magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kovács István: „Egy a lengyel a magyarral” A lengyel–magyar történelmi kapcsolatok kulcspontjai - 1 rész


 

El­nök úr! Höl­gye­im és ura­im! Né­hány nap­pal ezelőtt a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság el­nö­ke kint járt Len­gyel­or­szág­ban, ahol két na­gyon lát­vá­nyos ren­dez­vény­re is sor ke­rült. Az egyik­re Var­só­ban, ahol a Szent Ke­reszt Temp­lom mel­let­ti épü­le­ten le­lep­lez­ték azt az em­lék­táb­lát, amely­nek fel­ira­ta sze­rint: II. Rá­kó­czi Fe­renc 1702-ben és 1711-ben hosszabb ide­ig eb­ben a ház­ban la­kott. Az ün­nep­sé­gen részt vett a len­gyel köz­tár­sa­sá­gi el­nök, Lech Kaczyñski is. A má­sik ha­son­ló jel­le­gű ün­nep­ség­re Krosnóban, Dél-Len­gye­lor­szág­ban ke­rült sor, ahol a bí­ró­ság ut­ca­front­ján olyan em­lék­táb­lát avat­tak, amely a rég­múlt azon té­nyét örö­kí­ti meg, hogy a 18. szá­zad vé­gé­ig a vá­ros­nak azon a pont­ján állt az úgy­ne­ve­zett Ma­gyar ka­pu. Dél-Len­gyel­or­szág min­den na­gyobb te­le­pü­lé­sén a dél fe­lé ki­fu­tó főút a Ma­gyar, a Ma­gyar­or­szá­gi ne­vet vi­se­li. Uli­ca Wengierska – ol­vas­ha­tó az ut­ca­név-táb­lá­kon.

Krosno jelentős vá­ros volt a 16-17. szá­zad­ban, s gaz­dag­sá­gát a to­ka­ji bor­ke­res­ke­de­lem­nek kö­szön­het­te. A vá­ros mai pol­gá­rai fon­tos­nak tar­tot­ták, hogy a Ma­gyar ut­ca egy­ko­ri vá­ros­ka­pu­já­nak em­lé­két dom­bor­mű­ben örö­kít­sék meg, így tu­da­to­sít­va a len­gye­lek­ben őseik haj­da­ni ma­gyar kap­cso­la­tát, kö­tő­dé­sét. Av­val már nem mon­dok újat, ha jel­zem, hogy ma­gyar tö­meg­tá­jé­koz­ta­tás erről az ünnepségről sem­mi­lyen in­for­má­ci­ót nem adott, ki­vé­tel a Du­na Te­le­ví­zió, amely rö­vi­den be­szá­molt Só­lyom Lász­ló len­gyel­or­szá­gi út­já­ról.

Té­mánk­ról szól­va; ref­lex­sze­rű­en azt szok­tuk mon­da­ni, hogy a magyar–lengyel kap­cso­la­tok ezer év­re te­kin­te­nek vissza. He­lyes­bí­te­nünk kell: nem ezer év­re, ha­nem ezer­egy­száz esztendőre. Az 1970-es évek­ben a dél-ke­let ­len­gyel­or­szá­gi Przemysl vá­ro­sá­ban, amely most az uk­rán ha­tár kö­ze­lé­ben fek­szik – nagy­apá­ink, déd­apá­ink szá­má­ra mennyi­re is­mert volt ez a hely­ség! – egy la­kó­te­lep épí­té­se so­rán sí­rok­ra lel­tek az ala­pot ásó mun­ká­sok. Ér­te­sí­tet­ték a przemysli Nem­ze­ti Mú­ze­um ré­gé­sze­it, akik meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy nem ősszláv te­met­ke­zé­si helyről van szó, ahogy az első pil­la­nat­ban vél­ték, ha­nem hon­fog­la­lás ko­ra­be­li előkelő ma­gyar tisztségviselők sír­ja­i­ról. A krak­kói Michal Parczewski pro­fesszor és a przemysli ré­gész, Andrzej Koperski több évig tar­tó ku­ta­tás­ba kezd­tek, s ar­ra tu­do­má­nyos meggyő­ző­dés­re, ered­mény­re ju­tot­tak, hogy a 10. szá­zad­ban, te­hát a hon­fog­la­lás­tól kö­rül­be­lül a 950-es éve­kig Przemysl, Halics és Vla­gyi­mir (ma­gya­rul Ladomér) tér­sé­gé­ben az egyik ka­to­nás­ko­dó törzs nem kelt át a Kár­pá­to­kon, ha­nem a Kár­pá­tok észak­ke­le­ti há­gó­i­nak vé­del­mé­ben be­ren­dez­ked­ve ál­lam­fé­le­sé­get szer­ve­zett. Ezen a te­rü­le­ten és en­nek szom­széd­sá­gá­ban élő szláv nép­cso­por­tot lendzsánnak (lêdzianin) hív­ták. In­nen a len­gyel nép­név, ame­lyik egyéb­ként a vi­lág összes nyel­vé­ben – há­rom ki­vé­te­lé­vel – a pol tő­ből szár­ma­zik.

A len­gyel ál­lam Poznañ és Gniezno tér­sé­gé­ben ala­kult meg a 10. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben, ahol a polánok – a „meg­mű­velt föl­dek la­kói” – él­tek. En­nek kö­vet­kez­té­ben a „pol” kü­lön­fé­le bővítményeivel je­lö­lik a len­gyel né­pet. A ma­gya­ro­kon kí­vül a lit­vá­nok és az uk­rá­nok nép­el­ne­ve­zé­se utal a lendzsánokra. A lit­vá­nok lenkasoknak, az uk­rá­nok lachoknak hív­ják a len­gye­le­ket.

A len­gyel ré­gé­szek és a len­gyel ko­ra­kö­zép­kor ku­ta­tói tu­da­tá­ban van­nak an­nak, hogy ezen a te­rü­le­ten, Halics és Ladomér tér­sé­gé­ben volt egy olyan ál­lam­ala­ku­lat, amely szo­ro­san kap­cso­ló­dott a hon­fog­la­lás ide­jén a Kár­pát-me­den­cé­ben berendezkedő, szer­­­veződő ma­gyar ál­lam­hoz. Ez ma­gya­ráz­za egyéb­ként azt is, hogy a 11. szá­zad má­so­dik felétől kezd­ve ál­lan­dó igé­nyük a ma­gyar ural­ko­dók­nak, hogy az em­lí­tett tér­sé­get bir­tok­ba ve­gyék. Halicsföld és Ladoméria hosszabb-rö­vi­debb ide­ig volt több­ször is a kö­zép­ko­ri Ma­gyar Ki­rály­ság ré­sze, míg az 1380-as évek vé­gén is Hed­vig királynő, Nagy La­jos le­á­nya a kér­dé­ses te­rü­le­tet vég­leg a Len­gyel Ki­rály­ság­hoz nem csa­tol­ta.

Te­hát biz­ton ál­lít­hat­juk, hogy a szo­ros ma­gyar– lengyel kap­cso­lat ezer­egy­száz év­re te­kint vissza. Mind­két ál­lam ha­son­ló po­li­ti­kai fel­té­te­lek, kö­rül­mé­nyek kö­zött szerveződött. Egyik sem a ke­le­ti ke­resz­tény­sé­get, te­hát nem Bi­zán­cot, ha­nem a nyu­ga­ti ke­resz­tény­sé­get, az­az Ró­mát vá­lasz­tot­ta, vagyis a pá­pa egy­há­zi felsőbbségét is­mer­te el, an­nak szel­le­mi, po­li­ti­kai párt­fo­gá­sát ke­res­te. A pá­pa ugyan­is el­len­tét­ben állt az­zal a né­met–ró­mai csá­szár­ság­gal, amely mind a fi­a­tal ma­gyar, mind a fi­a­tal len­gyel ál­la­mot be­fo­lyá­sa alá akar­ta von­ni, va­zal­lu­sá­vá akar­ta ten­ni. Az el­len­ál­lás si­ke­res volt, s így Len­gyel­or­szág és Ma­gyar­or­szág el­ke­rül­te Cseh­or­szág sor­sát, amely fe­je­de­lem­ség­ként be­ta­go­zó­dott a né­met–ró­mai csá­szár­ság­ba, s hosszú ide­ig nem is tu­dott ki­rály­ság­gá szerveződni.

Ebből az időszakból, a kö­zép­kor­ból egy kor­sza­kot és sze­mélyt sze­ret­nék ki­emel­ni. Nagy La­jos le­á­nyá­nak az ural­ko­dá­sát, Hed­vig királynőét. 1382-ben, ami­kor Nagy La­jos meg­halt, a ko­ráb­bi szo­ká­sok alap­ján fiú utó­dot kel­lett vol­na vá­lasz­ta­ni, de a ma­gyar ki­rály­nak csak lá­nyai vol­tak. Há­rom lá­nya. A len­gyel köz­ne­mes­ség ko­mo­lyan meg­szab­ta an­nak a fel­tét­ele­it, hogy a ti­zen­két évig len­gyel tró­non is ülő Nagy La­jos lá­nyát len­gyel ki­rállyá vá­lassza. Rá­adá­sul a leg­na­gyobb le­ány, Má­ria Lu­xem­bur­gi Zsig­mond meny­asszo­nya volt. A len­gye­lek a Lu­xem­bur­gi-, Habs­burg-, Bran­den­bur­gi-, Wittelsbach-dinasztia tag­ja­it nem kí­ván­ták trón­ju­kon lát­ni. Emi­att Má­ria nem jö­he­tett szó­ba. Vé­gül Nagy La­jos leg­if­jabb le­á­nyát, Hed­vi­get vá­lasz­tot­ták meg királynővé, pon­to­sab­ban ki­rállyá. En­nek ko­ráb­bi al­ku-fun­da­men­tu­mát azok a fel­té­te­lek al­kot­ták, mi­sze­rint Nagy La­jos ki­rály – az adók le­szál­lí­tá­sán túl – el­fo­gad­ta an­nak fel­tét­ele­it, hogy a len­gyel ne­mes­ség – mai fo­gal­mak sze­rin­ti jo­gi sze­mély­ként – szin­te társ­ural­ko­dó­ja a ki­rály­nak. Ez ve­ti meg a későbbi len­gyel ne­me­si köz­tár­sa­ság alap­ját. Hed­vig tíz-ti­zen­egy éve­sen lett Len­gyel­or­szág ki­rá­lya, és mi­u­tán nagy­ko­rú lett, há­zas­sá­got kö­tött Jogaila lit­ván nagy­fe­je­de­lem­mel. Ez a frigy po­li­ti­kai jel­le­gű há­zas­ság volt, mert a Lit­ván Nagy­fe­je­de­lem­ség per­szo­ná­lu­ni­ót kö­tött a Len­gyel Ki­rály­ság­gal. Így jött lét­re Eu­ró­pa te­rü­le­ti­leg leg­na­gyobb önál­ló ál­la­ma, amely a 15. szá­zad­ban majd­nem egy mil­lió négy­zet­ki­lo­mé­tert ölelt föl. És lét­re­jött Eu­ró­pa má­so­dik leg­tar­tó­sabb uni­ó­ja is. Az első az a magyar–horvát unió volt, amely a 11. szá­zad végétől for­má­li­san 1918-ig fenn­állt. A lengyel–litván unió 1386-tól egé­szen a kettős ál­lam fel­osz­tá­sá­ig, 1795-ig lé­te­zett.

Hed­vig királynő alak­já­hoz szá­mos le­gen­da fűződik. ő volt az, aki új­já­a­la­kí­tot­ta a krak­kói egye­te­met. A krak­kói egye­tem 1364-ben ala­kult meg, de nem volt tel­jes jo­gú, gya­kor­la­ti­lag a hi­va­tal­nok­kép­zés fel­ada­tát töl­töt­te be. Tel­jes jo­gú egye­tem­mé – te­o­ló­gi­ai kar­ral és or­vos­kép­zés­sel ki­egé­szít­ve – Hed­vig királynő tet­te ha­lá­la évé­ben, 1399-ben. (Eb­ben oda­adó­an tá­mo­gat­ta őt fér­je, Ja­gel­ló Ulász­ló is.) Hed­vig volt az, aki a sze­mé­lyes kin­cse­it, ru­há­it és az ék­sze­re­it is fel­aján­lot­ta az egye­tem­nek. Ha el­me­gyünk Krak­kó­ba és lát­juk a ré­gi kol­lé­gi­u­mi épü­le­te­ket a Ja­gel­ló ut­cá­ban – gyö­nyö­rű re­ne­szánsz ud­va­rá­val együtt –, jus­son eszünk­be, hogy őket Hed­vig királynő ado­má­nyá­ból vá­sá­rol­ták az egye­tem ak­ko­ri vezetői. Az 1996-ban szent­té ava­tott Hed­vig volt az, aki a pá­pá­nál ki­jár­ta, hogy 1399-től – mint em­lí­tet­tük – tel­jes jo­gú egye­te­mé vál­has­son a krak­kói universitas. En­nek ma­gyar szem­pont­ból azért volt jelentő­sé­ge, mert 1460 és 1520 kö­zött több mint ezerkettőszáz ma­gyar, pon­to­sab­ban ma­gyar­or­szá­gi, „hungarus” di­ák ta­nul­ha­tott fa­lai kö­zött. (A ma­gyar kol­lé­gi­um a Bracka ut­cá­ban állt.) Az egye­tem­nek szá­mos ma­gyar pro­fesszo­ra is volt.

A kap­cso­la­to­kat a 15. szá­zad­ban el­mé­lyí­tet­te az is, hogy 1440-ben Ma­gya­ror­szá­gon Ja­gel­ló ural­ko­dót vá­lasz­tot­tak a trón­ra, és­pe­dig a 16 éves Ja­gel­ló Ulász­lót. Nem tévesztendő össze a későbbi Dobzse Lász­ló­val. Mi­ért dön­tött így az ak­ko­ri ma­gyar po­li­ti­kai elit? A tö­rök ve­szély mi­att. Már két év­vel ko­ráb­ban Habs­burg Al­ber­tet is azért vá­lasz­tot­ták meg ma­gyar ki­rállyá, hogy a szerveződő Habs­burg Bi­ro­da­lom a ma­ga ka­to­nai és gaz­da­sá­gi ere­jét, a Ma­gyar Ki­rály­ság­gal meg­na­gyob­bo­dott or­szág dé­li ha­tá­ra­i­nak a vé­del­mé­re tud­ja for­dí­ta­ni. Ez volt a cél­ja a Ja­gel­ló Bi­ro­da­lom ural­ko­dó­i­nak a ma­gyar trón eme­lé­sé­vel is. Mi­u­tán Ja­gel­ló Ulász­ló es­küt tett ar­ra, hogy megnövekedett bi­ro­dal­ma dé­li ma­gyar ha­tá­ra­it fog­ja vé­del­mez­ni, tö­me­gé­vel jöt­tek a – főként nincs­te­len – len­gyel ne­me­sek a ma­gyar vég­vá­rak­ban har­col­ni. Szol­gá­la­tu­kért a krak­kói kincs­tár pénz­zel vagy bir­tok­kal fi­ze­tett. Len­gyel szem­pont­ból a rö­vid éle­tű Ja­gel­ló Ulász­ló ma­gyar­ho­ni ural­ko­dá­sa nem volt nép­sze­rű a Len­gyel Ki­rály­ság­ban, mert ki­ürí­tet­te a krak­kói kincs­tá­rat.

A kö­zép­kor­ban irigy­lés­re mél­tón szo­ros volt a magyar–lengyel kap­cso­lat. Ha már a 15. szá­zad­nál tar­tunk, megemlíthető, hogy ak­kor tel­je­sen ter­mé­sze­tes volt az is, hogy Jan Dlugosz, a leg­na­gyobb len­gyel kró­ni­ka­író Vi­téz Já­nos nagy­vá­ra­di püs­pö­ki le­vél­tá­rá­ban ku­ta­tott. A krak­kói egye­tem mel­lett Krak­kó ma­gyar jelentősége a moh­ácsi ka­taszt­ró­fa után to­vább nőtt. Ek­kor, a 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben több mint száz­öt­ven köny­vet ad­tak ki a krak­kói nyom­dák­ban. Utol­só nem­ze­ti ki­rá­lyun­kat Bá­tho­ry Ist­ván­nak hív­ják. Ma­gyar részről tra­gé­dia az, hogy nem ma­gyar tró­non ült! Rex Stefanust a len­gye­lek va­ló­ban az egyik leg­na­gyobb ki­rá­lyuk­nak tart­ják. Trón­ra lé­pé­se kü­lö­nö­sen Er­dély vo­nat­ko­zá­sá­ban tet­te szo­ros­sá a magyar–lengyel kap­cso­la­to­kat. Tud­juk, hogy a szerveződő Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség első ural­ko­dó­ja, Já­nos Zsig­mond I. (Öreg) Zsig­mond len­gyel ki­rály és lit­ván nagy­fe­je­de­lem uno­ká­ja volt. Fe­je­de­lem­mé tételétől kezd­ve Gyu­la­fe­hér­vár fé­lig-med­dig len­gyel ud­var­rá for­má­ló­dott. Já­nos Zsig­mond édes­any­ja – Szapolya Já­nos fe­le­sé­ge – Iza­bel­la királynő I. Zsig­mond le­á­nya volt. Így a len­gyel köz­vé­le­mény tu­da­tá­ba be­épült a kis Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség. Rá­adá­sul Bá­tho­ry Ist­ván a kerelőszentpáli csa­tá­ban ép­pen ak­kor ver­te tönk­re a Habs­burg párt se­re­gét, ami­kor az 1574-ben a len­gyel ki­rállyá vá­lasz­tott Valois Hen­rik pár hó­na­pos len­gyel­ho­ni tar­tóz­ko­dás után a fran­cia trón meg­szer­zé­se ér­de­ké­ben ha­za­szö­kött Pá­rizs­ba, és a len­gyel ne­mes­ség­nek új ki­rályt kel­lett vá­lasz­ta­nia. Had­ve­zé­ri rá­ter­mett­sé­ge, jó tö­rök kap­cso­la­ta, a fe­je­de­lem­ség len­gyel kötődése mi­att a len­gyel ne­mes­ség szá­má­ra Bá­tho­ry ide­á­lis ural­ko­dó­nak tet­szett.

Gon­dol­junk be­le, Bá­tho­rynak mek­ko­ra te­kin­té­lye le­he­tett, ho­lott alig 60 000–80 000 négy­zet­ki­lo­mé­ter­nyi ál­la­mocs­ká­nak volt a fe­je! A lengyel–litván ál­lam kö­zel egy­mil­lió négy­zet­ki­lo­mé­terre terjedt ki. A te­rü­le­ti kü­lönb­ség el­le­né­re Bá­tho­ry Ist­vánt vá­lasz­tot­ták len­gyel ki­rállyá. Szi­go­rú fel­té­te­le­ket szab­tak ne­ki. Meg kel­lett fo­gad­nia, hogy vissza­szer­zi a len­gye­lek szá­má­ra a Bal­ti­ku­mot, ame­lyet Ret­te­gett Iván ha­dai száll­tak meg, mi­ál­tal Orosz­or­szág vég­re me­leg­ten­ge­ri kikötőkhöz ju­tott. Bá­tho­ry óri­á­si tel­je­sít­mé­nye volt, hogy a len­gyel és lit­ván ne­mes­ség­gel si­ke­rült két év­re előre meg­sza­vaz­tat­ni az adót. Há­rom zse­ni­á­li­san meg­szer­ve­zett és ve­ze­tett had­já­ra­tá­val az oro­szo­kat – ko­ro­ná­zá­si es­kü­jé­nek ele­get té­ve – ki­szo­rí­tot­ta a Bal­ti­kum­ból, amely így is­mét a len­gyel–lit­ván ál­lam szer­ves ré­sze lett. Bá­tho­ry volt az, aki a len­gyel had­se­re­get mo­der­ni­zál­ta. Lét­re­hoz­ta a csa­tá­kat eldöntő ne­héz­pán­cé­los hu­szár­sá­got. Fest­mé­nye­ken, met­sze­te­ken, fil­mek­ben lát­ha­tó, hogy a pán­cé­los hu­szár­ság szár­nyak­kal a há­tán ro­ha­moz, mint pél­dá­ul Bécs alatt ép­pen a tö­rö­kö­ket 1683 szep­tem­be­ré­ben. Ez a szár­nyak­kal ro­ha­mo­zó len­gyel hu­szár­ság csak a mű­vé­szek fan­tá­zi­á­já­ban szü­le­tett meg. A hu­szá­rok va­ló­ban föl­tet­ték a szár­nya­kat, de csak ak­kor, ami­kor baj­tár­sa­i­kat te­met­ték, és an­gya­lok­ként je­le­ní­tet­ték meg ma­gu­kat. Te­hát a szár­nyas hu­szár­ság nem lé­te­zett, de lé­te­zett a csa­tát eldöntő ne­héz­pán­cé­los hu­szár­ság, amely Bá­tho­ry Ist­ván ne­vé­hez fűződik. A len­gyel nyelv­be emi­att szü­rem­ked­tek be ek­ko­ri­ban nagy szám­ban ma­gyar sza­vak, ki­fe­je­zé­sek. Pél­dá­ul a karwasz – kar­vas – ahogy a kart be­bo­rí­tó pán­célt hív­ták. Vagy a kop­ja, a fo­kos, a si­sak és a – kontusnak – kön­tös­nek hí­vott er­dé­lyi vi­se­let, ame­lyet Bá­tho­ry és kör­nye­ze­te tett di­vat­tá len­gyel föl­dön.

Bá­tho­rynak kül­po­li­ti­ka­i­lag bo­nyo­lult, el­len­sé­ges eu­ró­pai kör­nye­zet­ben kel­lett el­fog­lal­nia a len­gyel trónt. Szin­te min­den­ki el­le­ne volt a Habs­bur­gok­tól kezd­ve Ret­te­gett Ivá­non, a ma­gát még min­dig len­gyel ki­rály­nak tar­tó Valois Hen­ri­ken át a bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­le­mig, az an­go­lo­kig. Meg kel­lett győznie az eu­ró­pai köz­vé­le­ményt ar­ról, mik a cél­jai. E cél­ból négy­nyel­vű új­sá­got adott ki; len­gye­lül, la­ti­nul, né­me­tül és ma­gya­rul ol­vas­ha­tót. ő volt az, aki a saj­tó jelentőségét fel­is­mer­ve sze­mé­lye­sen fel­ügyel­te az új­sá­got. Ha va­la­ki olyan in­for­má­ci­ót tett köz­zé lap­ja­in, amely sér­tet­te Bá­tho­ry po­li­ti­kai ter­ve­it, cél­ja­it, an­nak fe­je bi­zony a ko­sár­ba hul­lott. De nem egy nyom­dászt ne­mes­sé tett, mert mun­ká­ját jól vé­gez­te. Bá­tho­ry buz­gó ka­to­li­kus volt, de meg­to­rol­ta a más val­lá­so­kon esett sé­rel­me­ket. Nem vé­let­le­nül ír­ta Bá­tho­ry Ist­ván­ról Jan Kochanowski, a leg­na­gyobb len­gyel re­ne­szánsz költő, hogy bár örök­ké élne, vagy so­sem szü­le­tett vol­na meg. Je­lez­ve ez­zel, hogy a len­gye­lek szá­má­ra Bá­tho­ry Ist­ván or­szág­lá­sa mi­lyen nagy po­li­ti­kai és er­köl­csi ér­té­ket je­len­tett.

Bá­tho­ry mel­lett a 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben a len­gyel–magyar kap­cso­la­tok sa­já­tos alak­ja volt Ba­las­si Bá­lint. Édes­ap­ja el­len kon­cep­ci­ós pert in­dí­tot­tak, ezért a csa­lád 1570-ben Len­gye­lor­szág­ba me­ne­kült. Krosno vá­ro­sa mel­lett 10 000 arany fo­rin­tért vá­rat, bir­to­kot vá­sá­rolt egy ari­á­nus csa­lád­tól. Ba­las­si Bá­lint kitűnően meg­ta­nult len­gye­lül is. Éle­té­ben meg­je­lent egyet­len mun­ká­ja, Michael Bock né­met fi­lo­zó­fus ma­gyar­ra for­dí­tott el­mél­ke­dé­se, A be­teg lel­kek­nek va­ló fü­ves ker­tecs­ke a kamienieci vár­ban s rész­ben rymanówi ven­dég­lá­tó­ik­nál, párt­fo­gó­ik­nál szü­le­tett. Krak­kó­ban ad­ták ki. Lenyűgöző Ba­las­si Bá­lint zse­ni­a­li­tá­sa, az a me­rész­ség, ele­gan­cia, ahogy a né­met szö­ve­get ma­gyar­ra for­dí­tot­ta. Egye­te­men kel­le­ne ta­ní­ta­ni e ti­zen­nyolc éves fi­a­tal­em­ber bá­tor­sá­gát, ma­ga­biz­tos­sá­gát, ahogy az ol­dal­nyi kör­mon­da­to­kat a gon­do­lat rit­mu­sá­nak megfelelően négy-öt mon­dat­ra tör­del­ve át­ül­te­ti ma­gyar­ra. Ba­las­si költői láng­el­mé­je leg­elébb for­dí­tói zse­ni­a­li­tá­sá­ban mu­tat­ko­zott meg.

At­tól kezd­ve, hogy Bá­tho­ry Ist­ván len­gyel ki­rály lett, szin­te min­den er­dé­lyi fe­je­de­lem tö­re­ke­dett a len­gyel trón meg­szer­zé­sé­re, Ez bi­zony 1657-ben ka­taszt­ro­fá­lis kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt. 1655-ben ugyan­is Eu­ró­pa leg­na­gyobb ha­tal­ma, a svéd ki­rály­ság há­bo­rút in­dí­tott a lengyel–litván ál­lam el­len. Ez a há­bo­rú majd­nem a lengyel–litván ál­lam tel­jes szét­hul­lá­sá­hoz ve­ze­tett. A Len­gyel Ki­rály­sá­got a své­dek, a Lit­ván Nagy­fe­je­de­lem­ség nagy ré­szét az oro­szok és a fel­lá­zadt ko­zá­kok fog­lal­ták el. A lengyel–litván ál­la­mot a fel­osz­tás ve­szé­lye fe­nye­get­te. II. Rá­kó­czi György er­dé­lyi fe­je­de­lem úgy dön­tött, hogy Své­dor­szág­hoz csat­la­ko­zik, és a kü­lön­fé­le ol­da­lak­ról jött fi­gyel­mez­te­té­sek el­le­né­re 1657 ja­nu­ár­já­ban hat­ezer fő­nyi er­dé­lyi had­se­reg át­kelt a Kár­pá­to­kon, s egye­sült a hoz­zá csat­la­ko­zó ko­zá­kok­kal, ha­va­sal­föl­di­ek­kel. A fe­gyel­me­zet­len ha­dak bor­zal­mas pusz­tí­tást haj­tot­tak vég­re Dél-Len­gye­lor­szág­ban. Ez a há­bo­rú a szul­tán en­ge­dé­lye nél­kül kezdődött, ugyan­úgy, mint I. Rá­kó­czi György több had­já­ra­ta a har­minc éves há­bo­rú ide­jén. Ez utób­bi­a­kat azon­ban Isz­tam­bul utó­lag hagy­ta jó­vá. II. Rá­kó­czi György nem ka­pott utó­la­gos be­le­egye­zést, csak meg-megismétlődő til­tást. Emi­att vál­lal­ko­zá­sa az er­dé­lyi se­reg pusz­tu­lá­sá­val vég­ző­dött és az­zal, hogy Er­délyt két íz­ben is fel­dúl­ták a meg­tor­ló had­já­rat­ra kül­dött ta­tár se­re­gek.

A láng­ba bo­rult or­szág drá­má­ja mint­ha iga­zol­ta vol­na a 15. szá­za­di Lengyel–magyar kró­ni­ka azon in­tel­mét, amely 1000 kö­rül fo­gal­ma­zó­dott meg. A le­gen­da sze­rint 1000 kö­rül két kül­dött­ség, a len­gyel és a ma­gyar je­lent­ke­zett II. Szil­vesz­ter pá­pá­nál ko­ro­ná­ért. A kró­ni­ka író­ja, a már em­lí­tett Jan Dlugosz pe­da­gó­gi­ai cél­zat­tal os­to­roz­ta a len­gye­le­ket azon sza­va­kat ad­ván II. Szil­vesz­ter pá­pa szá­já­ba, mi­sze­rint „én ezek­nek a de­rék, er­köl­csös, min­ta­sze­rű­en viselkedő ma­gya­rok­nak adom a ko­ro­nát, mert ti len­gye­lek ré­sze­ges lum­pok vagy­tok, pár­tos­kod­tok, és nem ér­dem­li­tek meg a Gáb­ri­el ark­an­gyal­tól ka­pott ki­rá­lyi ko­ro­nát. De fel­hí­vom fi­gyel­me­te­ket, hogy e két nép egy­más­sal min­dig bé­kes­ség­ben, ba­rát­ság­ban él­jen, mert amennyi­ben egyik a má­sik el­len for­dul, bi­zony nagy bajt, sze­ren­csét­len­sé­get von ma­gá­ra”. II. Rá­kó­czi György 1657-es had­já­ra­ta nyo­mán ez a sze­ren­csét­len­ség va­ló­ban be­kö­vet­ke­zett.

A magyar–lengyel ba­rát­ság ek­kor már oly meg­ala­po­zott volt, hogy a len­gye­lek rö­vi­de­sen el­fe­lej­tet­ték az er­dé­lyi­ek dú­lá­sát. II. Rá­kó­czi György uno­ká­ja, II. Rá­kó­czi Fe­renc si­ke­re­sen együtt tu­dott mű­köd­ni a len­gye­lek­kel. Nem vé­let­len, hogy dél­ke­let-len­gyel­or­szá­gi Brezán vá­ro­sá­ban ad­ta ki 1703-ban a fegy­ve­res fel­ke­lés­re buz­dí­tó ki­ált­ványt. A jú­ni­us­ban meg­in­du­ló had­já­rat első sza­ka­szá­ban több száz len­gyel dra­go­nyos tá­mo­gat­ta II. Rá­kó­czi Fe­ren­cet: A sza­bad­ság­harc későbbi éve­i­ben nagy szám­mal har­col­tak len­gye­lek a ku­ru­cok ol­da­lán. A bo­nyo­lult po­li­ti­kai hely­­zet­ben II. Rá­kó­czi Fe­renc 1709-ben, 1710-ben még je­lölt is lett a lengyel–litván trón­ra.

A 18. szá­zad Eu­ró­pá­já­nak tér­kép­ét szem­ügy­re vé­ve, szembeszökő te­rü­let­vál­to­zá­so­kat fi­gyel­he­tünk meg. A szá­zad de­re­kán a lengyel–litván ál­lam már nem egy­mil­lió négy­zet­ki­lo­mé­tert fog­lalt ma­gá­ba, mi­vel a svéd há­bo­rúk után a Fe­je­del­mi Po­rosz­or­szág önál­ló­su­lá­sa után, az orosz tér­nye­rés és a ko­zák fel­ke­lé­sek ré­vén a több mint ne­gyed­mil­lió négy­zet­ki­lo­mé­ter­rel lett ki­sebb, de még így is 740 ezer négy­zet­ki­lo­mé­tert szám­lált. Ez a ha­tal­mas or­szág az 1790-es évek kö­ze­pén el­tűnt Eu­ró­pa térképéről. A len­gyel– lit­ván ál­lam há­rom­szo­ri fel­osz­tá­sa ko­moly fi­gyel­mez­te­tés volt az 1790-től kezd­ve a nem­ze­ti éb­re­dés ál­la­po­tá­ban lévő ma­gyar ne­mes­ség szá­má­ra is.

A lengyel–litván ál­lam első területvesztő meg­ráz­kód­ta­tá­sa 1772-ben kö­vet­ke­zett be. Má­ria Te­ré­zia könnyek­kel küsz­köd­ve ír­ta alá Len­gyel­or­szág első fel­osz­tá­sá­nak do­ku­men­tu­mát. A Habs­burg Bi­ro­da­lom 83 000 négy­zet­ki­lo­mé­ter te­rü­let­hez ju­tott, a Len­gyel Ki­rály­ság dé­li, dél­ke­le­ti ré­szé­hez. A Má­ria Te­ré­zia az­zal al­tat­ta el lel­ki­is­me­ret­ét, hogy mint Ma­gyar­or­szág ki­rá­lyá­nak, királynőnek – (Má­ria Te­ré­zia ti­tu­lu­sa: Königin von Ungarn) – jo­ga van a meg­ka­pa­rin­tott or­szág­rész­éhez. Halicsföld – la­ti­nul Ga­lí­cia – és Ladoméria a kö­zép­kor­ban a Ma­gyar Ki­rály­ság ré­sze volt. Az­óta min­den ma­gyar ural­ko­dó a ti­tu­lu­sai kö­zött hord­ta a „Ga­lí­cia ki­rá­lya” cí­met. ő, Má­ria Te­ré­zia is. Per­sze a 83 000 négyzetkilométerből, va­ló­já­ban csak 15–20 000 ezer négy­zet­ki­lo­mé­tert tett ki a tör­té­nel­mi Ga­lí­cia te­rü­le­te.

1697-től ki­sebb meg­sza­kí­tá­sok­kal a szász vá­lasz­tó­fe­je­del­mek ül­tek a len­gyel tró­non. Egy 18. szá­za­di len­gyel köz­mon­dás op­ti­mis­tán hir­det­te: „Egy dol­god van a szász ki­rá­lyok alatt, ereszd meg a nad­rág­szí­jad és nö­veszd a hasad…” Va­gyis ne törődj sem­mi más­sal, csak egyél-igyál. A len­gyel ne­mes­ség e tu­nya­ság­ban mú­lat­ta az időt. Tag­jai nem érez­ték sze­mé­lyes sor­su­kon, hogy az or­szág mi­lyen nyo­mo­rult ál­la­pot­ban van. A sok­kos ál­la­pot­hoz az or­szág első fel­osz­tá­sá­ra volt szük­ség. Ezt két év­ti­ze­des – előbb té­to­va, majd egy­re ha­tá­ro­zot­tabb, cél­tu­da­to­sabb – re­form­kor­szak kö­vet­te. En­nek mun­ká­la­tai ered­mé­nye­ként 1791. má­jus 3-án ki­hir­det­ték a lengyel–litván ál­lam al­kot­má­nyát, amely­nek cél­ja, hogy az or­szág mo­dern ne­me­si-pol­gá­ri ál­lam­má ala­kul­jon át. Egy év múl­va II. Ka­ta­lin cárnő fegy­ve­res erővel szá­mol­ta fel a len­gyel re­for­me­rek tá­bo­rát, s az al­kot­mányt sem­mis­sé té­ve az or­szá­got a Po­rosz Ki­rály­ság­gal kö­zö­sen 1793-ban fel­osz­tot­ta. Két év múl­va – a Kosciuszko Tá­dé ve­zet­te sza­bad­ság­harc le­ve­ré­se után – be­kö­vet­ke­zett az újabb fel­osz­tás, amely a lengyel–litván ál­la­mot ki­ra­dí­roz­ta Eu­ró­pa térké­péből.

A len­gye­lek a har­ma­dik fel­osz­tás után kény­sze­rű ter­mé­sze­tes­ség­gel azt a ha­tal­mat tá­mo­gat­ták, amely a há­rom fel­osz­tó­val, a há­rom országrablóval há­bo­rú­ban állt. A há­rom fel­osz­tó ha­ta­lom Orosz­or­szág, Po­rosz­or­szág és a Habs­burg Bi­ro­da­lom volt. Ebből következően a len­gye­lek előbb a köz­tár­sa­sá­gi, majd csá­szá­ri Fran­ci­a­or­szá­got tá­mo­gat­ták lé­gi­ók­kal. A Na­­pó­le­on ál­tal pro­pa­gan­dá­ból a „a má­so­dik len­gyel há­bo­rú”-ként meg­hir­de­tett Orosz­or­szág-el­le­nes, 1812-es had­já­ra­tá­ban száz­ezer len­gyel vett részt. A vissza­vo­nu­lást követően is a len­gye­lek bi­zo­nyul­tak Na­pó­le­on leg­hí­vebb szö­vet­sé­ge­sé­nek. Emi­att az áll­ha­ta­tos­ság mi­att 1815-ben, ami­kor a bé­csi kong­resszu­son egy év­szá­zad­ra el­ren­dez­ték Eu­ró­pát, a len­gyel ügyet kény­te­le­nek vol­tak na­pi­rend­re tű­zni.

A len­gye­lek ál­do­za­tá­nak vé­gül az lett az ered­mé­nye, hogy az Orosz Bi­ro­da­lom ha­tá­ra­in be­lül lét­re­hoz­ták az úgy­ne­ve­zett per­szo­ná­lu­ni­ós Len­gyel Ki­rály­sá­got. A Len­gyel Ki­rály­ság több mint 125 000 négy­zet­ki­lo­mé­ter­nyi te­rü­le­tet ölelt fel. I. Sán­dor cár­nak len­gyel ki­rállyá kel­lett ma­gát ko­ro­náz­tat­nia. A kong­resszu­si Len­gyel Ki­rály­ság­nak sa­ját had­se­re­ge, hi­va­tal­szer­ve­ze­te, par­la­ment­je, ok­ta­tá­si in­téz­mény­há­ló­za­ta volt. A Len­gyel Ki­rály­ság­ban vol­ta­kép­pen a Na­pó­le­on ál­tal 1807-ben lét­re­ho­zott Var­sói Her­ceg­ség élt to­vább. Rá­adá­sul I. Sán­dor cár len­gyel ki­rály­ként azt az ígé­re­tet tet­te len­gyel alatt­va­ló­inak, hogy az Orosz Bi­ro­da­lom ál­tal be­ke­be­le­zett len­gyel te­rü­le­te­ket vissza fog­ja a Len­gyel Ki­rály­ság­hoz csa­tol­ni. A pétervári ud­var nem fo­gad­ta taps­sal az öt­le­tet. El tud­juk kép­zel­ni, az au­tok­ra­ti­kus Orosz Bi­ro­da­lom­ban lé­te­zett egy kis ál­la­mocs­ka, ame­lyik az ak­ko­ri fo­gal­mak sze­rint va­ló­ban li­be­rá­lis be­ren­dez­ke­dé­sű volt. 1819-ig cen­zú­ra se mű­kö­dött a Len­gyel Ki­rály­ság te­rü­le­tén, s rend­sze­re­sen össze kel­lett hív­ni a két­­ka­ma­rás or­szág­gyű­lést. Ez az ál­la­pot nem ma­rad­ha­tott so­ká­ig fenn, s jo­gai már I. Sán­dor alatt csor­bát szen­ved­tek. Az 1825-ben trón­ra lépő I. Mik­lós cár len­gyel­el­le­nes lé­pé­se­ket fon­tol­ga­tott, de vé­gül 1829-ben len­gyel ki­rállyá ko­ro­náz­tat­ta ma­gát.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008