Művelődés

1830 jú­li­u­sá­ban Pá­rizs­ban for­ra­da­lom tört ki, s két hó­nap múl­va Bel­gi­um fegy­ve­res harc­ban le­vált Hol­lan­di­á­ról. Meg­ren­dült a Szent­szö­vet­ség ál­tal lét­re­ho­zott eu­ró­pai rend. I. Mik­lós cár el­ha­tá­roz­ta, hogy fegy­ver­rel kény­sze­rí­ti jobb be­lá­tás­ra a ra­kon­cát­lan­ko­dó Nyu­gat-Eu­ró­pát. Mi­vel azon­ban az orosz had­se­reg az 1828-29-es tö­rök há­bo­rú ide­jén ki­vér­zett, a cár első vo­nal­ban az érin­tet­len len­gyel had­se­re­get akar­ta Bel­gi­um, il­let­ve Fran­cia­or­szág el­len kül­de­ni. Ezt megelőzendő a len­gye­lek fel­ke­lést rob­ban­tot­tak ki. Az 1830. no­vem­ber 29-én ki­tört fel­ke­lés sza­bad­ság­harc­cá te­re­bé­lye­se­dett, amely­nek 1831-es ta­va­szi had­já­ra­tá­ban a len­gye­lek olyan fé­nyes győzelmeket arat­tak az orosz ha­dak fö­lött, ame­lyek még Pus­kint is két­ség­be ej­tet­ték. Ha­za­fi­as fel­buz­du­lá­sá­ban az­zal a ja­vas­lat­tal állt elő Becken­dorf bel­ügy­mi­nisz­ter­nél: azon­nal in­dít­sa­nak egy fran­cia nyel­vű orosz la­pot a len­gyel pro­pa­gan­da el­len­sú­lyo­zá­sa cél­já­ból. Az orosz köz­vé­le­mény fel­rá­zá­sá­ra há­rom len­gyel­el­le­nes ver­set írt. Ezt csak azért jegy­zem meg, mert min­dig úgy ta­nul­tuk, hogy a len­gyel Mic­ki­e­wicz, az orosz Pus­kin, a ma­gyar Petőfi, a ro­mán Eminescu a sza­bad­ság ro­kon­lel­kű költői. Körültekintőbben kell fo­gal­maz­ni az ilyen jel­le­gű egyenlőségjel ki­te­vé­sé­nél. A költői zse­ni­a­li­tás nem min­dig pá­ro­sul po­li­ti­kai mo­rál­lal. (Ez nap­ja­ink­ban is érzékelhető!)

Eu­ró­pá­ban, de kü­lö­nö­sen Ma­gya­ror­szá­gon nagy vissz­han­got vál­tott ki az a tény, hogy az oro­szok le­ver­ték a len­gyel sza­bad­ság­har­cot és I. Mik­lós föl­szá­mol­ta a len­gyel al­kot­mányt. A ná­lunk ép­pen szer­ve­ző­dő re­form­ne­mes­ség, az 1825 óta, sőt azt is mond­hat­juk, hogy a hosszú meg­sza­kí­tá­sok­kal 1790 óta or­szág­gyű­lé­se­ken mun­kál­ko­dó ne­mes­ség új­ra és új­ra rá­döb­bent ar­ra: nem­csak sza­bad­ság­küz­del­met le­het el­ti­por­ni, de nem­ze­tet is fel le­het szá­mol­ni. A ma­gya­rok sze­me lát­tá­ra sem­mi­sí­tet­ték meg a len­gye­lek Bé­csi kong­resszus ál­tal sza­va­tolt kons­ti­tú­ci­ó­ját a ki­rály­sá­guk­kal együtt. Va­gyis „az észa­ki ko­losszus” anél­kül hen­ge­rel­he­ti le Eu­ró­pá­nak ezt a tér­sé­gét, hogy ez­zel Nyu­gat-Eu­ró­pa hat­ha­tós til­ta­ko­zá­sát ki­vál­ta­ná.

A len­gyel drá­ma nagy vissz­hang­ra ta­lált a ma­gyar költőknél. Baj­za Jó­zsef­nek az Apotheozisa, Vö­rös­mar­ty Mi­hály két ver­se, Az élő szo­bor és a Szó­zat a leg­éke­sebb bi­zo­nyí­ték er­re. Igen, a Szó­zat. A Szó­zat­nak az a sza­ka­sza, amely­nek so­rai: „A sírt, hol nem­zet süllyed el, / Né­pek ve­szik kö­rül / S az em­ber mil­­li­ó­i­nak / Sze­mé­ben gyász­könny ül”. 1849 őszén gra­tu­lál­tak Vö­rös­mar­tynak, hogy 1835–36-ban ilyen zse­ni­á­li­san előre tud­ta lát­ni a ma­gya­rok más­fél év­ti­zed múl­va bekövetkező a nagy tra­gé­di­á­ját. Vö­rös­mar­ty ideg­ro­ha­mot ka­pott e buz­gó­ság­tól, mond­ván, a leg­na­gyobb re­mé­nyek ide­jén ilyen vég­ki­fej­let eszé­be se juthatott… Te­hát nem a ma­gya­rok­ról van szó, ha­nem a lengyelekről. A né­pek ál­tal kö­rül­vett sír­ba nem a ma­gyar­sá­got te­me­tik, ha­nem a len­gyel nem­ze­tet. Ezt azért em­lí­tem, mert nem hi­szem, hogy a vi­lág­iro­da­lom­ban van még egy nép, amely­nek nem­ze­ti imá­já­ban egy má­sik nép irán­ti szo­li­da­ri­tás jut ki­fe­je­zés­re. Ez a leg­be­szé­de­sebb bi­zo­nyí­té­ka an­nak, hogy a len­gyel kér­dés 1831 után mennyi­re be­épült a ma­gyar köz­gon­dol­ko­dás­ba, köz­tu­dat­ba. Va­gyis nem­csak a po­li­ti­kai elit tudatába…

A re­form­kort át­ha­tó együtt­ér­zés tar­tal­ma: a bal­sors, amely a len­gye­le­ket súj­tot­ta, ben­nün­ket is le­tag­lóz­hat. Ez el­len az­zal te­he­tünk nap, mint nap, ha a len­gye­lek­kel tevőlegesen szo­li­da­ri­tást vál­la­lunk. En­nek az ak­tív együtt­ér­zés­nek a len­gye­lek is tu­da­tá­ban vol­tak. Nem vé­let­len, hogy a len­gyel szejm már 1831 nya­rán kö­szö­ne­tét fe­jez­te ki a ma­gyar or­szág­gyű­lés­nek. Tör­tént kí­sér­let, amely­nek so­rán har­minc­­egy­né­hány ma­gyar vár­me­gye fel­ira­tot akart el­jut­tat­ni Fe­renc csá­szár­hoz, hogy in­dít­son akár há­bo­rút is Mik­lós cár el­len, aki a Len­gyel Ki­rály­ság fel­szá­mo­lá­sá­val a Bé­csi kong­resszus cik­ke­lye­it meg­sér­tet­te.

A len­gye­lek 1848-ban és 1849-ben pél­da­mu­ta­tó ki­ál­lá­suk­kal há­lál­ták meg a ma­gya­rok­nak ezt az együtt­ér­zést. A tör­té­ne­ti iro­da­lom­ban az rög­zült, hogy mint­egy két­ezer len­gyel har­colt a ma­gyar­or­szá­gi és az er­dé­lyi len­gyel lé­gi­ók­ban és a hon­véd­se­reg­ben. Húsz­év­nyi mun­ka után 2007-ben ki­ad­tam A len­gyel lé­gió le­xi­ko­nát, amely­ben 2600 élet­raj­zot tet­tem köz­zé. Most ké­szí­tem elő a len­gyel ki­adást, amely­ben már a sza­bad­ság­harc­ban részt vett 3400 len­gyel­nek az élet­raj­za fog sze­re­pel­ni – de le­het, hogy még töb­bé. Ebből következően hozzávetőleg mint­egy négy­ezer öt­száz len­gyel har­colt Ma­gya­ror­szá­gon és Er­dély­ben. A ma­gyar­or­szá­gi len­gyel lé­gió pa­rancs­no­ka Józef Wysocki volt, aki a leg­fé­nye­sebb ka­to­nai pá­lyát fu­tot­ta be a sza­bad­ság­harc hősei kö­zül. 1848. ok­tó­ber vé­gén, ami­kor Pest­re ér­ke­zett, a len­gyel emig­rá­ció 1830-31-es tü­zér had­na­gya volt… Fél esztendő múl­va hon­véd­tá­bor­nok lett. Rá­szol­gált er­re a gyors kar­ri­er­re, el­is­me­rés­re. Volt per­sze tá­bor­nok, aki mint si­ke­res had­ve­zér ke­rült be a ma­gyar köz­tu­dat­ba: Henryk Dembiñskiről (Dem­binszky Henrikről) van szó. Két íz­ben is ki­ne­vez­ték a ma­gyar hon­véd­se­reg fővezérének. Egyik al­ka­lom­mal sem vál­tot­ta be a hoz­zá fű­zött re­mé­nye­ket. Ve­le szem­ben Wysocki, akiről a Mú­ze­um-kert­ben ál­ló mell­szob­ra el­le­né­re sem tud sem­mit a ma­gyar köz­vé­le­mény, nem­csak a ma­gyar­or­szá­gi len­gyel lé­gió pa­rancs­no­ka­ként, de az észa­ki had­se­reg fővezéreként is meg­áll­ta a he­lyét.

Az 1849 má­ju­sá­ban Mis­kol­con Wysocki pa­rancs­nok­sá­ga alatt össze­vont ma­gyar­or­szá­gi len­gyel lé­gió há­rom gya­lo­gos­zász­ló­alj­ból, két kis dzsidásezredből, két félütegből és egy utász­szá­zad­ból ál­lott. A Bem tá­bor­nok ál­tal fel­ál­lí­tott er­dé­lyi len­gyel lé­gió 1849 jú­ni­u­sá­nak és jú­li­u­sá­nak for­du­ló­ján két gya­lo­gos­zász­ló­alj­ból és egy dzsidásezredből állt s mint­egy ki­lenc­száz em­bert szám­lált. Kos­suth tá­mo­gat­ta az egyéb­ként költ­sé­ges dzsi­dás­osz­tá­lyok fel­ál­lí­tá­sát, mi­vel a hon­véd­lo­vas­ság­nak nem volt dzsi­dás­ala­ku­la­ta, szem­ben az oszt­rák és az orosz had­se­reg­gel.

A hon­véd­had­ban nem­csak len­gyel lé­gi­o­nis­ták és len­gyel hon­vé­dek szol­gál­tak, ha­nem hírszerzők is. Fon­tos tud­ni, hogy Dembiñskin, Be­men, Jerzy Bulharyn és Antoni Piotrowski ez­re­de­se­ken kí­vül Kos­suth is fog­lal­koz­ta­tott len­gyel ügy­nö­kö­ket. A hír­szer­zői te­vé­keny­ség ered­mé­nyes­sé­gé­re vo­nat­ko­zó leg­be­szé­de­sebb ada­lék: 1849. áp­ri­lis vé­gén Dembiñski Kas­sá­ra uta­zott, hogy a szerveződő észa­ki had­se­reg főparancsnokságát át­ve­gye. Má­jus 1-jén Hi­das­né­me­ti­ben kap­ta kéz­hez Józef ne­vű hírszerzőjének je­len­té­sét, ame­lyet azon­nal to­váb­bí­tott Kos­suth­nak. Az ügy­nök ar­ról szá­molt be, hogy Lembergben négy nagy ka­to­nai rak­tár fel­épí­té­se fo­lyik, mert ha­ma­ro­san vár­ha­tó, hogy az oro­szok be­avat­koz­nak a Ma­gyar­or­szág el­le­ni a há­bo­rú­ba, és az orosz főhadsereg rö­vi­de­sen 112 000 em­ber­rel négy pon­ton át fog­ja lép­ni Ga­lí­cia ha­tá­ra­it. Meg is ad­ta a négy át­ke­lé­si pon­tot. És azt is je­lez­te, hogy már Krak­kó­ban is épül­nek a ka­to­nai rak­tá­rak. Dembiñski hoz­zá­fű­zi, hogy nem tud ez­zel a je­len­tés­sel mit kez­de­ni, de ha tar­tal­ma va­ló­ban igaz, ak­kor nem Ko­má­rom tér­sé­gé­ben kel­le­ne majd a hon­véd­ha­da­kat össz­pon­to­sí­ta­ni, ha­nem Ma­gyar­or­szág észa­ki te­rü­le­te­in.

Az in­ter­ven­ci­ós orosz fősereg va­ló­ban azo­kon a pon­to­kon lép­te át Ga­lí­cia észa­ki ha­tá­ra­it, ame­lye­ket a Józef ne­vű ügy­nök je­len­té­sé­ben meg­adott. A be­ma­golt lec­ke mo­no­ton­sá­gá­val szo­kás mon­da­ni, hogy 1849 jú­ni­u­sá­ban 200 000 orosz ka­to­na lép­te át Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­it. Tu­da­to­sod­jék ben­nünk, hogy Eu­ró­pa ad­di­gi tör­té­ne­té­ben az oro­szok so­ha ilyen nagy lét­szá­mú had­se­re­get nem ve­tet­tek be. A na­pó­le­o­ni há­bo­rúk ko­rá­ban egy-egy had­já­rat so­rán ma­xi­má­li­san 100 000 orosz je­lent meg a had­szín­te­re­ken, az 1830-31-es len­gyel sza­bad­ság­harc­ban en­nél több: 130 000. I. Mik­lós cár ak­ko­ra haderőt kül­dött a „lá­za­dó” Ma­gyar­or­szág el­len, hogy orosz had­se­reg egy­ma­gá­ban is le tud­ja ver­ni a sza­bad­ság­har­cot. (A kétszázezer orosz ka­to­na tá­mo­ga­tá­sá­ra még egy 60 000 fős tar­ta­lék­se­reg is be­ve­tés­re ké­szen állt.)

A sza­bad­ság­harc le­ve­ré­se után len­gye­lek szá­za­it so­roz­ták be az oszt­rák had­se­reg­be. (So­kuk­nak kü­lön­fé­le büntető szá­za­dok­ban kel­lett szol­gál­ni­uk.) Az orosz alatt­va­lók­ra nem egy eset­ben szi­bé­ri­ai szám­űze­tés várt. Több tu­cat len­gyel tisz­tet ítél­tek hosszú éve­kig tar­tó bör­tön­re, sánc­mun­ká­ra. A sza­bad­ság­harc­nak négy len­gyel már­tír­ja van: Ka­rol d’Abancourt szá­za­dos, Konrad (a köz­tu­dat sze­rin­ti Kazi­mierz) Rulikowski szá­za­dos, Mieczyslaw Woro­niecki (al)ezredes és a még 1849. feb­ru­ár 6-án agyonlőtt krak­kói szár­ma­zá­sú pes­ti sza­bó­mes­ter, Feliks Szlawski.

Se a len­gyel, se a ma­gyar köz­tu­dat­ba nem épült be az a tény, hogy az 1863–64-es (úgy­ne­ve­zett ja­nu­á­ri) len­gyel sza­bad­ság­harc­ban a kül­föl­di­ek kö­zül a ma­gya­rok vet­tek részt leg­na­gyobb lét­szám­ban. Ez a sza­bad­ság­harc volt Eu­ró­pa tör­té­ne­té­ben az első mo­dern par­ti­zán­há­bo­rú, amely­nek so­rán a len­gye­lek a Mik­lós cár ál­tal fel­szá­molt Len­gyel Ki­rály­ság te­rü­le­tén föld­alat­ti ál­la­mot épí­tet­tek ki – nem­ze­ti kor­mánnyal, köz­igaz­ga­tá­si há­ló­zat­tal és had­se­reg­gel. (En­nek ha­gyo­má­nyá­ra épül majd 1939 és 1945 kö­zött a hit­le­ris­ták ál­tal le­igá­zott len­gyel te­rü­le­tek föld­alat­ti ál­la­ma.) Az 1863 ja­nu­ár­já­ban ki­rob­bant sza­bad­ság­harc­ban a len­gyel egy­sé­gek ma­xi­má­lis lét­szá­ma egy időben húsz­ezer fő volt. So­ra­ik­ban össze­sen négy­száz és öt­száz kö­zött moz­gott a ma­gyar ön­kén­te­sek­nek a lét­szá­ma. Kö­zü­lük leg­is­mer­tebb Herman Ot­tó, a hí­res or­ni­to­ló­gus. Az 1863 szep­tem­be­ré­ben Panasówkánál ha­lá­los se­bet ka­pott Nyáry Edu­árd őrnagy s a Batorznál hősi ha­lált halt Wallis őrnagy em­lé­két krak­kói főkonzulként si­ke­rült fel­tá­masz­ta­nom. 1994 óra a Lublini vaj­da­ság köz­pon­ti meg­em­lé­ke­zé­sé­re min­den év ja­nu­ár 22-én Zwierzyniecben Nyáry Edu­árd kop­ja­fá­já­nál ke­rül sor.

A lengyel–magyar kap­cso­la­tok kiemelkedő fe­je­ze­te az 1956-os for­ra­da­lom időszaka. A len­gye­lek tu­da­tá­ban 1956 ősze szo­ro­san kötődik ah­hoz a szo­li­da­ri­tás­hoz, ame­lyet a ma­gya­rok a II. vi­lág­há­bo­rú ide­jén a len­gye­lek iránt ta­nú­sí­tot­tak. Idén ün­ne­pel­jük a len­gyel me­ne­kül­tek be­fo­ga­dá­sá­nak het­ve­ne­dik év­for­du­ló­ját. A Te­le­ki-kor­mány – Hor­thy Mik­lós kor­mány­zó jó­vá­ha­gyá­sá­val – 1939. szep­tem­ber 18-án, azt követően, hogy a Vö­rös Had­se­reg hát­ba tá­mad­ta Len­gye­lor­szá­got, hi­va­ta­lo­san is meg­nyi­tot­ta a len­gye­lek előtt a ha­tárt. Azt a len­gyel ha­tárt, amely Cseh­szlo­vá­kia szét­hul­lá­sa után 1939 már­ci­u­sá­ban jött lét­re Kár­pát­al­ja Ma­gya­ror­szág­hoz csa­to­lá­sá­val. A hely­re­állt kö­zös ha­tár­nak iga­zá­ból a len­gye­lek szá­má­ra lett óri­á­si jelentősége, mert hozzávetőleg har­minc­öt­ezer len­gyel ka­to­na ke­rült az ek­kor még sem­le­ges Ma­gya­ror­szá­gon ke­resz­tül Fran­ci­a­or­szág­ba, ahol a Wladyslaw Sikorski tá­bor­nok ve­ze­té­sé­vel meg­ala­kult len­gyel emig­ráns kor­mány új­já­szer­vez­te a len­gyel had­se­re­get. (A len­gyel me­ne­kül­tek lé­lek­szá­má­ról eltérő ada­tok ol­vas­ha­tók: egyes for­rá­sok, vissza­em­lé­ke­zé­sek 70 000 emberről, má­sok 100-110 ezer menekültről be­szél­nek.) A len­gyel repülősök mint­egy ezer fős csa­pa­ta is Ma­gya­ror­szá­gon át ju­tott Fran­ci­a­or­szág­ba, on­nan pe­dig Ang­li­á­ba, ahol 1940. au­gusz­tus vé­gén a Ro­má­ni­á­ból tá­voz­ni tu­dó len­gyel pi­ló­ták­kal együtt be­ve­tés­re ke­rül­tek. Az ang­li­ai lé­gi csa­tá­ban lelőtt né­met gé­pek húsz szá­za­lé­ka a len­gyel har­ci pi­ló­ták te­vé­keny­sé­gé­nek ered­mé­nye volt. Az, hogy a len­gye­lek a II. vi­lág­há­bo­rú összes front­ján har­col­ni tud­tak, nem kis rész­ben a Te­le­ki-kor­mány jó­in­du­la­tá­nak, ba­rá­ti gesz­tu­sá­nak köszönhető. Nem vé­let­len, hogy a me­ne­kült­tá­bo­rok több­sé­ge Ma­gyar­or­szág dé­li ré­szén szerveződött meg.

A ma­gyar po­li­ti­kai dön­tés­ho­zók a len­gyel kul­tu­rá­lis élet és az ok­ta­tás meg­szer­ve­zé­sé­re is lehe­tő­sé­get biz­to­sí­tot­tak. Volt idő, ami­kor egy­szer­re 27 len­gyel ál­ta­lá­nos is­ko­la mű­kö­dött Ma­gya­ror­szá­gon. Öt éven át Balatonboglár volt Len­gyel­or­szág egyet­len le­gá­li­san működő kö­zép­is­ko­lá­já­nak szék­he­lye. Az is­ko­la fa­lai kö­zött 1940 és 1944 kö­zött há­rom­száz len­gyel tett érett­sé­gi vizs­gát. Az érett­sé­gi bi­zo­nyít­vány ter­mé­sze­te­sen a len­gye­le­ket is fel­jo­go­sí­tot­ta ar­ra, hogy a ma­gyar egye­te­me­ken, főis­kolákon ta­nul­has­sa­nak, akár­csak azok a fi­a­tal me­ne­kül­tek, akik­nek egye­te­mi ta­nul­má­nya­it a há­bo­rú ki­tö­ré­se sza­kí­tot­ta fél­be 1939-ben.

A 20. szá­zad jelentős len­gyel költőnője, Kazimiera Illakówiczówna Ko­lozs­várt élt. Ba­rá­ti kap­cso­la­tok fűz­ték Szabédi Lász­ló­hoz, Ta­má­si Áron­hoz, Jékely Zol­tán­hoz. A 20. szá­zad leg­na­gyobb len­gyel esszé­is­tá­ja, Stanislaw Vincenz Verőcemaroson vé­szel­te át a há­bo­rú éve­it, s 1946-ban in­nen vo­nult emig­rá­ci­ó­ba. Jó ba­rát­ja volt Áprily La­jos, aki tőle ta­nult oro­szul és len­gye­lül. Az idős ko­rá­ban ma­gya­rul kitűnően meg­ta­nult Vincenz Ma­gya­ror­szág­ról írott el­mél­ke­dé­se­i­nek meg­ál­la­pí­tá­sai ma is helyt­ál­ló­ak.

A magyar–lengyel kap­cso­la­tok­nak még fel­tá­rat­lan fe­je­ze­te a Ke­let-Len­gye­lor­szág­ban meg­szál­ló fel­ada­tot el­lá­tó ma­gyar haderőnek a len­gye­lek­kel szem­­be­ni tisz­tes­sé­ges vi­sel­ke­dé­se. Saj­nos, szin­te már mind meg­hal­tak azok a résztvevők, akik e meg­szál­ló haderőben szol­gál­tak. A len­gyel em­lék­irat­ok adaléktöredékeiből ki­ol­vas­ha­tó, hogy a ma­gya­rok hány len­gyel men­tet­tek meg az uk­rán na­ci­o­na­lis­ták Volhíniában és Podóliában foly­ta­tott 1943-as et­ni­kai tisz­to­ga­tá­sai so­rán.

Andrzej Munk az 1957-ben ké­szült (1958-ban be­mu­ta­tott) Eroica cí­mű film­jé­ben ál­lí­tott sa­já­tos em­lé­ket an­nak, hogy a Var­sót 1944 au­gusz­tu­sá­ban és szep­tem­be­ré­ben a Kampinosi erdőség felől le­zá­ró ma­gyar had­osz­tály mi­ként mű­kö­dött együtt a vá­ros felkelőivel, ar­ra is haj­lan­dó­nak mu­tat­koz­va, hogy át­áll­jon a Ho­ni Had­se­reg­hez, amennyi­ben az ga­ran­tál­ni tud­ja, hogy a szov­je­tek szö­vet­sé­ges­nek fog­ják te­kin­te­ni. Ezt a fel­té­telt – a ma­ga bi­zony­ta­lan hely­ze­té­ben – a Ho­ni Had­se­reg főparancsnoksága nem tud­ta sza­va­tol­ni, s a ma­gya­rok együttműködéséről tu­do­mást szer­zett gya­nak­vó né­me­tek a had­osz­tályt szep­tem­ber kö­ze­pén ha­za­küld­ték a Ro­má­nia át­ál­lá­sá­val ha­di szem­pont­ból sú­lyos hely­zet­be ke­rült Ma­gya­r­or­szág­ra.

Bir­to­kom­ban van egy sten­ci­le­zett magyar–len­gyel tár­sal­gá­si szó­tár, ame­lyet a há­bo­rú alatt adott a Ho­ni Had­se­reg a ma­gya­rok­kal va­ló szó­ér­tés cél­já­ból. Eb­ben olyan ki­fe­je­zé­sek ol­vas­ha­tó, mint „adok egy üveg vod­kát, ké­rek cse­ré­be egy gép­pisz­toly­tá­rat...” „Egy ol­dal sza­lon­ná­ért köt­szert, gyógy­szert kérek…”, „A járőrötök ek­kor és ek­kor jár­ja be a ki­je­lölt út­vo­na­lat, bé­kén hagyjuk…” Tud­juk, hogy a len­gyel Ho­ni Had­se­reg egy­sé­gei és a ma­gyar ka­to­na­ság kö­zött fegy­ve­res össze­tű­zés­re ritkán ke­rült sor.

1944 őszétől 1956 őszéig ti­zen­két év telt el. A len­gye­lek­ben még mé­lyen élt an­nak em­lé­ke, hogy a ma­gya­rok – a ma­guk lehetősége sze­rint – az első pil­la­nat­tól ki­áll­tak mel­let­tük. És ki­áll­tak 1956 ok­tó­be­ré­ben is. Ok­tó­ber 23., a for­ra­da­lom ki­tö­ré­sé­nek előz­mé­nye és kö­rül­mé­nye a legfőbb bi­zo­nyí­té­ka en­nek. Hi­szen a len­gyel zász­lók és transz­pa­ren­sek, jel­mon­dat­ok alatt a Bem szo­bor­hoz vo­nu­ló tüntetők egyik cél­ja a nyo­más­gya­kor­lás volt. Az, hogy a ha­ta­lom szá­má­ra Ma­gya­ror­szá­gon is a pár nap­pal ko­ráb­ban Var­só­ban be­kö­vet­ke­zett vál­to­zá­sok szol­gál­ja­nak a konf­lik­tus­ke­ze­lés min­tá­já­ul. Wladyslaw Gomul­kát, akit az 1940-es és 1950-es évek for­du­ló­ján a Nagy Im­rét súj­tó ha­son­ló vád­dal – na­ci­o­na­lis­ta el­haj­lás, jobb­ol­da­li­ság – ik­tat­tak ki a ha­ta­lom­ból s tar­tot­tak szi­go­rú há­zi őrizet alatt, ok­tó­ber 21-én Moszk­va előzetes jó­vá­ha­gyá­sa nél­kül vá­lasz­tot­tak meg a Len­gyel Egye­sült Mun­kás­párt Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak első tit­ká­rá­vá. A de­mok­rá­ci­át s a szov­jet füg­gés la­zí­tá­sát követelő, antisztalinista ki­ál­lá­sú Gomulka szá­mí­tott ek­kor a vi­lág leg­nép­sze­rűbb len­gye­lé­nek. Első tit­kár­rá vá­lasz­tá­sa után tar­tot­ta meg éle­te leg­bát­rabb be­szé­dét, ame­lyet ok­tó­ber 23-án tel­jes ter­je­del­mé­ben kö­zölt a Sza­bad Nép. A bu­da­pes­ti tün­te­tés egyik, len­gyel pél­dát követő és követelő cél­ja: Nagy Im­re azon­na­li beeme­lé­se a ha­ta­lom­ba, s a sztalinizmus bű­né­vel komp­ro­mit­tá­ló­dot­tak el­tá­vo­lí­tá­sa a közéletből… Ez csak a szov­jet ta­nács­adó­kat Len­gye­lor­szág­ból ki­eb­ru­da­ló Gomulkának si­ke­rült – az elkö­vet­ke­ző he­tek­ben. E si­ker fel­té­te­le a ma­gyar for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc volt.

Azt ugyan­is sen­ki se tud­ta, hogy Hrus­csov ok­tó­ber 21-én Var­só­ból ha­za­tér­ve, ahol ered­mény­te­le­nül pró­bál­ta be­fo­lyá­sol­ni a Len­gyel Egye­sült Mun­kás­párt Gomulkát első tit­kár­rá vá­lasz­tó VI­II. plé­nu­mát, az es­te össze­hí­vott po­li­ti­kai bi­zott­sá­gi ülé­sen ki­je­len­tet­te: en­ge­det­len­sé­gé­ért ki kell te­ker­ni Gomulka nya­kát. Vé­gül Nagy Im­re nyak­csi­go­lyá­ját tör­ték el. ő lett az áldozat… A szov­jet mód­sze­re­ket testközelből ismerő Gomulka azon­ban tisz­tá­ban volt az­zal, ha nincs az ele­mi erővel ki­rob­bant ma­gyar for­ra­da­lom, amely a len­gyel­or­szá­gi vál­to­zá­sok­ról el­te­rel­te Moszk­­va fi­gyel­mét, előfordul, hogy őt akaszt­ják fel. Gomulka a ma­gyar for­ra­da­lom alatt és a le­ve­rést követő he­tek­ben tisz­tes­sé­ge­sen vi­sel­ke­dett. Len­gyel­nek mu­tat­ko­zott és nem kom­mu­nis­tá­nak. Kö­vet­te a len­gyel tár­sa­da­lom pél­dá­ját. Segítőkész volt: 1956 no­vem­be­ré­ben 600 mil­lió ér­ték­ben szál­lí­tott – vissza nem térítendő áru­hi­tel­ként – sze­net, építőanyagot, élel­mi­szert Ma­gya­ror­szág­nak.

Az első vö­rös­ke­resz­tes repülő – köt­szer­rel, gyógy­szer­rel, élel­mi­szer­rel – ok­tó­ber 25-én Len­gye­l­or­­szág­ból ér­ke­zett Bu­da­pest­re. Ka­to­nai gép volt, s a len­gyel had­se­reg készleteiből töl­töt­ték fel. A se­gély­ado­mányt a len­gyel had­se­reg ve­zér­ka­ri főnöke ál­lí­tot­ta össze. Ezt követően no­vem­ber 3-ig még ti­zen­öt len­gyel gép lan­dolt a ma­gyar főváros kö­ze­lé­ben. Nem csak gyógy­szert és élel­met hoz­tak, ha­nem új­ság­író­kat is, akik a for­ra­da­lom szel­le­mé­ben tá­jé­koz­tat­ták a len­gyel köz­vé­le­ményt mind­ar­ról, ami Ma­gya­ror­szá­gon tör­tént. A len­gyel rá­dió ri­por­te­re, Ma­ri­an Bielecki pél­dá­ul a no­vem­ber 4-i bu­da­pes­ti har­cok­ról szin­te hely­szí­ni köz­ve­tí­tést adott. A len­gye­lek úgy él­ték meg 1956 őszének bu­da­pes­ti küz­del­mét, mint­ha a var­sói fel­ke­lés hősies és re­mény­te­len har­ca foly­ta­tód­nék. Hi­he­tet­len ba­rát­ság, ro­kon­szenv és sze­re­tet áradt a ma­gya­rok fe­lé. Rá­adá­sul Gomulka szá­má­ra a ma­gyar hely­zet­re va­ló hi­vat­ko­zás volt az, ami a for­ron­gó len­gyel tár­sa­dal­mat csil­la­pí­ta­ni tud­ta, meg­­fé­kez­het­te. Ha nem fe­gyel­mez­zük ma­gun­kat, ak­kor ugyan­az fog tör­tén­ni Len­gye­lor­szág­ban, mint Ma­gya­ror­szá­gon – hi­szen is­mer­jük az oro­szo­kat – su­gall­ta Gomulka, aki eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban szö­vet­sé­ges­re ta­lált a há­zi őrizetéből seb­té­ben ki­en­ge­dett és Var­só­ba szál­lí­tott Stefan Wyszyñski bí­bo­ros­ban.

Gomulka nem­csak Len­gye­lor­szág­ban volt nép­sze­rű 1956 őszén, 1957 ta­va­szán, ha­nem Ma­gya­ror­szá­gon is. A ma­gyar tár­sa­da­lom ál­tal meg­ve­tett Ká­dár pon­to­san tisz­tá­ban volt ez­zel, mi­ként azt is tud­ta, hogy no­vem­ber 4-e után mi­lyen ár­tal­mas sze­re­pet ját­szot­tak rá néz­ve a len­gyel új­ság­írók. No­vem­ber 11-én mind­egyi­kü­ket ki­uta­sí­tot­ta Ma­gya­ror­szág­ról. Belg­rád fe­lé kel­lett tá­voz­ni­uk. Azt is tud­nunk kell, hogy az egész vi­lág­tól ka­pott tár­sa­dal­mi ado­má­nyok­nak húsz-hu­szon­öt szá­za­lé­ka Len­gye­lor­szág­ból ér­ke­zett. A len­gyel ál­do­zat­kész­ség bi­zo­nyí­té­ka a vér­adás is: 16 000 em­ber je­lent­ke­zett a vér­adás több órá­ig tar­tó pro­ce­dú­rá­já­ra. 1956 őszi len­gyel hely­ze­té­nek sa­já­tos­sá­ga, hogy a ka­to­wi­cei ávéhások egyik ál­lo­mány­gyű­lé­sük után tes­tü­le­ti­leg el­men­tek vért ad­ni a ma­gyar felkelőknek.

1958. júni­us 18-án a Katowice kö­ze­lé­ben fekvő Chorzówban a Bu­da­pes­ti Hon­véd és a he­lyi szi­lé­zi­ai csa­pat, az él­vo­nal­be­li Ruch Chorzów ba­rát­sá­gos lab­da­rú­gó mérkőzést ját­szott egy­más­sal. Két nap­pal az­e­lőtt tör­tént Nagy Im­re és négy tár­sa ki­vég­zé­se. Hogy mi tör­tént a sta­di­on­ban, an­nak hí­re nem biz­tos, hogy el­ju­tott Ma­gya­ror­szág­ra Ká­dár­hoz. Go­mul­ka azon­ban meg­kap­ta az erről szó­ló han­gu­lat­je­len­tést, amely min­den bi­zonnyal nem töl­töt­te el meg­nyug­vás­sal, sőt an­nak el­len­sú­lyo­zá­sá­ul nem sok­kal ez­után Gdañskban tar­tott be­szé­dé­ben már he­lye­sel­te a bu­da­pes­ti akasztásokat…

A chorzówi meccsen 15 000 em­ber vett részt, és a kö­zön­ség a ma­gyar már­tí­rok­ra em­lé­kez­ve kikény­szerítette az egy per­ces né­ma vi­gyázz­ál­lást. Te­hát a nagy­vi­lág­ban ek­kor, ilyen tö­meg­ben Nagy Imréék mel­lett – két nap­pal meg­gyil­kol­ta­tá­suk után – csak a len­gye­lek áll­tak ki tüntetően…

A fen­teb­bi ada­lé­kok is bi­zo­nyít­ják, a ma­gyar–lengyel ba­rát­ság olyan ér­ték, olyan pá­rat­lan je­len­ség a vi­lág­tör­té­ne­lem­ben, ame­lyet ne­künk kö­te­les­sé­günk megőrizni, ápol­ni és épí­te­ni. Bé­kés időkben ez mint­ha ne­he­zebb fel­adat vol­na, mint a tör­té­ne­lem ál­tal dik­tált drá­mai hely­ze­tek­ben.