magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Árkossy István: Árkossy István: Farka utcai csendes ballagás - 2 rész


 

Ko­lozs­vá­ri, Far­kas ut­cai, Re­for­má­tus Kollégium

Hány küz­de­lem­ben megerősödött vagy meg­tört em­ber­élet őrizgette év­szá­zad­okon át tar­ka, so­ha nem fa­ku­ló szí­ne­i­det, tá­vol­ból felderengő em­lé­ke­i­det, a min­den­kor hű lel­kek ti­tok­tar­tó, csilingelő bár­sony­do­bo­zá­ban! Hány or­go­na­szi­rom, dé­li­bá­bos sze­re­lem és álom­kép hullt el bal­la­gá­sok ha­ran­gos vi­rág­il­la­tá­ban a tu­dás eme ut­cá­já­nak kö­ve­ze­tén; és hány re­mény emel­ke­dett kez­det­ben fél­sze­gen, később ha­tá­ro­zott szárny­csa­pás­ok­kal ma­gas­ba, hogy előbb-utóbb, a hom­lok­za­ton tró­no­ló, meg­sá­padt óra­lap, az idő lát­ha­tat­lan pergő mánusával egy­szer úgy­is min­dent megrostáljon…

A Farkas utca északi sora folytatólagosan: a református parókia, a régi parókia, esperesi hivatal, az egykori ispotály, a teológiai taná­rok háza.

Én is el­hoz­tam ma­gam­mal jó né­hány ki­tö­röl­he­tet­len esztendő tar­ka ár­nya­la­tá­nak hol több, hol ke­ve­sebb si­ker­rel ki­ke­vert szín­vi­lá­gát. S e szín­vi­lág az­óta mesélő kép­so­rok­ká állt össze, mélyükön a va­ló­ság kőkemény gra­fit­ce­ru­zá­já­nak fe­ke­te­kon­tú­ros raj­zo­la­tá­val. Gon­do­lat-váz­la­ta­i­mon moz­dul­ni lát­szik a resz­ke­teg vo­nal­há­ló. Sor­ba ren­de­zi őket az em­lé­ke­zet. S aho­gyan moz­gó kör­ké­pen meg­tör­tén­het: új­ra élet­re kel min­den, ami már el­múlt egy­szer. Szenczi Mol­nár Al­bert, Gyu­lai Pál, Beth­len Mik­lós, Ke­mény Já­nos, az­tán Makkai Sán­dor, Kacsóh Pong­rác, Re­mé­nyik Sán­dor, vagy Kós Kár­oly, Wass Al­bert, és más, pro­tes­táns er­dé­lyi szel­lem­ben ne­vel­ke­dett ki­vá­ló­sá­gok lép­te­it vissz­han­goz­zák szer­te az év­szá­za­dos kú­ria-fa­lak, a vénülő fo­lyo­sók, mi­köz­ben a vissza-visz­szatérő dal­lam ismerős ak­kord­jai csen­dül­nek fel – Gaudeamus igitur, iuvenes dum sumus, az­az: Ad­dig örül­jünk, amíg fi­a­ta­lok vagyunk… Ám­de a nagy ne­vek mel­lett má­so­ké a fe­le­dés kö­dé­be me­rült: a min­den­kor hal­kan meg­hú­zó­dó név­te­le­ne­ké, a Nyi­las Mi­si­ké, a ti­sza­vi­rág éle­tű há­bo­rús diákhősöké. Az utób­bi­ak em­lék­táb­lá­ját, amely­re még tisz­tán em­lék­szem, évek­kel ezelőtt mint­ha ma­ga a föld nyel­te vol­na el. És pusz­tán em­lék­ké lett a kis­ha­rang, mi­ként a haj­lott há­tú pe­del­lus, Már­ton bá­csi bicegő szi­lu­ett-ké­pe is, ami ma­hol­nap tán örök­re el­vész, va­la­me­lyik tá­vo­li fo­lyo­só ho­mályt rejtegető ka­nya­ru­la­tá­ban.   

És íme: lom­ha cso­szo­gás­sal fel­tű­nik a be­tel­je­sült di­ák­nya­rak leg­szebb pil­la­na­ta: Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ, KÁCIÓ, AKÁCIÓ, VA­KÁ­CIÓ! Ami­kor a szamár­ve­ze­tőn bak­ta­tó, ku­sza ákom-bákom vo­nal vég­re meg­pi­hen­het, ami­kor New­ton al­má­já­nak el­nyűtt di­ák­zseb mé­lyén fé­nye­se­dik or­cá­ja, ahe­lyett, hogy Föld­re hull­­va, új tör­vényt te­rem­ne; ami­kor a még tá­vol­ban ko­co­gó, ráérős őszt türelmes ka­lan­gyá­ba do­bál­va vár­ják a né­ma­ság­ra in­tett ma­te­ma­ti­kai szám­hal­ma­zok.

Ez itt, most, a Kis­asszony ha­va! A nyu­gal­mas szi­len­ci­u­mé.

A nyár, el­pil­led­ve, az ősrégi kol­lé­gi­um tá­gas kú­ri­á­já­nak te­nye­rén pi­hen. El­szórt örö­mök po­rá­val meg­hin­tett ud­va­rá­nak ki­halt sar­ka­it ku­ta­ko­dó szellő jár­ja be, cél­ta­lan kergetőzéssel, mind­vé­gig han­cú­ro­zó kis­csi­kó­já­ra vár­va. Majd meg­nyug­szik. El­csen­de­se­dik. Akár­csak Dá­vid bá­csi, az új épü­let­szárny hu­szár­baj­szú pe­del­lu­sa, aki­nek ar­cát mú­ló év­ti­ze­dek resz­ke­teg vo­na­lai fir­kál­ták te­le; aki­nek mor­ra­ná­sá­ra hall­ga­tag­gá sze­lí­dült az iskolacsengő más­kor oly­annyi­ra be­szé­des nyel­ve. Messze bal­lag a gyer­mek­zsi­vaj­ban el­ko­pott esztendő. Mi­ként messzi­re szállt a hosszú-szü­ne­tek di­ák­csa­lo­ga­tó sült döblec éde­sen pá­rol­gó, sely­mes il­la­ta is.

Mint­ha min­den az idő mú­lá­sá­ra várna…

És az Al­ma Ma­ter el­bó­bis­kol. A Bel-Farkas ut­ca év­szá­za­dos nyá­ri ál­ma csend­ben ma­gá­hoz öle­li.

Ámde Szent Mi­hály ha­vá­nak be­kö­szön­té­vel ha­mar­já­ban új ru­hát ölt ma­gá­ra a kör­nyék. Hir­te­len-pi­ron­ko­dó fa­le­ve­lek hull­nak ker­tek meg­fa­kult zöld­jé­be, ud­va­rok fel­ka­pott po­rá­ba, és hull­nak, egy­re hull­nak, mint nyár­vé­géi arany- és ru­bin-hó­esés. Csön­des, is­ko­la-hí­vo­ga­tó üze­ne­te­it az első hűs fu­val­lat­tal be­top­pa­nó bá­gyadt őszfutár sza­na­szét szór­ja.

„… ősz mo­so­lyog a nagy­ud­var fe­lett, / S a hű­vös, késő őszi nap sugára // Megilletődve, el­fo­gód­va száll / egy kis­di­ák­lány ara­nyos hajára”– em­lé­ke­zik Reményik Sán­dor. És új­ra zeng, zsi­bong a tu­do­mány­il­la­tú ut­ca.

Moc­can­nak az ál­ló­ké­pek. Moc­can­nak az ismerős ar­cok. A foly­vást szor­gos­ko­dó esztendők em­lék­mor­zso­ló tá­vo­lá­ból né­ha­nap­ján vissza­cseng egy­ko­ri paj­tá­sa­im ön­fe­ledt ne­ve­té­se; de fel­sej­le­nek a pro­fesszo­ri kar illő tisz­te­let­tel öve­zett sze­mé­lyi­sé­ge­i­nek arc­vo­ná­sai is – a ki­vá­ló­ké, a di­ák­ba­rá­to­ké, a min­den­kor fe­lejt­he­tet­le­ne­ké. Köz­ben a to­rony­óra szív­ve­ré­se, nem spó­rol­ván a ha­tár­ta­lan­ság­gal, egy­ked­vű­en por­ci­óz az időből min­den­ki­nek, igaz­sá­go­san. Ele­in­te így tá­vo­lod­nak ész­re­vét­le­nül, később így kal­lód­nak el az évek. Ve­lük együtt a fi­a­tal­ság egy­kor vég­te­len­nek hitt pil­la­na­tai is. Carpe diem! Ra­gadd meg a na­pot! Rég­volt la­ti­nok böl­cses­sé­ge így fi­gyel­me­zi el­mén­ket a mú­lan­dó­ság kö­ze­led­té­re. És – a tu­dás év­szá­dos nyel­vén – hadd áll­jon itt egy má­sik, ha­son­ló­an fon­tos jel­zés, me­lyet ugyan­csak emlékeztetőnek szán­tak: „Litteris et pietati sacrum MDCCCI (A tu­do­mány­nak és a ke­gyes­ség­nek szen­tel­ve 1801). Mert­hogy e sza­va­kat ol­vas­hat­juk a kol­lé­gi­um ívelt ka­pu­be­já­ra­ta fö­lött, kő­táb­lába vés­ve. És e né­hány szó mö­gött egy va­ló­di Pantheon ma­ga­so­dik, ko­pot­ta­san, mál­la­do­zó va­ko­lat­tal, ám­de mind­vé­gig an­nak tu­da­tá­ban, hogy még­is­csak ő az er­dé­lyi szel­lem fel­emel­ke­dé­sé­nek pár­ját rit­kí­tó ott­ho­na; kis­le­gé­nye­ké, if­ja­ké, ma­tu­ran­du­so­ké; va­gyis mind­azo­ké, akik hol fe­ke­te, hol fe­hér esztendőkkel kergetőzve szom­jaz­tak a re­mé­nyek­kel hi­te­gető jövendőre. Akik­nek a bal­la­gás or­go­na­vi­rág-il­la­ta si­ke­rek­kel és ku­dar­cok­kal, mo­so­lyok­kal és könnyek­kel meg­pa­kolt, lé­lek­hez si­mu­ló, so­ha el nem hagy­ha­tó úti ta­risz­nyát akasz­tott egy­kor a vál­lá­ra.

Az is­ten­há­za ván­dor­ló óri­ás­ár­nyé­ká­ban haj­lott desz­ka­pa­lánk mö­gött hú­zó­dott meg a bel­vá­ro­si re­for­má­tus lel­ké­szi hi­va­tal zöldellő bi­ro­dal­ma: az egy­ko­ri Ha­rang­láb­kert. Ne­vét a to­rony­nél­kü­li temp­lom szom­széd­sá­gá­ban fel­ál­lí­tott fa­szer­ke­ze­tű építmény­ről kap­ta. Nyo­ma sincs már. Ke­mény két­száz esz­ten­de­je múlt, hogy el­ham­vasz­tot­ta egy bal­jós­la­tú pil­la­nat fel­lán­go­ló, tü­zes nyel­ve. Ám a va­la­mi­kor fel­szen­telt ha­rang he­lyén, gyer­mek­éve­im­ben, óri­ás-di­ó­­fa il­la­tos vi­tor­lá­ja bom­lott az ég fe­lé; sze­münk elől a vi­lág ba­ját el­ta­kar­ta, mi­köz­ben kü­lön­le­ges au­rá­já­val óva­to­san bal­zsa­moz­ta a tü­né­keny esztendők meg­őr­zés­re ér­de­mes re­lik­vi­á­it. Az eme­le­ten la­kó Lász­ló csa­­lád gon­doz­ta a ker­tet. Dezső bá­csi­nak, a tu­dós lel­ki­pász­tor­nak, a val­lás­ta­nár­nak, szerkesz­tőnek és le­vél­tá­ros­nak, az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok iro­dal­mi moz­gal­ma lel­kes szervezőjének szi­kár alak­ja szá­mom­ra (tu­dom, má­sok­nak is!) fe­led­he­tet­len, mi­ként egész sze­mé­lyi­sé­ge. Két ki­sebb fi­á­val né­ha­nap­ján oly­annyi­ra meg­ker­get­tük Winnetou és Old Shatterhand szel­le­mét, hogy tán még ma is ott kö­röz­né­nek fé­lel­mük­ben a nagy­dió­fa ár­nyé­ká­ban, ha szép­sé­ges lom­bo­za­tát egy éhes bal­ta ha­ra­pá­sa, jó né­hány év­vel ezelőtt, el nem küld­te vol­na az örö­kös vadászme­zők­re.

A kert mel­lett emel­ke­dett az ott­ho­nom. Az 1830-as évek­ben Leder Jó­zsef és Winkler György ter­vei sze­rint emelt ta­ná­ri la­ká­sok hal­vány­zöld iker-ház­so­ra. Meg­va­ló­sult ál­ma­im és ku­dar­ca­im fe­led­he­tet­len szín­te­re. Ne­ves pro­fesszo­rok lak­ták már első pil­la­nat­tól kezd­ve bolt­íves föld­szint­jét, tá­gas, hár­sak­kal ár­nyé­kolt eme­le­ti la­ká­sa­it. S mi­vel­hogy Apá­czai nagy múl­tú kol­lé­gi­u­má­nak ak­ko­ri­ban Édes­apám, Árkossy Sán­dor volt éve­kig az igaz­ga­tó­ja (föld­raj­zot, tör­té­nel­met és csil­la­gá­szat­tant ok­ta­tott), így ma­gunk is év­ti­ze­de­ken át él­vez­het­tük eme ta­ná­ri lak­osz­tá­lyok ven­dég­fo­ga­dás­ra te­rem­tett, megtisztelő levegő­jét. Az ott la­kó nagy elődök né­pes so­ra nem ki­sebb ne­ve­ket rejt, mint Gyu­lai Pál ta­nár-kri­ti­ku­sét, a lapszerkesztő Ko­vács Dezső és Gönczy Lász­ló igaz­ga­tó­két; de az író Kuncz Ala­dár és a költő Áprily La­jos szin­túgy hosszú éve­ket töl­tött eme Kol­lé­gi­um­mal szemező la­ká­sok va­la­me­lyik­ében. A föld­szin­ten em­lék­táb­la jel­zi, hogy 1827-ben ott szü­le­tett Szil­ágyi Sán­dor, az er­dé­lyi tör­té­net­írás kiemelkedő sze­mé­lyi­sé­ge. Tulogdi Já­nos pro­fesszort, a ter­mé­szet­rajz és geo­ló­gia pro­fesszo­rát gyak­ran lát­tam ha­za­fe­lé bal­lag­ni; alat­tunk pe­dig Tárcza Ber­ta­lan ének- és ze­ne­ta­nár, az Er­dé­lyi Da­los Szö­vet­ség egy­ko­ri el­nö­ke la­kott.

Még a kes­keny Mi­no­ri­ta ut­ca előtt, újabb is­ko­la­épü­let hir­de­ti a sar­kon, hogy az ezer­nyolc­szá­zas esztendők első har­ma­dá­ban ott nyílt meg a Bel­vá­ro­si Re­for­má­tus Le­ány­is­ko­la, amely­nek lát­vá­nya bi­zony az­óta fe­le­dés­be me­rült, mi­u­tán ala­pos vál­to­zá­sok tör­tén­tek raj­ta. Új ar­ca nem is il­lesz­ke­dik kü­lö­nös­kép­pen az ut­ca tör­té­nel­mi han­gu­la­tá­hoz.

A sa­rok után, nap­nyu­gat irá­nyá­ban, a Te­le­ki-ház er­ké­lyes-osz­lo­pos, késő ba­rokk épü­le­té­nek nyu­gal­mat su­gár­zó (né­mi­leg a főtéri Bánffy-palotára em­lé­kez­tető) hom­lok­za­ta fo­gad. Az 1790-ben Bu­da­pes­ten szü­le­tett Te­le­ki Jó­zsef örö­köl­te e tetszetős épü­le­tet. A Hu­nya­di­ak ko­rá­nak későbbi ki­vá­ló ku­ta­tó­ja, aki úgy­szin­tén a re­for­má­tus kol­lé­gi­um­ban vé­gez­te ta­nul­má­nya­it: hat éven át Er­dély kor­mány­zói tiszt­sé­gét is el­lát­ta. ő lak­ta va­la­mi­kor az ud­va­ri ár­kád­sor­ral dí­szí­tett fa­la­kat, ám­de ne­kem en­nél töb­bet je­len­tett, ha az ut­ca fel­öli trak­tus föld­szin­ti ab­la­ka­it tár­va nyit­va ta­lál­tam, s így lop­va be­te­kint­het­tem Szopos Sán­dor ko­lozs­vá­ri festőművész mű­ter­mé­nek szá­mom­ra ak­kor még is­me­ret­len, vi­szont egész to­váb­bi éle­tem­re mély nyo­mo­kat ha­gyó vi­lá­gá­ba.

E főúri pa­lo­ta mel­lett sze­rény­ked­ve gub­baszt a Pataki–Tollas ház. Meg­süp­pedt fa­la­i­ból rám kö­szö­nő csöpp­nyi ab­la­kai ma­hol­nap már a föld szint­jén áll­nak, ahon­nan ezek után bár­mi­kor ki­lép­ve, akár el is in­dul­hat­nak ked­vük­re egy hol­das éj­je­len, Szent György vi­a­da­lá­nak cso­dá­la­tá­ra.

És akár­csak Dá­vid mel­lett Gó­li­át, úgy me­re­de­zik tőszomszédságában az 1930-ban meg­épült, később négy esz­ten­de­ig a Má­tyás ki­rály ne­vét is viselő Di­ák­ház és Ét­kez­de, mely if­jú­ko­rom és egye­te­mis­ta éve­im em­lé­ke­ze­tes ze­nei hang­ver­se­nye­i­nek má­ig fe­led­he­tet­len szín­te­re volt.

Át­el­len­ben, a hárs­fa­lom­bok mö­gé meg­hú­zó­dó hom­lok­zat­ról gróf híd­vé­gi Ne­mes Já­nos és gróf beth­le­ni Beth­len Po­li­xé­na há­zas­sá­gá­ra uta­ló csa­lá­di cí­mer bá­mul­ja a járókelőket. Ma ez a tisz­tes főúri épü­let az egy­ko­ri Er­dé­lyi Múzeum-Egyesület égi­sze alatt egy­be­gyűlt le­vél­tá­ri anya­gok fél­tett kin­cse­it őr­zi. Bi­zony, jó len­ne va­la­mi­kor, csen­des me­di­tá­ció köz­ben, a múlt il­la­tát rejtegető pa­pír­lap­ja­i­nak ti­tok­rej­tő vi­lá­gá­ban el­me­rül­ni.

Köz­vet­le­nül mel­let­te, a ré­gi Vár­me­gye­há­za za­jo­sabb időkre em­lé­ke­zik, mi­u­tán az 1896-os esztendő ta­va­szán, a mil­len­ni­um év­for­du­ló­já­ra meg­ren­de­zett em­lék­gyű­lés­nek adott ott­hont. Ám sze­ren­csé­je nem volt hosszan­tar­tó: ha­ma­ro­san ma­gá­ra ma­radt, mi­helyt hi­va­ta­lai a vá­ros túl­ol­da­lán tá­ga­sabb épü­let­be köl­töz­tek. Ez­után el­ad­ták. Bér­ház lett belőle. Ma is az. Va­la­mi­kor gyak­ran meg­for­dul­tam levegős, csil­lo­gó pad­ló­za­tú eme­le­ti ter­mé­ben, mű­pár­to­ló, is­me­rő­söm meg­hí­vá­sá­ra, gyak­ran ismétlődő, vi­ták­kal fű­sze­re­zett ba­rá­ti lá­to­ga­tá­sok al­kal­má­val.

Az imitt-amott vi­rág­fü­zé­res, más­hol ba­rok­kos ar­cu­lat­tal dí­szí­tett, úgy­ne­ve­zett Karcsay-házak a dé­li ol­da­lon, mint há­rom jó ba­rát, szo­ro­san egy­más­hoz si­mul­nak. Va­la­ha a pi­a­ris­ta rend bir­to­ká­ban áll­tak. Em­lé­ke­im sze­rint a szé­les­re tárt ab­la­kok mö­gül mind­un­ta­lan egy va­ló­di di­ák­szál­lás élet­za­jok­kal fű­sze­re­zett lár­má­ja áradt; leg­alább is én így vél­tem ar­ra tar­tó út­ja­i­mon a kiszűrődő han­gok­ból meg­hal­la­ni.

Ez­után már­is a re­for­má­tus kol­lé­gi­um mél­tó ve­tély­tár­sa fo­gad: hisz te­kin­te­tem előtt ma­ga­so­dik a je­zsu­i­ták jog­utód­ja­ként továbbélő, hír­ne­ves pi­a­ris­ta főgimnázium em­pi­re stí­lu­sú épü­le­té­nek ko­mor tömb­je. (A szel­lem e két ott­ho­na, a min­den­na­pi szó­hasz­nálatban rö­vi­den: „Ref”, il­let­ve „Piari” volt). Má­ria Te­ré­zia 1777-ben ki­adott és Ratio Educationis né­ven el­hí­re­sült ren­de­le­te, mely a tan­kö­te­le­zett­sé­get ír­ta elő, új len­dü­le­tet adott a ke­gyes­ren­di­ek vá­rosszer­te nép­sze­rű in­téz­mé­nyé­nek. A pi­a­ris­ta kon­vik­tus, a Ne­mes If­jak Kon­vik­tu­sa és Rend­há­za köz­vet­le­nül őmellé iga­zo­dik. A je­zsu­i­ták hár­mas-be­tűi ol­vas­ha­tók a ka­pu­bol­to­zat fö­lött: IHS, az­az: Iesus Homi­num Salvator. A ma­gas­ban ne­me­si cí­mer­pajzs­ok jel­zik, hogy a Bá­tho­ry–Apor sze­mi­ná­ri­um ősi épü­le­té­be lép­he­tek be, ión osz­lo­pok­kal dí­szí­tett ba­rok­kos ka­pu­za­tán. Sok más ne­ves sze­mély mel­let, a vi­ha­ros éle­tű altorjai Apor Pé­ter is e bolt­ívek alatt kezd­te ta­nul­má­nya­it, aki Methamorphosis Transylvaniae cí­mű te­kin­té­lyes mű­vé­vel a ti­zen­nyol­ca­dik szá­za­di er­dé­lyi tör­té­net­írás kiemelkedő alak­ja lett.  Per­sze, vál­to­zó idők jár­tak er­re is, mint min­den fe­lé a kör­nyé­ken. Az épü­let­együt­tes egy­kor Má­ria Te­ré­zia Fiúnevelde né­ven mű­kö­dött, majd a sza­bad­ság­harc ide­jén ka­to­nai fog­da lett; sőt, ide­ig-órá­ig még si­ra­lom­ház is. Ám­de re­fek­tó­ri­u­ma min­den­kép­pen szemgyönyörködtető.

És a vál­to­zó ko­rok, a múlt ismétlődő vi­ha­rai, az er­dé­lyi tör­té­ne­lem ku­sza er­de­jé­ben gyak­ran tet­ték pró­bá­ra e hely ki­su­gár­zá­sát, a genius locit, mely­nek au­rá­já­ban val­lás és tu­do­mány bé­ké­sen jár­ha­tott kéz a kéz­ben, annyi év­szá­za­don át. Még­is, el­ér­ke­zett a pil­la­nat, hogy egyet­len épü­let­nek sors­ál­do­za­ta­ként – ön­hi­bá­ján kí­vül – kell­jen kanossza-útját be­jár­nia, mely, úgy tű­nik, még ma sem ért tel­je­sen vé­get. Az ut­ca nyu­ga­ti fe­lét ura­ló sárgábarnás klin­ker­tég­lás új egye­te­mi épületről van szó, mely az idők so­rán a Fe­renc Jó­zsef, a Fer­di­nánd, ma a Babeş-Bolyai ne­ve­ket hor­doz­ta ma­gas­ba törő tim­pa­non­ja hom­lok­za­tán. Kü­lön­le­ges jelentőséggel fel­ru­há­zott föld­jé­ben már év­szá­zad­ok óta a tu­do­mány mag­vai csí­ráz­tak, így zak­la­tott ko­runk­ban eh­hez mél­tó sze­re­pet vál­lalt ma­gá­ra. A zord idők a Mayer Ede ál­tal meg­min­tá­zott al­le­go­ri­kus szob­ro­kat (a név­adó oszt­rák csá­szár és ma­gyar ki­rály alak­já­val együtt), me­lyek va­la­mi­kor a ki­für­kész­he­tet­len tá­vol­ba te­kin­tet­tek a vá­ros fe­lett, rend­re szét­hord­ták, meg­cson­kí­tot­ták, meg­sem­mi­sí­tet­ték. A szel­lem vá­ro­sá­nak ok­ta­tói gár­dá­ját is meg­hur­col­ták, nem egy­szer. Ám a lel­ki­is­me­ret sza­bad­sá­gá­nak sze­mély­re sza­bott elviselhető ha­tá­rai ki­is­mer­he­tet­le­nek; ezt tes­te­sí­ti meg szá­munk­ra Sza­bé­di Lász­ló és Csen­des Zoltán pro­fesszo­rok tra­gi­kus sor­sú em­lé­ke is.

S no­ha az idő vas­fo­gá­tól meg­vi­sel­ten, de áll­nak még az ut­ca­vé­gen a Bá­tho­ry Ist­ván er­dé­lyi fe­je­de­lem és len­gyel ki­rály 1581-ben Vilnában kelt ala­pí­tó ok­ira­tá­val szen­te­sí­tett, első ko­lozs­vá­ri egye­tem fa­lai, ahol va­la­mi­kor, akár „babéros, mes­te­ri és dok­to­ri fo­ko­za­tot” is el le­he­tett ér­ni. Csa­lá­dunk ke­dé­lyes, ré­gi ismerőse, Fej­ér Mik­lós, a ma­gyar nyely és iro­da­lom ta­ná­ra, ak­ko­ri­ban az öreg vár­fal­ra bá­mész­ko­dó eme­le­ti trak­tus né­hány tá­gas he­lyi­sé­gét lak­ta, így ma­gam is szám­ta­lan­szor ko­cog­tam vé­gig a hu­za­tos fo­lyo­sók idő mar­ta kö­ve­ze­tén, messze el­rö­pült di­á­kok lát­ha­tat­lan nyo­má­ban lé­pe­get­ve. A ka­pu fö­löt­ti bolt­ív­ben meg­hú­zó­dó Szent Jó­zsef-szo­bor után, az egy­ko­ri fiúneveldét – mi­ként ma­gam is több­ször fül­ta­nú­ja vol­tam –, na­pi szó­hasz­ná­lat­ban job­bá­ra csak Szent Jós­ka né­ven em­le­get­ték. Amott pal­lé­roz­ta ma­gát bá­ró Jó­si­ka Mik­lós, a re­gény­író, és a szé­kely­föl­di Zágon büsz­ke­sé­ge, if­jú Mi­kes Ke­le­men, Rá­kó­czi fe­je­de­lem hű ka­ma­rá­sa. Ak­kor még nem sejt­het­te, hogy a Far­kas ut­cai temp­lom csú­csán pihenő Sar­ló­csil­lag, mely a kol­lé­gi­um­tól nap­ke­let­re tün­dö­költ, szá­má­ra a hosszú szám­űze­tés irá­nyát, im­már a messzi Ro­dos­tó ma­gá­nyát jel­zi. Nem is kés­le­ked­tek so­ká: ha­ma­ro­san be­ko­pog­tak az ide­gen föld so­vány ke­nye­rét kí­ná­ló év­ti­ze­dek. S mi­köz­ben a hon­vágy szün­te­len gyö­tör­te, kis ha­zá­ja egén vél­te meg­pil­lan­ta­ni az egy­re gyen­géb­ben pis­lá­ko­ló fényt, fel­je­gyez­vén: „Zágon fe­lé mu­tat egy ha­lo­vány csillag…”

Ám a mú­lan­dó­ság pil­la­na­tai be­ko­pog­nak a Far­kas ut­cá­ba is…

Vég­ér­vé­nye­sen el­tűn­nek ké­pek, az amúgy is egy­re fa­ku­lók kö­zött, me­lye­ket a rég­múlt vi­sel­tes fáty­lá­val bo­rí­tott le. Csak­hogy még­is ked­ves ut­cám por­ci­ká­ja va­la­hány tünedező szép raj­zo­lat, ame­lye­ket lel­ki tár­la­tom titkos ter­me­i­nek gon­do­san őrzött fa­lán bár­mi­kor oly szí­ve­sen meg­cso­dál­ha­tok.

Hisz hol van már az 1821-ben, klasszi­cis­ta stí­lus­ban meg­épí­tett Thália ott­ho­na, az első ma­gyar kő­szín­ház ké­pe? Ahol a fák­lya­fé­nyes es­ték pa­rá­dés dí­vá­ja, Dé­ry­né Szép­pa­ta­ki Ró­za, a ma­gyar szí­né­szet er­­dé­lyi Ak­ro­po­li­szá­nak eme temp­lo­má­ba be­lép­ve, a tá­gas nézőtér lát­vá­nyá­ra így fa­kadt ki: „No, már itt le­het bát­ran a han­got ki­re­pí­te­ni a pub­li­kum kö­zé”. És a ko­lozs­vá­ri, vi­lá­got jelentő desz­ká­kon lé­pett füg­göny elé Já­szai Ma­ri, E. Ko­vács Gyu­la, Szentgyörgyi Ist­ván, csu­pán há­rom csil­lag a leg­na­gyob­bak kö­zül. Bez­zeg, a fá­tum ez­út­tal nem volt iga­zán ke­gyes. A jel­leg­ze­tes ar­cu­la­tú épü­le­tet, a Far­kas ut­ca egyik leg­szebb, messze föl­dön hí­res szim­bó­lu­mát, vé­gül le­bon­tot­ták. Az oly­kor vi­rág­ha­va­zás­ban ün­ne­pelt es­ték em­lé­ke­it, 1906. jú­ni­us 17-én, meg­ha­tó búcsú­e­lő­a­dáson, Ti­borc és Bánk kö­zö­sen si­rat­ta el.

És hol van az 1720 kö­rül be­fe­je­zett je­zsu­i­ta, ké­sőbb pi­a­ris­ta aka­dé­mia dísz­te­len, ba­rokk hom­lok­za­ta, amely a je­len­le­gi, neoreneszánsz épü­let he­lyén vár­­ta a szel­lem hű ba­rá­ta­it egy­ko­ron? Bi­zony, má­ra az is csu­pán Ve­ress Fe­renc­nek, Ko­lozs­vár szor­gal­mas kró­ni­ká­sá­nak ha­lo­vány, első-fotográfiáin mu­to­gat­ja tu­dós esztendőkben meg­öre­ge­dett, ma­gas hom­lo­kát. Pe­dig va­la­mi­kor ő is hoz­zá­tar­to­zott az is­ko­la-ut­ca dísz­let­vi­lá­gá­hoz, amely, az­óta, le­tűnt idők fe­le­dés­be me­rült szín­já­té­ka lett.

Vi­szont ar­ra ma­gam is igen jól em­lék­szem még (mi­u­tán nem egy­szer ku­po­rog­tam be­já­ra­ta íves­re kop­ta­tott grá­di­csa­in), ami­kor köd­dé vált a múlt erek­­lyéi irán­ti mély­sé­ges apá­tia ítélőszéke előtt né­hai Sza­kács Ist­ván uram föld­szin­tes-ve­ran­dás há­zi­kó­ja is, amely a kál­vi­nis­ta egy­ház­köz­ség 1664. évi lel­tár­köny­vé­be fog­lal­tak sze­rint: a kol­lé­gi­um kö­ze­lé­ben állt, és „ki­ben la­kott Apátzai Uram”.  Ha más nem is, de ta­lán még a vénülő hár­sak meg­em­lé­kez­nek ró­la, úgy es­te­fe­lé, egy­más közt su­ho­gó be­szé­dük­kel.  Az­tán el­jö­het még az idő, mi­kor is a meg­hur­col­ta­tott tör­té­ne­lem el­hul­ló kár­tya­lap­jai közt egy­re re­mény­te­le­neb­bül ku­tat majd az em­lé­ke­zet. De a pót­lás sem min­den­kor üd­vös, lám, az Apá­czai­-ház po­ra­i­ra fel­épí­tett Akadémiai Könyv­tár épü­le­te, mint zor­don kre­a­tú­ra, im­már örök­re vérző seb ma­rad az ut­ca fáj­dal­ma­san el­rú­tí­tott ar­cu­la­tán.

Úgy ér­zem, né­ha csa­ló­ká­nak tűn­het az el­fo­gult kép­ze­let al­ko­nyi szü­le­mé­nye, egy-egy ho­má­lyos árny­kép sej­té­se, a ke­mény va­ló­ság­gal történő össze­ha­son­lí­tás vi­szony­la­tá­ban. Sőt, az is meg­le­het, hogy a kü­lön-kü­lön ész­lelt han­gok tisz­ta­sá­ga is oly­kor hagy ma­ga után né­mi kí­ván­ni­va­lót. Ám­de az össz­hang­zat, ha vé­ge­ze­tül még­is felemelő és tisz­tán csengő, ak­kor ta­lán ér­de­mes volt az oda­fi­gye­lés­re. A lát­ha­tat­lan még nem egyenlő a nem-lé­te­zés­sel.  Mert fa­lak­ban is ké­pes to­vább él­ni a lé­lek, és ka­pu­al­jak­ban is, és ka­pu­ki­lin­csek­ben is, ha va­la­ha be­fo­ga­dó ott­hont je­len­tett szá­má­ra kör­nye­ze­té­nek bársony-kő­vi­lá­ga.

No­ha rit­kul­ni lát­szik a csa­ta­sor, azért tart még a játsz­ma. Az élet-sakk­táb­la fekete-fehér-igen-nem me­ze­jén áll még a Sza­bók bás­tyá­ja, Szent György lo­va, az el­bá­gyadt őszfutár.  Ve­lük van még esély. Dum spiro, spero. – Míg élek, remélek…

Vé­gül még egy kér­dés: Hell Mik­sa aszt­ro­nó­mi­ai mérőműszerei va­jon meg­van­nak-e még az egy­ko­ri ke­gyes­ren­di Pi­a­ris­ta Főgimnázium titokrejtő szer­tá­ra­i­ban? Azok, ame­lyek­kel a nem­zet­kö­zi hí­rű tu­dós, bi­zo­nyá­ra nem egy­szer kém­lel­te a Tej­út pis­lá­ko­ló lám­pá­sa­i­nak, menny­bolt­ra ki­fe­szí­tett, resz­ke­teg fény­­so­rát. Jól em­lék­szem rá: ma­gam is szám­ta­lan­szor meg­cso­dál­tam Far­kas ut­cai lan­gyos nyár­es­te­ken, mint bom­lik ki lomb­ko­ro­nák öleléséből az ég sö­tét ba­ráz­dá­ja men­tén, Is­ten vég­te­len csil­lag­ve­té­se. Eköz­ben, a fö­lém bo­ru­ló ha­tár­ta­lan­ság fe­ke­te kö­pe­nyén, egy-egy parányló fény­pont las­san meg­in­dul­ni lát­szott, és ha­mar­já­ban to­va­su­hant. Le­hullt. Alig messzebb, mint a szom­szé­dos Petőfi ut­ca. Ta­lán épp az örök­ké ki­tárt vas­rá­csos ka­pu mö­gé, ahol a Há­zsongárdi temető bé­kés Pan­the­on­já­nak lágy hal­mai vá­ra­koz­tak rá.

A sárkányölő hű­vös lo­vas szob­rát lézengő, szá­raz fa­le­ve­lek tán­col­ják kö­rül.

Már-már a hárs­vi­rág­il­la­tú em­lé­ket is ma­gá­val ra­gad­ja egy ha­va­sok­ról be­som­for­dá­ló, metsző fu­val­lat.

Ilyen idő jár­ja. Szent And­rás ha­va kö­ze­leg.

Gon­do­lom, már be is for­dult az ut­ca­sar­kon. Bár­mely pil­la­nat­ban itt le­het.

Amint be­lép, dermesztő hó­ta­ka­ró­já­val be­bo­rít­ja a Far­kas ut­ca év­szá­za­dos kö­ve­ze­tét.

Tö­ké­le­tes a csend. Ám az or­go­na mint­ha hallgatózna…

Ne­tán még­is csak hall­szik va­la­mi a messzi­re el­szö­kött nyár­ból?

Úgy tű­nik, igen.

Tü­csök­ci­ri­pe­lés a csillagmezőkön…

 

Bu­da­pest, 2009. jú­li­us 9.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008