Művelődés

Ve­ress Évát több, mint fél év­szá­zad­dal ezelőtt Ko­lozs­vá­ron a sé­ta­té­ri sta­di­on­ban Boldis Lász­ló at­lé­ti­kai is­ko­lá­já­ban is­mer­tem meg. Ma­gas­ug­ró volt, gyak­ran meg­cso­dál­tam, amint ki­tar­tó­an gya­ko­rol a ma­gas­ság meg­hó­dí­tá­sá­ért. Ez a po­zi­tív vo­ná­sa sa­ját­ja ma­radt, később, a szel­le­mi mun­ka csú­csa­i­nak az átugrásakor is. Az egye­te­mi évek alatt, még a ré­gi Bo­lya­in, ők vol­tak szá­munk­ra a na­gyobb év­fo­lyam, akik­re fel­néz­tünk. Ve­lük együtt mi is ben­ne él­tünk, ab­ban a szel­lem­ben, ami­ről, ak­kor nem is sej­tet­tük, hogy mennyi­re vé­gig­kí­sér ben­nün­ket élet­pá­lyán­kon.

Később Enyeden Hor­váth Zol­tán vendégszerető há­zá­ban meg­is­mer­tem édes­ap­ját, Ve­ress Ist­vánt. Mind­ket­ten Beth­len-kol­lé­gi­u­mi vén­di­á­kok vol­tak, és sok­szor em­lé­kez­tek együtt a kö­zép­is­ko­lás múlt­ra.

1990 után Évá­val új­ra ta­lál­koz­tunk Nagyenyeden és Ko­lozs­vá­ron is. A gye­rek­ko­ri ba­rá­ti kap­cso­lat új­já­é­ledt.

Csombordi gyer­mek­kor

Ami­kor Éva életéről, mun­ká­já­ról me­sélt, az a be­nyo­má­som ala­kult ki, hogy édes­ap­ja egyé­ni­sé­ge, hi­va­tá­sa, enyedi, csombordi éle­tük, a kis­gye­rek­kor meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet töl­tött be. Ve­ress Ist­ván Nagyenyedet és vi­dé­két tar­tot­ta szülőföldjének, an­nak el­le­né­re, hogy hosszú, tar­tal­mas éle­te na­gyob­bik ré­szé­ben csa­lád­já­val együtt Ko­lozs­vá­ron élt. Nagy­enyedi éveiről ír­ja: „Há­lás va­gyok az Úr­is­ten­nek, hogy en­gem ide te­rem­tett a vi­lág közepére“, ugyan­is az enyediek köz­ked­velt da­la sze­rint: „gye­re ba­bám Enyedre, itt a vi­lág közepe“. Nem vé­let­len az enyedi kötődés, hi­szen Éva apai nagy­szü­lei is nagyenyediek vol­tak. Itt vált csa­lá­di vo­nás­sá a ter­mé­szet­sze­re­tet, amely a csa­lád késsőbbi éve­it is átitatta.

Ter­mé­sze­tes, hogy a kör­nye­zet és az em­be­ri ke­ret, amely­ben a csa­lád élt, Év­ára is ha­tott. Édes­ap­ja sű­rű hi­va­tás­be­li el­fog­lalt­sá­ga el­le­né­re szí­ve­sen fog­lal­ko­zott le­á­nya­i­val. Éva alig más­fél éves votl, ami­kor édes­ap­ja ki­rán­dul­ni vit­te. Előfordult, hogy a há­ti­zsák­já­ban ci­pel­te ma­gá­val. Eze­ken az uta­kon is­mer­te meg a kis­lány a vad­vi­rá­go­kat, ta­lán legelső volt a ta­va­szi hé­rics, amely­nek a la­tin ne­vét is (Adonis vernalis) meg­ta­nul­ta. Ezt kö­vet­te a töb­bi nö­vény a gyor­san ki­ala­ku­ló faj­is­me­ret hosszú lis­tá­ján. Gyak­ran el­lá­to­gat­tak a Ba­gói tó­hoz, ame­lyik egyik ked­venc tú­ra­cél­pont­juk volt. Az erdőktől kör­be­vett „fe­ne­ket­len tó“ nem­csak bo­ta­ni­ka­i­lag, ha­nem va­dász szem­pont­ból is ér­de­kes hely­szín­nek bi­zo­nyult. Édes­ap­ja gyak­ran élt is va­dász szen­ve­dé­lyé­nek. A ter­mé­szet­já­rás köz­ben meg­élt ka­lan­dok Évá­ban kitörölhetelen nyo­mo­kat hagy­tak. Egy­szer az Urak fá­ja fe­lé me­net kis­sé le­ma­radt, és egy őzbak csör­te­tés köz­ben majd­nem le­ver­te a lá­bá­ról, meg­szep­pent az ijedség­től, de édes­ap­ja ha­mar meg­vi­gasz­tal­ta.

A csa­lád­ra később is oly­annyi­ra jellemző ker­tész­ke­dé­si haj­lam ki­ala­ku­lá­sa, a nagyszülők ko­rá­ba nyú­lik vissza. Apai nyagyapja, id. Ve­ress Ist­ván egy 10 hek­tá­ros gyü­möl­csöst bé­relt a nagyenyedi Gyü­mölcsészeti Egylettől, de a szép­szá­mú csa­lád szá­má­ra nem­csak gyü­möl­csöt, ha­nem zöld­sé­ge­ket is ter­mesz­tett. A nagy­ma­má­val együtt ta­ní­tó­ként in­dul­tak az élet­be, majd a nagy­apa el­vé­gez­te a ze­ne­kon­zer­va­tó­ri­u­mot, és hang­sze­res ze­nét ta­ní­tott a Beth­len Kol­lé­gi­um tanítóképzőjében. Főállásban a gya­kor­ló­is­ko­lát igaz­gat­ta, köz­ben gon­doz­ta a ker­tet is. Sok ze­nei ren­dez­vény szervezője volt, és test­vé­ré­vel, Ve­ress Gá­bor­ral ők vol­tak ak­ko­ri­ban a kol­lé­gi­u­mi ze­nei élet moz­ga­tó­ru­gói. Éva te­hát elődjei ré­vén kap­cso­ló­dik a hír­ne­ves ősi is­ko­la tör­té­ne­té­hez. A csa­lá­di kró­ni­ká­ban a ker­té­szet pár­hu­za­mo­san sze­re­pel az em­ber­ne­ve­lés ne­mes ha­gyo­má­nya­i­val. An­nál is in­kább, mert há­rom leg­kö­ze­leb­bi hoz­zá­tar­to­zó­ja: édes­­ap­ja, anyai nagy­ap­ja, az­az Nagy Bé­la és apai nagy­ap­ja, Ve­ress Ist­ván a csombordi fe­le­ke­ze­ti is­ko­lá­ba ta­ní­tot­tak.

Első ta­ní­tó­ja Csombordon Fü­löp Ist­ván volt. Pis­ta bá­csi az ak­tív ta­ní­tók so­rá­ba tar­to­zott, ka­rá­cso­nyi ün­nep­sé­get, fo­nót szer­ve­zett a fa­lu­si nép­nek, a kis Éva is sze­rep­hez ju­tott, ugyan­is ő ol­vas­ta fel a gyer­mek­ver­se­ket. Nyá­ron a ta­ní­tó bá­csi­val Bodokra men­tek vo­nat­tal, ahol a hí­res bodoki rét vi­rág­zó il­la­tá­ra a mai na­pig em­lék­szik. „Hogy­ne em­lé­kez­nék éle­tem első vo­na­tos ki­ruc­ca­ná­sá­ra. Fe­lejt­he­tet­len em­lék volt szá­mom­ra! Ahogy ro­bo­gott ve­lünk a vo­nat, a ten­ger­nyi Olt, a bor­víz­for­rás, a bodoki ház, mind-mind ele­ve­nen él az em­lé­ke­ze­tem­ben.” Az 1946-os szá­raz­ság ide­jén a csombordiak egy év­re nélkülöző szé­kely gye­re­ke­ket fo­gad­tak. A Ve­ress csa­lád­nál is la­kott két fiú, Já­nos és Nán­dor. A gye­rek­lét­szám nö­ve­ke­dé­sé­vel a négy­osz­tá­lyos is­ko­la így egykettőre hét­osz­tá­lyos­sá vál­to­zott. Később Éva a csombordi mezőgazdasági is­ko­la arany­kor­sza­ká­ról írt cik­ké­ben em­­lé­­ke­zik első osz­tá­lyos ta­ní­tó­já­ról, Pis­ta bá­csi­ról. Ta­kács Il­di­kó új­ság­írót idé­zi: „Fü­löp Ist­ván­ról el­mond­ha­tó, hogy az lett, ami­re szü­le­tett: a kö­zös­ség szervezője, nevelője. Sze­ret­te a fi­a­ta­lo­kat, tisz­tel­te a kö­zös­sé­get, és Pis­ta bá­csi­ként fo­ga­lom­má vált Er­dély­ben. Hogy mi­ként élt di­ák­jai szí­vé­ben, azt leg­job­ban a di­ák­nó­ta pél­dáz­za: „Csombord volt a szü­lő­hazám, ott ne­velt Pis­ta apám”. Jó­val később, idős ko­ruk­ban, Fü­löp Ist­ván, Évá­hoz fűződő kap­cso­la­ta ba­rát­ság­gá ne­me­sült.

Éva éle­té­nek első sza­ka­szá­hoz szo­ro­san kap­cso­ló­dik egy má­sik je­les sze­mé­lyi­ség, Nagy End­re, a Beth­len Kol­lé­gi­um Té­li Gaz­da­sá­gi Is­ko­lá­já­nak a későbbi Csom­bordi Mezőgazdasági Szakközépiskola első igaz­ga­tó­ja. Éva édes­ap­já­val társszerzőként Nagy End­re, a sok­ol­da­lú szak­ok­ta­tó cí­mű cik­ké­ben em­lé­ke­zik meg End­re bá­csi­ról: „Mit je­len­tett szá­mom­ra End­re bá­csi kö­ze­lé­ben él­ni? Gond­ta­lan és bol­dog gyer­mek­ko­rom meg­ha­tá­ro­zó egyé­ni­sé­ge volt. Ott lak­tunk az is­ko­la ud­va­rán End­re bá­csi­ék tőszomszédságában, na­pon­ta lát­tuk egy­mást és gyak­ran be­szél­get­tünk. Később is vissza-vissza­tér­tek Csombordra. Ho­gyan em­lék­szik később gyer­mek­ként, majd serdülőként ezek­re az évek­re? „Kö­zös ki­ruc­ca­ná­sok, a csombordi szőlőbe, rend­sze­rint End­re bá­csi­ék­kal együtt, fürdő­zések a Ma­ros­ban, majd hosszú sé­ták a park­ban, mind-mind hoz­zá­tar­toz­tak a csombordi nyá­ri és őszi napokhoz.“ Bar­tók Ár­pád­dal, édes­ap­ja va­dász kol­le­gá­já­val is so­kat ki­rán­dul­tak együtt. Me­zei Sándorné Ju­lis­ka is mély nyo­mott ha­gyott éle­té­ben, kü­lö­nö­sen iro­dal­mi fel­ol­va­só es­té­i­vel. Éle­te első sze­rep­lé­se is egy csombordi köz­művelődési ese­mény­hez kapcso­lódik, ami­kor öt­éves ko­rá­ban ver­set sza­valt. „Azt, hogy az élet­ben a ke­mény és pon­tos mun­ká­hoz szok­tam, igé­nyes csa­lá­do­mon kí­vül a Csombordon töl­tött évek­nek és End­re bá­csi­nak kö­szön­he­tem. Sok szép és ked­ves em­lék fűz eh­hez a hely­hez, amely nem­csak a szülőföldet je­len­tet­te szá­mom­ra, de aho­va bár­mi­kor szí­ve­sen té­rek vissza, ahol min­dig ott­hon érez­tem ma­gam.”

Ta­nu­ló évek

Ami­kor Ve­ress Ist­vánt meg­hív­ták a ko­lozs­vá­ri mezőgazdasági főiskolára a ma­gyar kar zöld­ség­ter­mesz­té­si tan­szé­ké­re, Éva tíz­éves volt, és a har­ma­dik osz­tályt vé­gez­te. 1949-es ko­lozs­vá­ri át­köl­tö­zé­sük után a hely­szín vál­to­zott ugyan, de a csa­lád élet­mód­ja ter­mé­szet­sze­re­te­te a ré­gi ma­radt. A növekedő, serdülő kis­lány szá­má­ra em­lé­ke­ze­te­sek ma­rad­tak az édes­ap­já­val meg­ej­tett ta­va­szi sza­lon­ka­le­sek, va­la­mint a nagy­sze­rű té­li tú­rák. Éva el­be­szé­lé­sei alap­ján mind az enyedi, mind a ko­lozs­vá­ri tú­rák meg­edzet­ték, csi­szol­ták aka­rat­ere­jét, fel­ké­szí­tet­ték az élet későbbi, iga­zi pofonai el­vi­se­lé­sé­hez.

A csombordi há­rom szép is­ko­lai év után a ne­gye­di­ket már Ko­lozs­vá­ron a lu­the­rá­nus is­ko­lá­ban foly­tat­ta. Ötödiktől a Kis­mes­ter ut­cai ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba járt, ahol Orosz Gá­bor volt az igaz­ga­tó, és aki­nek le­á­nya­i­val, Ka­ti­val és Jut­ká­val ép­pen nem­ré­gi­ben újí­tot­ták fel a kap­cso­la­tot, ré­gi is­ko­la­tár­sa, Balló Mar­git köz­ve­tí­té­sé­vel. He­te­dik­ben az ún. ab­szol­vá­ló vizs­gát kitűnő ered­ménnyel zár­ta, majd a 3. szá­mú le­ány­lí­ce­um­ban vé­gez­te el a kö­zép­is­ko­lát. Dé­vai ne­vű ma­gyarszakos tanárnőjére jól em­lék­szik, mert ne­ki kö­szön­he­ti, hogy az írás később fon­tos hi­va­tá­sá­vá vált éle­té­nek. Ku­lin ne­vű sporttanárnője ko­sa­raz­ni ta­ní­tot­ta, majd egy al­ka­lom­mal, ami­kor kö­zép­is­ko­lás at­lé­ti­ka-ver­senyt ren­dez­tek, őt is ki­vá­lasz­tot­ták, így ke­rült a Boldis Lász­ló és Tóth Er­zsé­bet ve­zet­te sport­is­ko­lá­ba. Az it­te­ni jó kö­zös­sé­gi szel­lem­ben is­mer­ke­dett meg későbbi első fér­jé­vel, Krézsek Vil­mos­sal. Új­év­kor fa­li­új­sá­got ké­szí­tett, ami első szer­kesz­tői mun­ká­ja volt, és eb­ben min­den­ki ka­pott egy ta­lá­ló, test­re­szabott jó­kí­ván­sá­got. Nem­rég meg­ta­lál­ta a ked­ves ré­gi al­ko­tást, amely­nek két év­fo­lya­ma je­lent meg, és egyik pél­dá­nyát Boldis ta­nár úr hosszú ide­ig őrizte. A 16. szü­le­tés­nap­ját két­szer ün­ne­pel­te: első al­ka­lom­mal, ami­kor csombordi szál­lás­hely­ük­re a ta­ná­ri kart is meg­hív­ták; má­sod­szor a csombordi pin­cé­ben, ahol meg­is­mer­ke­dett Csávos­sy Györggyel, aki cso­dá­la­tos ope­ra­ári­á­kat éne­kelt. Mint később be­val­lot­ta, ez volt éle­té­nek leg­szebb szü­le­tés­na­pi aján­dé­ka.

Az apai élet­nyo­mok a pá­lya­vá­lasz­tás­ban és a fo­ko­za­to­san ki­ala­ku­ló hi­va­tás­tu­dat­ban is fellelhetők. Először or­vos­nak ké­szült, majd el­ha­tá­roz­ta, hogy ker­tész­mér­nök lesz, vé­gül a bi­o­ló­gi­á­nál kö­tött ki. A kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nyok után a Bo­lyai Egye­tem ter­mé­szet­rajz–ké­mia sza­kát vá­lasz­tot­ta, aho­va a fel­vé­te­li alap­ján elsőnek ju­tott be, majd a Babeş és a Bo­lyai egye­te­mek erőszakos egye­sí­té­se után 1960-ban évfo­lyamelsőként vé­gez­te el az ak­kor már össze­vont bi­o­ló­gia–föld­rajz sza­kot. Egyik év­fo­lyam­tár­sa, Ma­da­ras Il­di­kó így em­lék­szik vissza rá: „Vé­gig kitűnő ered­mé­nyek­kel vég­zett, kü­lö­nö­sen a bi­o­ló­gia tár­gyak iránt von­zó­dott, kel­le­mes, sze­rény és szép le­ány volt”. Ugyan­ab­ban az év­ben, kezdő ta­nár­ként Ha­rasz­to­son, az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban ta­nár­ko­dott. Át­él­te a kezdő ta­ná­ri pá­lya örö­me­it és ke­ser­ve­it. A ten­ger­nyi sár nyil­ván szo­kat­lan volt a vá­ro­si élet­hez szo­kott fi­a­tal tanárnőnek, de ha rö­vid időre is, meg­ta­lál­ta a kul­csot a fa­lu if­jú­sá­ga, a gye­re­kek fe­lé: Petőfi ün­nep­sé­get ké­szí­tett elő és ál­lí­tott szín­pad­ra. Rö­vid ta­nár­ko­dá­sa vé­gén szé­pen bú­csúz­tat­ták, mint később el­me­sél­te: „egy sze­kér ibo­lyát kap­tam tőlük és éj­je­li ze­nét, amit a he­lyi kol­le­gák iri­gyel­tek is egy ki­csit, hi­szen őket nem ér­te ilyen meg­tisz­tel­te­tés”.

A tu­do­mány út­ja­in

1961-től 1969-ig la­bo­ráns­ként dol­go­zott a Babeş–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem fi­zi­ka ka­rán, majd 1969-től 1976-ig bi­o­ló­gus volt a kar ult­ra­hang­ok­kal fog­la­ko­zó la­bo­ra­tó­ri­u­má­ban. Itt egy fel­ta­lá­lói sza­ba­dal­ma is szü­le­tett a zöld­sé­gek minőségi és mennyi­sé­gi nö­ve­ke­dé­sé­re ki­dol­go­zott mód­sze­re alap­ján. Később két újí­tást vég­zett, egyik az ult­ra­hang in­ten­zi­tá­sá­nak a mé­ré­sé­vel, má­sik a te­rá­pi­ás ge­ne­rá­tor­ral kap­cso­la­tos. 1976-tól főkutató, majd 1995-től egye­te­mi ta­nár, a bi­o­ló­gia–geo­ló­gia kar do­cen­se. Ve­ress Éva ku­ta­tó­ként és ok­ta­tó­ként 49 évet dol­go­zott az egye­te­men, ahol két igen ne­héz tan­tár­gyat ok­ta­tott, a bio­fi­zi­kát és a bio­ké­mi­át. Ezt tart­ja fő mun­ká­já­nak, ami lé­nye­gé­ben ki­töl­töt­te egész éle­tét.

Jelentős sze­re­pet ját­szot­tak te­vé­keny­sé­gé­ben az egye­tem utá­ni ta­nul­má­nyok. Több mint húsz al­ka­lom­mal vett részt rö­vi­debb-hosszabb, né­hány nap­tól egy-két hó­na­pig terjedő ta­nul­mány­uta­kon. Első tudomány­népszerűsítő cik­ke a Ko­runk­ban je­lent meg az ult­ra­hang­ok bi­o­ló­gi­ai hasz­no­sí­tá­sá­ról. Az 1990-es évek ele­jén Ba­jor An­dor ja­vas­la­tá­ra több mint száz cik­ket írt a ka­to­li­kus csa­lá­di lap­ba. 1971 és 1998 kö­zött szim­pó­zi­u­mok, nyá­ri in­ten­zív tan­fo­lyam­ok, nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­ák, ösz­tön­dí­jas ku­ta­tá­sok, to­vább­kép­zé­sek ak­tív részvevője volt. Ilyen cél­ból járt töb­bek kö­zött Pé­csett, Bu­da­pes­ten a Sem­mel­we­is Egye­te­men, Sze­ge­den, Deb­re­cen­ben, Gödöllőn, Westerwaldban (Né­met­or­szág), Zü­rich­ben. Dok­to­ri dol­go­za­tát 1969 és 1973 kö­zött ké­szí­tet­te el E. A. Po­ra aka­dé­mi­kus ve­ze­té­sé­vel.

Az ult­ra­hang­ok ta­nul­má­nyo­zá­sá­val és bi­o­ló­gi­ai al­kal­ma­zá­sá­val Ve­ress Éva érin­ti a bio­fi­zi­ka, a bi­o­ló­gia és a fi­zi­ka kö­zöt­ti ha­tár­te­rü­le­te­ket, és itt jelentőset al­ko­tott. Ezt bi­zo­nyít­ják meg­je­lent köny­ve­i­nek té­mái: Ult­ra­hang a bi­o­ló­gi­á­ban (Da­cia Könyv­ki­adó, Ko­lozs­vár, 1973), Kör­nye­zet­vé­de­lem és me­ző­gaz­daság (Ceres Könyv­­ki­adó, Bu­ka­rest, 1977), Ultrasaunete în me­di­cină şi biologie (Társszerzők Vasile Vasilescu és Nagy Jó­zsef, Editura Medicală, 1984), Ult­ra­hang­ok a bi­o­ló­gi­á­ban és az or­vos­tu­do­mány­ban (Társszerző Fo­dor Fe­renc, Tu­do­má­nyos és En­cik­lo­pé­di­ai Könyv­ki­adó, Bu­ka­rest, 1985).

Ve­ress Éva több mint száz tu­do­má­nyos pub­li­ká­ció szerzője. Az írá­sok zö­me a Studia Universitatis Babeş–Bolyai cí­mű egye­te­mi tu­do­má­nyos fü­zet­ben je­lent meg. Ku­ta­tá­sa­i­nak, ér­te­ke­zé­se­i­nek alap­­té­má­ja az ult­ra­hang ta­nul­má­nyo­zá­sa, ha­tá­sa a legkülönbözőbb ter­mesz­tett nö­vé­nyek­re (pa­ra­di­csom, sár­ga­ré­pa, re­tek, ubor­ka, bú­za, cu­kor­ré­pa, va­la­mint a Douglas- és a lucfenyő, il­let­ve a je­ge­nye). Ezen­kí­vül vizs­gá­la­ta tár­gyát ké­pez­te az ult­ra­hang­ok ha­tá­sa a Koch-bacilusra, a fe­hér vér­sej­tek­re és a vö­rös vér­sej­tek­re. Jelentősebb mun­ka­tár­sai vol­tak: D. Auslander Dezső, Elena Albu, Nicolae Albu, Tu­dor Porumb és szá­mos di­ák­ja. Az írá­sok ma­gyar, ro­mán, né­met, fran­cia és an­gol nyel­ven je­len­tek meg a különböző fo­lyó­irat­ok­ban. A gya­ko­ri társszerzőség Éva jó kom­mu­ni­ká­ci­ós ké­pes­sé­gé­re és har­mo­ni­kus mun­ka­kap­cso­la­ta­i­ra utal.

Több nem­zet­kö­zi, il­let­ve bel­föl­di tu­do­má­nyos ülés­szak­ra hív­ták meg előadónak, ér­te­ke­zé­sei anya­gát ki­ad­vány­ok­ban kö­zöl­ték. 1979 szep­tem­be­ré­ben Vi­seg­rá­don az ult­ra­hang­ok bi­o­ló­gi­ai, il­let­ve bio­fi­zi­kai ha­tá­sá­ról, 1993 már­ci­u­sá­ban Szol­no­kon az ökotermékek táp­lál­ko­zás élet­ta­ni szerepéről, 1999 de­cem­be­ré­ben pe­dig Bu­da­pes­ten a min­den­na­pi kör­nye­ze­ti mérgeinkről ér­te­ke­zett. Ha­son­ló té­ma­kö­rök­ben tar­tott előadásokat Ko­lozs­vá­ron is. Az 1972 és 1988 kö­zöt­ti időszakban nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­á­kon el­hang­zott ér­te­ke­zé­sei össze­sen 13, bel­föl­di elő­a­dá­sai pe­dig össze­sen 15 kö­tet­ben je­le­ne­tek meg, mind­eh­hez hoz­zá kell ad­ni még az 1999 és 2009 kö­zött a nö­vény­vé­del­mi fó­ru­mokon és a biogazdálkodók tu­do­má­nyos ér­te­kez­le­te­in el­hang­zott előadáso­kat is.

Hi­va­tás és hob­bi

Rit­kán for­dul elő, hogy va­la­ki­nek a hob­bi­ja oly kö­zel áll­jon a hi­va­tá­sá­hoz, mint Évá­nál. A hi­va­tás­ként gya­ko­rolt bi­o­ló­gi­ai és me­ző­gazdasági tu­do­má­nyos­sá­got, a gye­rek­ko­rá­tól el­sa­já­tí­tott ökoker­té­szet kel­le­mes és hasz­nos idő­töl­tés­ként egé­szí­ti ki. Nem kel­lett tá­vol ke­rül­nie hi­va­tá­sá­tól, hogy ak­tí­van pi­hen­jen, la­zít­son. Adott a kert, ahol min­dig ki­kap­cso­lód­ha­tott, és ahol Bor­dás Sza­bolcs és Só­gor Esz­ter sze­mé­lyé­ben ta­nít­vá­nyai a mai na­pig fel­ke­re­sik, és akik­re na­gyon büsz­ke.

Hol is kezdődött az egész? A vá­lasz itt is az apai szel­lem­ben keresendő, amely a ko­lozs­vá­ri la­ká­suk mel­let­ti min­ta­kert­ben is ér­vé­nye­sült. Éva kis­gyer­mek ko­rá­tól itt ta­nult meg ker­tész­ked­ni. Édes­ap­ja po­zi­tív ne­ve­lé­si el­vei sze­rint le­á­nya­it, Évát és Ju­cit önál­ló mun­ká­ra szok­tat­ta. Sa­ját kis par­cel­lá­kat kap­tak, amit meg­mun­kál­tak, a ki­adott mun­kát az apa min­dig szi­go­rú­an meg­kö­ve­tel­te és ellenőrizte. Ez élet­re szó­ló­an ki­ala­kí­tot­ta kész­sé­gü­ket, és meg­sze­re­tet­te ve­lük a ker­ti mun­kát.

Ör­mény szár­ma­zá­sú anyai nagy­any­já­tól el­sa­já­tí­tot­ta a sa­já­tos ör­mény kony­ha sok­fé­le tit­kát, de át­vet­te édes­ap­ja fran­cia út­já­ról ho­zott re­mek kony­hai fo­gá­sa­it is, pél­dá­ul az íz­le­tes sa­lá­ták ké­szí­té­si mód­ját. Az egész­sé­ges táp­lál­ko­zás meggyőződéses hí­ve és egy­ben terjesztője lett. A Bu­da­pes­ten ki­adott Biokultúra fo­lyó­irat­ban so­ro­za­tot je­len­te­tett meg Nagy­anyám főztje cím­mel. Kert­jü­ket édes­ap­ja még 94 éves ko­rá­ban is fel­ás­ta, 96 éves ko­rá­ban még ki­jött és ta­ná­cso­kat osz­to­ga­tott kertész­kedő le­á­nyá­nak. Éva ma úgy gon­dol­ja, hogy olyan gaz­dag apai ta­pasz­ta­lat hor­do­zó­ja, amely­nek egyik igen fon­tos hely­szí­ne ép­pen a csa­lá­di kert, ahol nem­csak meg­áll­ta a he­lyét, de to­vább is fej­lesz­tet­te az örö­költ tu­dást.

Ve­ress Évát 2004-ben nyug­­dí­jaz­ták, de ez­után is óra­adó ta­ná­ra ma­radt a Babeş–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem kör­nye­zet­tu­do­má­nyi sza­ká­nak. To­vább­ra is ak­tív sze­re­pet töl­tött be a mezőgazdasági tu­do­má­nyos­ság­ban és az ökogazdálkodásban. Pá­ter Bé­la, a hí­res ko­lozs­vá­ri bo­ta­ni­kus, gyógy­­nö­vény­ku­ta­tó ha­lá­lá­nak 70. év­for­du­ló­já­ra ren­de­zett tu­do­má­nyos em­lék­ülé­sen előadást tar­tott. A 2008. jú­ni­us 20–22-én a Pá­ter-for­rás­hoz szer­ve­zett ki­rán­du­lás al­kal­má­val be­mu­tat­ta a bo­ta­ni­kus ked­venc gyógy­nö­vé­nye­it. Ez a tú­ra és ta­nul­sá­gai meg­ele­ve­ned­nek né­hány későbbi előadásában is. Ugyan­eb­ben a hó­nap­ban, 24-én előadást tar­tott Piliscsabán a Bio­klub tevékenységéről, be­mu­tat­va a Pá­ter Bé­la ál­tal gyűj­tött és hasz­nált gyógy­nö­vé­nye­ket. Szep­tem­ber 5-én a Sár­kö­zi Pé­ter-díj át­adá­sa al­kal­má­val előadást tar­tott az er­dé­lyi ökogazdálkodásról. No­vem­ber 25-én az Er­dé­lyi Mú­zeum-Egyesület évi tu­do­má­nyos ülés­sza­kán a Tu­do­mány nap­ja al­kal­má­val öko­ló­gi­ai kert­mű­ve­lé­si módszerekről tar­tott előadást. Eb­ben a té­ma­kör­ben nyá­ron két-há­rom rá­dió­adás­ban is sze­re­pel. Több mint 400 tudománynépsze­rű­sítő cikk szerzője. Az Er­dé­lyi Gaz­da fo­lyó­irat szerkesztőjeként sok hasz­nos gya­kor­la­ti tu­dás­sal szol­gál a bio­ker­té­szek­nek.

A szak­má­hoz szo­ro­san kap­cso­ló­dó környezetkímélő gaz­dál­ko­dá­son és írá­son kí­vül hob­bi­ként van je­len Éva éle­té­ben a ki­rán­du­lás, a mo­dern képző­művé­szet irán­ti ra­jon­gás, va­la­mint az iro­da­lom, a szín­ház és a bridzs.

Elismerések

Ve­ress Évának Magyar­or­szá­gon több elismerésben volt része, mint itt­hon. 2007. szep­tem­ber 4-én nagy megtiszteltetés érte, ami­kor Bu­da­pes­ten átvehette a Sárközy Péter Emlékérmet a ko­lozsvári Bioklub megszerve­zésében be­töl­tött szerepéért és a Sárközy Péter szellemi­ségéhez méltón végzett ok­tatói, kutatói és ismeretterjesztő mun­kásságáért. Természetesen ez nem az egyedüli elismerés, ami­vel munkásságát illették. Erről ta­nús­kod­nak a ven­dégprofesszori meg­hí­vások, pél­dá­­ul a bu­da­pes­ti Sem­mel­we­is Or­vostudományi Inté­zet­be (1991. április-május, meghívó: Rontó Györgyi, a Bio­fi­zi­kai Intézet igazgatója), a Deb­re­ce­ni Egye­tem­re (1997 áprilisa, meghívó Gonda István a zöldségtermesztési fa­kultás dékánja) és ugyan­csak Deb­re­cen­be az Agrártudományi Egye­tem­re (1999 februárja, meghívó Kövics György pro­fesszor).

Több kül- és belföldi egyesület tag­ja. Például tag­ja a Bioterra, a Kertbarátok Lap­ja és az Erdélyi Gaz­da folyóiratok munkakö­zös­ségének. Továbbá volt tag­ja a Re­­g­i­­onális Környezetvédelmi Bizott­ságnak (1978–1990) és a testület zajbizottságának (1982–1984, 1984 –1990-ig elnöki minő­ségben), a Ma­­gyar Ult­ra­hang Társaságnak (1982-től), a Ma­gyar Biokultúra Egyesületnek (1978–1990). 1996 óta tag­ja a Ma­gyar Újságírók       Ro­mániai Egyesületének, az Erdélyi Ma­gyar Múzeum-Egyesületnek, 1999 óta az Erdélyi Ma­gyar Műszaki Tu­dományos Társaságnak, 2006 óta a Kolozsvári Társaságnak, 1991-től 2007-ig a Ko­lozs­vári Bioklub elnöke. 2002 óta a Ma­gyar Tu­dományos Aka­dé­mia köztestületi tag­ja.

Érdemoklevelet ka­pott a Ma­gyar Biokultúra Egyesülettől, va­la­mint a Romániai Biogazdál­ko­dók Egyesületétől, hűségoklevéllel ju­tal­maz­ta a Romániai Biogaz­dál­kodók Egyesülete.

Epilógus

A hét évtizedes élet első sza­kaszában nyílott ki Éva érdeklő­dése a természet iránt. Jó ala­pok­kal in­dul tehát a kin­cses városba, ahol mind­ez kiegészült a közép­iskolai és az egye­te­mi tudással. Ennél is fon­to­sabb volt az a lel­ki többlet, amit szüleitől örökölt. Édesapjától a természetszeretetet, a kemény és igényes munkát, az alaposságot, pontosságot ta­nul­ta meg, édesanyjától pe­dig azt a képességet, hogy amit jónak, he­lyes­nek lát, azt váltsa is valóra. Első házasságában (1962) szüle­tett leánya, Krézsek Márta szintén a Ve­ress nagy­apa nyom­do­ka­in ha­lad. Két évet a csombordi is­ko­lá­ban kertészetet ta­nult, majd a Biológiai Kutatóintézetbe került, je­len­leg a Deb­re­ce­ni Orvostudo­mányi Egye­tem Biokémiai Inté­zetének kutató asszisz­ten­se. Éva második férjével, (1974) Tóthfalussy Béla rádiószerkesztővel 1992-ben együtt létrehozta a Kertbarátok Egyesületét, amely­nek tisz­­te­let­be­li elnöke Ve­ress István, ügyvezető elnöke pe­dig Tóthfa­lus­sy Béla volt.

A vidéki, gyor­san tovatűnő általános is­ko­lai tanárkodás emlé­kezetes epizódja után iga­zi ön­magát a tu­dományos munkában és a ma­gas szintű oktatói tevé­keny­ségben találta meg. Elsőként népszerűsítette Romániában a kör­nyezetkímélő gazdálkodást. Hob­bi­ja, a biokertészet végig­kí­séri életútját. Mindvégig a sze­rény, hivalkodás nélküli magatar­tás jel­lem­zi. A nehéz per­cek­ben, édesanyja, édesapja, majd férje ápo­lásában, immár tíz éve, meg­ér­tő türelmes magatartást tanúsít. Eb­ben hűséges segítőtársai László Anikó és Miklós, akik egyébként édesapját apjukként szerették és tisztelték.

Éva élete apai életnyomokon ha­ladt, ez volt a meg­határozó mo­dell számára. Továbblépett a tu­dományban, nem elégedett meg a középszerűséggel, ha­nem min­dig tu­da­to­san törekedett ar­ra, hogy ere­de­tit, szeb­bet és job­bat al­kos­son. Tu­domány­népszerűsítő mun­ká­ja jelentős hozzájárulás az egész­séges életmód terjeszté­sé­hez, ami­re igen­csak szüksége van a 21. század emberének. Mun­kás­sá­gát több külföldi elismerés övezte, de itt­hon is tekintélyt szer­­zett. 70. születésnapján mun­ká­ban eltöltött, tar­tal­mas életre te­kint­het vissza. Ev­vel a távolról sem tel­jes összefoglalással kí­vá­nok ne­ki hosszú, szép éveket!