magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Takács Gábor: Barcsay Jenő tanár és festőművész emlékére


 

A kö­zel­múlt­ban a sze­ren­csés vé­let­le­nek egy­be­esé­se foly­tán Bar­csay Jenő és mű­vé­sze­te gyak­ran ke­rült az érdeklődés köz­pont­já­ba. Ta­valy de­cem­ber­ben a Ko­runk Ga­lé­ria szer­ve­zé­sé­ben lát­hat­tunk egy gyűj­te­mé­nyes, értékmegőrző ki­ál­lí­tást Ko­lozs­vá­ron a Bánffy pa­lo­ta ter­me­i­ben, ahol Bar­csay Jenő ne­vé­vel és mun­ká­i­val is ta­lál­koz­hat­tunk. Később Kán­tor La­jos Barcsaytól Vincef­fyig cí­mű köny­vét mu­tat­ták be szin­tén a kin­cses vá­ros­ban a Gau­deamus köny­ves­bolt­ban, mind­két eseményről Né­met Jú­lia írá­sát ol­vas­hat­tuk a Sza­bad­ság ha­sáb­ja­in. Ugyan­ak­kor a Ke­le­men La­jos Mű­em­lékvédő Tár­sa­ság köz­ben­já­rá­sá­ra ké­szült em­lék­táb­lát is le­lep­lez­ték a mes­ter szülőházán a me­ző­ségi Ka­to­na egy­ko­ri jegyzői kú­ri­á­ján.

Takács Gábor: Barcsay JenőBarcsay Jenő a Mezőség egyik nagy szü­lött­je. E ba­rát­sá­gos vi­dé­ken amer­re a szem el­lát, ga­bo­na­föl­dek, dom­bok so­ra­koz­nak. A tó­rend­szer nyu­ga­ti ré­szén szét­szórt kis fa­lu fek­szik: Ka­to­na. A pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban a múlt szá­zad­for­du­ló vi­dé­ki kú­ri­á­i­nak jel­leg­ze­tes épü­­le­te áll. Egy­ko­ron, az 1900-as évek­ben jegyzői kú­ria volt.   Va­la­mi­kor az 1980-as évek ele­jén a Ko­runk­ban Barcsay Jenőről írt ta­nul­mány­ban a következőket ír­tam: „E há­zat egy­ko­ri la­kó­ja te­szi ne­ve­ze­tes­sé. Úgy hi­szem, ma már e ház meg­ér­de­mel­ne egy em­lék­táb­lát. Ki­csit, szerényet, de tisz­te­le­tet keltőt, mint egy­ko­ri la­kó­ja, Bar­csay Jenő volt. Mert itt szü­le­tett 1900 ja­nu­ár­já­ban a ma­gyar kép­ző­mű­vészet e ki­vá­ló egyé­ni­sé­ge, in­nen in­dult egy élet­út, me­lyet ma már jog­gal em­le­get­nek olyan ne­vek tár­sa­sá­gá­ban, mint Szinyei Mer­se Pál, Moholy-Nagy Lász­ló, Vik­tor Vasarely, Kepes György.” Nos, alig több mint húsz év el­tel­té­vel em­lék­táb­la áll Barcsay Jenő szülőházán.

Barcsay Jenőről szük­ség­sze­rű­en kettős ké­pet al­kot­tunk: Barcsay a festőművész és Barcsay a pe­da­gó­gus. Ám en­nél ő va­ló­já­ban jó­val több volt: je­len­ség. Az az em­ber, akit min­den­ki is­mert festé­sze­té­ről, mo­za­ik­ja­i­ról, a te­le­ví­zió és a rá­dió mű­so­ra­i­ból, vagy akár ki­ra­ka­tok fo­tó­i­ból. Ki­csiny, gon­do­zott alak­ja, ápolt fe­hér sza­kál­la min­den­hol tisz­te­le­tet kel­tett, ahol fel­tűnt. Sé­ta­bot­já­val, ta­ná­ros kül­se­jé­vel, szem­üve­gén át­vil­la­nó szi­go­rú te­kin­te­té­vel ma­ga volt az élő tör­té­ne­lem. Alak­ja szer­ve­sen il­lesz­ke­dett be kör­nye­ze­té­be, mint­­egy alá­húz­va tér és for­ma egy­ségéről ki­ala­kí­tott el­mé­le­tét. Köz­is­mert alak­ja nem­csak ki­ál­lí­tó­ter­mek­ben és mú­ze­u­mok­ban volt is­me­re­tes, a ka­ba­rék szö­veg­írói is szí­ve­sen él­tek a lehetőséggel, hogy utal­ja­nak rá. És itt hadd me­sél­jek el egy rö­vid kis tör­té­ne­tet. A nyolc­va­nas évek kö­ze­pén Bu­da­pes­ten jár­tam, és al­kal­mam volt meg­néz­ni egy ka­ba­ré­mű­sort Rá­to­nyi Ró­bert elő­a­dásában. Eb­ben a mű­so­rá­ban Rátonyi Ró­bert a képzőművészet mai hely­ze­tét tag­lal­ta, a különbö­ző el­bur­ján­zott irány­za­to­kat állította pel­len­gér­re. Egy adott pil­la­nat­ban így fo­gal­ma­zott: „Nem így lát­ta ezt a nagy Szinyei Merse, de még Barcsay mes­ter se”. Barcsay az az em­ber volt, akit a minisz­ter­től az utca­seprőig min­den­ki Jenő bá­csi­nak szó­lí­tott. Ab­ban a sze­ren­csés hely­zet­ben vol­tam, hogy sze­mé­lye­sen is­mer­het­tem, több al­ka­lom­mal is in­ter­jút ké­szít­het­tem ve­le, és na­gyon so­kat ta­nul­hat­tam tőle. Hú­ga, Er­zsi­ke né­ni Szamos­újváron élt. Én ab­ban az időben Szamosújvárra in­gáz­tam. Barcsay Jenő éven­te több­ször meg­­lá­to­gat­ta hú­gát, ilyen­kor utá­nam kül­dött, so­kat be­szél­get­tünk, bíz­ta­tott, bá­to­rí­tott, ki­ja­ví­tott és ta­ná­csok­kal lá­tott el. Min­dig a leg­na­gyobb há­lá­val és sze­re­tet­tel gon­do­lok vissza ezek­re a ta­lál­ko­zá­sok­ra. Meg­aján­dé­ko­zott a Mű­vé­sze­ti ana­tó­mia, a Tér és for­ma, va­la­mint Kepes György A lá­tás nyel­ve és A vi­lág új ké­pe a mű­vé­szet­ben és a tu­do­mány­ban cí­mű kulcs­fon­tos­sá­gú mun­kák­kal, és kitűnő pe­da­gó­gi­ai ér­zék­kel pró­bált be­ve­zet­ni  a képzőművészet gaz­dag tár­há­zá­ba.

Az illusztrációként használt grafikák Barcsay Jenő munkái.Egy me­leg, koratavaszi nap délelőttjén lá­to­gat­tam meg Bu­da­pes­ten Ko­dály kö­rön­di ott­ho­ná­ban. Be­szél­get­tünk művészetről, iro­da­lom­ról, zenéről – mind­ar­ról, ami az ak­kor 84 éves Barcsay Jenő éle­tét be­töl­töt­te. A má­so­dik eme­le­ti, ké­nyel­me­sen be­ren­de­zett, me­leg han­gu­la­tú la­kás hű­en tük­röz­te a mű­vész fi­nom, ér­zé­keny lel­ki­vi­lá­gát. Mind­össze a szo­ba sar­ká­ba el­he­lye­zett festőállvány árul­ko­dott la­kó­ja hi­va­tá­sá­ról. A fa­la­kon kör­be köny­ves­polc­ok, ma­gyar, an­gol, fran­cia és né­met nyel­vű köny­vek­kel zsú­fol­va. Itt-ott ha­nya­gul he­verő könyv, egy-egy Weöres Sán­dor- vagy Ju­hász Fe­renc kö­tet. A ga­lé­ria ge­ren­dá­i­ba erősített kettős fo­gan­tyú ta­nús­ko­dott ar­ról, hogy a mű­vész élet­mód­já­ban a test­edzés­nek is meg­volt a ma­ga jól meg­ha­tá­ro­zott he­lye.

A be­szél­ge­tés las­san be­in­dult. A kezdetről Barcsay Jenő így me­sélt: „Éle­te­met a vé­let­le­nek so­ro­za­ta ala­kí­tot­ta. Nem gon­dol­tam rá, hogy festő le­he­tek. A vé­let­len össze­ho­zott két olyan em­ber­rel, akik éle­te­met irá­nyí­tot­ták. Gu­lyás Kár­oly rajz­ta­nár aján­lott be egy na­­gyon gaz­dag úr­nak, Soófalvy Ilyés Sán­dor­nak, aki ha­vi 400 ko­ro­ná­val se­gí­tet­te ta­nu­lá­so­mat. Sze­­gény szülők gyer­me­ke­ként de­hogy ju­tot­tam vol­na fel más­kép­pen Bu­da­pest­re. 1920-ban ke­rül­tem be a Képzőművészeti Főisko­lára. Ha­tár­ta­la­nul bol­dog vol­tam, hi­szen olyan em­be­rek kö­zött él­het­tem, mint Szinyei Merse Pál, Lyka Kár­oly, Vaszary Já­nos, Csók Ist­ván és Rudnay mes­ter.” 1945-ben a Bu­da­pes­ti Képzőművészeti Főiskola ta­ná­ra lett, és itt ta­ní­tott har­minc éven át, het­ven­öt éves ko­­rá­ig. A képzőművészeti főiskola ta­ná­ra­ként a mi­nisz­té­ri­um ha­tá­ro­zott kí­ván­sá­gá­ra ana­tó­mia köny­vet kel­lett ké­szí­te­nie. Így szü­le­tett meg 1953-ban az im­már 18 nyelv­re le­for­dí­tott Mű­vé­sze­ti ana­tó­mia cí­mű könyv. Több év váz­la­ta­in ke­resz­tül rajz és szö­veg szer­ves mó­don kap­cso­ló­dik egy­más­hoz, a könyv lap­jai mind-mind kü­lön élvezhető mű­vé­szi ér­té­kű rajzok. Barcsay Jenő ne­vét hall­va min­de­nek előtt Mű­vé­sze­ti ana­tó­mi­á­já­ra gon­do­lunk; ez a mun­ká­ja vall leg­hí­veb­ben az em­ber irán­ti szeretetéről. A könyv min­den lap­ja egy-egy val­lo­más az em­be­ri test szép­sé­gé­be, a ter­mé­szet har­mó­ni­á­já­ba ve­tett hi­te mel­lett, ez a kö­tet nél­kü­löz­he­tet­len a mű­vé­szi ok­ta­tás­ban. Az 1954-ben ki­adott Mű­vé­sze­ti ana­tó­mi­á­já­ért Kos­suth-dí­jat ka­pott. A könyv má­­so­dik ki­adá­sá­hoz ké­szült elő­szóban Lyka Kár­oly a követke­zőket ír­ta: „Eb­ben a nagy mű­ben mint­egy ke­zet fog egy­más­sal tu­do­mány és mű­vé­szet. A szel­lem e két ha­tal­mas mo­tor­ja egye­sül itt, hogy meg­vi­lá­gít­sa a ter­mé­szet leg­szebb re­mek­mű­vé­nek, az em­be­ri test­nek for­ma­rend­jét. Év­ez­re­de­ken át ez volt a mű­vé­szet leg­ne­me­sebb becs­vá­gyá­nak tár­gya, mert hi­szen az em­ber az em­bert ér­zi át a legbensőbben”. Időrendben má­so­dik nagy jelentőségű mun­ká­ja az Em­ber és dra­pé­ria 1958-ban lá­tott nap­vi­lá­got, majd az 1966-ban meg­je­lent For­ma és tér cí­mű mun­ká­já­ban negy­ven év festői és gra­fi­kai mun­kás­sá­gá­ról ad szá­mot, an­nak mű­vé­sze­ti és mű­vé­szet­el­mé­le­ti ta­pasz­ta­la­ta­it össze­­gez­ve.

Barcsay Jenő mű­vé­sze­té­ben ele­­mi erővel kap ki­fe­je­zést a szü­lő­föld sze­re­te­te. Azok a for­mák, szép dom­bok, ame­lyek a Me­ző­sé­get jel­lem­zik, vé­gig kí­sé­rik egész éle­tét. Még nyolc­van­egy­né­hány éves ko­rá­ban is sze­re­tet­tel me­sélt a Ka­to­nát körülvevő dom­bok­ról, a Csu­há­ról, a Nyi­másról, a Koncs­nit­ról és a Pár­os­tyá­ról. A mo­nu­men­ta­li­tás fog­lal­koz­tat­ta. Fes­té­sze­té­ben a mo­nu­men­ta­li­tást nem a mé­ret, ha­nem a fol­tok és a for­mák ará­nya ha­tá­roz­za meg a vász­­non. Kis mé­re­tű ké­pe­ket fes­tett, ezekből ala­kí­tot­ta ki később na­gyobb kom­po­zí­ci­ó­it. Barcsay Jenő min­dig szí­ve­sen és szí­ne­sen me­sélt. A táj­ról pél­dá­ul azt val­lot­ta, hogy az ma­ga a ter­mé­szet. A táj alatt vol­ta­kép­pen mind­azok­nak a dol­gok­nak a so­ka­sá­gát, tö­me­gét ért­jük, ame­lyek a ter­mé­szet­ben je­len van­­nak: dom­bok, há­­zak, fák, felhők, stb. Ezek­nek az összes­ségéből ala­kul ki a táj. „Nem tu­dok el­kép­zel­ni egy for­mát tér nél­kül. Ha egy for­má­nak nincs te­re, ak­kor az a for­ma nem is él. A for­ma ak­kor kezd él­ni, ami­kor össze van forr­va a sa­ját te­ré­vel” – han­goz­tat­ta. Val­lo­má­sa a festészetről a következő volt: „Min­den ké­pet úgy kell meg­fes­te­ni, hogy egy ki­csit iz­gas­sa a nézőt, el­gon­dol­koz­tas­sa. Mi­nél ke­ve­sebb esz­köz­zel mi­nél töb­bet, a gon­do­la­tok mi­nél na­gyobb át­vitt ér­te­lem­ben vett gaz­dag­sá­gát ki­fe­jez­ni, ez le­het a mű­vé­szet csú­csa”.

Fes­té­sze­té­nek vissza-visszaté­rő té­mái az em­bert fog­lal­koz­ta­tó kér­dé­se­ket vizs­gál­ják. Em­ber-alak­jai le­egy­sze­rű­sí­tett, két­di­men­zi­ós sík­ban kel­nek élet­re, mint moz­gás­sal te­lí­tett ké­pi je­gyek. Fes­té­sze­té­ben a tó­nus­ér­té­kek a kép egyen­sú­lyá­nak lé­nye­ges ele­mei.  Kiemelkedő mun­kái: A mun­­kás­lány, Kőhegy, Szent­end­rei há­zak, Dom­bos táj, Beszélgetők, Gyá­szo­lók, Bolt­ívek, Fé­le­lem stb. Gra­fi­ká­i­ban nyo­mon követhető a Mezőség sa­já­tos mo­tí­vu­ma­i­nak mű­vé­szi me­ta­mor­fó­zi­sa, amely a későbbiekben a Szent­end­rei táj ké­pé­vel azo­no­sul. Gra­fi­ká­i­ban a mezőségi táj dom­bok, há­zak, fák, felhők, ga­bo­na­táb­lák szer­ves összességéből ala­kul ki, és ke­ret­be fog­lal­va kap élet­re. Réz­kar­ca­i­ban pél­dát­lan egy­sze­rű­ség­gel bont­ja ele­me­i­re a tá­jat, meg­döb­bentő mó­don ér­zé­kel­te­ti a ga­bo­na­táb­lák hul­lám­zá­sát.

Barcsay Jenő mun­kás­sá­gá­ban igen fon­tos sze­re­pe van a mo­za­ik­nak. Ezek­ben egy­ség­gé ötvöződik a ré­gi vi­lág han­gu­la­ta a mai élet és a konst­ruk­tív épí­té­szet kö­ve­tel­mé­nye. Szent­end­rei mo­za­ik­ját a Me­gyei Művelődési Köz­pont szá­má­ra ké­szí­tet­te 11 x 3 mé­te­res mé­ret­ben. E mo­za­i­kon nem ta­lá­lunk ter­mé­szet­hű rész­le­te­ket. Az ala­kok csak jel­zet­tek, a fe­jek ko­ron­gok, az arc­ra uta­ló je­lek is hi­á­nyoz­nak. A szent­end­rei mo­za­ik stí­lu­sa vissza­nyú­lik a bi­zán­ci mo­za­ik erőteljes előadásmódjához. Szi­go­rú for­ma­rend­jét ér­zel­mi­leg mo­ti­vál­ják, drá­mai fe­szült­ség­gel töl­tik meg az el­len­té­tes szín­har­mó­ni­ák.

Éle­té­nek fon­tos ál­lo­má­sa Szent­­end­re. 1965-ben a Zenta ut­cá­ban vá­sá­rolt ma­gá­nak egy kis tel­ket, a raj­ta lévő há­zat át­ala­kí­tot­ta, és új ott­hon­ra lelt ben­ne. Az év nagy ré­szét, áp­ri­lis­tól ok­tó­be­rig Szent­end­rén töl­töt­te, ahol a ko­pár dom­bok na­gyon em­lé­kez­tet­ték a me­ző­sé­gi tá­jak­ra. Már az első al­ka­lom­mal, ami­kor 1929-ben Szent­­end­ré­re ke­rült tud­ta, hogy eh­hez a hely­hez és kör­nyé­ké­hez so­ha nem lesz hűt­len.

Na­gyon rö­vi­den be­szél­tünk Bar­csay Jenőről és művészetéről. A té­ma min­den­kép­pen sok­kal több időt és te­ret igé­nyel­ne. A Ke­le­men La­jos Műemlékvédő Tár­sa­ság köz­ben­já­rás­ára ké­szült em­lék­táb­lá­val tör­leszt­het­tünk vaj­mi ke­ve­set a pe­da­gó­gus, a festőművész és az em­ber Barcsay Jenővel szem­be­ni sok­évi adós­sá­gunk­ból.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008