Művelődés

„Úgy látunk, ahogyan a festők, szobrászok, építészek, fényképészek, reklámgrafikusok tanítanak bennünket. A kép társadalmi jelentősége abban áll, hogy a látás új normáját közvetíti számunkra.” (Kepes György)

Kolozsvár művészetkedvelő közönsége körében Kusztos Endre grafikus- és festőművész neve és művészete mintegy fél évszázada már-már fogalommá vált. Otthonaink féltve őrzött kincseként tartunk számon egy-egy Kusztos-grafikát. Grafikai lapjain az erdőrészlet, a keréknyomoktól barázdált kígyózó út, az évek terhe alatt meggörnyedt, víz fölé hajló fatörzsek, az eke vasától barázdált szántóföld – valamennyi számtalan titkot rejtő rajztéma a művész számára. Megszoktuk már, hogy a gondolatot, magát az érzést önti formába, és tálcán nyújtja felénk. Ez a gondolat szinte egysíkú: maga a természet, a küzdelem a fennmaradásért, az újrakezdés, a magány. Grafikai lapjait szemlélve metamorfózisról beszélhetnénk, melynek lehetetlensége, abszurditása adja a kompozíció drámaiságát. E grafikákat a keresetlen előadásmód, az érzelmek tisztasága és a gondolatiság jellemzi. Minden grafikai lap vallomás a világról, önmagáról.

Néhány éve a Kusztos Endrével készített interjúban a pályakezdésről, munkabeosztásról, a munkáinak otthont adó Makfalvi Galériáról, az irodalommal való szoros kapcsolatáról beszélgettünk. Azóta számos eseménnyel, rendezvénnyel, grafikával gazdagodott Kusztos Endre életműve. A Quadro Galériabeli jelenlegi kiállítása egyfajta felmérés, mintegy összegezése néhány évtized munkáinak. Most erről a kiállításról beszélgettünk a művésszel.

– Nem túl gyakran jelentkezel egyéni kiállítással Kolozsváron, bár minden megyei tárlaton jelen vagy néhány munkával.  Hogyan jött létre ez a Quadro Galériabeli kiállítás, melyek voltak az előzményei?

– Ez a kiállítás Székely Sebestyén György meghívására jött létre. Már öt éve foglalkozik a munkáimmal, 2005-ben rendezett egy egyéni kiállítást a rajzaimból a kolozsvári Művészeti Múzeum termeiben. Azóta figyelemmel követte tevékenységem, gyakran felkeresett Szovátán, sokat beszélgettünk, és végignézte mintegy ezer, mappákban rejtőzködő rajzomat. A kiállítás maga valójában egy folyamatosan vezetett napló, melyet lapokra szedtek szét, és táblaképként olvashat belőlük a szemlélő. Mintegy 120 kép kapott helyet a falakon, amelyeken végig lehet követni egy hosszú élet munkásságát. Valójában saját életem történéseiből alakítottam ki azt a képi világot, ami a 20. század emberének gondjait mutatja be.

– Hogyan válogattátok össze a képeket?

– A munkákat úgy válogattuk és csoportosítottuk, hogy követni lehet az életpályát. Tulajdonképpen 50 év munkáiból válogattunk: itt van a kezdet, majd nagy lépésekben, az 1970-es, 1980-as évek munkáinak egy része, no és vannak új munkák is, melyek 2009-ben készültek. Nagyrészük az az anyag, ami 1972-ben ki volt állítva a Nemzeti Galériában. Ezekből van jelen több a mostani kiállításon is. Minden munkára emlékszem, arra is, hogy hol volt kiállítva, a terem melyik részében. Van néhány munka például a Kötött oldal, vagy a Kanyargós út, ami 1968-ban volt kiállítva. Arra a munkára is emlékszem, amit Kormos Gyula, Székely Sebestyén György nagyapja kért, hogy fényképezzem le, mert írni szeretne róla. Az írás meg is jelent az Új Élet 1968-as októberi vagy novemberi számában. Aztán van néhány olyan kép, amelyeket az 1972-es budapesti kiállításon voltak kiállítva. Olyan kép is van, amely 1957-1958-ban volt kiállítva. Aztán ott vannak az önarcképek. Valamennyi önarckép önvizsgálat és töprengés, elgondolkozás az élet dolgain. Ezt valahogy magadon keresztül próbálod, mint ahogy Mohy Sándor is csinálta az önarcképein, vagy a többi festő, Ziffer, van Gogh stb. Hát ezeken az önarcképeken én is ezt teszem. Vannak azok az önarcképek, amelyeket a kilakoltatásunk előtt festettem, ott, a régi háznál, tele szárnyalással és az ígéretes jövő gondolatával. Akkor még nem hittem, hogy ez megtörténhet velem. Ezek mind festmények és ezek a képek voltak azok, amelyekről Miklóssy Gábor olyan elismerően nyilatkozott. Mások akkor készültek, amikor nem került lakás, és a feleségemmel Kolozsvárról lementünk Szovátára, vidékre, ahol nem volt színház, koncert, sőt még villany és aszfaltút sem. Mi mentünk segíteni új világot teremteni. Én képzőművészettel, a feleségem pedig kórusok szervezésével próbáltunk hozzájárulni az új világ teremtéséhez. Az olajban fogalmazott képek ezekből az időkből valók. És akkor vannak az öregkorban készült szakállas önarcképek, melyek a visszaemlékezéseket és a már elbetegesedett embert ábrázolják, aki azon gondolkozik, hogy vajon mivel tudott hozzájárulni a kultúra ápolásához, és ahhoz, hogy a társadalmat, kiváltképpen a művészetet segítse. Aggodalmat kelt bennem az, hogy nem mozdult semmi, azaz mozdult, de nem jó irányban.

– Köztudomású, hogy őszintén érdekelnek az emberek, kisebb-nagyobb gondjaikkal-bajaikkal. A hatvanas-hetvenes években egy újabb képi világot alakítottál ki, melyben a természeti katasztrófák dominálnak: árvíz, vihar, földcsuszamlás. Azonban ebben a világban is minden az emberre és dolgaira utal. Ezekben az időkben készült a fészek sorozat, amelyből ezen a kiállításon is jelen van néhány. Mit is szimbolizál ez a fészek motívum?

– A fészek tulajdonképpen jelkép: mindenkinek otthona kell, hogy legyen valahol, ahol jól érzi magát. Persze ehhez meg kell lenniük a feltételeknek is, elsődlegesen annak, hogy munkahelye legyen az illetőnek és dolgozhasson. Ha eljön a tél, a vándormadarak elrepülnek, és itt hagyják a fészküket. Ez történik azokkal az emberekkel is, akiknek megszűnik a munkahelyük, és munka nélkül maradnak. Az ember is és a madár is otthont igyekszik teremteni magának. Ebből a sorozatból sok készült. Olyan is készült, ami már tojással és fiókákkal ábrázolja a fészket. Leegyszerűsítve a dolgokat, azt mondanám, hogy magam is és a képzőművészet is arra próbáljuk irányítani az embereket, hogy a gondolatot ki kell fejezni, el kell mondani. Mint ahogyan elmondta Nyírő József a Néma küzdelemben, vagy ahogyan elmondta az Elnémult harangokban Rákosi Viktor. Tehát mondani kell valamit. Sajnos napjainkban a televízió, az internet elvonja a figyelmet az elmélyüléstől.

– A legújabb munkáidon a 2009-es év olvasható. A kiállító terembe lépve első pillanatban feltűnnek az újabb önarcképek. Ezek már tusrajzok és teljesen más jellegűek, mint a szénrajzaid.

– Ezekben az újabb önarcképekben benne vannak a megismerés, a felismerés gyötrelmei. Ezt azonban már a nézőnek kell a képekből kiolvasnia. Ezek a legújabb önarcképek már nem okoznak szívinfarktust, nem terhelik az agyat, ezek megnyugtató rajzok. Gy. Szabó Béla sokszor figyelmeztetett a szénrajzok kapcsán, hogy „Ilyen feszültségű rajzok hova fognak majd elvezetni? Meddig tudod fokozni ezt a feszültséget, ezt a vérre menő harcot, meddig tudod a lehetetlent ostromolni?”

Ezekben az önarcképekben a töprengést próbálom kifejezni, amit kifejezett Rodin a Gondolkodóban, hogy miért is vagyunk a világon. Az önarcképekben az ember magába néz, egyszóval értékel. Rembrandtnak az utolsó önarcképe a Viszszatekintő fanyar vigyorral fejezi ki a gondolatot, hogy érdemes volt élni és dolgozni? Hát érdemes volt! Az életben tenni kell és nagyon akarni, másképpen alszunk. És ez a gondolkodás, amit leginkább az önarcképen lehet érzékeltetni. A tört fák, az a sors, a csuszamlás a földek eróziója, mozgása. Ismétlem, sokat kell dolgozni, hogy az ember önmagát egyensúlyban tartsa, hogy az életnek értelmet adjon. Az agynak munkát kell adni. Az állatok agya csak az önfenntartásra van beállítva. Ez volt az, amit már 1972-ben egy katalógus előszavában megírtak. Az önfenntartás, a megmaradás az, amiért minden élőlény küzdelmet folytat. Ezért dolgozik, gyűjtöget a hangya is, a madár is, és ezért küzd az ember is. A művészet pedig az, ami magát a szellemet próbálja segíteni. A műveltebb emberek azok, akik akarnak valamit – a többit, aki alszik, el lehet vinni, amerre csak akarjuk, minden jó neki.

– Mi a véleményed a fiatalság képzőművészeti kultúrájáról? Felfogja-e azokat a gondolatokat, jelképeket, amiket a képzőművészet nyelvezete tolmácsolni próbál például az önarcképekben, vagy más műfajban, vagyis töpreng-e azon, hogy a hibákat hogyan lehet jóvátenni?

– Valóban eszembe jutott, hogyan nő fel az új nemzedék? Minden emberöltő új világ, mert minden újra kezdődik. A gének tovább öröklődnek, és az, aki a szüleitől már felszedett valamit, az már igyekszik betáplálni az utódaiba is. De az is újra kell kezdje, az első osztálytól, vagyis az óvodától. És ez mind így megy, minden újra és újra kezdődik. A képzőművészet arra nevel, hogy gyönyörködni tudjunk egy képzőművészeti alkotásban, hogy megtanuljunk beleérezni, gondolkodni. Arra ösztönöz, hogy elmenjünk egy kiállításra, ellentétben azokkal, akik úgy érzik, hogy ez elvesztegetett idő, mert ezalatt nem keresünk pénzt. Ezeken kell gondolkozni, azon, hogy mit lehet itt tenni? Hogyan lehet ezeket megírni egy képzőművészeti kritikában, azt, hogy az a valaki miért küzd? A Németh Júlia és Sümegi György által felvetett gondolat szerint: szárnyalás a szárnyaszegett világban. Ha ezt a kiállítást egy érzékeny ember szemléli, és felfogja a benne elindított gondolatokat és jelképeket, és továbbviszi, eltöprenghet azon, hogy miként lehet a hibákat jóvátenni, orvosolni. Ezekre a gondolatokra kell nevelni a fiatalságot és egy képzőművészeti alkotás szemlélőjét. Az a teendőnk, hogy olyan gyermekeket neveljünk, akik értékelni tudnak egy alkotást, egyáltalán felteszik maguknak a kérdést, hogy a kép, amit lát, vajon mit akar jelképezni? Ha valaki elolvassa a Száz év magányt, biztosan mást érez, mint a másik, aki szintén olvasta. Egy alkalommal Király László azt mondta egy munkám előtt: „Ne mondj semmit, én úgyis mást látok benne”.

– Olyan ez, mint amikor az iskolában a tanár magyarázza a diákoknak, hogy a művész ezen a képen mit is akart mondani, és egy diák közbeszól: „Tanár úr kérem, akkor miért nem azt mondta?”…

– Sajnos a többség csak nézi a képzőművészeti alkotásokat mondván, hogy milyen szép, de hogy azon túl még mi van, az már nem érdekli. Nem érdekli, hogy az a rajz, festmény, szobor milyen igazságokat taglal. Az a fontos, hogy az alkotás úgy legyen elgondolva és elmondva a képzőművészet nyelvezetén, hogy a néző meg is értse. A művészetnek, irodalomnak, zenének hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a mindennapi problémákat meglássuk, és ha lehet, megoldjuk. A közös látás, közös nyelv kialakítása nagyon fontos. Ha arról beszélgetnénk, hogy mi értelme a mi munkánknak, hát az, hogy legalább azt megőrizzük, amink van, és átadjuk tovább az utánunk jövőknek. De ha mind alszunk, akkor ez nem működik. Fontos, hogy a művész lelkiismerete jó legyen, hogy érezze a létező problémák súlyát, fontosságát. Nagyon fontos kérdés az, hogy hogyan lehet a képzőművészettel hozzájárulni, hogy ne aludjék mindenki. Mert, ha szeretnék veled beszélni és te alszol, szeretnék a másikkal beszélni, és ő is alszik, szeretnék a harmadikkal, negyedikkel beszélni, de ők is alusznak, mindenki alszik körülötted, nem jutunk előre. Valójában minden műalkotás élvezése feltételez egy bizonyos műveltségi szintet a nézőben. Ha ez nincs meg, akkor nem lát mást csak egy kettétört fát, egy korhadt fatörzset. De sajnos ilyen képzés nincs.

– Itt ellent kell mondanom Neked, mert igenis van példa ilyen képzésre. Ott van az Apáczai Csere János Gimnáziumban Székely Géza művész-pedagógus, aki nagyon hatékonyan foglalkozik a diákok képzőművészeti nevelésével. Diákjai egyik képzőművészeti díjat a másik után hozzák a gyermekrajz műfajában. És mondhatnék más példát is…

– Igen, ilyen Székely Géza még sok kellene. Ez csak egy csepp a tengerben. De a többi? Próbálunk kapaszkodni, mint a vízbe fúló, de hát ma már ilyenfajta nevelésre nem igen van szükség, mert amint már mondtam, ott van az internet és a televízió.

– De térjünk vissza még néhány percre a kiállító terembe. A 2009-es évi munkák közül az önarcképek mellett feltűnnek azok a tusrajzok, melyek a hajdani kisvasút kérdéseit vizsgálják: a kisállomást, a váltókat, a keskeny sínpárok hálózatát stb. Ez sajnos már a múlté, de szerintem nem volna érdektelen turisztikai látványosságként kezelni.

– A kisvasutat a Közlekedésügyi Minisztérium szüntette meg, mondván, hogy nem gazdaságos. Ez akkor történt, amikor még jelenlegi államelnökünk Traian Bãsescu volt a közlekedésügyi miniszter. Én most valóban a kisvasutat figyelem, azt, ami megmaradt belőle. Figyelem a vágányokat, hogy melyik visz jó, melyik visz rossz irányba. Mint a politikában. Nemrég mutattam egy politikusnak ezeket a rajzokat. Magyarázom, hogy ez egy váltó, ő rögtön megértette, és azt kérdezte: és merre vált? Ezeknek a váltókról készült rajzoknak sok változata van. Van egy rajzom, amit csokoládés doboz papírjára rajzoltam. Felhasználtam a papír színeit, a kékeket, a sárgát stb. A kisvasút egykoron többfelé ágazott, de ma már rég nem működik. Most arról van szó, hogy egy nyugati cég próbálja kiaknázni, mint turisztikai érdekességet, de még nem született megegyezés a hivatalos közegekkel. A kisvasút egykori utasaival kapcsolatosan még elmondanám: meg kell ismernünk a kisembereket, azokat, akik egyik faluból a másikba cipekednek, azokat, akiket faluról falura járva látok. Figyelem ezeket az embereket: soványak, kövérek, munkanélküliek. Ott forgolódnak a kisállomás körül, és munkát keresnek, vagy jönnek át egyik faluból a másikba. Az autójárat eléggé gyér, ezért kénytelenek gyalog járni. Ezek azok a dolgok, amelyek az utóbbi időben kitöltik a napjaimat, amikor jól vagyok. Hátha sikerül felhívni a figyelmet erre a gondra, és hátha felfigyel rá maga a turizmus is.

– Mik a terveid a jövőre nézve? Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával azt mondtad, hogy ismét festeni akarsz. Sikerült?

– Hát én egyfolytában festek. Ezek a rajzok, amiken most is dolgozom, mind festmények – a kisállomás, a váltók, az őrház -, tulajdonképpen a festészet előfutárai. Ha nem pirossal, kékkel, de lehet feketével és annak tónusaival, vagy fehérrel és annak árnyalataival játszani. Az már más, amikor olajjal festesz. Ezek a munkák a vízfestékhez tartóznak, vagy pasztellhez. Én úgy képzelem, hogy ha majd ismét olajban fogok dolgozni, nagyon kevés színt fogok használni. Az is többnyire szürke lesz, vagy fekete, vagy a fehér különböző árnyalatai. Avagy lehet csupán fehér, ahogyan kigúnyolta Fehér Zsuzsa Tóth Menyhértet, hogy fogkrémszínekkel dolgozik. Ezt a rossz gondolatot aztán Supka Magdolna tette helyre, és ő volt az, aki a maga valóságában értékelte azt a bizonyos kiállítást, melynek festményein Fehér Zsuzsa a színeket félrevezetően fogkrémszíneknek nevezte. Ezek a munkák, amiket itt látsz, valójában festmények, hiszen tónuskülönbségek vannak a feketétől a szürkéig. Ahhoz persze el kell mélyülni, hogy meglásd és értékeld a színeket. Ezt ugyancsak Supka Magdolna fogalmazta meg nagyon szépen: „A színeket érzékelve megvilágosodik előtted az óceán mélye, megvilágosodik előtted a család, és akkor látod, hogy ezek semmi színek azoknak, akik hozzá vannak szokva az erős színekhez”. Igen, de mennyi piano van bennük, mennyi üres hang és utána megint egy hang, majd megint szünet, ami életet ad egymásnak. Egy gondolat van elindítva. Nagyon érzékeny átmenetek vannak, amiket érzékelni, interpretálni kell. Nagyon sokat beszéltünk erről Miklóssy Gáborral, hogy tulajdonképpen ott kezdődik a festészet, hogy azt mondod: „Ez semmi, ezt én is meg tudom csinálni”. Hogy olajban mikor kezdek el festeni, még nem tudom. Egyelőre ezek a kérdések foglalkoztatnak.