut­ca mind­össze a ben­ne felcseperedő er­dé­lyi nem­ze­dé­kek szel­le­mi­sé­ge ál­tal meg­vi­lá­gí­tott derengő su­gár­út, amely sze­rény vol­ta el­le­né­re is, oda s vissza, nem egy­szer há­lóz­ta már be ke­rek e föld­te­két. Ám ha ezt ne­tán még­sem su­gár­út­ként tet­te vol­na meg, ak­kor leg­alább ván­dor­ös­vény for­má­já­ban bi­zo­nyá­ra igen; me­lyen üs­tö­kö­sei mind­un­ta­lan vissza­tér­het­tek, múlt­bé­li nyom­­vo­na­lu­kat időről-időre be­jár­va.

A kis tér fe­lett ráérősen le­beg a múlt. Bi­zo­nyá­ra Seneca bölcs sza­vai is ott ke­rin­ge­nek ve­le együtt az arany­sár­gán őszülő hár­sak kö­zött, oly­kor fi­gyel­mez­tet­vén a kis­di­á­kot: Non scolae, sed vi­tae discimus. És hogy va­ló­ban nem az is­ko­lá­nak, ha­nem az élet­nek ta­nu­lunk, ha­son­ló­kép­pen vi­lá­gos tar­tal­ma a né­hai bölcs pro­fesszor, Apá­czai Cse­re Já­nos meg­fon­to­lást ér­dem­lő üze­ne­té­nek is, mely el­hí­re­sült ko­lozs­vá­ri, kol­lé­gi­u­mi szék­fog­la­ló be­szé­dé­ben hang­zott el 1656-ban: De sum­ma scholarum necessitate cím­mel (Az is­ko­lák fe­let­tébb szük­sé­ges vol­tá­ról). Va­jon a vé­let­len já­té­ka len­ne, hogy a ré­gi es­pe­re­si lak fö­lött lát­ha­tó év­szám ugyan­ezt az esztendőt idé­zi?