magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Karácsony Zoltán: Az erdélyi táncfolklorisztikai filmek keletkezéstörténete és kritikai áttekintése. A kezdetektől 1963-ig - 1 rész


 

Most, hogy „a halva született harmadik ikertestvér” (Könczei 2008), azaz az erdélyi intézményes keretek között működő néptánckutatás újraszületni látszik, szükség van bizonyos számvetésre, az eddigi eredmények kritikai áttekintésére, hogy a jövőbeli feladatok még pontosabban megfogalmazódhassanak. Rövid előadásommal abban szeretnék segíteni, hogy a kolozsvári néprajzi tanszék, a táncfolklórral is foglalkozó romániai intézetek és a leendő néptáncoktatókat/táncosokat is képző művészeti egyetem megfelelő képet kaphasson a Magyarországon végzett korai erdélyi táncfolklorisztikai filmezés történetéről, mélységéről és tudomány-politikai hátteréről.

A második világháború után megindult intézményes magyar néptánckutatás mindig is kiemelt jelentőséget tulajdonított az erdélyi táncfolklórnak. Korán kialakult az az elképzelés, hogy e terület néptáncainak ismerete nélkül hiányozni fog az a művelődés- és tánctörténeti láncszem, amely mind a Kárpát-medencei, mind az európai folklórtáncok fejlődéstörténetének a megértéséhez elengedhetetlenül szükséges (Martin 1970–72. 220.) De a Néptudományi-, majd a Népművészeti Intézet munkatársainak nem voltak olyan jelentőségű kutatókat felvonultató erdélyi tánckutató kollegáik, mint a Faragó József és Jagamas János fémjelezte szöveg- és zenefolklór kutatásnak. Ezenkívül ebben az időszakban a tudományos intézmények között sem volt oly mértékű kapcsolat, hogy az a kutatást jelentős mértékben előre mozdította volna. Így a magyar kutatók kényszerűen informális keretek között próbálták az erdélyi táncokat rögzíteni, illetve megkeresni azokat a helyi segítőket, kik terepismeretükkel, kapcsolatrendszerükkel segíteni tudták őket.

Az erdélyi hagyományos táncok filmes gyűjtése a 20. század derekán indult meg, amikor az 1940-es politikai változások következtében több erdélyi falu is csatlakozott az ún. Gyöngyösbokrétás mozgalomhoz (Pálfi 1970. 140.)

                            A Gyöngyösbokrétás mozgalomban részvevő erdélyi falvak

         

          Forrás: Pálfi 1970

Ezen csoportok budapesti bemutatói hívták fel a kutatás figyelmét a Kárpát-medencei néptáncokra, illetve azoknak filmen való rögzítésének fontosságára. Gönyey Sándor a magyar néprajzi filmezés egyik úttörője sok esetben ezeket falvakat kereste fel táncfilmezés céljából (K. Kovács 1956. 324.) Ennek ellenére a néprajzos-néptáncos filmes gyűjtések gyakorlatilag még nem érintették ezt a területet. Kivételként, csak az 1941. augusztus 18-án, Molnár Istvánnal közösen készített inaktelki filmet lehet említeni.

Az erdélyi származású Molnár is leginkább a gyöngyösbokrétás falvakat kereste fel, de a kalotaszegi Nádas-mentén mondhatni szisztematikus gyűjtőmunkát végzett (Molnár 1947. 343–391; 399 –401; 413–418; 423–435.) Ezt bizonyítják a Magyarvistán, Mérán, Türén, Jegenyén és Inaktelkén készített táncfilmjei. A kor akkori – egy civil számára is elérhető – technikai lehetőségeit szinte maradéktalanul kihasználva filmezte a helyi táncokat. Az ún. rugós-kamerával rögzített rövid táncrészleteket, fonográf hengerre felvett zenei felvételek egészítették ki, de ezek nem tekinthetők a táncok kísérőzenéjének, mert nem a táncfelvétellel egy időben készültek, hanem a filmezés után. (Így fordulhatott elő az a hiba, hogy a magyarvistai legényes közlésénél az egyik dallam nem legényes, hanem verbunk.) A gyűjtő a táncosok neveit és a gyűjtés körülményeit is feljegyezte, de a már anekdotaként emlegetett Mátyás István Mundruc esetében, eltévesztette a táncos keresztnevét. Molnár az 1947-ben megjelent Magyar tánchagyományok c. könyvében szöveges táncleírásban közli erdélyi táncfilmjeinek zömét. A Balogh Ferenc hegedűművész lejegyezte kísérőzene alapos vizsgálatának hiánya, valamint a rugós-gép sebességingadozása miatt a közreadott motívumok ritmikailag sok esetben tévesen lettek értelmezve, de ez semmit sem von le a kötet érdemeiből, annál is inkább, mert ez volt első olyan táncfolklorisztikai mű, amelyben a jellegzetes mozdulatokat illusztráló ábrák a filmről lettek berajzolva, valamint a táncfolyamatok beazonosíthatók. Az mindenesetre megnyugtató, hogy e filmek egy példánya a gyűjtő magántulajdonából a MTA Zenetudományi Intézetének Néptánc Archívumába kerültek.

 

                                                          Molnár István által készített filmek

         

Sajnos ez nem mondható el az Erdélyi Tudományos Intézet és a kolozsvári egyetem Néprajz tanszéke néptáncokra is kiterjedő filmjeivel kapcsolatban. A Keszi Kovács László által többek között Kolozsborsán, Magyarfodorházán, Bodonkúton, Kidén készített filmek Budapest ostroma után egy pincében tönkrementek (K. Kovács 1956. 325.)

Az 1953-as bukaresti VIT-en rögzített györgyfalvi együttes táncai igen értékes korai dokumentumai e mezőségi falu hagyományának.

        

1947-ben a Néptudományi Intézetben megalakított Magyar Táncmunkaközösség kiemelt célja volt a Magyarországra áttelepítetett bukovinai székelyek tánckultúrájának monografikus jellegű feldolgozása. A Belényessy Márta, K. Kovács László, Szentpál Olga és Vargyas Lajos készítette filmek a munkaközösség felszámolása után az Egyetemi Néprajzi Intézetbe, illetve egy példányuk a ZTI néptánc archívumába kerültek. A táncok zenekíséretéről nincs tudomásunk, valószínű, hogy Vargyas Lajos csak helyszíni lejegyzéseket végzett. Morvay Péter 1949-es beszámolójában (Morvay 1949. 391–392.) már befejezettnek tekintette a monográfiát, pedig annak csak egy része látott napvilágot, az is jóval később. Belényessy Márta csak 1958-ban jelentette meg a Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél című, máig is elévülhetetlen érdemeket szerzett könyvét, melyben a bukovinai székelyek táncéletét társadalmi-történelmi keretek közé ágyazva arra keresett válaszokat, hogy milyen kulturális jelenségeket hoztak magukkal a bukovinai székelyek (Belényessy 1958). Ezek közül melyek alakultak ki belső fejlődés által, s miket vettek át a szomszéd népektől, azaz miként befolyásolta mindezeket a sokféle vándorlás, földrajzi környezetváltozás. Habár a kutató módszere szigorúan történeti, mindig a társadalmi összefüggéseket kereste. A társadalmi szerkezet egészének megnyilvánulásaként értékelte a tánc szerepét, így látásmódja minden esetben funkcionális szemléletű volt. Belényessy nem volt táncfolklorista, kutatási területe az agrártörténet és néprajz határán mozgott, ennek ellenére műve mintája lehetne további, hasonló jellegű munkáknak. A monográfia folytatásának tekintett zenei és táncelemző részeket Vargyas Lajos és Szentpál Olga nem írta meg.

 

                                                  Áttelepített kompakt népcsoportok                  

        

A Néptudományi Intézet feloszlatása után a gyűjtőmunka folytatását már az 1951-ben megalakult Népművészeti Intézet vette át. Itt helyezkedett el az a fiatal táncfolklorista generáció (Andrásfalvy Bertalan, Borbély Jolán, Halmos István, Martin György, Pesovár Ferenc és Pesovár Ernő), amely az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán sajátította el a néprajz, a muzeológia, a nyelvészet és a történelem legfontosabb ismereteit. A kezdeti nehézségeket legyőzve 1954-55-re a néptánckutatás annyira megerősödött, hogy az Intézet Néprajzi Osztályán belül Pesovár Ernő vezetésével önálló Néptánckutató Munkaközösséget hoztak létre, amelynek eleinte legfontosabb célja a tánckutató munka korszerű módszerének és szemléletének kialakítása volt. A munkaközösség egységes gyűjtési és kutatási terv szerint dolgozott: az egyéni kutatási területeken túl a nagyobb arányú munkákat közös vállalkozásként próbálták megvalósítani. Ezek között első helyet foglalt el egy-egy vidék (Rábaköz), megye (Somogy, Szabolcs-Szatmár) vagy etnikai csoport táncainak, táncéletének feltárása, rendszerezése (Morvay–Pesovár 1954; Martin–Pesovár 1958.) Elsősorban egy-egy vidék tánckultúrájának, teljes keresztmetszetének megrajzolásra törekedtek, amibe beletartozott a tánctípusok szerinti csoportosítás, általános érvényű tanulságok leszűrése, a táncok funkciójának, és történeti alakulásuknak nyomon követése.

A kutatómunkát minden esetben megelőzte a vidékre vonatkozó korábbi ismeretanyag (gyűjtések, irodalom) áttanulmányozása és a gyűjtés előkészítése, amit kiegészített a nagyobb területeket átfogó felderítő-gyűjtés. Az így kapott kép alapján jelölték ki a területen azokat a kutatópontokat, helységeket, ahol mélyfúrás-szerű, alaposabb gyűjtéseket végeztek, szem előtt tartva, hogy a vidék minden jellemző területe képviselve legyen, a terület tánckultúrájának minden színéből és rétegéből megragadhassák a jellemző vonásokat. A tánc- és zenefolklorista megfelelő előkészítő gyűjtéseit egy-egy komplex kutatóbrigád kiszállása fejezte be, amiben már részt vett még egy vagy két filmoperatőr és egy magnetofonkezelő, megfelelő technikai felszereléssel. (Természetesen ez csak lett volna az ideális állapot; mert sokszor a táncfolklorista maga végezte az operatőri munkát, telepes magnetofon és villanyáram hiányában pedig magnetofont nem tudták használni.)

A táncok filmrevételekor arra törekedtek, hogy ha már „hangosítani” nem tudják a keskenyfilmre felvett táncokat, az ún. beütéses módszert alkalmazásával legalább az otthoni feldolgozó munkában, a filmről való lejegyzés során meg tudják valósítani az eredeti szinkront.

A következő szempontok alapján próbálták egy-egy falu táncait megörökíteni: filmre vették a különböző generációkhoz tartozó táncosok, átlagos és kiemelkedő táncegyéniségek táncait. Egy-egy táncost esetleg két-három ízben is megörökítettek. Ha a gyűjtött anyag tudományos feldolgozása során rendszerint még a munkaközben felmerülő problémák tisztázása megkívánta, akkor utólagos gyűjtéseket végeztek.

Míg a gyűjtőmunka során a munkaközösség minden egyes tagja általános, mindenre kiterjedő, monografikus jellegű gyűjtést végzett, a tudományos feldolgozás megosztva, egy-egy szűkebb témakörre (tánctípusra) korlátozva történt. (Pesovár 1955. 312–313.)

A fentebb ismertetett munkamódszer kifinomodásával mind technikailag, mind szakmailag egyre jobb minőségű filmeket tudtak készíteni a Népművészeti Intézet tánckutató munkatársai. Sajnos az akkori politikai helyzet megakadályozta őket abban, hogy Erdélyben minden tekintetben szisztematikus táncgyűjtést tudjanak végezni.

Csak illusztrálás céljából említem meg, hogy az 1954-58 között végzett Szabolcs-Szatmár megyei tánckutató munka során a Néptánckutató munkaközösség mintegy 90 helységben végzett szöveges gyűjtést és 80 helységben készített filmfelvételt, 680 adatközlőtől kb. 1000 táncot rögzítettek 11000 méter filmen. A szöveges gyűjtés eredményeként kb. 12000 adat, illetve rövidebb-hosszabb leírás állt rendelkezésükre a táncéletről, táncokról. 4000 táncfényképfelvételt készítettek, a magnetofonra felvett, vagy helyszínen lejegyzett táncdallamok száma: kb. 1200 volt (Martin–Pesovár 1958. 424.)

A Népművészeti Intézet tánckutatóinak Erdélyben végzett kutatómunkáját tematikailag három csoportban lehetne sorolni: (Az erdélyi férfitáncokra vonatkozó adatokat lásd Martin 1981.)

a) Martin Györgyék igyekeztek a Magyarországra áttelepült kisebb csoportokat, táncos egyéniségeket megtalálni, táncaikról megfelelő minőségű filmeket készíteni. Egyik ilyen kiemelkedő táncos egyénisége volt ennek a csoportnak a lőrincrévi születésű Karsai Zsigmond, Karsai–Martin 1989. 7–12.), de nem szabad megfeledkeznünk a Budajenőre és Telkire telepített gyergyóditróiakról és csíkdánfalviakról sem.

                                             Áttelepült kisebb csoport, vagy egyének 

         

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008