magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Csomafáy Ferenc – Kalmár Ferenc – Tóth István : Erdélyi arcképek Szegeden


 

A Szegedi Rendezvényházban a Magyar fotográfia napja alkalmából nyitották meg Csomafáy Ferenc kolozsvári fotós Erdélyi arcképcsarnokom című kiállítását. A megnyitót megtisztelte jelenlétével Kis Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök. A jelenlevőket Kalmár Ferenc önkormányzati képviselő, Tóth István, a Szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője és Csomafáy Ferenc köszöntötte. Az elhangzott beszédek rövidített-szerkesztett változatát közöljük alább.

*

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy köszönthetem Csomafáy Ferencet Szegeden. Köszönthetem úgy, mint Erdélyből idetelepült ember. Nem akartam azt mondani, hogy elszakadt ember, hiszen én családegyesítéssel kerültem ide Szegedre, Brassóból. Életem első harminc évét Erdélyben, Romániában éltem le. Ismerem az erdélyi kultúrát. Nagyon örülök annak, hogy itt látom megörökítve azt a világot. Ez a kiállítás, ahogy végignéztem, most hirtelen számomra azt az érdekes ambivalens üzenetet hozza, hogy az erdélyi kultúra a magyar kultúrának mindig nagyon komoly és meghatározó része volt.

A szegedi tárlatmegnyitót megtisztelte jelenlétével Kis Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök is.Amikor gyerekeimet először vittem el Brassóba, elmentünk Sepsiszentgyörgyre, Szovátára, Kézdivásárhelyre, rádöbbentem én is, rádöbbentettem gyermekeimet is arra, hogy egy kb. 15-20 kilométer távolságban három olyan egyéniséget adott az a terület a magyar kultúrának, mint Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen vagy Gábor Áron. Olyan területe a Szent István-i Magyarországnak, amely roppant értékes gondolatokkal, tartással gazdagította a magyar kultúrát.

Ez az egyik dolog, amely megfordul az ember fejében ilyenkor. A másik, viszont a szomorúság, mert azt veszem észre, amikor Erdélybe megyek, hogy veszítjük a területet. Valahogy az a közeg, amelyben a magyar kultúra létrejön Erdélyben, amelyben a magyar kultúra értéket tud teremteni Erdélyben, évről évre szűkül. Szűkül azért, mert kijönnek a magyarjaink. Ez nem jó. Mint politikus, felteszem magamnak a kérdést, hogyan lehetne megállítani, vagy legalább lassítani ezt a folyamatot. Hogyan lehetne megállítani a Kárpát-medence magyarságának, főleg a határon túli területeken élő magyaroknak a fogyását.

Idefele jövet még két gondolat motoszkált a fejemben. A két gondolat két erdélyi írótól származik. Az egyik Tamási Áron, aki azt mondja: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Itt ki lehetne fejteni, mennyire van az erdélyi ember otthon Erdélyben, Magyarországon, vagy bárhol a világon. Itt ki lehetne fejteni, még ha Erdélyben is született, de másodrendű állampolgárként kezelik, hiába van otthon, mert nem érzi jól magát.

A másik gondolat Sütő Andrástól származik: „a Jóisten közelében a történelem folyamán mindig lábtól feküdtünk”. Ez valahogy így van. Nehéz volt a sors Erdélyben, és nehéz volt megmaradni. Ez azért ad egy tartást is az embereknek. Ez a tartás kellene itt Magyarországon is. Nemrég Délvidéken voltam, és akkor mondtam: az anyaországi társadalom most ki kellene nyúljon a határokon túlra ahhoz, hogy importáljon tartást és gerincet. Hiszen olyan mélyen van erkölcsileg a mai magyar társadalom, hogy nagyon nehezen tud önmagától újra felépülni. Ezért kell a határon túlra nyúlni, mert edzettebbek, jobban tűrik a nehézségeket, a megpróbáltatásokat.

Köszönjük ezt a gyönyörű kiállítást és köszönjük az ön gyönyörű munkáját, hogy elhozta ide hozzánk és kívánjuk, hogy máskor is, más munkákkal is eljöjjön ide Szegedre. Jó egészséget kívánunk önnek és egész családjának!

 

Kalmár Ferenc

*

Kedves, s egyben komoly feladatot vállaltam, amikor fölkértek arra, hogy én nyissam meg a fotókiállítást. Életben nem találkoztunk, de tudtunk egymásról. Igaz én 53 éves vagyok, ő 73. Némi kis különbség adódik, de valahol mégis van közös nevezőnk.

Tóth István (középen), a Szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője üdvözli a közönséget és Csomafáy Ferenc (jobbra) kolozsvári fotóművésztCsomafáy Ferenc, aki újságíró, fotóriporter, tanár, 1936-ban született s nemrégiben töltötte be 73-ik életévét. Középiskolai tanulmányai után Marosvásárhelyen tanult a Szentgyörgyi István Színművészeti főiskolán, majd az egyetemek egyesítése után a Babeº–Bolyai Tudományegyetemen szerzi meg bölcsész diplomáját. Írásai 1958-tól jelennek meg az Igazság című lapban. Képei is az Igazságban jelennek meg, de közöl az ország majd mindenik magyar nyelvű lapjában. Ausztrián, Bulgárián és más európai országon át, Indiában, az Egyesült Államokban, de nem utolsó sorban több tucat fotója van az új Magyar Színházi Lexikonban. Kiállítása nem csak Kolozsváron, hanem Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Brassón, Bukaresten keresztül Temesváron, Aradon, Nagyszalontán, Nagyváradon, Nagykárolyban, a Duna Televízió előcsarnokában, majd Leányfalu, Szatmárnémeti és Nagybánya után most itt látható. Reménykedhetünk abban, hogy ez az út nem szakad félbe, akkor a Kárpát-medencét tovább fogja járni, ez a kiállítás akár Dunaszerdahelytől, Rozsnyón át Lendváig. Ezek a tervek.

Pillanatnyilag egy olyan arcképcsarnokot láthatunk itt, amire azt lehet mondani, hogy egy sűrített, Erdélyi Akadémiai Arcképcsarnok. Mindenki akadémikus a maga nemében, akiket megörökített gépével. Mindenki nem csupán a fényképét hagyta meg nekünk, hanem ha utánanézünk, épületnyi könyvtárnyi anyag van mindenki mögött. Alkotott, tevékenykedett és a magyar kultúra palettáján élvonalban van mindenki. Gondoljunk csak bele. Márton Áron a maga lelki kitartásával és tevékenységével. Kós Károly, vagy Berde Amál, aki Thorma Jánostól tanult festeni. Itt van a szomszédban a Thorma János Múzeum. Vagy Banner Zoltán. A Bannerek beírták nem csak az erdélyi, de az egyetemes magyar történelembe is nevüket. Szegedtől Békéscsabán keresztül, Debrecenig. Úgy, mint régészek, mint irodalomtörténészek, színművészek vagy művészettörténészek.

Ezeket az embereket örökítette meg a művész. Azzal a sajátos technikával, amit hajdanában úgy említettek, hogy képíró. Én, szegediként, aki a fényképészet történetével is foglalkozom, azt mondom, nem csak képíró, nem csak fotográfus, de fényíró.

Fénnyel írta a történelmet. Nem véletlenül mondjuk, hogy fényírók és fényirdák léteztek. Mert a fény volt az, mely hozzásegített minket a rögzített pillanathoz. Hadd dicsekedjek azzal, hogy ma a magyar fotográfia napja alkalmából, a szegedi fotográfia 150. évfordulóját is ünnepeljük. 1856 óta van állandó fényirda Szegeden. Nem egészen húsz év múlva került egy vállalkozó amatőr, egy gyógyszerész volt, aki kezébe kamerát vett és fényképezte a vasúti hidat. Ezeket a képeket nemrég állítottuk ki.

Ez a mostani kiállítás azért is aktuális, mert ebbe az ünnepség-sorozatba illeszkedik. Különleges, mert valaki könnyen megtanulhatja a laborzár kioldást, de látni – azt nehéz megtanulni. Objektíven keresztül látni és játszani a fénnyel. Vagy a fényt vezérelni, és tudni, hogy most kell exponálni, mert most az alkalmas pillanat. Most adja ki azt a belső harmóniát, amit Márton Áronnál láthatunk. Vagy azt a karaktert, amely eltökélt Kós Károlyban. Megmaradni magyarnak. És a magyar motívumnak ott kell lenni. Nem most készült fényképek ezek, fekete-fehér technikával. Még azzal a technikával, mikor nem digitális vezérlés van, hanem blende, fényerő, zársebesség. Ezt kell megtanulni helyesen vezérelni. Ez az igazi. Ha valaki ezt tudja, a többihez már tud alkalmazkodni, és különleges eredményeket tud elérni.

Azt sajnáljuk csupán, hogy csak harminc személyiség van jelen harminchat képen. De tudjuk jól, az anyag jóval bővebb, és abban bízunk, reménykedünk, hogy ez az anyag egy egész nagy kötetre fog duzzadni, bővülni, amely azt mutatja, hogy az erdélyi magyar kultúra, az erdélyi magyar tudományosság milyen gazdag, és mennyire hat, hatott ránk, mindannyiunkra, a magyar tudományra.

Nagyon jó mementót tud adni 1911. szeptember 4-e. Nem is olyan rég volt. És nem véletlenül választottam az időpontot, amikor is a balázsfalvi gyűlésről levelet ír Kós Károly. Ebből az írásból szeretnék néhány idézetet felolvasni, okulásként, tanulásként, hogy nekünk mire kell ügyelnünk a jövőben és a jelenben is, mert a történelem játszik és visszafele játszik, megismételve önmagát. A következőket írja Kós Károly: „Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: »Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.« (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését. Láttunk ott egy hadsereget, nemzeti hadsereget Balázsfalván. Ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé. Ez nem támad ellenünk. Kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte fel önmagát. Ez a másik nagy tanulság ebből.

Látjuk azt, hogy az oda sereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását. Milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket. Meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astranak. Nem volt ott rendetlenség, és nem volt szó politikáról, és nem volt ott izgatás. Száraz tényeket soroltak fel a szónokok, nyugodtan, majdnem unalmasan.” Kis kitérő után újra visszatér: „A magyarországi társadalomra sosem számíthattunk.”

Éles kritika ez, figyeljünk! „A múltban is mi erdélyiek voltunk azok, akik ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért mi soha sem kértünk, és soha sem vártunk.  De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet... Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített Hitelbank akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albina meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a Kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár. Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: »A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik… Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.« (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers). Hazafias tisztelettel: Kós Károly”

Nemrégiben történt hasonló ellentmondás, amikor ellent mondtunk határon túli testvéreinknek. Ezt nem lenne szabad megismételnünk. Éppen ezért kell minél több olyan kulturális rendezvényt tartanunk, ahol bemutatjuk, hogy egymásra szükségünk van. Nekünk egy a múlttudatunk, a múlt szellemiségünk része. Nem csak nekik kell jönni, nekünk is kell menni, kell bemutatkozni, hogy a szimbiózis kölcsönös legyen az együttélésre, főleg akkor, amikor a merev határok már nem léteznek.

Minden ilyen alkalomnak örülni kellene. És örüljünk. Éppen ezért eltökélt szándékunk, hogy ilyen jellegű rendezvényeket, kiállításokat a Kárpát-medencében rendszeressé és folyamatossá tegyünk.

Köszönöm a művésznek, hogy tevékenységével segíti a kultúránkat. Nagyon szépen köszönöm önöknek, akik eljöttek, és a fényíró művészetében megérezték azt a lángot, azt a tüzet, ami ezekből a képekből sugárzik. Vigyék és adják tovább, hogy volt, van művészet Erdélyben, a határokon túl. Szóljanak barátaiknak, jöjjenek, személyesen megnézni ezeket az alkotásokat. Kívánom, gyönyörködjenek ezekben a képekben, és kívánom a művésznek: további képekkel örvendeztessen meg minket.

 

Tóth István

 

*

Úgy látom, most már egyedül maradtam itt a páston. Előttem annyi értékes gondolat hangzott el, hogy az ember azt sem tudja, hogyan tud kellőképpen okos lenni. Legszívesebben annak örvendenék, ha megszállna a szónoklat ihlete. És el tudnám mondani mindazt a rengeteg érdekes dolgot, ami ezzel a kiállítással összefügg. Mert ez értékmegőrző kiállítás, melyben olyan személyiségek portréfotói vannak jelen, akik alkotásaikkal beírták nevüket az erdélyi kultúrába, a magyar kultúrába, és ugyanakkor az egyetemes kultúrába. A kiállítás számomra azért hihetetlenül értékes, mert ez volt az, amely rádöbbentett arra, hogy milyen fantasztikusan komoly értékeink vannak. Otthon, Erdélyben, ahol egyébként élek. Nem telepedtem át Szegedre, de meg kell mondanom őszintén, hogy először vagyok több órája Szegeden. Többször átutaztam különböző delegációkkal, mint kísérő újságíró, de mindig rohantunk, a sajtóban dolgozó kollegák tudják, pihenés nincs. Elindulunk, futunk, megyünk, mert le kell adni az anyagot gyorsan. Most nem erről van szó, hanem arról, hogy itt tartózkodásom alatt megismerhettem Szeged városának egy részét. Számomra rendkívül tanulságos, amit az emberek is bizonyítanak. Túlzás nélkül állíthatom, sok helyt állítottam ki, de a Rendezvényház munkaközössége profikból áll. Tudják, mit akarnak, azt is tudják, hogyan kell a maguk által kitűzött feladatokat, minél hatékonyabban megoldani. Én, mint meghívott kiállító, csak annyit kívánnék, hogy megfelelő helyen ezt a nemes szándékot értsék is meg, és azt kellő anyagiakkal támogassák, mert művészet és bemutatása anyagi támogatások nélkül nincs.

Erre van is követendő példa, mert az első világháború utáni tragédia következtében Klebelsberg Kunó, aki nem csak Kolozsvár, de Sopron, majd Szeged országgyűlési képviselője volt, kultuszminiszterként pontosan tudta, megérezte mit is kell tenni annak érdekében, hogy a tudás társadalma felé vezesse azt az országot, melyet a nagyhatalmak széjjelszabdaltak. Ha a világ megindul a tudás társadalma felé, akkor valamikor csak meg kell teremteni azokat a lehetőségeket, melyek hozzájáruljanak ahhoz, hogy versenyképesek tudjunk lenni.

Ez a kiállítás engem arra tanított meg, hogy szorgalmas, kitartó munkával lehet nagyon komoly eredményt elérni, még akkor is, ha mostohák a körülmények. Eme kiállításon bemutatott nagyon sok egyéniségnek életében meg kellett küszködnie. Némelyikük börtönben is volt, és akkor sem adta fel hitét, emberi magatartását, alkotó készségét. Ott is példát tudtak mutatni. De ezek közül is egy személyiség messze kiemelkedett, az Márton Áron püspök, akinek olyan fantasztikus belső hite volt, mely szinte példátlan. Bizonyítja ezt az, amikor hajdani rabtársaival beszélgettem, akiknek a történeteiből kiderült, hogy a fogva tartói is mennyire tisztelték magatartása miatt.

Számomra az volna nagy öröm, ha a szegedi ifjúság is eljönne megnézni, és a látottak alapján elgondolkodna azon a hihetetlen komoly szellemi értéken, amit a kiállításon szereplő egyéniségek hagytak maguk után. A kiállítás üzenetét megértve, büszke lehet arra, hogy a határon kívül is vannak értéket teremtő magyarok. Ezt továbbgondolva eljuthat oda, ahol csak büszke lehet népére, magyarságára. Ha a kiállítás ezt a hatást elérte, akkor tudom, nem dolgoztam hiába.

Örvendek és köszönöm a meghívást. Az itt élő emberek büszkék lehetnek arra, hogy szegediek, mert a városnak és lakóinak is megvannak az értékeik.

 

Csomafáy Ferenc



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008